Oral History

„Az volt az ígéret, hogy majd mindenki meggazdagszik” – interjú Barczi Imrével

2016-05-12
blumi
Barczi Imre

Volt Internettós, Indexes, Origós, újra Indexes, kétszer is, és a végén megint Origós, de ott volt már az online tartalomszolgáltatás előszobáiban, a Politika és az ABCD című CD-ROM-okban is. Barczi Imre, vagy ahogy az online világban mindenki ismeri: Blumi amellett, hogy mindenben részt vett és mindenben látott, abban a rövid időben, amikor nem dolgozott egyik nagy médiacégnek sem, létrehozta a Blog.hu-t, ami az Index szárnyai alatt a legnagyobb blogszolgáltató lett Magyarországon.

– Vissza tudsz emlékezni, hogy hogyan indult a kapcsolatod az internettel, illetve a tartalomszolgáltatással? Hiszen te már a kezdeteknél, a Politika című kiadványnál is ott voltál.

– Az első Nyírő-találkozást [Nyírő András] fel tudom idézni. Gerényi Gáborral (és más csoporttársakkal) közösen volt egy kis vállalkozásunk, a Pixel, amit az egyetem utolsó évében, ’89-ben alakítottunk. Ez kezdetben szoftverfejlesztéssel foglalkozott, olyan csodálatos televíziós játékokat csináltunk, mint a Bumm, meg feliratozást, adástámogatást, olyan időjárás-jelentést, amiben mozognak a felhők, ilyesmiket. Később elkezdtünk nagyon kurrens termékeket forgalmazni. Az elsők között lehetett nálunk CD-t írni. Az emberek bejöttek a boltba egy zsákkal, amiben floppy lemezek voltak, és estére kiírták őket CD-re. CD-ROM-okat hoztunk be külföldről, játékokat, meg a mára kihalt műfajt, az enciklopédiát. Főleg a Microsoftnak volt sok ilyen CD-ROM-ja, például a Hangszerek. Ezek nagyon jók voltak, mert jól kihozták azt az élményt, hogy nézni és hallgatni is lehet, hogy van rajta videó, katalogizálva van, és lehet benne ugrálni, mint a weben. Egy idő után rájöttünk, hogy ha mi adnánk ki CD-ROM-okat a teljesen üres magyar piacra, akkor nagyobb hasznot lehetne elérni, hiszen mi adjuk ki, miénk a tartalom utáni pénz is. Így elkezdtünk CD-ROM-ot kiadni, először nem túl komolyakat, például olyanokat, amiken autós képek voltak, vagy valami olyan adatbázis, ami akkor fontos volt. Ezért keresett meg minket Nyírő, aki Szakadáttal [Szakadát István] írt az MSZMP KB működéséről egy a könyvet [Segédkönyv a Politikai Bizottság tanulmányozásához], és ebből akartak CD-ROM-ot csinálni.

Ezzel párhuzamosan én egy alprojekttel próbálkoztam a cégen belül: amerikai piacra próbáltunk kiadni egy szoftvert, és így volt egy-két kisebb amerikai lábunk. Ez adta az ötletet, a Nyírő-Szakadát féle Politika CD-ROM-ot próbáljuk meg az Amerikában élő magyar közösség számára kiadni és ott értékesíteni.

– Honnan voltak a kapcsolataitok? Te akkor még egészen fiatal voltál, nem?

– Sajnos nem. Ez valamikor ’90-’91-’92 környékén volt, esküszöm nem emlékszem, hogy mikor kopogtatott be [Nyírő] András ezzel a CD-ROM-mal, de ’92-re mondanám inkább. Én akkor szoftverfejlesztő voltam, és csináltunk egy olyan szoftvert, ami akkor kurrensnek számított: morfolni lehetett vele, mondjuk egy arcot egy másikba. Akkor ment a Black or White című Michael Jackson videóklip, ami ezt a morfolást nagyon népszerűvé tette a reklámszakmában. Mi csináltunk reklámklipeket is, a Pixel elég sok dologgal foglalkozott, a finnországi faházak importálásától a videó stúdiók felszerelésén át a szoftverfejlesztésig mindennel, de tényleg mindennel. Láttuk ezt a klipet, és azt gondoltuk, hogy ilyen szoftvert tök könnyű csinálni. Elég nagy tévés múltunk volt, sokat foglalkoztunk képfeldolgozással és ilyen típusú programozással. Azt gondoltuk, hogy ennek a szoftvernek Amerikában jó piaca lenne, ezért elkezdtünk kiépíteni egy lábat.

A szoftver később nem ért el semmilyen sikert, így tehát nem érdekes, ez az amerikai láb viszont lehetővé tette, hogy elkezdjünk gondolkodni azon, hogy kiviszünk Amerikába egy csomó posztert, CD-t. Veszünk email-címlistákat – pontosabban valószínűleg nem email- címlistákat, hanem postai címlistákat, hiszen abban az időben csak az volt, de már nem tudok máshogy gondolkodni. Postai címeket vettünk, és megszórtuk az Amerikában élő magyarokat azzal, hogy akarnak-e venni egy ilyen CD-ROM-ot. Nem akartak egyébként, a Politika nem nagyon érdekelte az amerikai magyarokat, pár darabot adtunk csak el. Viszont bekapcsolódunk magába a CD-ROM-készítésbe is. ’56-os helyszíneket kerestünk fel, felvettük videóra, aztán a CD-ROM-on a régi képek mellett megmutattuk, hogy hogy néznek ki most a régi helyszínek. Az az anyag, amit Andrásék összeraktak, túl kicsi volt egy CD-hez. Egy könyv volt képekkel. Egy CD-ROM mai szemmel már nem nagy, de ehhez képest még mindig túl nagy volt, és a videókkal töltöttük fel tartalommal. Így kezdődött a kapcsolat.

Ezután nagyon hamar jött az ABCD ötlete, amiben én és GG [Gerényi Gábor] is benne voltunk. GG-nek volt egy MIDI című rovata, nekem pedig egy ember-számítógép témájú. Én az egyetemen az utolsó években ember-számítógép interakcióval, színekkel, interface-ekkel foglalkoztam, úgyhogy engem ez érdekelt tartalmilag és persze technológiailag is, az üzlet akkor nem volt akkora szempont, hogy amiatt szálljak be. Az ABCD a kezdetekben egy klasszikus egyetemi oktató szobájában készült termék volt, minden értekezlet Szakadátéknál volt fönt, Kelemen Gábor meg Szakadát István közös szobájában. Ott gyülekeztünk mindig a következő számok megbeszélésére, digitalizálására.

– Hogyan nézett ki ez a munka, mindenki hozta a saját ötletét, és ami volt, az bekerült?

– Mint a Híradóban, mindenki mondja, hogy mit szeretne, a többiek, illetve főleg [Nyírő] András meg megmondta, hogy jó vagy rossz az ötlet. Az elején nyilván minden ötlet jó, mert nagyon kísérleti volt az egész, és nem bejáratott sablonokon működött, mint egy mostani újság vagy magazin, aminek már az elejétől van koncepciója. Mi azt tudtuk csak, hogy ez a médium más, mint az előzőek, egyrészt azért, mert lehet rajta hang, kép, videó is. Ez most már értelmetlennek hangzik, de akkor ez menő volt, amikor bejött. Plusz valamennyi interakció is volt már benne, kattintottál, és elugrottál valahova, már lehetett hipertextes, hiperlinkes anyagokat is csinálni rá. Mindenki kockázat nélkül kiélhette a saját “photoshopban akarok én is egy olyan szép képet csinálni fedőlapnak” típusú vágyait.

Az ABCD szakmai-geek körökben rendkívül népszerű kiadvány volt egy ideig. Nem is tudom, talán három évig működött, vagy négy? És azt hiszem, hogy kezdetektől az IDG égisze alatt futott. Először volt egy nulladik szám, és arra mondta az IDG, illetve Bíró István, hogy érdekli a kiadójukat, így kerültünk oda. De az ABCD még nagyon sokáig az egyetemen készült, és csak az utolsó 1-2 évben jártunk be az IDG hírhedt Intranszmans székházába, a kilencedik emeletre egy szobába. Oda is főleg leadáskor. Amikor bejönnek a kész anyagok, akkor egy elég bonyolult, kicsit programozói, kicsit favágó, kicsit dizájner típusú munkával készül el a CD.

– Neked volt részed az összerakásban?

– Az összerakásban nem sok, mert én ugyan fejlesztő voltam, de ez egy egészen más rendszer volt. A Microsoft Help nevű programmal készült, olyan volt, mint egy Word doksi, amiben lábjegyzetbe kerültek a hivatkozások.

– Tehát inkább szerkesztői munka volt?

– Inkább szövegszerkesztői. Az a metanyelv még a HTML-nél is sokkal egyszerűbb volt, tehát nem igazi fejlesztői munka, de voltak olyan dolgok is benne, amik komolyabb tudást igényeltek. A CD-ROM nem egységes média, hanem kiindulsz egy fából, van egy főmenü, alrovatok vannak, és ez nem úgy néz ki, hogy mondjuk cikkek, cikkek, videó, hanem mindenféle hülyeséget kitalálsz. Mondjuk, ha azt mondod, hogy Rényi András baromi jó elemzést csinált egy REM videoklipről, akkor azt úgy kell megcsinálni, hogy a videóban is lehessen kattintgatni. Talán még ez is megoldható a Microsoft Help keretei között, de azért már bonyolultabb. Egy CD-n nincs olyan egységes kép, mint most egy weboldalon, hanem van rajta mindenféle.

Jó élmény volt, de az is benne volt szerintem, hogy csak rövid életútja lehet, hiszen ha megszórsz valakit ilyen új ingerekkel, azt nem lehet tíz éven át csinálni, hanem az egész fejlődik az egész világon, és majd be fog konvergálni valahova.

– Ezt már láttad akkor is, vagy csak visszatekintve látod?

– Nem láttam. Mi akkor nagyon hittünk abban, hogy a CD-ROM az elkövetkező tíz-húsz évben meghatározó médium lesz. Ehhez képest kicsit túl hamar jött rá az internet, és elvette az igazán nagy kifutását az, hogy az interneten egy idő után minden olyasmit meg lehetett csinálni, amit a CD-ROM tudott.

– Te mikor találkoztál először az internettel és milyen formában?

– Én az internettel először CompuServe formájában találkoztam. Olyan ’92-’93 körül a CompuServe-nek volt magyarországi behívópontja, és aránylag normális pénzért lehetett havi előfizetést venni rá. Aztán később megszűnt a magyar behívópont, és onnantól kezdve Bécsbe telefonáltunk, és borzalmas telefonszámláink voltak. Nagyon szerettem a CompuServe struktúráját: volt egy téma, mondjuk egy Forma 1-es játékot képzelj el, aminek volt egy file-feltöltési területe meg egy fórumszerű területe, tehát nemcsak letölteni tudtál, hanem emberekkel is beszélgetni mindenhonnan.

– Egyből vásároltál előfizetést, amikor volt rá lehetőség?

– Az elsők között. Engem az online világ már akkor nagyon érdekelt. Ehhez képest az internetről egy kicsit lemaradtam, azt már Nyírő mutatta meg nekem, hogy van a Mosaic nevű böngésző, és hogy a Műegyetemen van egy magyar honlap. Úgy voltam vele, hogy oké, van az országban négy gép, amiről lehet látni ezt a honlapot, ami sokkal rosszabb minőségű, mint bármi akkor az ABCD-n. Nem láttam benne az első pillanatban az ígéretet. Olyannyira nem, hogy amikor az Internetto indult az ABCD lecsengése idején, én ott maradtam, ott voltam azok között, akik Szakadáttal az utolsó ABCD-számot szerkesztették. Így ’95 augusztus-szeptember-októberben lemaradtam arról, amikor Uj Péter, Nyírő meg mások megcsinálták az Internettót.

– Emlékszel olyan beszélgetésre, közös eszmecserére, ami arról szólt, hogy melyiknek van nagyobb jövője? Milyen érvek, ellenérvek voltak? Vagy egyszerűen csak ott maradtatok, és nem mentetek?

– A CD-ROM-on a videó mai szemmel elfogadhatatlanul kicsi volt. Aztán jött az internet, és rájöttél, hogy még az a videó is túl sok ahhoz a sávszélességhez, amit az internet akkor tudott. Nem láttam, hogy egymilliószorosára fog a sebesség növekedni néhány év alatt. Shame on me. [Szégyenszemre – a szerk.] Azt gondoltam, hogy a CD-ROM-nak nagyobb kifutása lesz, főleg, hogy ott megjelentek már a dupla felbontású videók, és azt gondoltam, hogy az fog fejlődni. Azt még nem lehetett tudni, hogy maga a CD nagyobb lesz-e majd, vagy sem, hiszen a DVD és a Blu-Ray csak később jelent meg. A másik pedig az internet ára volt. Azt gondoltam, hogy ez Magyarországon mikor lesz olcsó? És tényleg kellett jó pár év, hogy olcsó legyen az internet és elkezdjen növekedni a sávszélesség, de ez a 14k-s, 28k-s, 56k-s modem nagyon sokáig meghatározta az internet korai éveit.

Egyébként nem tartott sokáig a szkepszisem, novemberben csatlakoztam az Internettóhoz, mégpedig konkrét ötlettel: azzal a hírlevéllel, ami az Internetto tech hírlevele volt. Akkor már interneteztem, és akkor még olyan jó volt az internet, hogy csak öt tech site volt, és úgy tudtál lefeküdni, hogy oké, elolvastam mindent, ami érdekes tech témában a világon. És miközben volt internetem, és láttam, hogy mi van a világon, azt is láttam, hogy Magyarországon nincs olyan média, ami ezt vissza tudná adni. Teljesen természetes kérdésfelvetés volt, hogy miért ne csinálnánk akkor egy hírszolgáltatást az Internettóra, amin egészen addig főleg ABCD-szerű, inkább érdekes, meg meglepő, de nem igazán hasznos tartalom volt. A kezdetekben az volt a jó, hogy lehetett játszani mindennel, mert senki nem gondolkodott üzleti modellekben. Ez nem is baj, mert akkor tud egy termék jól nőni, ha product first, business later [előbb a termék, utána az üzlet – a szerk.], megpróbálod kihozni belőle a maximumot minden felületi kötöttség nélkül, és utána megpróbálod kitalálni az üzleti modellt, hogy hogyan kellene működnie.

Tehát én mindig tudtam a nagyon friss híreket, ezzel lehetett menőzni, miközben az anyacégünk, az IDG egy olyan újságot adott ki Magyarországon, a Számítástechnika címűt, aminek a profilja szintén a hírközlés volt, de nem az érdekes hírek voltak benne, és azok is csak sokkal később. Inkább az üzleti szféráról szólt, például annak az újságnak a címlapján hír volt, hogy főkönyvelőváltás volt a Rolitron élén. Engem, mint felhasználót inkább az érdekelne, hogy mi van azzal a 100k-s modemmel, amiről Amerikában beszélnek. Tehát azok a hírek, amik a felhasználót érdeklik, és nem pedig az üzleti résztvevőket, vagy feleket. Így nem volt nehéz robbantani a hírlevéllel.

Rájöttünk, hogy csodálatos az időzítés, mert Amerikában este, mondjuk magyar idő szerint éjjel egykor van vége a napnak, akkor kint van minden aznapi érdekes hír. Ha Magyarországon reggel hétre hírbe tudod önteni ezeket, akkor aki téged olvas, az mindenképpen előbb értesül a hírekről, mint más. Úgy működött a hírszolgálat, hogy éjféltől hajnali négyig, vagy ahogy sikerült, elolvastuk az amerikai techsite-okat, és ami minket érdekelt, abból írtunk híreket, általában olyan 3-4 nagy hírt és 2-3 rövidhírt. Az első 2-3 hónapban egyedül csináltam, ami elég megterhelő volt. Minden nap kellett csinálni, hétvégén is, bár azt hiszem, hogy szombaton nem írtunk híreket, hanem amikor hétfőn reggel megjelent a hírlevél, akkor bele voltak ömlesztve a vasárnap reggeli hírek is. Két formában csináltuk: a hírek cikkekként minden reggel kikerültek az Internettóra, a Hírlevél pedig hetente egyszer jelent meg. A Hírlevelet egy idő után elkezdtük turbósítani, az elején volt az hét nap hírei, és a végén a második rész, a töltelék már hosszabb volt, mint az első. Ebben ajánlatok voltak az Internettóból, receptek, vicces kérdések, mindenféle játékos dolog, amit [Nyírő] András ki tudott találni.

– A hírlevél csak heti egyszer ment ki? Van, aki úgy emlékszik, hogy minden nap megjelent.

– Lehet, hogy volt valami ilyen is valamikor, de az nem a Hírlevél volt. Ha rákeresel az interneten az Internetto Hírlevélre, találhatsz archívumokat, és ott látszik, hogy a számozása is hetenként van. Mivel szerkesztői munka is volt vele, amit minden vasárnap csináltunk, minden nap nem mehetett Hírlevél. Az lehet, hogy miután megírtuk a napi híreket, az is kiment valahogy. Az biztos, hogy a Hírlevélre a ’90-es évek vége felé már már 35 ezren voltak feliratkozva, ami nagyon nagy szám volt a hazai internet-előfizetők arányában.

– Bodoky Tamás azt is mondta, hogy te tanítottad meg őket, hogyan kell megírni ezeket a híreket.

– Bár szerettem csinálni, az első három hónap után látszott, hogy bele fogok őrülni. Andrásnak [Nyírő András] nagyon jó képessége van ahhoz, hogy megtaláljon új embereket, belelkesítse őket és behozza munkatársnak. Tudni kell, hogy az Internettóban nagyon kevés ember kapott fizetést. Azért csináltuk, mert baromi érdekes volt, meg barom jó volt az a kis közösség. Akkor is mentünk az IDG irodába, hogy ha nem kellett. Tamás [Bodoky Tamás] és Bori [Kiss Bori] jöttek be hírszerkesztőnek a Hírlevélhez, és hármas rotálásában már sokkal nyugodtabban lehetett csinálni, már nem kellett minden éjjel elolvasni a híreket. Tamás újságíró volt, nem hiszem, hogy nagyon tanítani kellett volna neki, hogyan kell egy hírt megszerkeszteni. Maximum olyan kis dolgokat tanítottam, hogy hogyan kell lefuttatni a makrót a Word doksiban, ami helyére rakta a híreket.

Egy alapelvünk volt: a user [felhasználó] kalapod van rajtad, és ami neked érdekes vagy meglepő, azt megírod. Azt gondolhatná az ember, hogy ez nagyon hideg vagy objektív műfaj, mégis nagyon sok vitánk volt az IDG-vel.  Például amikor bejelentették az MSN-t, a Microsoft Networkot, azt a Számítástechnika úgy írta meg, hogy „a Microsoft elfoglalja az internetet”, mi pedig úgy írtuk meg, hogy a Microsoft beadta a derekát, tehát hogy az internet foglalta el a Microsoftot. Ugyanazt a hírt meg lehet írni úgy is, hogy becsomagoljuk az üzleti olvasóknak, meg nyersebben is. Nekünk semmi érdekünk nem volt, csak az, hogy az egész jó legyen, jó pedig úgy tud lenni, ha azt írod meg, ami van.

– Neked nem volt semmi újságírói tapasztalatod előtte, ugye?

– Én egészen addig szoftverfejlesztő voltam. Csak a tech hírek érdekeltek, mert már akkor is mindig szerettem a kütyüket meg számítógépeket. Volt Apple Newtonom, még meg is van, nem sok lehet belőle az országban. Ez olyan volt, mint az Iphone, csak sokkal nagyobb és sokkal kevesebbet tudott. Digital personal assistantnak hívták, lehet rá tollal írni, fekete-zöld kijelzője van, monokróm, és egyébként tud internetre csatlakozni, ha beraksz egy modemkártyát. A Hírlevél idején írtam máshova is, a Népszabadságba a tamagocsiról, meg néha a Narancsba Tamás [Bodoky Tamás] tech rovatába. De igazából nem szeretek papír újságba cikket írni, mert én nem vagyok az a megírom, leadom, holnap másikat írok típus, nem volt rutinom benne, hogy ezt meg tudjam csinálni, így nekem ezek inkább ilyen szép, de macerás dolgok voltak. Több helyre írtam, de kevés olyan hely van, ahova egy vagy két cikknél többet leadtam. Megvolt a Magyar Narancs, oké, megvolt az ÉS, oké, megvolt a Népszabadság, oké. Láttam, hogy nekem nem ez a pályám, én nem újságíró leszek, én inkább azt érzem, hogy egy téma kell vagy nem kell, de megírni nem szeretném.

– Az Internettóban a tech híreken kívül akkor már a tartalomszolgáltatás többi aspektusa is érdekes volt neked?

– Persze, az egész. Nagyon érdekes kihívás underground lapot csinálni, amit mégis sokan olvasnak. Hogy lehet ezt megcsinálni? Miket találjunk ki? Ez tényleg olyan korszak volt, hogy amit és amikor csak eszedbe jutott, bármit.

[Nyírő] András kitalálta egyszer, hogy csináljunk tévét. Senki sem mondta, hogy ne csináljunk tévét, hanem csak azt, hogy miért ne csináljunk tévét? Így aztán csináltunk egy egynapos Internetto tévét, ha jól emlékszem, akkor 1998. március 31-én. A Citadellából ment a közvetítés, mert Artner Ivánéknak ott volt az internetszolgáltató cége fent az erődben. A cég neve valami olyasmi volt, hogy Írisz, de már nem emlékszem pontosan. Olyan volt a műsor, mint az Ablak, voltak műsorvezetők, interjúk, behívtunk rengeteg vendéget, közben bejátszások is voltak. Volt, aki kiment a városba kamerával forgatni. Miután végignyomtuk a műsort, el lehetett azon gondolkodni, hogy jó volt, vagy nem volt jó, csináljuk-e tovább. Azt hiszem, hogy később, amikor én már nem voltam olyan közel az Internettóhoz, volt még talán havonta vagy hetente egy rövidebb adás.

Teljes szabadság volt a mániák kiélésére. Jó, [Nyírő] Andrást meg kellett győzni, de őt nagyon könnyű volt meggyőzni egy hülyeségről. Minden szabadidőnk arra ment, vagy nekem legalábbis a szoftverfejlesztői fő munkámon kívül minden időm arra ment, hogy az Internettóhoz kötődő dolgokat hajkurásztam az életben.

– Tudtátok, hogy ki olvassa a Hírlevelet, hogy kinek írjátok?

– Nagyon sokat hivatkoztak rá, illetve [Nyírő]  András mesélte, hogy volt valahol, és hallotta, ahogy az egyik ember azt meséli a másiknak, hogy „azt írta az Internetto Hírlevél, hogy”. Ez volt az a pont, amikor rájössz, hogy nem vagyunk egyedül, Tibor, hanem olvassák, és tényleg azok olvassák, akiket érdekel, illetve akik fontosak – mai szóval véleményvezéreknek mondanánk őket. De nemcsak olvastak, hanem levelet is írtak nekünk, kezdett beindulni az interakció. Közben az internettónak is lett interaktív felülete, aminek először még az volt a címe, hogy A hét kérdése, ez volt a Mihancsik Zsófi-féle egytopikos fórum, ami aztán kinőtte magát az Index Törzsasztalává.

– Érdekel, mik voltak azok az IDG-vel folytatott viták, amiket említettél, hogy mi legyen, vagy mi ne legyen az Internettón vagy a Hírlevélben.

– Az IDG-nek határozott üzleti céljai voltak: a hazai professzionális üzleti közösséget akarták kielégíteni IT-hírekkel, illetve volt néhány szakosodott kiadványuk, például játékokra. Szerintem már az is tök menő volt tőlük, hogy ezt az egészet finanszírozták, amikor jött a paradigmaváltás, és bejött egy teljesen új dolog. Nem voltunk túlfinanszírozva, az eszközök és a szerverek finanszírozását jelentette ez. Aztán amikor elkezd növekedni az új dolog, mindig vannak problémák. Ez a folyamat az összes offline-online szerkesztőségben, újságban is megfigyelhető volt. „Ó, internet? Persze! Csináljunk egy online valamit az újságnak. Á, de ebben nem a régi újságírók lesznek, mert azoknak az újságot kell csinálniuk, és amúgy sem értenek az online-hoz. Ide behozzuk ezeket az őrülteket vagy fiatalokat, akik ezt csinálják.” Nagyon rövid idő alatt megjelenik, vagy már a kezdetektől jelen van a konkurenciaharc. A papír újság azt mondja, hogy megírtam egy cikket, de ezt nem fogom odaadni az online-nak. Nem úgy tekintenek egymásra, mint ugyanannak a dolognak két platformjára, hanem mint két szomszédvár egy birodalmon belül. Ez szinte mindenhol így van, és ez jelen volt az IDG-nél is.

A multiknál mindig nehezen mernek nagy lépéseket, módosításokat megtenni, megvárják, amíg a központ azt mondja, hogy ez nagyon fontos, ezt csinálni kell. Hiába vannak olyan emberek, akik akár véletlenül, akár tudatosan látják, mit kellene csinálni, nem mernek döntést hozni a központ nélkül. Ezért egy ilyen multinál mindig sokkal nehezebb a fejlődés. Nem véletlen, hogy a garázscégek tudják azt megcsinálni, hogy elkezdenek teljesen szabálytalan utakon előre menni, azzal, hogy ha jók vagyunk, akkor megvesz minket egy multi, onnantól belassulunk, és majd csinálunk egy új céget. Az IDG-vel pont ugyanez volt. Először örültek, aztán kétségbeestek, hogy mi lesz, hogy fér össze, vegyük meg, ne vegyük meg. Amennyire én tudom – mert akkor pont nem voltam az Internettóban – az IDG és a szerkesztőség közötti konfliktus majd a szakítás is arról szólt, hogy a szerkesztőség látta a termékben az óriási potenciált, az IDG viszont nem merte ezt az óriási potenciált úgy finanszírozni, mintha ez valódi üzlet lenne, aminek nagy bevétele lehet. Ehelyett egy ide-oda játékot játszottak, majd Andrásék [Nyírő András] meglépték azt, hogy akkor nem érdekes a név, csinálunk egy másikat. Ami a legjobb és leglogikusabb lépés volt abban a pillanatban.

– Mielőtt ebbe belemennénk, az is érdekel, hogy miért nem voltál akkor pont ott…

– Azért, mert origós voltam.

– A szerkesztőségen belül voltak konfliktusok? Vagy ti nagyon egymásra voltatok hangolva, és ha mondott valaki valamit, akkor az úgy volt jó?

– Rohadt nagy viták voltak, de azok normális viták voltak. Egy erős baráti kötődésű társaságban nagyon sokáig lehet úgy vitatkozni, hogy nem borítod rá az asztalt a másikra. Pont én meg Nyírő [Nyírő András] egymásra borítottuk egy idő után, de az részben stratégiai, részben személyes konfliktus volt, és a módszertanról, vagy az ügyek elintézési módjáról szólt, tehát nem mondanám mély szakmai konfliktusnak, és szerintem nem is fontos az internet története szempontjából, mert ez emberi dolog, amin azóta túl vagyunk, nem kell túlbeszélni. Nekem az érdekes kitérő volt, hogy akkor egy évre pont az Origo indulása után pár hónappal Origós lehettem. Amúgy meg persze nagy kár, nem voltam ott az Internettóban-Indexben abban a kalandos egy évben, amikor az átalakulás volt.

– Hogyan kerültél az Origóhoz? Hívtak, amikor tudták, hogy szabad lettél, vagy te jelentkeztél?

– Nádori Pétert ismertem, és amikor eljöttem az Internettóból, akkor ugyan főállásban még szoftverfejlesztő voltam, de kicsit talán dacból, és főleg azért, mert nem akartam kimaradni ebből az egészből, egy idő után felhívtam őt, hogy beszélgessünk. A Kisposta nevű klasszikus, ma már nem létező kocsmában két sör meg két unikum mellett volt a felvételi beszélgetés. Később pedig a Tik-Tak presszóban szakítottunk.

– Mi volt a feladatod ott? Akkor már elindult az Origo.

– Ahogy az lenni szokott, hogy ha van egy embered, akiről tudod, hogy valamit meg tud csinálni, akkor azt mondod, hogy majd kitalálunk valamit. Sokáig kicsit rosszul is éreztem magam emiatt. Volt valami titulusom, címlapért felelős szerkesztő, vagy valami ilyesmi, tehát címlapokat tervezgettem, meg volt néhány projekt, például a korai origós fórum, ami minden szempontból nagyon rossz volt, mert nem organikusan tervezték, hanem szoftverfejlesztő oldalról, tehát eleve nem lehetett nagyon jó. Nem volt ez nagyon hosszú karrier, egy évnél valamivel tovább tartott, amiből én 3 és fél hónapot fizetés nélküli szabadságon töltöttem Indiában.

Amikor onnan visszajöttem, akkor Nyírő [Nyírő András] már nem volt az Indexben, mert ő, ha jól emlékszem, ’99 decemberében távozott, amikor a Sportcsarnoktűz volt. Én 2000 február-március-áprilisban nem voltam itthon, és amikor visszajöttem, májusban megkeresett GG [Gerényi Gábor] azzal, hogy most milyen jó minden az Indexben. Oké, mondtam, és 2000 május végétől megint az Indexben voltam, ismét egy számomra nem túl alkalmas pozícióban: én voltam a szoftverfejlesztési és üzemeltetési vezető. Nem médiával kellett foglalkoznom, hanem IT-val, és én akkor már jobban szerettem volna médiával foglalkozni, mint IT-val, vagy legalábbis a kettő keverékével. Ott voltam bő egy évig, az Index töréséig mentünk előre. Az nem volt egy rossz időszak. Megint új közösség volt, ami, nem is az a jó szó, hogy okos, hanem inkább baromira érdekes fiatalokból állt. Teljesen más volt, mint az Internetto: hirtelen felrobbant a létszám, az Indexben már voltak vállalatra utaló jelek, például volt sales osztály meg marketing részleg. Egészen más volt, mint a romantikus Internettós egyszobás hőskor, ahol egy titkárnő volt, az Andi, abban sem vagyok biztos, hogy ő főállásban volt-e, de rajta kívül biztos, hogy nem volt senki. András [Nyírő András] persze állásban volt az IDG-nél. Az Internettóban senki nem keresett pénzt, az Indexnél meg mindenki. Az Index a nagy tőkebefektetés után volt, és ki volt adva, hogy ameddig lehet, égetni kell a pénzt, mert az a cél, hogy nagyon megnöveljük a userszámot, hogy a következő befektetés vagy exit alkalmával értékes legyen a cég. Abban az időben, az internetlufi idején egyértelműen a felhasználószám döntötte el egy cég értékét.

– Mit láttál te ebből, mennyire volt okos ez a pénzköltés?

– Mai szemmel nézve nem volt okos, én is ezt mondanám, de ezt akkor nem lehetett tudni. 2000-ben úgy tűnt, hogy nem hogy jól megy minden, hanem hogy még jobb lesz minden, hogy még jobban emelkedni fog a görbe. Jöttek Amerikából a sikersztorik, és azt gondoltuk, hogy mit akarunk mi egy milliárd forinttal, lesz az még sokkal több is. Tényleg az volt, hogy amit csak meg tudunk csinálni, minden szolgáltatást be kell a portál alá vonni. Egy csomó olyan szolgáltatást vettünk meg, amiket nem mi fejlesztettünk. És ebből nagyon nagy bajok voltak. Én sokkal inkább hiszek az organikus fejlődésben, mint abban, hogy egy cég nekiáll idegen kultúrákat vásárolni. Egy cég elsősorban kultúra. A kultúra megeszi a stratégiát reggelire. Az a tíz-húsz ember, aki az Internettót csinálta, egy kultúra volt, egy társaság volt. Ott nem volt olyan, aki azt mondta volna, hogy az üzleti szempontok miatt jobb volna… Kinéztük volna, ha valaki ilyet mondott volna.

Megvettük például a Drótpostagalambot, ami az a fajta email-szoftver volt, amihez nem kellett internet-előfizetés, hanem a Matávnak volt egy olyan betelefonálós száma, amivel azt lehetett ingyen használni. Integrálni a saját vállalkozásodba egy ilyen másik rendszert informatikailag, emberekkel, userekkel [felhasználókkal] együtt, az egy óriás-projekt. Csak akkor még nem látszott óriás-projektnek, legalábbis a menedzsment szintjén az IT problémaköre mindig olyan bagatelnek látszik, az IT felől nézve meg ott a kérdés, hogy hú basszus, ezzel mit fogok csinálni? És egy csomó ilyen volt.

– Miket vásároltatok még fel?

– Nekem a Drótpostagalamb a legemlékezetesebb. A Tár.hu – Antalóczi Tibortól – volt még nagyobb vásárlás. De volt sok kisebb dolog is, és kontent [tartalom] is, nem csak IT-megoldások. Az Indexben mindenféle volt, és akkoriban nagyon érződött rajta, hogy már próbál vállalat lenni. Mindig azt mondtam, hogy persze, konzervgyári menedzsment, konzervgyári folyamatok, de ez az ipar még nem olyan, még nem is ipar igazán, hanem internetes médiahülyéskedés, kontentgyártás, kísérletezés, ami még nincs abban a fázisban, hogy köré kéne tenni egy konzervgyárat. Én ezt nagyon nem szerettem, de az Index a befektetéstől így működött már, és lehet, hogy ez volt az ára annak, hogy eljutott valameddig. De nagyon sok kompromisszumot jelent, az, hogy egy új projekt indításánál nem azt nézed, hogy az érdekes vagy nem érdekes, hanem hogy mi a bevételi terv a jövő évre. Ezek szerintem ott és akkor még nem kellett volna, hogy szempontok legyenek. Nem az kellett volna, legyen a fő szempont, hogy hozzunk össze egy minél több szolgáltatásból álló nagyon heterogén kupacot. Később, az én második indexezésem alkalmával már okosabban csinálta az Index: az építkezés az azóta már megszűnt Indanet körül volt. Az sokkal megalapozottabb építkezés volt, ezért sokkal egységesebb képet adott. Az egész átgondolása és megvalósítása is más volt, persze voltak alvállalkozók, de volt egy kör az Indexen belül, az Inda csapata, akik átlátták a helyzetet.

– A befektetés utáni időben tartalomgyártásban még ugyanolyan kísérletező műhely volt az Index, mint az Internetto idejében, vagy csak a habzsolás és bekebelezés ment?

– Voltak kísérletek, de akkor már sokkal többet kellett gondolkodni egy kísérlet előtt, mert számolni kellett azzal, hogy mit jelent, ha két fejlesztőt ráállítanak valamire. Emlékszem arra a pillanatra, amikor bejött az Indexbe a Közgázról 7-8 projektmenedzser gyakornoknak. Az ő dolguk volt, hogy megpróbálják feltérképezni az Index kaotikus projektrendszerét. Vagy ötven projekt futott egyszerre, teljesen eldarabolva, minden stratégia nélkül. Velük érkezett Kardos Gábor is, ő volt az aranyrög ebben a halmazban, ő megtalálta a helyét és kinőtte magát.

Mindig rengeteg vita és csúszás volt. Ma már azt mondom, hogy sokkal kevesebb dologra kell egyszerre fókuszálni, és nyilván a többiek is ezt mondanák. Hiába kell gyorsan növekedni, akkor sem lehet egy cégben egyszerre harminc projektet vinni, mert nincs az a szervezet, az az erőforrás-mennyiség, ami azt a komplexitást, amivel ezek kapcsolódnak és hatnak egymásra, kezelni tudná. Ez nagyon nem volt jó abban az Indexben, és nem véletlen, hogy amikor vége lett a vidámságnak, mert fogyott a pénz, nem akart senki megvenni semmit, pukkant a lufi és mégis el kellett valakinek adni az Indexet, akkor az ellenkező irány jött be a Csepi-korszakban [Csepi Lajos]: mindent leépíteni, mindenből legyen kevesebb, a cég legyen egy core-média cég, az a része maradjon, többieket mind elküldeni, mert aki megveszi, az nem akar egy ilyen – nem a szemétdombot akarom mondani, mert az nagyon negatív szó – egy ilyen szénakupacot, szalmakazlat megvenni, hanem tiszta dolgot akar megvenni, amiről tudja, hogy mi lesz egy év múlva, és hogy akik működtetik, azok milyen kapcsolatban vannak egymással. Úgy, abban az állapotában nem lehetett volna eladni. De mondom, ki volt mondva, hogy mennyi pénzünk van, és hogy azt minél hamarabb el kell égetnünk, mert nagyon gyorsan kell növekednünk.

– Emlékszel rá, mennyi volt ez a pénz?

– Egymilliárdra emlékszem, de én pont Indiában voltam, amikor befektettek az Indexbe, és már arra jöttem haza, hogy gazdagság van, ami egy jó egy évig tartott. Azt tudom, hogy két befektetői kör volt, az Inteles meg valami német talán.

– Ez azt is jelentette, hogy jól kerestetek?

– Szerintem jól kerestünk, igen. Amikor Indexes lettem, akkor a főállásom – ami ipari szoftverfejlesztés volt, a MÁV-nak írtam egy síndiagnosztikai rendszert – másodállássá változott, tehát akkor már nem kellett az Index mellett fenntartani egy állást. Az Origós időszakban még fele-fele volt, két munka között voltam, de az Indexnél már egyértelműen háttérbe szorult, hogy nekem szoftverfejlesztésből kell élnem, mert ott már vállalati fizetések voltak. Az volt az ígéret, hogy majd mindenki meggazdagszik, de ez persze nem jött be. Nem kérdés, hogy ez várható is volt. Azon gondolkodom, hogy mindenkire igaz-e, hogy jól keresett, de szerintem igen. Oda már nem szerelemből jöttek az emberek, mint az Internettóba, hanem pénzt keresni.

Mindenki oda költözött az Index köré, mindenkinek Újlipótvárosban volt az albérlete, nekem is, hogy ne kelljen messze menni. Aztán amikor az Index tovább költözött, akkor már nem költöztek az emberek tovább kifele. Az még jó hely volt, aztán szegény Index mindig egyre rosszabb helyre kerül. A Klapka utca nem volt még olyan rossz, mint az Árpád út, de a Flórián tér! A menő startupoknál megpróbálják elérni, hogy jól érezzék magukat az emberek náluk, és ne akarjanak elmenni nagyobb fizetésért máshova, mert ott kisebb a babzsák, és kevesebb ingyen ebédet kapnak. Így próbálják megtartani a munkaerőt, mert ha az emberek sok pénzt keresnek, egyre erősebb szempont lesz az, hogy ne szívni járjanak be a munkahelyükre, hanem érezzék ott jól magukat. Jól látszik, hogy ahogy az Index gyárosodik, egyre kevésbé szempont, hogy az emberek jól érezzék magukat. Örüljenek, hogy állásuk van. De ez biztos az Origónál is így van.

– Hogy láttad az akkori Indexet és az Origót? Volt olyan szemléletbeli, felfogásbeli, vagy hozzáállásbeli különbség köztük, amilyet visszatekintve, a kettő történetét ismerve feltételezek, hogy lehetett?

– Az Internetto az ötlet, a kreativitás szintjén sokkal demokratikusabb volt. Az Origóban Péter [Nádori Péter] volt a kreatív, ő találta ki, hogy mit kellene csinálni, illetve a háttérben azért ott voltak Pohly Feriék meg Balázs [Weyer Balázs], de azoknak, akik a szerkesztőségben dolgoztak – úgy képzeld el, hogy egy rovat, egy újságíró, olyan 12-14-en ülhettünk ott –, azok olyan újságírók voltak, akik nem ott kezdek, és csak az volt a dolguk, hogy a rovatukat klasszikus értelemben vett jó újságírói anyagokkal töltsék meg. Bennük nem volt igény, és nem is volt terük a játékosságra, az Péterék [Nádori Péter] szobájából jött. Péter Kelemen Gáborral ült egy szobában sokáig, ez még a Szervita téren volt, amikor abban a páternoszteres Matáv-épületben volt az Origo. Ott nem volt brainstorming volt, hanem inkább ilyen „szerkesztőségi gyűlés van és egy kicsit rettegünk a Pétertől” típusú dolog. Péter olyan ember, akitől kicsit félnek a beosztottak. A stílusa miatt, hirtelen csattan fel, előzmény nélkül jelenik meg az ajtóban, van egy olyan habitusa, amitől ott egy kicsit katonásabb volt ott a rend, mint az Internettóban „a találjunk ki valami hülyeséget a Nyírő kopasz fejével” hangulatában. De mi jóban voltunk.

Én ’98 szeptemberében hagytam ott az Internettót, nem sokkal azután, hogy hazajöttem Finnországból azért, hogy az Internettóval több időt tudjak tölteni, mert azt gondoltam, hogy az majd milyen klassz lesz. De aztán szeptemberben eljöttem, ’99 elejétől dolgoztam az Origóban, és ’99 májusában, amikor volt az Internetto-Index váltás, tök természetes volt, hogy segítjük őket. A Nyírő kopasz fejére kitalált Index-kampány bannere ott volt az Origo címlapján nagyon sokáig. Amíg két portál van a piacon, addig a konkurenciaharc az csak cicaharc, valójában mind a kettőnknek az volt az érdeke, hogy a másikat is minél többen olvassák, mert az azt jelenti, hogy több internet-felhasználó van. Nekünk az internet-felhasználók számának a növekedése jelentette a sikert.

– Ez a cél, hogy minél több internet-felhasználó legyen, nem volt furcsa cél a ti oldalatokról? Volt valami eszközötök arra, hogy befolyásoljátok ezt a folyamatot?

– Amíg a magyar interneten nincs tartalom, addig a növekedés is kicsi lesz. Az volt az érdekünk, hogy a magyar interneten sokféle, érdekes és hasznos dolog legyen, mert ez kell ahhoz, hogy tömeges legyen az érdeklődés, aminek aztán lesz olyan hatása is, hogy lesz olcsó internethozzáférés.

Az Internetto-Index mindig nagyon erősen támadta a Telekom üzletpolitikáját, ami az volt – Simó Gyuri annyiszor elmondta ezt, hogy beleégett a fejembe -, hogy az emberek nem azért nem interneteznek, mert drága az internet, hanem mert nincs számítógépük. Mi pont az ellenkezőjét gondoltuk: minden akadályt kisebbre kell tenni, és akkor majd fognak. Hogy ha az egyik kicsi, a másik nagy, akkor már nyomni fogják az emberek, hogy az is legyen alacsony. Az Internetto idejében készült az a Fehér Könyv, Straub Elek idejében, amit Nyírőék raktak össze, többé-kevésbé statisztikákkal megtámogatva arról, milyen a helyzet, milyen lehetne, milyennek kéne lennie. Straub többször is volt az élő fórumon az Intenettóban. Az Internetto a tömegeket maga mögé állítva követelte, hogy legyen olcsó az internet, infrastruktúra legyen az internet. A Matávnak viszont ez üzlet volt, nekik az kellett, hogy költsenek erre, hogy nekik is jó legyen. Nem tudom, hogy mit kellett volna akkor csinálni, hogy jobban felgyorsuljon a terjedése. Hiszen azért volt olyan időszak, amikor egy hívás maximum 100 forint volt a Matávnál, bár kétségtelen, hogy mivel ez csak éjszaka volt, ez megint csak a geekek penetrációját segítette, és nem az átlagembereket húzta be, akik közül ma már mindenki internetezik, még a nagymamák is. Ezt talán korábban el lehetett volna érni, ha a Matávnak egy kicsit megengedőbb az üzletpolitikája. De erről majd nyilván mást mondanak a Matávhoz közeli szereplők.

– Mikortól tudtátok mérni a látogatottságot? Ez fontos volt egyáltalán?

– Az Internetto alatt csak szerverlog volt, semmi más. Az első trafikrendszert az Index maga csinálta, abból lett később a Webaudit, és mivel azelőtt nem volt más mérés Magyarországon, így az Internetto korszakában biztos, hogy csak a rendszergazdák által becsült számok voltak. Például amikor volt a Horn-interjú, és rögtön lerohadt az Internetto szervere, akkor Cyd, azaz Nemes Dániel, az akkori rendszergazdánk mondott egy számot, hogy mennyi user volt, András megszorozta ezt egy PR-szorzóval, és azt küldtük ki. Az volt a hír, hogy lerohadtunk, de ez akkor jó hír volt, mert azt jelentette, hogy azért rohadtunk le, mert nagyon sokakat érdekelt az interjú meg a mi médiumunk. De hogy a mérés mikor kezdődött, abban talán a többiek okosabbak lesznek. Egyvalamire emlékszem: azokon a felmérésekben, amelyekben azt kérték az emberektől, hogy soroljanak fel olyan dolgokat amiket ismernek, az Internetto nagyon hamar előkelő helyen volt. Ezek nem konkrét számok, de ilyen közvetett dolgokból azért lehetett tudni, hogy sokan vannak a látogatók.

A korai szerverlog csak azt mérte, hogy hány Page Impression [oldalletöltés] van egy nap, de azért a növekedést lehetett belőle látni. Reklámok már az Internettón is voltak, valamit kellett mondanunk. Akkor még nem úgy jöttek a reklámok, hogy egy ügynökség megkeresett minket, hogy itt akarok hirdetni, hanem a kapcsolati hálónkon keresztül, például ha ismerősöd a Telenor egyik meghatározó embere, aki szívesen segíti a vállalkozásod. A Pannon GSM sokat segítette az Internettót még a korai időszakban reklámokkal.

– Ha már szóba kerültek a reklámok: mikor merült fel szempontként, hogy hogyan lehet az internetes tartalomszolgáltatásból pénzt csinálni, hogyan tudja finanszírozni magát?

– Már az Internetto felbomlása előtt, ’98-ban volt sok olyan beszélgetés, amikor az Internetto vezetősége – ez talán rossz szó, mert túl kicsi volt a cég, de András [Nyírő András], GG [Gerényi Gábor], Keki [Kéki Balázs], Uj Péter meg én biztosan ott voltunk – arról beszélgetett, hogy ha ebből cég lenne, azt hogy lehetne megcsinálni, milyen tőkével. Az látszott, hogy most kicsiben nyomjuk, népszerűek vagyunk, és ha ez az egész fel fog robbanni, akkor ebben van nagy pénz. Ez látszott. ’95-ben még talán nem – az Internetto története ’95 augusztusától ’99 májusáig, négy évig tartott –, de szerintem hamar, a második évben már lehetett tudni, hogy ezt sokkal inkább érdemes csinálni, mint a CD-ROM-ot. A CD-ROM-nak egy modellje van, hogy sokat gyártasz és megveszik, de az interneten ennél többrétű a pénzkeresés, sokkal erősebbek a felvásárlások. A hirdetés pedig úgy működik, mint az újságokban, plusz megjelentek már azok a szolgáltatások is, amikért fizetni kellett. Főleg az elején, amikor még voltak az interneten fizetős tartalmak, amik később eltűntek, néha újra előjönnek, bár a modell az alapvetően az maradt, hogy a tartalmat a hirdetés tartja el, és a szolgáltatásért lehet pénzt kérni. Pedig akkor az igazán komoly szolgáltatások még nem is voltak fent az interneten, ahol az internet csak mediátorszerepet tölt be, mint például egy banknál. Az igazán nagy pénz az, ha van egy banki rendszered, amiben tranzakciók futnak, de az már messze van a médiától.

Akkoriban nagyon sokat olvastunk, és akkor még nem egymilliárd website közül kellett válogatni, hanem tudtad, hogy melyik az a 20-30 oldal, amit követni kell ahhoz, hogy tisztában legyél vele, mi megy a világban. Sokkal egyszerűbb volt képben lenni, bár az a kép nyilván messze nem volt olyan komplex kép, amit most kaphatsz, ha okosan válogatod ki az egymillióból azt a 30 site-ot, amit követsz. De elkavarodtam a kérdéstől.

– Mik voltak azok a site-ok, amik akkor fontosak voltak, vagy akár mintaként is szolgáltak nektek?

– Mindig a CNN-t néztük, és mindig azt mondtuk, hogy nem akarunk olyanok lenni, mert bénák. A techsite-ok közül a Wired volt, ami hamar jó volt, és van sok, amire már csak nosztalgiával emlékszem vissza, mint a Newsbytes, ami úgy szűnt meg, hogy már nyoma sincs mára, de amikor a techhíreket írtuk, még megkerülhetetlen, jó forrás volt. Az NBC-MSNBC oldalakat is nézegettük. De ha egy site-ot kell mondani, akkor az Internetto idején egyértelműen a CNN volt a referenciapont.

– Mi az, ami nem tetszett rajta? Emlékszel, miket csináltak, amit bénának tartottatok?

– Mindig újradizájnolják, és mégis egyre kisebbek lesznek a képek!? A CNN soha nem úgy dizájnolta magát újra, hogy ránéztél, és azt mondtad, hogy hú, ez mennyivel modernebb, mennyivel kúlabb lett. Soha. Ez még most is igaz, ha megnézed, a CNN a legkevésbé attraktív oldalak egyike. Nem ezzel szerzi a látogatóit, hanem úgyis beütik a felhasználók, hogy cnn.com. Nekik csak adatbázisnak kell lenniük, soha nem volt jó a címlapjuk. Amikor 2013-ban az Origo új címlapját csináltuk, nagyon sok kurrens hírsite-ot megnéztünk, és akkor is azt láttuk, hogy elképesztő megoldások vannak már, sokkal bonyolultabbak, mint amit bárhol bevezettünk utána. Látszott, hogy a portálcímlap megfogalmazás az internetes médiában alapfeladat: az a lelke mindennek, hogy hogy néz ki a címlapod. De akkor is azt láttuk, hogy a CNN a legkevésbé használható pozitív példaként. Néhány dolgot megerősít, amit gondolsz, de a trendeket nem a CNN-től fogod venni. Ennek ellenére nagyon meghatározó volt már a korai időktől kezdve. Ha nagyon gondolkodnék, akkor lehet, hogy tudnék mondani még egy-két olyan oldalt, ami akkor nagyon tetszett, de azért lássuk be, hogy ez 20 éve volt.

– Említetted, hogy az Origónál is az volt a feladatod, hogy a címlappal próbálj valamit csinálni.

– Igen, ha emlékszel arra a nagyon csúnya címlapra…

– Mik voltak az elképzelések akkoriban egy portálcímlapról? Mit gondoltatok, milyennek kell lennie?

– Nagyon sokáig katalógus volt. Közepén volt egy nagy katalógus, mint a Yahoo-nak, bal oldalon pedig volt egy vékony hasáb, ahol 4 pontos betűkkel a négy legfontosabb hír szerepelt. Sajnálom, hogy nincs screenshot minden hónapról, ami azóta eltelt, az Indexről is meg az Origóról is. Az Index címlapja a kezdetektől úgy volt felépítve, hogy nagy tartalmi blokkok voltak már a címlapon is, és a dinamikus blokkok voltak a fontosak, nem pedig a navigáció. Az Origonál nagyon sokáig pont fordítva volt, és szép lassan kezdtek el egyre nagyobb helyet elfoglalni a hírek. Nyilván az anyacég üzleti szempontjai miatt a katalógus nagyon fontos szolgáltatása volt az Origónak. Ma már egyáltalán nincsenek ilyenek. Már a Yahoo sem katalógus, bár az még elérhető. Mondhatjuk, hogy megváltozott a médiafogyasztási szokás ezzel kapcsolatban, már nem katalógus alapján mennek az emberek, mert a katalógusos szervezés azt feltételezi, hogy véges számú weboldal van, amik aránylag stabilak. Ma már nem is számítanak igazán a weboldalak, úgyis mindent a közösségi médián vagy valamilyen áttételen keresztül kapsz meg, így ma már csak a fragmentek [töredékek, részletek] érdekesek. Nagyon sok ember úgy olvas Origót vagy Indexet, hogy elmegy a Facebookra, rákattint egy cikkre, és nem is látja a címlapot, soha. Ebből a szempontból sokkal modernebb a 444 felépítése, ahol bármilyen cikkbe mész bele, oldalt, a Most rovatban megjelenik, hogy mit lehet még a címlapon olvasni.

Nagyon sokszor változott az Internetto címlapja is egyébként, ez mindig mánia volt, és mai szemmel nézve mindig sokat törődtünk azzal, hogy grafikailag, hangulatában hogy néz ki. Ez most már nem is lenne szempont, ha ilyet terveznék, csak a funkció, a szokások meg a folyamatok. Ma már sokkal tudományosabban csinálja az ember, nem intuícióval.

– Körülbelül a 2000-es évek elejéig miket tartasz online tartalomszolgáltatási szempontból mérföldköveknek akár az Index, akár az Origo vagy Internetto történetéből?

– Azért nehéz erre válaszolni, mert a legjobb dolgok folyamatok voltak. Nagyon fontos volt a magyar internet szempontjából, hogy az Internetto megcsinálta az élő interjúkat. Az nem egy esemény volt, hanem sok. Mindig sikerült kiválasztani azokat, akik abban a pillanatban érdekesek voltak, volt Horn Gyula, Friderikusz, a bombaügy után volt a Bánó-interjú, és volt sok egyéb, ami nagy érdeklődésre tartott számot. Az is folyamat volt, ahogy a hét kérdéséből ötven új szoftver, verzióváltás, koncepcióváltás után lassan kifejlődött a Törzsasztal. Ezeknél a folyamatoknál is mindig van egy pillanat, amikor tudod, hogy megvan az áttörés, amikor hirtelen robban fel a kezed alatt a termék. A blog.hu-nál is volt ilyen: lassan fejlődött, aztán kikerült az Index címlapjára a blogketrec, eltelt pár hét, hónap, és láttad, hogy hopp, ez elindult a világűrbe.

Az Index életében a címlapváltások mindig nagyon fontosak voltak. Ez szubjektív, de szerintem amikor sikerült a sok kis kék buta kísérlet után a bátor narancs címlapot meglépni, ami funkcionálisan is nagyon más volt, mint az előtte lévő, az egy ilyen egy pillanatos áttörés volt. Onnantól mindenki az Index címlapját másolja. Mém lett, tehát ha nem is másolja, már akkor is másolja, mert azért az Index címlapok mindig referenciapontok voltak a magyar médiában.

Az Origo sokkal bátortalanabbul változtatta a címlapot, az Index meg mindig erősen akart valamit, és nem nagyon kötötte semmi, ott szabadság volt, kreatívnak kellett lennie. Emlékszem, amikor először megláttam a narancs színt. Angelday [Sasvári József] behozta egy meetingre, és mindenki fújolt, hogy jézus, miért kell narancs. Aztán egy-két nap alatt mindenki rájött, hogy ez mennyivel jobb lesz, mint a kék. Mindenki kék az interneten, az Origo is kék, hát persze, legyünk akkor narancs.

A Freemail kihagyhatatlan. A Freemail nagyon sokat jelent, hiszen a mai napig számomra érthetetlenül elképesztően nagy tömegek használnak egy már oldschool levelezőrendszert. Voltak olyan mérföldkövek is, amelyek azóta elmúltak, mint például a Startlap. Akkoriban még mi is csináltunk béta terveket arra, hogy az Indexnek is csináljunk valami hasonlót, de aztán Uj Péter ezt lesöpörte az asztalról azzal, hogy nem ez a mi irányunk. Hosszú távon valószínűleg igaza volt, bár akkor lehet, hogy népszerű lett volna. A blog.hu-t hadd ne mondjam, mert ott érintett vagyok, de az szerintem fontos dolog volt, hogy sikerült azt megcsinálni, és hogy az végre úgy igazán…

– Pont időben volt.

– A blog.hu nagyon sokáig a legnézettebb magyar site volt. Nagyon jó pillanatban sikerült elérni a fejlődésének egy olyan pontjára, amikor kikerült az Index címlapra, és elkezdődött, hogy a címlap támogatja a szolgáltatást. Ez nagyon fontos dolog volt akkor.

– Beszéljünk a blog.hu történetéről egy kicsit. Előtte te megint otthagytad az Indexet, ugye?

– 2000-től 2001-ig voltam Indexes, 2001-től 2006-ig pedig megpróbáltam az iparban megélni. Amikor a Csepi-korszakban le kellett építeni a fejlesztést, mi 14-en, a fejlesztés jelentős része, megpróbáltunk csinálni egy olyan céget, ami az üzleti szférában dolgozik. Ez nem volt nagyon sikeres kirándulás, az biztos. Csináltunk jó dolgokat, de én nem vagyok üzletember, sokkal inkább szeretek okoskodni, kitalálni, olvasni, írni, de sales-elni egy céget, teljesen rendben tartani, rengeteg operatív dolgot időre megcsinálni: ehhez én túl lusta vagyok, és túl máshol érzem az igazi értékemet. De most legalább már tudom, hogy nem szabad ezzel próbálkozni. Drága és hosszú, de hasznos lecke volt. Amikor már nagyon nem ment a cég, és hiányzott ez az egész, ami ott maradt az Index-Origo-Internetto történettel, akkor elkezdtem ezt a blog.hu-t Kozma Jocóval, aki kollégám volt.

– Az Indextől teljesen függetlenül kezdtétek el fejleszteni?

– Igen. 2001-ben magam vettem a domaint, amikor az első blogokat csináltuk. Nekem is volt 2001-ben blogom, talán 30 bejegyzést is megért, de ezek még mind egyedi kis blogmotorokon mentek, nem voltak nagy motorok, vagy szolgáltatások, infrastruktúrák. A domain nagyon sokáig halott volt, parkolt, és 2005-ben, amikor a Blogter is indult, a Freeblog meg már elég nagy volt, akkor azt gondoltam, hogy most érdemes csinálni egy jó blogszolgáltatást. Én nem tudok fejleszteni, Jocó meg tud, úgyhogy összeálltunk, és először még zárt rendszerben néhány blogger átjött oda. Menő volt az URL, hogy blog.hu, ezt már lehetett marketing célokra használni. Én is írtam egy blogot, ami ugyan nem tartott sokáig, talán egy évig, de az nekem nagyon sokat jelentett a szakmai karrierem szempontból. Amikor a web 2.0 jött, én írtam a Sztahanov blogot. Ez mai szemmel nézve nem színvonalas, inkább csapongó, mindenféle web 2.0-es dolgokat összegyűjtő blog. Akkor már Pollner [Pécsi Ferenc] meg Doransky [Dobó Mátyás] is írt hasonló témában blogot.

A blognak köszönhetően elkezdtek hívogatni kerekasztal-beszélgetésekre. Volt egy-két év, amikor a csapból is a web 2.0 meg a blogok folytak. Az internet érezte, hogy ez egy fontos változás, Amerikában nagyon sok minden történt ezzel kapcsolatban, Magyarországon pedig pont az ellenkezője, itt mindenki fikázta, hogy „jajj, web 2.0, hát az egy fórum!” Én próbáltam pozitív szemléletű blogot írni, de sose volt annyira mély, mint Doransky, aki esszéket ír a blogjaiba a mai napig is. Én sokkal jobban szeretem azt, hogy lehetett három soros blogposztokat írni. A Sztahanov népszerű lett, és becsatlakozott a blog.hu-ra pár másik blog is, például Berényi Konrádnak az Online Marketing blogja.

Ha jól emlékszem, 2005 vége fele kezdtünk el tárgyalni Vaszilyvel [Vaszily Miklós] és Kardos Gáborral, akik akkor éppen benne voltak az Iwiw-megvásárlás projektben is, meg ebben a blog.hu projektben is. A blog.hu-val azért kezdtek el tárgyalni, mert addigra romlott meg a freeblogos együttműködésük. Az Indexnek 2003-tól 2005-ig a Freeblog volt a partnere, de nem jöttek ki egymással. Az Index nagyon átverve érezte magát a végén, nyilván a másik fél se volt boldog, mert ha boldog lett volna, akkor együttműködtek volna. Az Index ott maradt blogmotor nélkül. A Blogter is jelentkezett, akik el akarták adni valakinek a blogszolgáltatásukat. Meg ott voltunk mi. Nem mondom, hogy sokáig tárgyaltunk, csak úgy kilenc hónapig. Mert mi nem akartuk eladni, mi azt akartuk, hogy kössünk együttműködést. De az Index addigra már annyi rossz együttműködésen volt túl, kezdve a behozott projektek miatti káosztól odáig, hogy a Freeblogot elvesztették a befektetés ellenére, hogy ők már nem akartak semmit a véletlenre bízni, hanem teljesen meg akarták venni. A végén az lett, hogy nem tudták megvenni az Iwiwet, de megvették a blog.hu-t. Odamentünk dolgozni, és onnantól négy évig dolgoztam a blog.hu Indexen belüli fejlesztésén, illetve később más indás szolgáltatásokon, illetve az egész Inda szolgáltatáscsoport kitalálásán és fejlesztésén 2010-ig.

– Jó üzletet kötöttetek? Volt valami konfliktus belőle?

– Konfliktus nem volt, de nagyon durván alkudtak, jóval áron alul adtuk el a cuccot, de egy kicsit kiszorított helyzetben voltunk akkor, már egyikünknek sem volt állása, amit talán egy kicsit kihasználtak. A blog.hu utóélete azt bizonyította, hogy azért ez elég értékes dolog volt. Mindegy, nem sírunk ezen, van más… ahogy Dr. Máriás [Máriás Béla] mondta az Index sajtótájékoztatóján: megölték a gyerekem, csinálok másikat. Nem biztos, hogy szabad azon sokáig rágódni, hogy hátha nem úgy volt a legjobb… az ember úgyis annyi mindent csinál egyszerre, az csak egy dolog volt. Az Indexben töltött négy év nagyrészt jó volt, mert volt ott azért pár fejlesztő, akivel lehetett tovább görgetni, a blogmotor egyre jobb lett. De a lényeg az, hogy nagyon sokan blogoltak rajta, és nagyon sokan olvasták. Ez elég sokáig egy jó sikertörténet volt.

– A tárgyalásokon az üzletről beszéltetek, vagy esetleg arról is, hogy hogyan áll az Index a felhasználói tartalomhoz, hogy hogyan akarja ezt felhasználni?

– Ez már a Sztahanov után volt, akkor már nagyon benne volt a levegőben ez az egész webkettes dolog, hogy el kell mosni a határokat a felhasználói tartalom meg a nem szerkesztett tartalom között, vagy legalábbis integrálni a normál médiába. Plusz nem csak a blog.hu-ról beszélgettünk, hanem nagyon sokáig úgy beszélgettünk, hogy ha a blog.hu meg az Iwiw is meglenne, akkor abból milyen jó dolgokat lehetne kihozni. A tárgyalássorozatban végig egy szolgáltatáshalmazt képzeltünk el, aminek a Törzsasztal meg a blog.hu az alapelemei, és ha lehet, akkor levelezést meg más szolgáltatásokat kell hozzáépíteni. Akkoriban az volt a levegőben, hogy akkor menő egy portál, hogy ha az öt nagy szolgáltatásterületet – videó- és fotótárolás, mail, blog, fórum – mind le tudja fedni. Most sokkal inkább arra megy a világ, hogy csinálj egy szűk dolgot, és azt robbantsd fel akkorára, amekkorára tudod. De ez egy nagy cég volt, terveznie kellett, szélesíteni a portfóliót és minél egyszerűbben átjárást biztosítani a szolgáltatások között. Végig arról beszéltünk, hogy milyen jó lenne az Iwiw, az a sok user mind kapna egy blogot. Az Index és mi is azt gondoltuk, hogy a blog.hu egy ilyen szolgáltatáshalmaz első lépése lenne, hiszen akkor az Indexnek megint volt pénze. Ez aztán ment is, de persze utólag azt mondom, hogy mindig nehezebben fejlesztesz dolgokat egy ilyen nagyobb környezetben, mert itt mindent ezerszer meg kell indokolni, sosincs erőforrás, mindig a lap az első… egy csomó olyan akadály van, amit úgy utólag, ha kimész a média többi területére, nehezen akarsz elhinni. Ott van a Gawker, harminc fejlesztő dolgozik egy blogmotoron, aminek tíz blogot kell ellátnia. Az Indexnél sose dolgozott háromnál több ember a blog.hu-n. Hogy kellene azzal a három emberrel olyan terméket csinálni? Bármilyen amerikai céget megnézel, olyanokat mondanak, hogy “ó, mi nagyon kicsik vagyunk, csak huszonnégy fejlesztő dolgozik ezen a projekten”. Menedzsmentszinten általában nem értik meg, hogy két fejlesztő gagyi garázsdolgot fog csinálni, mert nem arról van szó, hogy egy funkciót kell tökéletesíteni. A blogmotor nagyon komplex dolog, nagyon sok dolognak kell benne lennie, azokat karban kell tartani, importálni kell WordPressből, az maga egy külön mise, és akkor már Blogspotról is – szóval egy csomó olyan kis feladat van, ami megöli az erőforrásokat. Többet kell rá áldozni. De persze kis piac, kis reklámbevétel lesz rajta, nem fognak többet áldozni, hanem mindig optimalizálni kell mindent. Nem könnyű helyzet.

Azokban a dolgokban, amik az Indában készültek, van olyan, amire a mai napig büszke vagyok. Az tény, hogy soha semmi sem készült el időre, mindig csúsztunk mindennel. De például az Indafotó a mai napig működik, és még nem akarják megölni, pedig ha megnézed, az emberek úgy fotóznak, hogy mindenki a telefonjáról a tudata nélkül rögtön szinkronizálja mondjuk a Google Photosba vagy akárhova a képeit. Mi szükség van egy olyan tárhelyre, mint az Indafotó? Én nem tudom, majd meg kell egy Indexest kérdezni erről. Én nagyon szerettem, de már rég elhoztam a képeimet onnan. Mindig számítani kell rá, hogy egy ilyen „kis” magyar vállalkozás azt mondja, hogy ezt nem működtetem tovább. A Google is megcsinálja, bármelyik pillanatban kihúzza a dugót valami alól, az internet sajnos nem egy olyan hely, ahol megbízhatsz abban, hogy jövőre is itt lesz, az amit használsz. Megint hova keveredtünk el honnan!

– Mi volt a Blog.hu titka? Mit kapott el?

– Az volt a titka, hogy maga a rendszer elég jó volt, akkor még nem az volt a fő prioritás, hogy nagyon könnyen tudjon valaki posztot írni, hanem inkább az, hogy ha egy kicsit profibb blogger vagy, akkor mindent meg tudj csinálni a blogoddal. Tehát nem az énblogoknak kedvez az első pillanatban, hanem a szakmaiabbaknak. Először az Index belső blogjait konvertáltuk át, a Homárt meg a Comment:com-ot. Azoknak a blogoknak, amik már médiaszinten vannak, jobb a blog.hu, mert lehet, hogy többet kell vele kínlódni, de majdnem minden működik, és nagyon hamar voltak kommentek meg tagek, szóval azok a fícsörök, amik ott kellenek. A másik, ami nagyon fontos volt, az természetesen az, hogy az Index bevállalta, hogy a user generated [felhasználók által generált] tartalmat beemelje a címlapjára, először kicsit, aztán egyre nagyobb mértékben. Ez különösen azért volt nehéz, mert nagyon nagy volt a szerkesztőségben az ellenállás. Most visszautalok az interjú elejére, amikor volt szó, hogy amikor elindult például a Népszabadságon belül az online szerkesztőség, a két szomszéd vár elkezdett egymás ellen küzdeni. Ugyanez történt a szerkesztőségben a user kontenttel szemben: az ne kerüljön ki az én cikkem mellé, mert azt egy hülye írta, abban hülyeségek vannak, az nem lehet, hogy ezt olvassák az Index címlapján, hát én nem ezt gondolom! Nem értik meg az újságírók, hogy a felhasználók által generált tartalmat nem azért tesszük oda, mert azt mi is írhattuk volna, vagy hogy a mi szerkesztett tartalmunk része legyen, hanem mert meg akarjuk mutatni, hogy mit gondolnak mások. Ezt meg kell érteni, mert ez nagyon fontos különbség. Az újságírók például azt mondták, és most nem mondom a neveket, hogy vegyétek már le azt a posztot, hát most dolgozom rajta, holnap fog megjelenni, nehogy már kint legyen a blogketrecben ma. Ez mindennapos volt. Vagy hogy – megint nem mondom ki a nevét, mert nagyon diszkrét vagyok – nehogy már az a szar legyen ott, belenyúlok, leveszem! A blogketrecnek saját szerkesztősége van, akik liberálisabban válogatják a blogposztokat, de az újságíróknak is van joguk nagy baj esetén belenyúlni a blogketrecbe. És néha előfordult, hogy belenyúltak, és ment a háború, Szily [Szily László] ilyenkor próbálta megvédeni, hogy de, az oda kell, a konzervatív kánon pedig nyomta azt, hogy ez egy méltó és becsületes komoly újság, ide nem kerülhetnek olyan dolgok. Az Origóban ugyanez volt, ugyanezzel kellett szembesülni ott is, és talán még most is így van. Napról napra változik, hogy mit gondol a szerkesztőség és a főszerkesztő arról, hogy mennyire kell egyrészt “hígítani” vagy “gazdagítani” – ki hogy értelmezi – az újság tartalmát, illetve hogy ki kell-e blogokba szervezni az újság bizonyos részeit vagy nem. Voltak időszakok, amikor minden ment ki, aztán olyanok, amikor meg vissza. Az Indexben is volt egy nagyon erős mozgalom, volt egy pillanat, amikor az Index nagyon nagy része blogokban volt, az újságírók eleve úgy csinálták. Szerkesztett tartalom volt, a blog az csak egy forma, egy platform volt. Aztán volt egy pillanat, amikor a szerkrendszerben feltaláltak egy saját blogmotort, ami kicsit úgy néz ki, mint egy cikk, kicsit meg úgy, mint egy blog, és akkor elkezdtek visszapakolni bizonyos tartalmakat oda. Végig ez a kötélhúzás ment.

Mostanra az Indexben annyiból más a helyzet, hogy az Index2 más dimenziót adott neki, az Index2 erős elkülönítés, és ha el akarsz olvasni egy blogposztot, eleve layerben jön be, és onnan tudod, hogy nem igazi tartalom.

Az Origóban is van egy olyan trend, hogy a blogok maradjanak a blogketrecben, amit mi mindig próbáltunk puhítani, hogy értékes tartalmak mehessenek feljebb is. Vannak néha olyan esetek, amikor nem lehet megkerülni ezt. Például az Indexen, a blog.hu-n blogol a Bangkok Charlie. Bármi történik Bangkokban, az újságok általában hülyeségeket írnak az első két nap. Bangkok Charlie meg kimegy a helyszínre, lefényképezi, és megírja a frankót. Ezért időnként, amikor szeretik, akkor ő nem a blogketrecben jelenik meg, hanem mint egy rendes cikk, pedig amúgy semmilyen kapcsolatuk nincs vele. Fogalmuk sincs, hogy kicsoda, egy ismeretlen ember, de abban a pillanatban ő a kihelyezett riporter, és ezért értékes az anyaga, mert érdekesen és helyesen írja meg azt, ami ott történt. Ez a harc nyilván még maradni fog egy ideig, és a főszerkesztőkön múlik a sorsa, a főszerkesztő dönti el, hogy az ő újságja elég kerek-e felhasználói tartalom nélkül is. Ez mindig nehéz kérdés, hogy mi csináljuk a frankót az elefántcsonttoronyban, vagy pedig mi csináljuk a pongyola, de érdekes újságot, és akkor engedjük a betüremkedéseket.

– Még annyit mondj el, ha publikus, hogy miért hagytad ott az Indexet végül.

– Hogy lehet ezt elmondani publikusan? Anyagi természetű vitám volt az Index tulajdonosával, és úgy éreztem, hogy ott nem értékelnek, hanem inkább el akarnak lehetetleníteni, ezért. Úgy vagyok a múltbéli konfliktusokkal, hogy úgyis túlvagy rajtuk egy-két év múlva, ezért utólag nem akarom felnagyítani, hogy ki volt mennyire szemét kivel. Nem érdekes. Az Origóban kaptam lehetőséget arra, hogy ugyanazt kicsiben, kicsit bénábban megcsináljuk, de nem ment tökéletesen, bár még nincs lefutva szerintem, úgy látom, hogy most egyre jobb [az Origo Postr, majd Reblog nevű blogszolgáltatása – a szerk.], de én már nem vagyok ott, csak tanácsadóként, így már nem az én vérem folyik el, ha nagy baj van.

Annyit hadd mondjak el, hogy én mindig azt szoktam mondani, hogy kétévente munkahelyet kell váltani. Az nagyon rossz, ha belesüllyedsz egy munkahelybe. Ha új emberek vannak körülötted, új hierarchia, új pontok a hálóban, akikkel küzdeni kell, új témák, technológiák, bármi, az jót tesz az embernek. Nekem 40 éves koromig sikerült tartanom ezt, aztán ott volt az a két hosszabb időszak, az indexes és origós négy és öt év. Lehet, hogy ezt egy kor után fel kell adni, és hosszabb dolgokban kell gondolkodni, de 40 alatt bejött a kétévenkénti váltás, és sose bántam meg. A magyar piac kicsi, de ha valamit jól csinálsz, akkor nem olyan nagy baj, ha nem tudod az egyik helyen csinálni, mert majd megpróbálod a másikon.

Az interjút Vorák Anita készítette 2015. szeptember 21-én. A helyszín Barczi Imre lakása volt.

Megosztás
Share on Facebook0Share on Google+0Tweet about this on TwitterShare on LinkedIn0