Oral History

„Így akarták újrateremteni a magyar sajtót” – interjú Rozgonyi Krisztinával

2018-06-14
Rozgonyi Krisztina (fotó: Déri Miklós)
Rozgonyi Krisztina (fotó: Déri Miklós)

Mi volt alkalmazható a szerzői jogból és mi nem az interneten a kilencvenes évek közepén? Melyik szolgáltatónak meddig terjedt a felelőssége? Mi lehetett média, és mi nem? Lehetett-e alkalmazni a sajtótörvényt az online környezetben? Rozgonyi Krisztina, a Tartalomprojekt és az Index egykori jogásza idézte fel a MODEM számára a magyar online média szabályozásának első időszakát, és ennek kihívásait, dilemmáit, vitáit. Az is szóba került, hogy vajon a Magyarországi Tartalomszolgáltatók Egyesülete valóban egy szóváltás miatt alakult meg?

Hogyan kezdtél el internetezni és mi fogott meg benne?

Aktívan akkor kezdtem internetezni, amikor ezzel szakmaszerűen is elkezdtem foglalkozni, ez valamikor a kilencvenes évek végén lehetett. 1996 végén végeztem a jogon, és közben jártam a kommunikáció szakra is. Az év tavaszán már dolgoztam, ősztől szerzői jogász voltam. Úgy rémlik, a munkának már a része volt az e-mail használat és ehhez kapcsolódóan a még oly korlátozott internethasználat is. Jogszabályokat nem kerestünk az interneten, mert ahhoz CD-jogtárat használtunk.

Az első két nagy internetes élményem az Index és az Origo volt. Az Indexnek köszönhetem a házasságomat, az Origónak a szakmai felnőtté válásomat. Az Indexszel a kapcsolatom 1999-ben kezdődött, amikor felhívott egy nagyon jó barátnőm, Pétervári Kinga. Amikor írtam a szakdolgozatomat filmekről, akkor ő éppen írta a PHD-jét – nyáron, egy nagyon meleg könyvtárban, az Artisjus könyvtárában dolgoztunk egymás mellett, és ebből barátság lett. Ő akkor már a Közgázon és a CEU-n tanított, én meg ügyvédéként dolgoztam. Felhívott egy nap, és mondta, van egy ismerőse, akinek lenne egy szerzői jogi problémája, elküldhetné-e hozzám? Egyrészt azt gondoltam, Kingának úgyse mondok nemet, másfelől, hogy megint jön egy futóbolond vagy újabb évfolyamdolgozati témával egy egyetemista, akivel kezdhetünk mindent elölről. A helyszínt úgy képzeld el, hogy a Bátori utcában, egy borzalmasan lepukkant, előző rendszerből itt maradt irodaépületben, nekem nagyon menő ügyvédjelöltként volt egy lichthofra néző, közel három négyzetméteres szobám, és akkor egyszer csak megérkezett a Kinga által küldött ismerős. Ő volt Braun Róbert, a leendő férjem, vele volt Nyírő András, Kőrösi Ákos, Uj Péter, Szőlősi Gábor és mások. Közel tízen voltak, be se fértek a szobámba, ezért átmentünk a kolléganőm szemközti irodájába. Mondták, hogy a mai nappal megalakították az Indexet. Már megkapták az amerikai ügyvédektől a felszólítást, hogy súlyos jogkövetkezményei lesznek az Internettótól – álláspontjuk szerint – eltulajdonított szellemi tulajdon hasznosításának, és én oldjam meg ezt a problémát. Így kezdődött a valódi kapcsolatom az internettel, a szabályozással, a szerzői joggal.

Ez két kérdést is felvet, az egyik az: hogyan oldottad meg ezt a problémát? Ez az ügy több interjúban felmerült, aki az IDG-oldalon volt, az egyértelműen lopásnak gondolja, ami történt, a másik oldalon pedig – hogy is fogalmazzam – nem feltétlenül vonták kétségbe, hogy valami olyasmi történt ott, ami nem tiszta, de azért ők azt gondolták, hogy ez nem volt lopás.

ATörzsasztal tekintetében valóban voltak jelentős kérdések, ugyanakkor jogilag olyannyira szabályozatlan és rendezetlen volt a felhasználás kérdése, hogy az indexesek meg is nyertek minden ellenük indított pert. Az ugyanakkor elmondható, hogy a rendezetlen viszonyokat részben saját maguk állították elő.

Tehát valójában ez nem csak egy technológiai, hanem egy szerzői jogi probléma volt, ami a slendrián papírmunka miatt alakulhatott úgy, ahogy.

Ez több volt, mint papírmunka, és itt jönnek a képbe a magyar sajátosságok is. Mert ha rendesen meg lettek volna írva a szerződések, valószínűleg nem ennyit kellett volna fizetni például a Törzsasztal fejlesztőinek. Róka fogta csuka esete volt. Mindenesetre a leendő indexesek, Kőrösi Ákos és mások jogilag teljesen tisztán jöttek ki a történetből. De azért másnap valóban berepült két, négyszáz dollár óradíjazású amerikai ügyvéd, akik konkrétan a férjemet és az Ákost akarták „kicsinálni”.

Mármint jogi értelemben.

Szó szerint azt mondták a férjemnek, nem tudom melyik szálloda halljában, hogy „I will kill you”, ez konkrétan így hangzott el.

Ez beleillik a kilencvenes évek végének közéleti diskurzusaiba. Ha jól tudom, Te 1997-ben már a Tartalomprojekt jogászaként is dolgoztál.

Így van, tehát az Index ügyében már szinte szeniorként jártam el. A médiaszakon György Péter, aki tanított, engem is „levadászott”. Így kerültem a Tartalomprojektbe, én úgy szoktam emlékezni rá, hogy a „fedőlakásba” a Városház utcában, ami olyan volt, mintha titkosügynökök számára találták volna ki: hihetetlenül vicces volt. Én voltam az egyetlen jogász, mindenki mondta a hülyeséget, én is persze, írtunk is óriási dolgokat. A mai napig megvan nálam az a bizonyos Fehér Könyv. Alapvetően két nagy tanulmány volt, ami ezt az egész történetet elindította, az első arról szólt, hogy milyen szolgáltatásokra van szükség, és ebből lett a Matáv Tartalomprojekt. A Fehér Könyvet inkább egy stratégiai dokumentumnak nevezném, ebben már benne volt Szakadát István és Kelemen Gábor is, és aztán később visszacsatlakoztak a Weyer Balázsék. De ez egy sokkal inkább corporate dokumentum volt, ennek én írtam a jogi részét.

1997-ben még az origós projektben dolgozol, ’99-ben pedig már indexeseknek adsz tanácsot. Erre hogy volt lehetőséged?

Ügyvédként dolgoztam mind a kettőben transzparensen, ezt elfogadták, de egyébként az Indexnek végül nem lettem jogi képviselője, miután Robival megismerkedtünk. Hivatalosan mindvégig az Origo jogásza voltam, de segíthettem az Indexnek is leginkább jogi tanácsokkal.

Ez elég érdekes, volt tehát a piacnak egy időszaka, amikor ezek szerint még nem tudatosult, hogy ez a két nagy rivális szereplő?

Abszolút. Ekkor még – természetesen komoly versengés mellett – az alapvető, így például az etikai kérdésekben a megegyezés és a kooperáció igénye volt a meghatározó.

Mi volt a fő jogi kérdés, amivel meg kellett birkózni?

A szerzői jog, egyértelműen. Mindenképpen az érdekelt, hogy abból mi alkalmazható, és mi nem. Amerikai esetek már voltak, azokat olvasgattuk, de semmilyen közvetlen hasznát nem vettük Magyarországon. Melyik szolgáltatónak  meddig terjed a felelőssége, mi minősül egyáltalán felhasználásnak? Ez volt az alapvető kérdés. 2001-ig, amíg az elektronikus kereskedelmi uniós direktívát el nem fogadták, ez nagyon esetleges volt. Ezt kellett nekem is esetről esetre értelmeznem. A másik része, ami már az Origótól elvezetett tulajdonképpen a Magyarországi Tartalomszolgáltatók Egyesületéig (MTE), az az, hogy mi média, és mi nem az interneten? Konkrétan a sajtótörvény alkalmazhatósága és alkalmazandósága az online környezetben. Hogy mi minősül sajtórendészetileg vagy sajtószabályozásilag relevánsnak, illetve annak a kérdése, hogy az online médium helyreigazításra kötelezhető-e vagy sem.

Az időszak különösségéhez tartozónak látszik, hogy a szabályozásról nem a szabályozó kezd gondolkodni, hanem éppen a fordítottja történik, az online közösség a kezdeményező.

Pontosan. Sajtó- vagy kultúrtörténetileg ez volt a legérdekesebb. Itt több dolog zajlott egyszerre. Egyfelől egy újságírói generációváltás, a Weyerék Balázsék, Nádori Péterék, az Uj Péterék generációja ekkor kezdett helyet követelni magának a magyar sajtóban és nyilvánosságban. A generációváltással egyidejűleg ők azt is mondták, hogy más etikai, és más szakmai normák szerint szeretnének működni, mint a tradicionális sajtó. Hogy újra akarják alkotni a szabályokat az újonnan születő médium számára. Ott ültünk a Matávban, valószínűleg a Simó Gyuri szobájában, és az volt a dilemma, hogy mi legyen Magyarországi Tartalomszolgáltatók Egyesületének alapvető célja? Jött Uj Péter, aki a Népszabadság szerkesztőségében nőtt fel, és a Népszabadság szerkesztősége azért egy komoly nevelőhely volt akkor. Ott megtanulta azt, hogy nem lopunk képeket például, és még sok minden hasonlót. És az Indexet is ezen szabályok alapján kívánta működtetni, hogy például MTI-hírekért, fotókért fizetünk, engedélyt kérünk. Ugyanez volt az Origo esetében, ráadásul egy Matáv-corporate háttérrel, nem is lehetett volna az, hogy majd vadászgatunk ezt-azt innen-onnan. Ezen túlmenően a sajtóként való működést, annak minden felelősségi kérdésével együtt is, alkalmazandónak tartották magukra nézve, szemben például a Nemes Daniék portáljával, ami a konkurencia volt…

A Stop.hu-ra gondolsz?

A Stop.hu, így van, ők nagyon nem így gondolkodtak. Az én jogi elemzésem arra jutott, hogy az akkori sajtótörvény alapján az minősült például sajtóterméknek, amely magát annak tekintette, és bejelentkezett önként a sajtótörvény hatálya alá. A törvény nagyon bizonytalan volt e tekintetben, ezért ez bizonyos értelemben etikai kérdés is volt, a jogin kívül, hogy ki tekinti annak magát. Az egész lopunk-e képet, hírt, satöbbi, nagyon képlékeny volt. Azóta szerzői jogi testületi vélemények is kimondták, hogy tulajdonképpen nem szerzői jogi, hanem szolgáltatás alapon fizetsz a hírekért. Uj Péterék és Nádori Péterék pedig azt mondták, hogy olyan viszonyokat akarunk teremteni az interneten, ahol be vannak tartva a szabályok.

Érdekes kérdés, hogy mikor érdemes valamilyen szabálynak megfelelni szolgáltatóként, és mikor nem. Amikor voltak olyan viták, hogy egy blogger újságírónak minősül-e, akkor bizonyos esetben a blogger azt akarhatta, hogy újságírónak tekintsék, főleg az USA bizonyos államaiban, mert akkor vonatkozik rá egyfajta pajzstörvény, ami az újságírókat védi. Máskor pedig, amikor helyreigazításról, személyiségi jogokról van szó, akkor meg pont, hogy azt akarhatja, hogy ne legyen újságíró, mert akkor kevésbé szigorú szabályok vonatkoznak rá. Ma sokat cikkeznek arról, hogy a Google és a Facebook hogyan akarnak egy olyan keretbe passzolni, hogy azt mondhassák, ők nem médiavállalatok. Nektek akkor melyik volt a jobban felfogott érdeketek? Egyáltalán lett volna arra esély, hogy nem vagytok sajtótermék? Jó lett volna ez nektek?

Könnyebb lett volna nekik, de ugyanakkor enélkül soha nem tekintették volna az online sajtót egyenrangúnak. Itt egy szakmai-etikai döntés született az Index és az Origo részéről, és innentől kezdve ők adták az MTE alapját. Ezek a fiúk, mondjuk így, újságíróként definiálták magukat, és tudjuk, hogy az internet világában ezek unikális, önálló, stand alone médiumok voltak, nem volt print lába egyiknek sem. Ilyen műfaj nem létezett máshol, és Magyarországon is csak azért, mert ők így akarták újrateremteni a magyar sajtót, és ebben látták, a saját, ha tetszik, piaci esélyeiket is. Hogy nem a Népszabadság vagy más hozza létre, hanem teljesen függetlenül, önállóan teremtenek egy piacot. Ennek az alapja az volt, hogy saját magukat sajtómédiumnak definiálták, szakmailag, etikailag és jogilag egyaránt. Visszatérve a kérdésedre, lehetett volna másként is. A Stop.hu például emlékezetem szerint soha nem jelentkezett be a sajtótörvény hatálya alá, miközben ezt az Index és az Origo önként megtette.

Ez tovább vezet az MTE megalakulásának előtörténetéhez, az etikai kódex megalkotásához. Mindenki tévesen Körmendy-Ékes Judit és a férjem Internet Hungary-n történt szóváltásával hozza összefüggésbe az MTE megalakítását, de nem, az MTE megalakításáról a döntés lényegesen korábban megszületett, pontosan ezen etikai és sajtószakmai döntések alapján. Kronológiailag is rekonstruálni tudom azokat a Simóékkal, Uj Péterékkel folytatott beszélgetéseket, ezek sokkal korábban voltak. Az egész internethungarys incidens inkább csak felgyorsította a folyamatot.

Akkor annyi bizonyosan elmondható, hogy a kezdetektől 2001-ig, amíg hatályba nem lépett az elektronikus kereskedelemről szóló törvény (Eker.), a sajtótörvény vonatkozhatott egy online médiatermékre, amennyiben ez az online médiatermék elfogadta ezt a törvényt?

Sőt, az elektronikus kereskedelemről szóló törvény ezen nem változtatott. Az inkább a szerzői jogi felelősségi szabályokon változtatott. A sajtótörvény első módosítása, amely egyértelműen az online médiumokra kiterjesztette a hatókörét, lényegesen később jött.

(Rozgonyi Krisztina. fotó: Déri Miklós)

(Rozgonyi Krisztina. fotó: Déri Miklós)

Ha némileg leegyszerűsítve is, az a konszenzuális megközelítés, hogy 2010-ig két törvénynek volt hatása az online a médiára, az egyik a sajtótörvény, a másik az Eker.

Így megállja a helyét. Vissza kellene keresni, hogy mikor volt a sajtótörvénynek az a módosítása, amikor azt mondja, hogy az online médium is idetartozik. Az Eker. alapvetően arról szólt, hogy a rajta átmenő tartalomért milyen felelősséget viselnek vagy nem viselnek. Ez nem sajtórendészeti felelősség volt, tehát nem a tartalomra vonatkozott.

Még van egy törvényünk, az ikonikus 1996-os médiatörvény. Akkor végeztél a jogon, annak a születését feltehetően még nem követted szorosan. Sokszor hallani az elégedetlen felvetést, hogy abban miért nem volt megemlítve az internet. Volt-e olyan kezdeményezés, hogy legyen benne? Vagy ez egyáltalán nem volt még a jogalkotók horizontján?

Senkinek nem volt még a horizontján. ’96-ban a nagy dolog még a duális médiapiac megteremtése volt, tehát, hogy a kereskedelmi rádiózás és televíziózás elindulhatott. Ez volt a nagy dobása a médiatörvénynek, illetőleg a közszolgálati médiairányítási modellnek a bevezetése, hiszen az se létezett korábban.

2001 februárjában az MTE már megalakult, a sajtótörvény-dilemma már létezett, és az Eker. törvény éppen elfogadás előtt állt. Ezzel foglalkoztatok már?

Abszolút. Az MTE megalakulásával egyszersmind megszerezte a jogot, hogy az ágazat nevében a jogalkotási folyamatokat véleményezze. Már nem voltam az Origo jogi képviselője, az Indexnek meg sose lettem személyes okokból, de az MTE-nek a kezdetektől a jogtanácsosa voltam. A kormányzat részéről Suba Ferencnek volt a feladata az Eker. törvény lebonyolítása, és mi voltunk, személy szerint én a tárgyalópartner. Sosem fogom elfelejteni, hogy torkunkszakadtáig üvöltöttünk egymással telefonon, nyilvános fórumokon is vitáztunk, betűről betűre egyeztettük a szövegeket.

Amikor digitális médiaszakemberekkel beszélgettem, általában azt mondták, hogy az Eker. törvény még egy viszonylag elfogadható szabályozás volt, és amikor visszaolvastam az akkori írásokat, akkor láttam, hogy erről is borzasztó, rettenetes kreálmányként beszéltek. Az első változattal voltatok elégedetlenek és a későbbi, talán 2003-2004-es módosítással lettetek elégedettek?

Az Eker. törvény nem volt óriási innováció, hiszen az uniós direktívának majdhogynem szó szerinti fordítása volt. Az én emlékeim szerint az összes vita arról szólt, amikor a magyar jogalkotó tovább akart menni és még további szabályokat akart, mi pedig azért harcoltunk, hogy a lehető legkevesebb szabály vonatkozzon az internetre. Amikor a minisztérium kitalált mindenféle „kreatív” dolgokat, azokkal volt probléma, meg amikor nem voltak kellően pontosak a definíciók. A jogbizonytalanságot okozó meghatározások ellen küzdöttünk sokat. Az Eker. törvény megszületése akkor önmagában nagy dolog volt, örömteli esemény, hogy elfogadásra került. És ma már történetileg tudjuk, hogy az Eker. direktíva, az Eker. törvény illetőleg az amerikai jogalkotásban a safe harbor alapozta meg az internet születését, és pontosan ezt – a felelősség alóli mentesülés szabályait – akarja ma mindenki visszafordítani, a YouTube és mindenki ellen, amiből ezek felnőttek.

A médiaszabályozás egészében, de különösen az interneten, mindig megvolt ez a kettős ambíció: az államok, a kormányok mindig szerették volna kicsit jobban jogszabályok hatókörébe vonni az internetmédiát mint olyat, másfelől az iparág szereplői szerettek volna egyfajta nagyobb autonómiát abban, hogyan létezhessenek az internetes tartalmak. Ez utóbbira példa az MTE elindulása, az előbbire pedig a 2010-es médiatörvény felé vezető út, ha lehet így mondani. Amikor 2001-ben megalakítottátok az MTE-t, akkor azt gondoltátok, hogy a szempontjaitoknak meg kellene jelennie a másik oldalon, vagy azt, hogy a jogszabályok alapvetően alkalmasak arra, hogy etikai kódexszel, önszabályozással kiegészülve ideális működtetési keretét adják az online médiának?

Úgy fogalmazhatnék, hogy mindkettő. Elsősorban ügyeket látott maga előtt az MTE is. Ha úgy gondoltuk, jogszabálymódosítással, ha úgy láttuk, hogy a meglévő jogszabályok megfelelő értelmezése mentén, akkor úgy próbáltuk alakítani a környezetet. Az MTE hőskorának szerintem egyik legfontosabb projektje is önszabályozási volt, majdhogynem tanítani is lehetne: ez a választási kódex volt és annak a monitoringja. Jöttek a választások 2002-ben, és az volt a kérdés, hogy mi legyen a kampánycsenddel? Pontosan tudtuk, hogy ez nem vicc. Leültek, emlékszem, Nádori Péter, Weyer Balázs és Braun Róbert, az egyiküknek sem jutott eszébe, hogy a választási törvényt át kellene írni, hanem azon gondolkodtak, hogy az abban szereplő megfogalmazásokat hogyan lehet értelmezni az interneten. Voltak a különböző tartalom-hierarchia szintek, erre kidolgoztak egy írásos javaslatot. E szerint, ha egy választási tartalom a negyedik vagy ötödik hierarchikus szinten el van rejtve, akkor az a kampánycsend betartásának minősül. Azt a párhuzamot vonták, ha a negyedik-ötödik hierarchikus szinten megtalálsz egy ilyen anyagot, akkor azt tudatosan keresed, és a választási bizottság előtt az volt az érv e mellett, hogy azt se tudják megakadályozni, hogy valaki előtúrja az egy héttel ezelőtti újságot. Ehhez joga van, ha nem dobta el, vagy ha megtalálja a szomszéd kukájának tetején, az sem fog kampánycsendsértésnek minősülni. Kidolgozták ezt a választási kódexet, két vagy három körben az Országos Választási Irodával egyeztette az MTE. Kölcsönösen elfogadták, és utána saját maga monitorozta az MTE ennek a betartását.

Emlékszel még hasonló határtárgyra, ami egyeztetés után megegyezéshez vezetett?

A notice and take down-nál (értesítési eltávolítási eljárás) az volt a kérdés, hogy a közös jogkezelők hogyan alkalmazzák az értesítési és eltávolítási eljárást. A közös jogkezelők, egész pontosan az Artisjus kötött egy együttműködési megállapodást az MTE-vel e tárgykörben, ami a jogszabály végrehajtására szóló megállapodás volt két magánszervezet között. Az, hogy ennek mik legyenek a szabályai, közösen dolgoztuk ki az Artisjussal és a többi közös jogkezelővel. Ez utána egy absztraháltabb formában belekerült az Eker. törvénybe is. A notice and take down tehát először, az Eker. törvény megszületése előtt, 2000 körül egy együttműködési megállapodásban öltött testet.

A máig napirenden lévő gyermekvédelem is akkor került elő? A szűrőszoftvereknek a fejlesztése, másrészt ajánlásokon keresztül elérhetővé tétele a szolgáltatók számára? Emlékszel arra, hogyan jelent meg az a horizontotokon?

Gyakorló szülőként is mondom, nem hiszek a szűrőszoftverekben, sem ennek a kérdésnek az állam általi szabályozásában. A jelenlegi médiatörvény szerint van ez a „Belépek, mert elmúltam 18 éves”. Pontosan tudom, hogy a tizenöt éves lányom pont akkor kattint oda, ha felugrik egy ilyen ablak. Ez egész egyszerűen nem működik, korábban sem hittem benne és szerintem mások se igazán gondolták, hogy ez a legnagyobb problémája az internet világának. De valóban, Körmendy-Ékes Juditék idején meg utána is számtalan kísérlet volt, hogyan lehet ezt szabályozni, 2010-ig bezárólag, amikor ez a 18 éves, nem 18 éves dolog megjelent. Ha egy hatáselemzést csinálnánk, szerintem a zéróhoz konkludálna ezeknek a szabályozási eszközöknek a hatása. Sokkal többet ér minden olyan akció, ami elmegy az iskolákba és megtanítja egy nap alatt, hogy például a közzétett fényképeket egy kamasz mekkora óvatossággal kezelje. Az állampolgári véleményemet mondom: ez egy iszonyatosan fontos probléma, és a most felnövő generációk számára az online zaklatás, a közösségi médiafelületek gyakran konkrétan életveszélyesek. A tegnapi napomat azzal töltöttem, hogy a kisebbik, tízéves lányom osztályfőnökével és a szülőkkel óriási körlevelezésekbe bonyolódva próbáltam elmagyarázni azt, hogy ebben a korosztályban a Whats app-csoportok milyen elképesztő lelki sérülésekkel járhatnak, a kizárások, blokkolások. Konkrétan bullying zajlik az osztályban és senki sem tudja, ez hogyan történik. Hihetetlen állami feladatok lennének itt, de nem szabályozási formában.

Az élet más területén is érvényes, hogy amit szabályozni kell, azt nem feltétlen az államnak kell szabályoznia. Ehhez a gondolati ívhez kapcsolható az önszabályozás. Az önszabályozás sikeres területe volt-e az MTE működésének, azalatt az idő alatt, amíg te szorosan követted ezt? Úgy értem, sikerült-e elérni valaha, hogy az olvasók, userek, állampolgárok valóban aktívan, interaktívan forduljanak a panaszaikkal a lapokhoz, hogy kialakuljon egyfajta etikai alapú diszkusszió a tisztelt tartalomfogyasztók és a lapok között?

Az én emlékeim és szakmai tapasztalataim alapján az MTE mint panaszfórum sohasem működött, de őszintén szólva soha nem is volt szerintem ez a legfőbb célja. Az MTE mint önszabályozó szervezet és mint – ha tetszik – korporativista aktivista hihetetlenül hatékonyan működött a tekintetben, hogy a magyar online médiát a magyar médiapiac egyenrangú tagjává tette. Például olyan szempontból is, hogy szabályozott körülmények között működő médiumként tekintünk rá. Sikeresen tett rendet az internet vadnyugati korszaka idején, hogy egy felhasználó számára is megkülönböztethető legyen, mely tartalomszolgáltatók és mely tartalmak azok, amelyek betartják a szerzői jogokat, etikai normákat. Így válhatott nagykorúvá ez a médium. Azt gondolom, hogy az MTE-nek ebben elévülhetetlen érdemei voltak, de nem mint egyedi panaszokra szakosodott létesítmény. Szerintem ez nem is baj, mert az egyedi panaszoknak a 99 százaléka abban az időszakban, amire nekem rálátásom van, nem az önszabályozás, hanem a bíróság általi elbírálásra szorultak, jogsértések voltak, amelyek a többfokúságot biztosító, megfelelő garanciális rendszerben orvosolhatók voltak.

Az egy másik kérdés, hogy a magyar sajtójognak ez a része, a személyiségvédelem, a sajtóhelyreigazítás, akármelyik oldalon állsz, akár sértettként, akár médiumként, de főleg sértettként, egész egyszerűen nem működik. Ha ma Magyarországon állampolgár vagy, és elégtételt szeretnél szerezni a személyiségi jogaid tekintetében, akkor nagyságrendileg milliókat fizetsz ki jogi költségekre, ennek zéró töredékét ítéli meg neked a bíróság akkor is, ha igazat ad neked. Magyarán nem hatékonyan működik a jogvédelem rendszere, mert nem tudsz valójában állampolgárként érvényt szerezni a jogaidnak, ha nem tudod ezt finanszírozni.

Vagy a másik oldal, amiről Nádori Péter szokott gyakran értekezni, az úgynevezett megélhetési perelés, amikor élvezettel perelnek be sajtótermékeket.

Van ilyen, de sose gondoltam, hogy az ilyen problémákat egy önszabályozó szervezetnek kellett volna megoldania.

Nem erre gondoltam, inkább arra, hogy a magyar felhasználók két dolgot imádnak nagyon, perelni és trollkodni, de nagyon furcsa dolog, hogy a kettő közötti sáv hiányzik: nem imádnak panaszlevelet írni. A kétezres évek elején, amikor az önszabályozás elindult és meghatároztátok az önszabályozási protokollt, hogyan kell beadni egy panaszt, hogyan bíráljátok el, satöbbi, akkor emlékszel-e arra, hogy nagyságrendileg hány panaszotok, eljárásotok volt?

Minimális. A választási monitoring kapcsán voltak ugye, számtalan konfrontáció is történt, de azok sem egyedi panaszok voltak, hanem ott az MTE aktívan monitorozta a médiumokat, és ennek kapcsán voltak ügyek, de állampolgári panaszok majdhogynem semennyi.

Említetted korábban, hogy szerinted az MTE eredete nem abban a bizonyos Media Hungary-s vitában gyökerezik, de azért elmeséled a történetet?

Ott ültünk a hallgatóság sorában, mellettem ült a férjem és Simó Gyuri talán, mögöttünk Kaszó Klára, Sarkady Ildikó. Kint a pódiumon, a panelben a Körmendy-Ékes Judit, aki ott jelentette be, hogy az ORTT mint hatóság belefog abba, hogy az internet szabályozását kidolgozza. És akkor az én drága jó férjem, a maga mindig visszafogott és udvarias módján felpattant és keresetlen szavakkal elmondta, hogy a magyar internetnek nincsen szüksége szabályozásra, az ORTT-re pedig a legeslegkevésbé sem. Az első Orbán-kormány idején vagyunk, Körmendy-Ékes Judit elég fontos tényező volt politikailag is, az ORTT élet és halál ura volt a médiapiacon…

Mikor volt ez pontosan, 2000-ben vagy 2001-ben?

Szerintem 2000-ben. Ebből nagy purparlé lett ott, Simó Gyuri próbált moderálni, el tudod képzelni, egy nagy plenáris ülés közepén, rengeteg újságíróval. Ez nagy sztori lett. És akkor felgyorsultak az MTE-vel kapcsolatos előkészületek, hogy akkor ezt rakjuk már össze nagyon gyorsan, mert mindjárt a nyakunkon lesz az ORTT. De ahogy említettem, nem ebből született az MTE. Az MTE gondolata már sokkal előbb megfogalmazódott, alapvetően saját szakmai és etikai megfontolások alapján.

De aztán ez a kezdeményezés az ORTT részéről végül nem haladt olyan ütemben, ahogy azt szerették volna?

Az ORTT részéről abszolút haladt, felállítottak egy szakértői bizottságot. Emlékszem, hogy az MTE részéről ott ültem számtalan bizottsági ülésen, Mayer Erika és Kajdi Józsefel mellett, illetve néhány elképesztő figura írt elképesztő tanulmányokat és ezeket prezentálták. Ez egy éven keresztül ment, hogy körülbelül milyen szabályokat kellene megalkotni, hogy kellene a médiatörvényt módosítani, milyen új törvények kellenének. Óriási felhajtásal ment ez a dolog, csak aztán lemondott Körmendy-Ékes Judit, és elakadt ez a dolog.

Nem tudom, mennyire volt folyamatossága ennek az úgynevezett Nemzeti Audioviuzális Médiastratégiával (NAMS).

Az nagyon más. Semmilyen folytonosság nem volt a kettő között. Egyetlenegy személyi folytonosság volt, hogy Lengyel Márk dolgozott az egyikben és a másikban is. Tehát a Márk személye volt az egyetlen folytonosság.

Arra gondoltam, hogy a NAMS bizonyos értelemben az új médiaszabályozás elődjének tekinthető…

Ez így van, de nem tekinthető az ORTT online szabályozási törekvései folytatásának.

Később, az ORTT-től érkezett-e bármilyen megkeresés az MTE felé?

Azután, hogy a Körmendy-Ékes lemondott, már nem. Én 2004-ig követtem ezt a folyamatot, 2004. január elsejétől már nem voltam az MTE kötelékében, de az én tudomásom szerint ez tovább már nem folytatódott.

Akkor kezdtél el dolgozni az NHH-nál?

Így van, 2004. január elsején.

A beszélgetés elején szóba került, hogy van egyfelől infrastruktúra-szabályozás és másfelől van tartalomszabályozás, az NHH az előbbiért, az ORTT az utóbbiért volt felelős. Tudatos döntés volt, hogy a tartalom felől az infrastruktúra felé mentél vagy más magyarázata volt ennek?

Abszolút tudatos döntés volt, és nyilván egy adódó lehetőség is. Ennek az volt az előzménye, hogy az új hírközlési törvény – ami később az NHH-t életre hívta – előkészítése egy nagy, több, mint egyéves stratégiai projekt volt. Az egyikmunkacsoport, amit én vezettem, alapvetően a tartalomszolgáltatás és az infrastruktúraszabályozás mint konvergenciakérdés mentén dolgozott, hogy milyen átfedési, kapcsolódási pontok, szabályozási kérdések adódnak ebből, a hírközlési törvény kapcsán mit kell ebből figyelembe venni és mit nem? Ez volt az én szakmai kontribucióm, ami az NHH-beli tagságomhoz vezetett később. Engem alapvetően az érdekelt, hogy mik azok a strukturális tényezők, amik a tartalom és az infrastruktúra határterületei, azok az infrastruktúra-platformok, amelyek a tartalmakhoz való hozzáférés alapvető kérdéseit befolyásolják – én aztán az NHH-ban, ha nem is kizárólag, de főleg ezzel a területtel foglalkoztam. Hogy például milyen feltételek szükségesek ahhoz, hogy a televíziós tartalomkínálat egy állampolgár számára ne három csatornára korlátozódjon. Ez volt a digitális átállás kérdése. Vagy a kábelszabályozás tekintetében, hogy a magyar kábeltelevíziós piacon milyen szabályozással lehet elérni, hogy versenyző szolgáltatássá váljon a műsorterjesztés és ezáltal plurálissá váljon a médiapiaci hozzáférés. Ezek a kérdések kezdtek el izgatni, a váltás nagyon tudatos döntés volt a részemről, és óriási lehetőséget kaptam ehhez.

 

Az interjút Tófalvy Tamás készítette, 2017. december 5-én, Facebook videohíváson keresztül (Bécs-Budapest).

(Disclaimer: az interjú készítésének idején Tófalvy Tamás az MTE főtitkára volt.)

Megosztás
Share on Facebook0Share on Google+0Tweet about this on TwitterShare on LinkedIn0