„Aki az Index címlapjára felkerül, nem akar soha többé lejönni onnan” – Interjú Mészáros Zsófival

Gyakornokként csatlakozott az Index szerkesztőségéhez, másfél év múlva a Politika rovat vezetője, 2006-tól főszerkesztő-helyettes, végül Uj Péter távozása után egy éven át főszerkesztő. Miként váltotta fel az első időszak kaotikus belső viszonyait a profin szervezett hírújságírás? Hogyan befolyásolta a napi munkát az Index változó tulajdonosi háttere a Wallis-korszaktól Spéder Zoltánig? A 444 felelős szerkesztőjével egyebek mellett erről, valamint a „Percről percre” születéséről, a real time statisztikák szakmai hatásairól, az őszödi beszéd nyilvánosságáról beszélgettünk. És arról is: a jóval szerényebb munkafeltételek ellenére miért volt vonzóbb számukra az Indexben dolgozni, mint az Origóban.

 Te már ahhoz a korosztályhoz tartozol, amelynek tagjai legkésőbb középiskolában találkozhattak a számítógéppel.

Már általános iskolában. Barátnőméknél otthon is volt, Commodore 64 vagy 128 talán, rajzoltuk a köröket, amit tudtunk, basic nyelven. A játékok egy kazettás magnó szerű dologról mentek. Nekünk otthon már PC-nk volt, kábé a kilencvenes évek közepétől.

És hogy emlékszel, mennyire ragadta meg az informatika a fantáziádat?

Egyáltalán nem. Emailezésre valami drótpostagalambot vagy mit használtam, ami szembe jött, amit valaki ajánlott. Leginkább játszottam a számítógéppel. Nem is ezért mentem az Indexhez, hogy elkapott volna az internet. Egyrészt már pénzt kellett keresnem, mert azt elég sokáig húzogattam, hogy nem csinálok semmit. Huszonhat voltam, amikor elmentem dolgozni.

Előtte mi volt?

Egyetemre jártam, töri szakra. Meg dolgozgattam, keresztrejtvényeket csináltam önkormányzati lapoknak. És elmentem a Népszabadság újságíró iskolájába, mert apukám is újságíró volt. Annyira nem érdekelt ez az egész, de nem tűnt rossz lehetőségnek. Utána egyébként, 1999 őszén majdnem az Origóba mentem. Gyakornokokat kerestek. Talán a Bécsi utcában volt a szerkesztőség, valami Matáv-központban, de lehet, hogy már keverem az épületeket. Tóth Sári volt akkor ott a főnök, és egy ilyen kicsit szemét felvételi beszélgetést rendezett, amiben olyan dolgot kérdezett, amit nyilvánvalóan nem tudtam. Ha interjút készítek valakivel, és azt kérik, hogy küldjem vissza, akkor mit kell visszaküldeni? Mondtam, hogy az interjút, ő meg, hogy nem. Úgy éreztem, direkt aláz, és hogy akkor ez nem nekem való. Nem is mentem vissza a próbanapra.

Egy pillanatra még lépjünk vissza. Nem találtad meg gyorsan azt, hogy mivel szeretnél foglalkozni, mi legyen a munkád, de egyébként mi érdekelt? Mi vonzott, mi volt rád hatással?

Engem nagyon sok minden érdekel, a legkülönbözőbb területekről, de nem tudok beleszerelmesedni egyetlen témába évekre. És szerintem az újságírást kábé erre találták ki. Az érdeklődés fontosabb a szakértelemnél egy csomó esetben. Legalábbis főnökként azt tapasztaltam, hogy azok a jó embereim, akik egy csomó téma iránt nyitottak, akiket érdekel a világ, meg az emberek. És nem feltétlenül azok, akik egy témát nagyon jól vágnak.

Olvastam Narancsot, ÉS-t, az Indexet mondjuk pont nem. Az interneten még nem olvastam újságokat, pedig akkor már lehetett volna, viszont benne voltam egy kapcsolatban, ahol a pasim állandóan az internettel foglalkozott – úgy éreztem, hogy helyettem is. És amikor az Indexhez hívtak gyakornoknak, akkor a pénzkeresésen kívül ez is motivált, hogy azt reméltem, ott dolgozva jobban figyel majd rám is.

Az Index előtti korszak legendás termékeivel, mint az Internetto vagy a még korábbi multimédiás tartalmakkal találkoztál?

Nem nagyon, én nem vagyok egy ilyen teches figura. És ez egyébként az Indexnél ki is jött. Amikor odakerültem, akkor már éppen kezdtek újságírókat is felvenni, de akik korábban ott voltak, az ősmag tagjai mind ilyen teches vonalról jöttek, legalábbis nekem mindig ez volt az érzésem, tök bölcsész voltam hozzájuk képest. Html? Azt se tudtam, mi az. Éreztem, hogy kurvára fel kell kötni a gatyát. Az Indexben abszolút elvárás volt, hogy ezekhez mindenki értsen. Az volt az érzésem, mint amikor az ember lemarad az iskola első hetéről, és úgy érzi, hogy akkor már mindenről lemaradt. Évekig tartott, amíg ezt a hátrányt ledolgoztam.

Hogy kerültél oda? Úgy tudom, Kiss Bori hívott.

Egy osztályba jártunk a Népszabadság újságíróiskolájában. Imponált nekem, hogy a Kiss Bori, aki már egy újságnál dolgozik, ami tök menő dolog végülis, elment egy suliba, hogy megtanulja jobban ezt a dolgot. Nagyon szimpatikus volt az egész Bori-jelenség. Ő mondta, hogy keresnek gyakornokokat, bementem a Victor Hugo utcába és sokkal jobb fejeknek tűntek. Tetszett a szerkesztőség, sokkal otthonosabb helynek tűnt, mint az Origóban a Tóth Sári szigora. Úgy, hogy ott lehorgonyoztam.

Gyakornok lettem a Politika rovatban. És már a legelejétől pénzt is kaptam, valami minimális összeget, de valamit adtak, ez őrületesen jó volt, fél év után albérletbe költöztem. Az egész felnőtt életem itt kezdődött.

Kiss Bori azt mondta az interjúnkban a Népszabadság-suliról szólva, hogy az Internetto szerkesztőségében nevelődni, dolgozni jobb iskola volt bármelyik hivatalos médiaképzésnél.

Egyértelmű. Nem akarok senkit megbántani, nem gondoltam, hogy az egy rossz hely volt, de egyáltalán nem emlékszem, hogy mit tanultunk az alatt az egy év alatt. Úgy tűnt, arra jó lesz, hogy az ember kapcsolatokat épít és akkor majd el lehet helyezkedni, mondjuk a Népszabadságnál. Aztán ez nem így volt, de nem is volt rá szükségünk.

Másfél év után rovatvezető lettél, ezután már feltehetően részt vettél a stáb kiválasztásában is. Honnan rekrutálódott a szerkesztőség?

Az első nagy válság 2001 őszén volt. Nem akarok hülyeséget mondani, de úgy emlékszem, a szerkesztőség kétharmadát el kellett küldeni. Volt ott valami nagy pénzügyi megreccsenés, elfogyott talán az a pénz, amit még az indulásnál, 2000-ben kapott a cég. Zappe Gábor volt a rovatvezető, fogytak el az emberek körülöttünk, volt, hogy egy héten két embert kellett kirúgnia.

Hányan voltatok a rovatban előtte?

Csak a Politika rovatban tizenketten, ami azért most se kevés, a 444-ben sincs sokkal több újságíró. Ha jól tudom, most huszonketten vannak. Akkor maradtunk négyen-öten, durván lement a létszám. Engem is elküldtek volna, pontosabban az volt, hogy maradhatok, de fizetést nem kapok. És akkor Zappe azt mondta, hogy ő a fizetéséből fog nekem adni, ameddig nem rendeződik a dolog. Példátlan dolog. Iszonyatosan nagyvonalú gesztus volt. Azt mondta, hogy szerinte nagyon jó vagyok, ne menjek el. De úgy emlékszem, még a rovatból is volt, aki adott bele. Móra Ferenc-i történet. Jó, nem volt ez nagyon hosszú időszak, két hónap, és aztán hirtelen rovatvezető lettem. Nem tudom, mi történt ott az ősz és a tél között, de a lényeg az, hogy januárban már az volt, hogy hívjunk embereket, akár tapasztalt újságírókat is.

Kik dolgoztak a rovatban akkoriban?

Ott volt Thüringer Barbara, aki a Magyar Hírlaptól jött. Király Andris gyakornokként, Zappe rovatvezetőként, és maradtam én. Ja és hát a Bogád Zutyu, ő oszlopos tag volt sokáig, ott volt az alapcrew-ban. Volt egy Barta Balázs nevű kollégánk, fantasztikus íráskészséggel, ő sajnos elég hamar elment valamilyen saját lapot csinálni, úgy emlékszem, az aztán nem volt hosszú életű. Talán még Szily Laci jött éppen ekkor, ebben a nagy kirúgási hullámban, a Politikában kezdett és később sodródott át a Gazdaság rovatba.

Zappe mondta, hogy 2002-től ő főszerkesztő-helyettes lesz, csináljam én a rovatot, még annyit segít, hogy itt van Spirk Joe, tapasztalt újságíró, és itt a Velancsics Béla, szintén tapasztalt újságíró, és felvehetek majd még pár embert. És arra emlékszem még, hogy akkor beszéltem először Uj Péterrel, amikor kinevezett rovatvezetőnek. Nem tudom, hogy neki mi volt a fejében, hogy most ki ez a nő, akit kinevezünk a Politika rovat vezetőjének, mert előtte soha nem beszéltem vele. Látni se sokat láttam. Néha átment a szerkesztőségen és látszott, hogy ilyenkor zsezsgés van körülötte, de másfél évig én nem is beszéltem vele.

Milyen volt a szerkesztőségi munkarend az első másfél évben, mielőtt rovatvezető nem lettél?

Akkor még más vezette a szerkesztőséget. Takács Viktor és Ökrös Csaba. Ők vitték az operatív dolgokat a szerkesztőségben, ők rakták össze az újságot. UP talán főszerkesztő volt, nem is tudom, mi volt a titulusa. Őt nem nagyon láttam, más dolgokban pörgött. Fura is volt, hogy dolgozik még egy csomó helyen és ő a főszerkesztő. Takács Viktor és Ökrös Csaba kicsit más hangulatú fickók voltak, mint amilyen az Index lett aztán. Jófejek voltak, de nem voltak olyan lazák, mint az ebben a társaságban megszokott volt. Nem elvárás volt, hanem egyszerűen a működéshez kellett, hogy szót értsél az emberekkel.

Az a szemétség, hogy arra sem emlékszem, hogy miért lettek ők leváltva vagy elküldve. Egyszer csak megtörtént és már UP vezette a szerkesztőséget. Bodoky [Tamás] talán még nem, de Zappe ekkor lett főszerkesztő-helyettes, és lett egy másik helyettes is, most nem ugrik be, hogy ki, aztán később jött Tevan [Imre] harmadik helyettesnek.

Barczi Imre nyilatkozta az első évek Indexéről: „…új közösség volt, ami, nem is az a jó szó, hogy okos, hanem inkább baromira érdekes fiatalokból állt. Teljesen más volt, mint az Internetto: hirtelen felrobbant a létszám, az Indexben már voltak vállalatra utaló jelek, például volt sales osztály meg marketing részleg. (…) Az Internettóban senki nem keresett pénzt, az Indexnél meg mindenki. Az Index a nagy tőkebefektetés után volt, és ki volt adva, hogy ameddig lehet, égetni kell a pénzt, mert az a cél, hogy nagyon megnöveljük a userszámot, hogy a következő befektetés vagy exit alkalmával értékes legyen a cég. (…) Vagy ötven projekt futott egyszerre, teljesen eldarabolva, minden stratégia nélkül.”

Ez így van, totál káosz volt. Az is olyan véletlenszerű volt, hogy ki milyen rovatba kerül. Kérdezték, hogy te melyik rovatban vagy, a Kultúrában? És majdnem azt mondtam, hogy igen. Beültünk más rovat értekezletére, meg ilyenek. Sokáig értekezlet sem volt, Zappe vezette be. Azért van, hogy nem emlékszem, Laci melyik rovatba kezdte, de szerintem ő se, mert teljesen össze-vissza ment minden. Nem volt Gazdaság rovat, de volt Tőzsde rovat. Bárki kitalált valamit, azt megcsinálhatta. De ez tök jó is volt, mert ettől lett aztán az, hogy az ötven egymás mellett futó projektből volt kettő, ami tényleg érdekes lett. Finn melléklet, extrém sport melléklet, vidéki tudósítók, sokan azt se tudtuk, kik ők. De a finn mellett például külföldről talán csak amerikai tudósítónk volt. Aki a finn mellékletet írta egyébként, a Jyrki, ma is olvasó levelezőnk. Megtanult magyarul, vicceseket ír, szinte minden nap küld valamit. Azt nem tudtam, hogy célkitűzés égetni a pénzt, azt tudtam, hogy a növekedés az. Az első pillanattól az volt a cél, hogy minél többen olvassák a cuccot. Hülyeség lenne ezt tagadni.

Hogy épült fel a Politika rovat?

Zappéval egy időben érkeztem az Indexhez. Ő a Magyar Hírlaptól jött, tapasztalt szerkesztő, újságíró volt. A káosszal ellentétben neki volt koncepciója arról, hogy kell egy hírlapot szerkeszteni. Ő kezdte kialakítani az Indexben a rendes hírlapos kereteket. Én kábé mindent tőle tanultam, ami az alapokat illeti. Abszolút megosztó figura, de számomra egyértelműen pozitív szereplő. Ezt a megosztó vonását azért említem, mert később jelentősége lesz, de az már 2006.

Az első Orbán-kormány tök érdekes korszak, már lehetett látni, hogy milyen a Fidesz, már akkor is tudtak meglepetéseket okozni. Mostani szemmel egy operett volt, de azért emlékszem, fel tudtunk háborodni például az Országimázs Központon. Vagy a koronaúsztatáson, ezek nagy sztorik voltak akkor, ma semmi. Ha most koronát úsztatnánk, a seggem verném a földhöz, ha ez lenne a nagy téma. Jó, úsztassunk!

A Politika rovat csodálatos volt szerintem. Sok jó téma volt, és mindent rám rakott a Zappe, amit nem akart más csinálni. Ez is benne volt szerintem abban, hogy rovatvezető lettem. Én voltam a megbízható, szorgalmas lány, akinek a szövegeivel nem kell foglalkozni, mert jókat adok le, ott vagyok reggeltől estig, megcsinálok mindent. Ez sokat nyomhatott a latban a döntésnél. Enyém volt a Fidesz, a vallási terület, a MIÉP, az oktatás, az egészségügy, a cigányság. Elég sok mindennel kellett foglalkozni, de külpolitikával például eleinte nem. A bűnügyeket is más csinálta. Mindenbe beletanulgattam.

Külpolitikáról a WTC elleni támadás idején, 2001-ben kezdtem írni. Akkor éreztem rá, hogy úristen, milyen jó külpollal foglalkozni. Nagyon fontos dolgok történtek, és marhára olvasták az emberek. Amúgy a magyar embereket egyáltalán nem érdekli a külpolitika, csak végletes esetekben, amikor terrortámadás vagy valami hasonló történik. Nagyot ugrott akkor a látogatottságunk. Nem csak napokra, hanem ott is maradt, egy szintet ugrottunk feljebb, amit aztán tartottunk is. És aztán erre tudatosan építettünk is. Az Origóban lehet, hogy volt külpolitika, de nem látszott, úgy tűnt, őket annyira ez nem érdekli, a HVG-nél sem tapasztaltam. Mi pedig arra gondoltunk, pár tízezer ember biztos van azért, aki az ország határán túli történések iránt is érdeklődik. Pár év alatt megtaláltuk az olvasóinkat, sikerült erős, olvasott külpol rovatot csinálnunk.

A magyar print napilapokban ugyanakkor komoly tradíciói voltak a külpolitikai újságírásnak.

Igen, viszonylag elöl is volt mindenhol. Nem tudom pontosan, hogy történt, de szerintem a XX. század elején így alakult, és aztán így maradt.

Ma már persze nincs így.

Nincs, Magyarországon abszolút a belpolitika megy. Ez töretlen, az embereket ez érdekli leginkább… Tehát láttuk 2001-ben, hogy megy ez a dolog és ekkor határoztam el én is, hogy most már el kezdek tudatosan karriert építeni ennél a cégnél.

Addigra tehát már tudtad, hogy a helyeden vagy.

Amikortól tudtam, hogy ez kurva jó, az 2000 nyarán volt. Amikor az oktogoni lövöldözés volt, én már az Indexnél dolgoztam, ott laktunk a Jókai térnél, és hallottuk a lövéseket. A pasim rögtön felment a netre, és láttuk, hogy az Indexen már vezetőanyag, pár perccel a lövöldözés után. Basszus, ez nagyon menő. Akkor éreztem meg, hogy ez miért jó és beszippantott a dolog. A tévének fogalma sincs, az újságok holnap jelennek meg, rádiót nem hallgat senki, az Indexen meg már ott van minden, képekkel. Átütő volt. Arra is emlékszem, hogy részben a Forest csinálta a közvetítést, egy tök technikai ember. Klasszik indexes sztori, mindenki csinált mindent.

Rovatvezetői kinevezésed után milyen terveid voltak arról, hogy kikkel, milyen tematikai hangsúlyokkal szeretnél dolgozni? Emlékszel-e, mit mondott Uj Péter azon a bizonyos első beszélgetésen?

Gyakornokból lettem rovatvezető. Rettegtem az egésztől. Hogy olyan újságírók főnökének kell lennem, akik tizenvalahány éve a szakmában vannak. Nyilván ki fognak röhögni, szarrá fognak szívatni. De semmi ilyesmi nem történt. Valamiért azt gondoltam, ilyen az élet, és ilyenek kell, hogy történjenek az emberrel egy ilyen helyzetben. Ráadásul választási év volt. Hisztérikus a sajtó, a politikusok, mindenki. Januártól májusig, a választásokig fel kellett építeni egy ütőképes rovatot, tolni kellett a választási híreket. Életem legkeményebb éve volt ez a munka szempontjából. És megmondom őszintén, az ambícióm az volt, hogy túléljem az egészet, és minél több olvasót szerezzek az Indexnek, meg, hogy komolyan vegyenek.

Mit mondott Uj Péter? Hát a legendás munkamegbeszéléseinek egyike volt ez is. Úgy emlékszem, mormogott valamit a bajsza alatt. „Hello, hát, mondta a Zappe, hogy Te lennél jó rovatvezetőnek. Jó, hát akkor januártól…” Ennyi. Nem mondott nekem semmit, hogy mit kéne csinálni. Azt próbáltam csinálni, ami tetszett a Zappéban, ami meg nem tetszett, azt egyszerűen lecsavartam. Ez volt a stratégiám.

Konkrétan?

Hát a Zappe azért elkezdett éjszaka is leveleket írogatni és elküldte az embereket a picsába. Az a hangulat volt, hogy amikor reggelente kinyitod a mailboxod, kicsit mindig félsz, hogy mi fogad.  Tudom, hogy ennek a vezetési stílusnak van létjogosultsága, sokan alkalmazzák, de ezt például lecsavartam.

Tehát a váltás inkább vezetési-stílusbeli volt, nem szakmai.

Igen. Szakmailag addigra már összeállt, hogy mit kell csinálni. A választásra sikerült olyan jó rovatot összerakni, hogy 2002-ben az Index felkerült a térképre, mint hírlap.

Volt-e említendő műfaji innovációtok ebben az időszakban?

2001-ben találtuk ki a percről percrét. Így ez szemétség, mert nem én találtam ki, de örülnék, ha így lenne. Egy nagy árvíz volt, amikor az ügyeletes megőrült, hogy két percenként be kell rakni egy újabb hírt arról, hogy a nyúlgátakon áttört valami, buzgárok, nem tudom mi. És akkor találták ki a szerkesztőségben, hogy legyen egy cikkünk, amibe egymás felé pakolgatjuk a bejegyzéseket – még timestamp se volt, mi írtuk be, hogy 17 óra 32 perc. Ez volt az első „Percről percre” a magyar internet történetében, én legalábbis így emlékszem, és aztán mindenki így hívta.

Külföldön se volt még ez a forma, az Index ötlete volt?

Nem emlékszem rá, hogy ment volna máshol. Csepregi Botond volt az ügyeletes, akinek elege lett abból, hogy száz helyen legyenek kishírek, e helyett legyen egy, ahol át lehet tekinteni az egészet. A percről percre egyébként utólag nézve nyilvánvalóan nem olvasóbarát dolog, mert ha az olvasó abból akarna tájékozódni akkor felköthetné magát. Volt olyan percről percrénk, ami egy hónapig ment a 2006-os zavargásokról – hát mit lehet azzal kezdeni? Forrásnak viszont kurvajó.

Azóta megszűnt egy másik műfaj, de ezekben az években még nagyon népszerűek voltak az online interjúk. Nálatok is mentek?

Hogyne. Horn Gyulára és Batiz Andrásra emlékszem, de szerintem mindenki, aki fontos volt, nagyobb név, sportolók, jártak nálunk. Szerették az olvasók, mert nem nagyon volt akkor még olyan felület, ahol ők kérdezhettek volna. És ennek ez volt a lényege, hogy az ő kérdéseiket tettük fel a vendégeknek, akik élőben válaszoltak. Én egyébként nem nagyon szerettem, állati macerás volt, mert ha jött valami nagy ember, akkor leállt a fél szerkesztőség, és úgy éreztem, ennyit nem ér.

A műfaj kedveltsége a látogatószám emelkedésében is érzékelhető volt?

Nem ugrott ki és szerintem ezért is hagytuk abba. Egy idő után valahogy nem volt már varázsa ennek, elmúlt. Már senki nem jött újabb ötletekkel, hogy kit hívjunk meg, de valóban, pont ebben az időszakban, 2000 és 2003 között ment az online interjú leginkább.

A látogatószámot szorosan figyeltétek, ez a napi munkád obligát része volt?

Minden reggel ezzel kezdtem. Én persze leginkább a Politika rovatot néztem, nekem az volt a legfontosabb. Nehéz volt, mert valójában az Origóval kellett csak versenyezni, de ők máshogy mértek. Nem lehetett teljesen megfeleltetni a ő hírrovatukat a mi struktúránkkal. Nem tudtuk pontosan összemérni a dolgokat. Évekig fej fej mellett haladtunk, de úgy emlékszem, hogy a kétezres évek közepén már tök egyértelműen lehagytuk őket. Beszéltem pár éve erről Sáling Gergővel és ő meg tökre másként emlékszik. Mindenki úgy emlékszik, hogy ő volt a jobb.

Most a politikai, közéleti rovatok versenyéről beszélsz?

Nem egészen. Nálunk a Politika rovat volt „a” nagy rovat, ez 2002-ben eldőlt, az összes többi már létszámban és olvasóban is kisebb volt. És ez a mai napig így van, a Politika rovat nagyon erős. Náluk meg volt egy Hír rovat, amibe minden bele volt zsúfolva – ezeket próbáltuk összehasonlítani.

A Tech rovat volt még nagyon erős az Index első éveiben. A Gazdaság 2008-tól, a válságtól ugrott ki, amikortól a hirdetők ott akartak pénzt költeni és hirtelen az olvasókat is el kezdte érdekelni. Ez egyébként korábban nem volt jellemző, és most újra nem az. A Kult rovat az egy tök változó dolog volt az Indexben. A Sport pedig akkor lett nagy, amikor a Sportgézát megcsinálták, akkor lett komolyabb, mert látszott, hogy a sportban is van hirdetési pénz és van iránta érdeklődés. Előtte az volt, hogy van a Nemzeti Sport, mit tudunk mi azzal szemben csinálni? Tele van az ország gazdasági újságokkal, mit tudunk mi egy 30 fős gazdasági újsággal szemben egy 3 fős rovattal kezdeni, nem volt keresnivalónk egy csomó területen. Így éreztük. Akkor még mindenki Nemzeti Sportot olvasott.

Ebben a kérdésben az internetpenetráció növekedése hozott változást?

Minden karácsony után egy léptéket nőtt az olvasótáborunk. Az emberek megkapták karácsonyra az eszközöket, és el kezdtek internetezni. Ez mostanra múlt el kábé. Hagyományosan két kiugrási hullám volt az évben, az egyik szeptemberben, amikor megnő a látogatottság, és úgyis marad, majd lemorzsolódik kábé decemberre. Januárban újra megugrik és az nyárra fárad el. De azért ezekből pár tízezer évente megmaradt.

A szakirodalomban is szerepel ez a megfigyelés, amit a World Trade Center elleni támadás kapcsán említettél, hogy a nagy hírértékű események idején jelentősen megemelkedik a látogatószám, és ennek számottevő részét sikerül is megtartani. Milyen események tartoznak ebbe a körbe az Index történetében?

A 2002-es választás ilyen volt, a 2003-as iraki háború, a 2006-os zavargások és az őszödi beszéd. Ezek voltak a nagyobb ugrások. Meg amikor miniszterelnököt kasztingoltak a szocik, az nagyon ment nekünk. Levertük az egész sajtót, akkor volt az az érzésem, hogy mindenki csak kullog utánunk. Valahogy nagyon elkaptuk a fonalat. 2012 januárjában volt az Operaház előtti tüntetés, aznap 800 ezer unique user fölött voltunk. Nem tudom, hogy az Index hol áll most, de szerintem egy ilyen napot ma is szeretnének. Az nagyon sok.

Zámbó Jimmy halála?

Januárban volt, amikor amúgy is emelkedik a görbe. De igen, az is egy ilyen esemény volt, most hogy mondod, jól ment, több héten át lekötötte a figyelmet. Mi viszonylag hamar el kezdtük nézni, nem teljesen real time, hanem tizenöt perces leosztásban, hogy mennyire mennek az anyagaink a címlapon. Ez ugye a kurválkodás melegágya. Amilyen most a sajtó, azért nagyban az tehet, hogy real time statisztikákat nézünk. Amikor real time statisztikák alapján is szerkesztünk újságot, az olvasói igényeket elégítjük ki. Tehát mondhatom azt, hogy mi kurválkodunk, de az olvasók is a bulvárt akarják. Noha azt mondják, hogy miért nem nagy cikkeket írunk? Ez például tök érdekes, hogy amikor az Indexhez kerültem, már akkor ez ment. 2000-ben, tehát amikor egy éves volt az Index, már azt mondták, hogy régen minden jobb volt, nem volt ilyen bulváros az Index. 2013-ban jöttem el, addig a pillanatig ezt mondták. És gondolom, a mai napig ezt hallgatják. Hogy tavaly még jó volt, de most már nem, mert bulváros. Holott azért bulváros, mert ezt szeretik az emberek, ezt olvassák.

Az őszödi beszéd a Magyar Rádió mellett az Origónál landolt…

Ennek nagyon speciális története van, nem tudom, hogy elmondhatom-e.

Szeretném, ha elmondanád.

Na jó. Ez volt egyébként az első hetem főszerkesztő-helyettesként, és már csak hat órám volt hátra. Azt gondoltam, ezt már fél lábon is kihúzom. Vasárnap este volt, Uj Péter hívott, hogy van valami hangfelvétel. „Úton vagyok, de ha fontos, akkor majd megnézem otthonról, mert állítólag odavitte valami futár.” Magyarul nálunk ugyanakkor landolt, amikor az Origónál, csak Uj Péter vidéken volt. És elkezdte nekem magyarázni – ez csodálatos –, hogy amúgy az most miért hír, hogy egy politikus hazudik? „De tényleg, eddig mit gondoltunk, hogy igazat mondanak?” Mondom: UP, ez tök fontos, ez tök jól hangzik, az Origóban már kijött valami, hallottam a rádióban, nagyon kellene nekünk ez. „Jó, jó, akkor nyomom a gázt.” Amit mondasz, hogy az Origónál landolt, az háromnegyed óra különbség lehetett. Nekem száz évnek tűnt ugyan, mire hozzánk került az a kurva hangfelvétel az Uj Péteről, de valójában az nem volt olyan nagy különbség. Én úgy tudom, hogy az Origóhoz, a Magyar Rádióhoz és az Indexhez is eljutott, egyidőben ez a dolog. A Kossuth Rádióban valami rövid valamit beolvastak, de akkor még senkinek nem volt ideje meghallgatni a teljeset, ezért csak az a pár mondatos idézet, amit a szivárogtató akart, az pörgött mindenhol. Közben valaki már kezdte hallgatni, jegyzetelni, pár óra kellett ahhoz, hogy összeálljon, hogy mi volt abban a beszédben.

Úgy tudom, az Origo pont ezzel tűnt ki, hogy elsőként adott egy nagyobb összefoglalót.

Én egyáltalán nem így emlékszem erre, de beszéljünk róla. Az elején volt ez a lépéshátrány, lehet, hogy nem háromnegyed óra volt, hanem másfél óra, amíg nem volt nálunk a hangfelvétel, és a rádióból raktuk be, de úgy emlékszem, hogy estére már mi voltunk a legjobbak. De persze ezt mindenki máshogy éli meg. Meg, hogy nekünk mi a jó, és nekik mi a jó, az sose volt ugyanaz. A végén mindig az olvasószám a lényeg, de ők eleve nem olyan újságot tartottak jónak, mint amit mi.

Arról jutott eszembe ez, hogy mondtad, ez az olyan jelentős események egyike volt számotokra is, amely megdobta az olvasószámot. Tehát nyilvánvaló, hogy rajta voltatok ti is erősen.

És főleg azon, ami utána jött. Mert oké, az ott este elkezdett nagyon keményen pörögni, de nem tudom emlékszel-e, utána volt két héttel az önkormányzati választás. Az az egész két hét nagyon kemény volt, utcai harcokkal, kampányeseményekkel. Egészen extrém pörgés volt.

Eszembe jutott egy emlékezetesebb produkciója még az Indexnek ebből az időszakból, amire rá akartam kérdezni, amikor Gyurcsány Ferenc kommunikációs attakjára, túlmozgására reagálva minden anyagotok a címlapon a miniszterelnökkel foglalkozott. Ennek milyen volt a fogadtatása?

A Gyurcsány-címlap, nagyon-nagyon jó volt a fogadtatása. Ezek a dobások arra voltak jók, hogy megkülönböztessék az Indexet mindenkitől. De ez azért nem az a kategória, amelyik hozott mondjuk plusz százezer olvasót, akikből ötven ott is marad tartósan.

2006-ben lettél főszerkesztő-helyettes. Ha előbb nem is, feltételezhető, hogy onnantól kezdve valamelyest involválódtál nem-tartalmi kérdésekbe is.

Nem nagyon foglalkoztam ezzel. Igazság szerint nem is értettem, hogy miért fejlesztünk ennyit. Hogy miért próbálunk például videomegosztót csinálni, meg olyan dolgokat, amit megcsinált már valaki százszor annyi erőforrásból és tök jól megy. De azt gondoltam, ehhez nem értek, ezért inkább nem folytam bele. Közben UP látta, hogy ránk lehet bízni az újságot, de azért ez egy nagy újság volt. Konkrétan ki se látszottam a munkából. Tizenvalahány órákat dolgoztam éveken keresztül, időm se volt arra, hogy más dolgokon gondolkodjak. Egy rohadt nagy szerkesztőséget kellett működtetni kábé 0-24-ben. Kitalálni az ügyeleti rendszert, megcsinálni a munkabeosztást mindenféle eseményre, hogyan nézzen ki a címlap, stb. Mindez sok munkával ellátott, de nem is hiányzott a többi. A sales, attól mindig is kivoltam. Az önérzetes újságírók és a sales viszonya eleve ilyen nem egyszerű dolog. Az újságírók azt gondolják, a sales-nek fogalma nincs, mi történik az újságban, szegény sales-es pedig azt mondja, mi a szarért akadályozzák folyton az ő munkáját?

Milyen változásokat hoztak a különböző tulajdonosi korszakok a szerkesztőség életében? Érzékeltél-e valamilyen határpontokat?

A Wallis idején semmibe nem szóltak bele, az egy nagyon kényelmes korszak volt. Szinte azt se tudtam, hogy kicsodák. Néha megjelentek igazgatósági üléseken, olyan furák voltak, mindenki öltönyben.

Bajnai Gordonnal is találkoztál?

Kóka többször feltűnt, nem tudom, milyen szerepben. Gordonra nem emlékszem, őt csak névről ismertem, UP-ék említették. Ez a tulajdonosi dolog 2010 után lett igazán érdekes, előtte paradicsomi helyzetünk volt. A pénzekbe persze beleszóltak. Arra emlékszem, hogy folyamatosan szakszervezetiskedtünk, hogy emeljenek fizetést, hogy folyamatosan járt a vezérigazgatóhoz a szerkbiz. Ez egy ilyen szakszervezethez hasonló dolog volt a szerkesztőségen belül.

Tehát szakszervezet nem volt az Indexben, de munkavállalói érdekérvényesítés, szervezettség más formában igen?

A legelején nem volt, aztán nem emlékszem, hogy mi volt az a pont, amikor Bodoky bedobta, hogy a Magyar Narancsban van olyan, hogy Charta. Hogy kiállhatunk az érdekeinkért. És akkor lett szerkbiz, ami azt jelentette, hogy a szerkesztőség tagjai választottak a nem-főnökök közül, titkos szavazással, asszem öt embert. Évente vagy fél évente újraválasztottuk őket. Szerintem a mai napig van szerkbiz az Indexben.

A Charta is megszületett?

Valami volt, amit 2011-ben újraírtunk, mert rájöttünk, hogy ez a Charta kevés lesz ahhoz, amivel most szembe kell nézni. Emlékszem, állandóan jártunk a Mucsi Gyurihoz, hogy emeljék fel a fizetéseket, mert infláció van. És úgy rémlik, az Indexben mindig volt valamilyen indok, hogy miért nem emelik fel a fizetéseket. Az ekho bevezetésénél például elvileg mi tök jól jártunk, megtarthattuk a fizetésünket…

Munkaviszonyba kerültetek, de a nettótok nem csökkent.

Igen. Tudjuk, rengeteg helyen megvágták ekkor az emberek pénzét. Tehát mi jól jártunk, de aztán éveken át ez volt a hivatkozási alap, hogy miért nem emelik a fizetést. Később láttam, hogy áll össze egy költségvetés, és milyen céget vezetni, és már értem, mit miért mondtak, de akkor nehezen fogadtam el. „Itt nyomjuk a világverő izét, és közben ugyanannyit keresünk, mint évekkel ezelőtt, hogy a rohadt életbe van ez?” Ezt gondoltuk.

Azt tudtátok, figyeltétek, hogy a jövedelmetek, a munkakörülményeitek színvonalában hol álltok a vetélytársakhoz, a média egészéhez képest?

Azt lehetett tudni, hogy az Origóban kábé ugyanazok a pénzek. A printben mesés fizetésekről lehetett hallani, mondjuk a HVG környékéről, volt ott egy aranykor. Erről meg azt gondoltuk, hogy ott egy ember egy cikket ad le hetente, és jó, hogy az kurva jó, nagyon alapos, de itt meg vannak emberek, akik egy héten írnak ötven cikket, akkor miért keressük a negyedét? De azért viszonylag normális pénzek voltak nálunk is. Persze nem mindenkinek, mert aki rosszkor jött, azt lehet, hogy jó szar pénzért felvettük és három évig semmilyen emelés, korrekció nem volt. Elég sokat küzdöttem különböző emberek fizetésének felemeléséért. Voltak méltatlan helyzetek, az ember mindig úgy érzi, hogy kevesebbet keres, mint amennyit érdemelne. Nem azt mondom, hogy sokat kerestünk, de nem volt kínos vagy ilyesmi.

És az egyéb munkafeltételekkel mennyire voltatok elégedettek?

Nyomortanya. A fotósoknak is éveket kellett harcolni egy-egy új gépért. Mindig úgy éltük meg, hogy az Origóhoz képest kilóg a seggünk a gatyából. Ma már tök luxusnak tűnik, hogy volt taxicsekk, de a sajtóban ez alap volt, mindenki taxiscsekkel járt mindenhova. Nem azt mondom, hogy a széket is otthonról kellett behozni, mert hazugság lenne. De nem volt céges autó, mindenki a sajátjával ment vidékre, és ment a huzakodás kétezer forintos benzinszámlákon. Az anyagi jólét, az sose volt az Indexben. Talán az indulásnál, 2000-ben, akkor volt az az érzés, hogy mindenre van pénz. De később mindig az volt, hogy most ezért nincs, most azért nincs.

Később Kardos Gábor lett az ügyvezető, ő viszonylag konzervatív volt pénzügyekben, azt szereti, ami egyébként hozzám is közel áll, hogy ne szórjuk a pénzt, inkább biztonsági megoldásokra menjünk, és úgy növekedjünk. Ez aztán meg is látszott a fizetésemelések ritmusán.

Most már senki se pattoghat, mert nincs hova menni. Azért régen nem ez volt, lehetett azt mondani, hogy engem most hívtak a HVG-től. „Jó, akkor megemeljük ötven ezerrel a fizetésedet, csak ne menj el.” Én állandóan így emeltettem meg a pénzemet.

Milyen szerepe volt az Index megtartó erejében a coolság faktornak, annak, amiről többen is beszámoltak, hogy volt az indexes identitásnak egy olyan vonzó eleme, hogy ti vagytok a menő, ügyes és elkötelezett szegmense a magyar újságírásnak?

Egyetlen egyszer volt olyan, hogy embert hívtam és nem jött. Ha valakit megkerestünk, boldogan jött, ami nyilván ebből fakad, hogy ez egy menő munkahely volt. Mennyivel jobban hangzik, hogy az Indexnél dolgozom, mint az, hogy nem tudom hol, mondjuk a Népszabadságnál? De nem ez volt a nagy megtartó erő, hanem az, hogy nekünk az volt a koncepciónk, hogy itt mindenki azt csinál kábé, amik akar. Míg mondjuk az Origónál pont az ellenkezője volt, ahol, úgy tudom, mindenkinek ugyanazt kellett csinálnia. Tehát hiába volt Magyari Péter tök jó riporter vagy írt tök jó publicisztikákat, neki ugyanúgy bent kellett ülnie az ügyeletben. Ehhez képest százszor vonzóbb munkahely volt az Index, ahol nem az volt, hogy hello, ma ezt fogod csinálni, hanem az, hogy hello, te ma mit akarsz csinálni?

Ha a legemlékezetesebb belső vagy külső konfliktusok közül kellene kiemelned néhányat, melyek lennének ezek? És itt nem csak a politikusok, üzleti szereplők pressziójára gondolok, hanem olyan szakmai-etikai konfliktusokra is akár, amelyeket inkább kudarcként éltél meg.

Nagy hiszti volt abból, amikor a Tóth-Szenesi [Attila] bement Ron Werber előadására, ott hosszan ment etikai vonalon a problémázás. Nem kételkedtem benne, hogy helyesen jártunk el. „Nem tudom, ki ez a Mészáros Zsófi, de nagyon etikátlan” – akkor szíven ütött, hogy ezt mondta Kovács László a rádióban, ma már röhögnék ezen, hiszen Kovács László egy politikus, aki a mundér becsületét védi, de akkor kiakadtam ezen. Mérges voltam rá, hogy mondhat ilyet. Nehéz kiválasztani párat, mert rengeteg volt, a legkülönbözőbb szinteken.

Akkor szűkítsük a szerkesztőségen belüli vitákra, amikor valamiről nagyon eltértek a vélemények.

Ez mindennapos volt, folyamatos vita volt a staff listán. Egyébként elég kemény stílusban, és ezt nehéz is volt nekem megszokni. Mindenki elküldte a másikat a kurva anyjába, és ez őket nem zavarta. Mindenkiről lepergett ez a dolog, én meg elhűlve néztem, hogy ezek az emberek, hogy kommunikálnak egymással, ez valami elviselhetetlen. Egyébként később kicsit javult a helyzet.

Baráti kör is volt az Index?

Nagyon. Annak ellenére, hogy az egész napot együtt töltöttük, utána együtt mentünk el bulizni is. És ha hétvégén éppen nem dolgoztunk, akkor együtt buliztunk.

Az origósokkal való vetélkedés, a távolságtartás munkaidőn túl is megmaradt?

Nem buliztunk az origósokkal, én legalábbis nem. Valószínűleg olyannyira nem, hogy azért is emlékszem rá, hogy egyszer a Kinizsi utcában, a Kultiplexben például találkoztam origósokkal. Nem voltunk rosszba, csak nem buliztunk együtt.

Mit gondoltatok a szélesebb értelemben a magyar újságíró közösségről, annak a szociometriájában hol volt az Index, hol láttátok magatokat? Foglalkoztatott-e egyáltalán ez benneteket?

Foglalkoztatott, persze. Amikor odakerültem, akkor még az a fázis volt, hogy kiröhögtek minket mindenhol. Odamentem valahova, kérdeztem, és szerintem már azon röhögtek, hogy honnan vagyok. Index, ha-ha. A következő fázisban már utáltak minket. Gondolom, mert nagyobbak lettünk és idegesítőek voltunk. Mi meg, ez szarul hangzik, le is sajnáltunk egy csomó kollégát. Azt gondoltuk, hogy oké, ember, neked profi fotósod van, én meg ott szerencsétlenkedek riportkészítés közben a kretén kis floppys gépemmel, persze, hogy kiröhögsz, de közben meg azt láttuk, hogy képzetlenül, normális infrastruktúra nélkül tízszer annyi olvasót elérünk, mint az az újság, ahol dolgoznak nyolcvanan és tökre nagyra vannak magukkal. Valahogy sose tagozódtunk be sehova, úgy érzem. És most a 444-gyel sem tagozódunk be sehova, megint mindenki utál minket, még az is, akinek papíron nem kéne. De ez engem nem zavart soha. Nem akartak bevenni minket a klubba, aztán mi se akartunk abba a klubba beletartozni.

Mára rémisztő hellyé vált a magyar sajtó. Vannak kezdeményezések néha, hogy a sajtó álljon ki közösen valamilyen ügyért, de már ugyanaz van, mint az ellenzéki pártoknál, nézi az ember, hogy ki írja alá, és azt érzi, hogy az izével nem szeretné együtt aláírni. A maradék, pár újság is, amelyik összetarthatna, igazán nem szolidáris egymással. Meg hát egymás konkurenciái is vagyunk. Lehet mondani, hogy mi vagyunk a sajtó, csináljuk együtt… A fenét!

Szerkesztők számára gyakran dilemma, hogy a saját szerzőségük elsikkad az idők során. Ezt veled kapcsolatban is szokták említeni, a tumblr-aktivitásodat hiányolva. Mit jelentett számodra ez a platform? És milyen szerepe volt ennek vagy a blogoszférának az Index szerzői utánpótlásának biztosításában?

Nem tudom mikor jött be a tumblr Magyarországra, de úgy emlékszem, hogy onnan embert 2009 után kezdtem el vadászni. Marhára örülök, hogy nem kell már cikkeket írnom. Nem hiányzik egyáltalán. Az kicsit fura, hogy ezáltal ilyen láthatatlan ember vagyok, mintha nem is léteznék.

Jó az így, hogy nem kell írni, főleg a mostani hangulatban, a mostani kommentelőkkel, agresszióval, ami van a magyar sajtóban, annyira nem is hiányzik. A tumblr az jó volt addig, amíg nem lettem főszerkesztő. Abbahagytam, nem akartam egy ilyen támadási felületet. Azt gondoltam, azt fogják majd figyelni, hogy ott mit írok, és ebből lesz majd újságcikk, hogy az Index főszerkesztője káromkodott az izén. Meg rengeteg időt is vesz el az ember életéből, ha ott frappáns akarsz lenni, akkor azt minden nap követni kell, szóval a tumbrl az egy külön meló.

Az Index erényeként szokták említeni, hogy a vetélytársainál többnyire gyorsabban reagál a változó trendekre, ahogy ezt tette a web2-vel, az önálló blogszolgáltatás elindításával is. A blogok hangsúlyos megjelenítése az Index címlapján, a szerkesztett és a felhasználói tartalom határainak a fellazulása mennyire volt vitatott a szerkesztőségen belül?

Én az elején annyira nem értettem ezt az egészet. Hogy mi van, most akkor feltaláltuk újra az internetet? Mert attól, hogy másként hívunk valamit, az attól még ugyanaz. Ez az én földhözragadtságomat jelzi. Ugyanúgy postok voltak egymás alatt, mint amióta az internet létezik, de a személyesség adott neki valami bájt, és tökre bejött. Szily Laci meg UP nyomta ezt a blogdolgot, és arra gondoltam, hogy tényleg nem értem, hogy miért kell feltalálnunk újra ezt az egészet, de mivel átalában tudták, hogy mit csinálnak és mindig kipróbáltuk, ami eszünkbe jutott, gondoltam, jó, próbáljuk ki ezt is. Elfogadtam, hogy most akkor a Laci csinálja majd a Homárt, bár kicsit sajnáltam, hogy akkor nem lesz már a Kult rovatban. Hálátlanság, de nem ugrik be, hogy mik voltak az első blogok. Szabó Gergőnek volt egy tech blogja. Volt a Comment:com. Belsős blogokkal indultunk, hogy megmutassuk, hogy kell. Hogy lássák az emberek, így kell csinálni és jöjjenek utánunk. Emlékszem, évekig ment, hogy bármelyik hirdetőnek beleírtad az ajánlatba, hogy blog, akkor jó, plusz 600 ezer forint. Ugyanúgy, mint a videóval 2005 után, minden tervbe bele kellett írni, ha látják leírva azt, hogy videó, adják a pénzt. A videóval még mindig működik ez meglepő módon, de a bloggal már kevésbé.

Szerkesztőként horror volt a blogketrec, mert az volt, hogy kiraktunk a címlapra egy rakás olyan tartalmat, amit nem olvastunk, mert nem lehetett átolvasni azt a sok blogposztot, így is annyi cikkünk volt, mint a szemét. Kirakjuk, de nem tudjuk, ki írja, miért írja, honnan vette azt, ami ír. Főleg a Spédert idegesítette a dolog, mert őt baszogatták a politikai szereplők, hogy miért írja azt az Örülünk, Vincent?, hogy mit tudom én. És akkor engem kérdez, amikor azt se tudom, ki az az Örülünk, Vincent? Nem tudták a politikusok megkülönböztetni a blogketrecet az Index-címlaptól. Az olvasók se egyébként, de az olvasók semmit nem tudnak megkülönböztetni, tisztelet a kivételnek. Fogalmuk sincs, hogy a Velveten olvasták vagy a HVG-n, vagy máshol. Lehet, hogy engem se érdekelne, nem tudom. Szóval sok gond volt a blogokból emiatt. És főleg a Fidesz kormányra kerülése után, azután rengeteget voltunk izélve azért, hogy a blogketrecben mi van. A szerkesztőségben tud azzal az ember játszani, hogy figyelj, adjál már ennek egy visszafogottabb címet, de kérj egy ilyet egy bloggertől, tele írja az internet azzal, hogy cenzúrázzák az Indexen. Ez teljesen elképzelhetetlen.

Az Index1 – Index2 struktúraváltás már a te főszerkesztőséged idején történt. Ennek mennyi köze van ahhoz, amit most elmondtál?

Sok köze van. A kiinduló pont az volt, hogy látta a cég vezetése, hogy ahhoz képest, hogy naponta több százezer ember valamilyen módon találkozik a blog.hu-val, nincsenek rajta bevételek. Kidolgoztak hirdetési modelleket, elkezdődött egy teljesen érthető gondolkodás arról, hogyan lehetne ebből rendesen pénzt csinálni. Ehhez hozzátartozott az is, hogy valami feltűnőbb megjelenést kapjon a címlapon, mert az Indexen mindenki mindent a címlapról olvas. Biztos volt három ember, aki bement a rovatba, és a rovatcímoldalról indult, de egyébként mindenki a címlapról olvasott. Ezért ami oda kikerült, az olvasott lett, ami nem került ki, azt nem olvasták. Nekem egyébként már az Index2 előtt is túl nagy volt a címlap. Az Indexen kívül rajta volt a Napi.hu, a Portfolio, a Velvet, a Dívány, a Totálcar, a HG, már azt se tudtam micsoda. Volt olyan, hogy négyszer volt kint ugyanaz a hír címlapon különböző dobozokban.

Mindegyik úgy indult, hogy legyen kint egy kicsit a címlapon, aztán ha saját lábra áll, levesszük. Azóta is ott van a dobozuk. Megnéztük, ha le volt véve a címlapról, nem mentek be az emberek, egy nap múlva vissza kellett tenni. Aki az Index címlapjára felkerül, nem akar soha többé lejönni onnan. Egy idő után olyan volt az egész, mint egy Budapesti Piac hirdetési újság. Egy címlap, amin körülbelül háromszáz anyag van. Áttekinthetetlen.

Független, kritikus és szórakoztató – ezzel a három jelzővel írtad le azt az irányt, ami felé az Index hagyományait követve haladni szeretnél 2011-ben, amikor főszerkesztővé neveztek ki. Ha rövid mérleget vonsz arról a másfél évről, amíg az Index szakmai munkáját irányítottad, hogy érzed, sikerült ezt a célkitűzést megvalósítani?

Nagyon igyekeztem, hogy független legyen. Irányított cikket nem raktam ki, nagyon sokat harcoltam azért, hogy a saját dolgaink úgy mehessenek ki, ahogy mi szeretnénk. Szerintem valamennyire szórakoztató is volt, és mindig is kritikus volt. Nem rajtam múlott, ha valami nem úgy sikerült, ahogy akkor terveztem. Amikor elkezdtem a munkát, tudtam, hogy ez nem lesz olyan egyszerű, mint ahogy lenyilatkoztam.

Bennfentes kommentárok szerint Uj Péteréhez hasonlóan a te távozásod hátterében is a tulajdonosi nyomásgyakorlás állt.

Most már talán beszélhetek róla, bár a szerződésembe nem volt beleírva, hogy pontosan meddig nem. De olyan nincs, hogy az életem végéig nem beszélhetek róla. Abszolút így volt. Teljesen felörlődtem ebben a szerepben. A szokásos módon az volt, hogy mindenkinek maximálisan meg akartam felelni. Tehát azt akartam, hogy szeressen engem, vagy legalább békén hagyjon a tulajdonos, hogy ne legyen állandóan feszkó, cirkusz. Azt még inkább akartam, hogy a szerkesztőség úgy érezze, ugyanúgy tudnak jól dolgozni úgy is, hogy az Uj Péter már nincs ott. Hogy nincs cenzúra, és ugyanúgy megvan a szabadságunk – ami igazából évek óta nem volt meg, de azért napról napra próbálkoztunk vele, hogy megmaradjon.

Maradt két elvarratlan szál. Az első, hogy Zappéról említetted, megosztó személyiség volt, és ennek egy 2006-os változásnál volt is jelentősége. A másik a Charta 2011-es módosítása.

2006-ban három főszerkesztő-helyettesünk volt: Zappe Gábor, Tevan Imre és Bodoky Tamás. Ők voltak felelősek az egész lapért, heti váltásban, tehát ez nagyon fontos pozíció volt az Indexben. A legkülönbözőbb okokból, de borzalmasan elégedetlen volt már velük az egész szerkesztőség. Van amelyikkel a stílusa miatt, van amelyikkel, mert nem volt annyira jó hírlapkészítésben, van amelyikkel, mert egyszerűen nem volt jelen. Uj Péterék is érzékelték már, hogy itt valamilyen parasztfelkelés hangulat van, ezért csináltak egy konzultációt a szerkesztőségben arról, ki hogy érzi magát, kit szeret, kit nem szeret. Kivel mennél el ebédelni? Szerinted mi a jó, mi a rossz? Kicsit úgy érzem utólag, ezt azért csinálták, hogy lehessen arra hivatkozni, hogy hello, itt az jött ki, hogy az emberek 12 százaléka elégedett csak a nem tudom mivel. Végül erre hivatkozva Zappét megtették a Velvet főszerkesztőjének, engem megtettek főszerkesztő-helyettesnek, volt a Tevan még, és a Haszán [Zoltán] volt a harmadik. Ezután mentünk el egy feszesebben szerkesztett újság irányába. Jött rögtön Őszöd, nem volt idő sokat gondolkodni.

Ez volt Zappéval. Nem volt nagyon csalódott, hogy el kellett mennie a Velvethez, úgy emlékszem, vagy csak nem mutatta. Ott volt számára egy kihívás, hogy a Velvetből legyen egy olvasott dolog, és hát ez sikerült is neki. A Díványt is ő csinálta meg, szóval ott is össze tudott rakni valamit. Azon túl, hogy én például nem szeretem a Velvetet. Mi volt a másik, amire rákérdeztél?

A Charta átírása.

Kivételes pillanat volt, UP távozása után komoly alkupozícióba kerültem, nagyon szerették volna, ha elvállalom, hogy ne essen szét a szerkesztőség.  Nem is a Chartát írtuk át, hanem az SZMSZ-be írattunk bele olyan dolgokat, ami szerintem teljesen példátlan a magyar sajtóban. A tulajdonos nem szólhat bele a szerkesztőség tartalmi ügyeibe, meg ilyenek. Ez akkor nagy dolognak tűnt, hogy ilyen komoly garanciákat kértünk és ő alá is írta. Aztán később, a gyakorlatban már ez nem tartott sokáig. Hogy ne telefonáljon, és kérjen meg arra, hogy azonnal menjek be az FHB Üllői úti székházába, mert el kell beszélgetnünk. Alig három hétig tartott a nagy távolmaradása a szerkesztőségtől. És akkor ezután mindig volt valami, amiért kerestek. Kedvesen ugyan, mert kértem, hogy kedvesen kommunikáljanak velem, de mindig volt valami, ami nem tetszett, vagy másként akarták volna. Este 11-kor, hajnali hétkor telefonáltak, nem bíztak a szerkesztőségben, és nem bíztak bennem sem sajnos. Azt hitték, hogy ingyenélők, gonosz, rosszindulatú újságírók vagyunk, akik azért írunk olyan cikket, amilyet írunk, hogy őt bosszantsuk, hogy őt nehéz helyzetbe hozzuk. Volt olyan, hogy Szabó Zoli -sz- szignóval tett ki egy cikket, amiről azt hitte valaki, hogy ezzel Spéder Zoltán üzen, és akkor ebből volt balhé. Rettenetes volt. Egyre szaporodott azoknak a dolgoknak a köre, amikkel vigyázni kellett. Egy idő után már mondtam, hogy én nem tudom már fejben tartani, hogy mi mindennel kell óvatosnak lenni vagy hol, milyen szavakra kell figyelni. Azt mindenki tudta a magyar sajtóban, hogy azt, hogy Simicska, azt nem lehet leírni. Milyen vicces ez egyébként, mostani szemmel. Konkrétan nem írta le senki, ha leírta, akkor eldugta, nem rakta címbe, mindenki rettegett tőle.

Engem Spéder a Simicskával fenyegetett. Volt, hogy telefonált: „Itt várom a kapu előtt, öt percen belül jöjjön le!” Ott állt járó motorral, beszállok és elkezdünk keringeni a lakótelepen. Keringünk, és azt mondja: „Zsófia, akarja, hogy összeismertessem Nyerges Zsolttal? Állítólag az még nálam is nagyobb állat, az úgy tud üvölteni…”

Bizarr. És hogy működött az általad kitalált új struktúra?

Igen, bizarr, és akkor ez még egy humoros epizódnak volt mondható. Két új helyettesem volt, akiket én neveztem ki: Dudás Gergő, Vajda Gábor, és maradt a Haszán. Dudás azzal csesztetett folyamatosan, hogy nem vagyok elég kemény Spéderrel, és hogy miért nem harcolok jobban? Próbáltam békésen megoldani, hogy a szerkesztőség nyugiban legyen, Spéder is nyugiban legyen, én köztük meghülyülök, de legalább csak egy ember hülyül meg. Azt mondja, ez nem jó, miért nem sztrájkolunk? Munkabeszüntetés, petíció, nem tudom mi. A lényeg, hogy másfél évig ezzel gyűrt a Dudás, ezáltal folyamatosan úgy éreztem, tök szarul csinálok mindent. És ezek után az első főszerkesztői interjújában azt mondta, hogy nincs politikai nyomás. Ezt azóta se tudom megemészteni. Ha előtte engem nem cseszeget másfél évig, akkor azt mondom, jó, védi a seggét, végülis nem mondhatja azt, hogy hello, ez egy agyonnyomott újság.

Utólag tudom, hogy Spéder számára miért volt olyan nagyon feszült az az időszak. Ő akkor próbálta ledealelni ezt a Posta, meg Takarék, meg ezeket a dolgokat. Azt lehetett tudni, hogy van egy nagy terve, amin nagyon sokat dolgozik, és ezért minden rossz mondatról, cikkről vagy ilyesmiről úgy érezte, hogy egy szög a koporsójában. És valószínűleg tényleg így volt, és tényleg állandóan hívogatták, de előtte is volt tulajdonosunk, mégse nyomta tovább az ilyen dolgokat.

Az interjút 2017. június 13-án Bellai László készítette, a helyszín Mészáros Zsófi lakása volt.
Kép forrása: plastik.hu.