„Kicsi, helyes magyar kkv voltunk, történetesen a tőzsdén” – Interjú Both Vilmossal

„Két dolgot ismertek fel az Econet eredeti tulajdonosai. Az egyik, hogy ami a tőzsdei adatok esetében működik, az bármely más adat esetében is működhet. Legyen szó meteorológiai adatokról, vízállási adatokról, közlekedésiekről, bármiről, ahol nagy mennyiségű adat keletkezik, azoknak az adatoknak az aggregációja, a különböző szoftveres megszerzése és feldolgozása, továbbközvetítése egy létező üzleti szerep, ez egy tartalomszolgáltatói vagy -közvetítői szerepkör” – emlékszik vissza Both Vilmos, az Econet egykori vezérigazgatója és a Napi Online volt főszerkesztője a magyar digitális média kezdeteinek azon fejezetére, amelyben elindult az adatalapú tartalomszolgáltatás, és ezzel együtt az első tőzsdei kaland egy hazai internetes vállalattal. Both Vilmos arról is beszélt, hogyan működött a kezdetekkor a Napi Online, a Webgyár nevű honlapkészítő rendszer, és hogy miért volt akkor az online felület a médiavásárló számára „resztli”, és hogyan kísérelték meg először a kampánycsend internetes megvalósítását?

Hol kezdtél el internetezni és mi fogott meg benne?

Közgazdászként végeztem, és az egyetem után az első, még diákmunkaként végzett munkahelyem a Napi Gazdaság volt. Akkoriban vált szét a korábbi Világgazdaság Zöld Újságra és Napi Gazdaságra, ott kezdtem dolgozni gyakornokként és később az újságírói ranglétrán kúsztam felfelé. Ott még nem az internettel találkoztam, hanem a Reutersszel, a Bloomberggel, meg a többi adatszolgáltatóval, az anyagok hosszú slejfniken jöttek ki egy ilyen telexszerű gépből, amiket aztán fel kellett vagdosni és akkor azokból készítettük a tudósításokat, híreket. A nemzetközi gazdaság rovatban voltam.

1995-ben átmentem a HVG-hez egy rövid időre főállásba dolgozni, és ott ért a megtiszteltetés, hogy a BBC rádiója leszerződtetett egy londoni állásra, az akkor még működő magyar adáshoz. Londonban találkoztam először az internettel úgy, hogy már nekem is volt. Nyilván korábban is hallottam arról, hogy ez egy feljövő technológia, új médiacsatorna, de saját internetelőfizetésem először Londonban lett. El is kezdtem használni, olyannyira, hogy ott már munkavégzés céljából is használtam, volt egy dzsesszműsorom is a BBC Magyar Adásban. A könyvtárazáson, a lexikonokon kívül már az internetről próbáltam információkhoz jutni, illetve néha saját magamnak a programtervezeteket már e-mailben küldtem át.

Két évet voltam Londonban, és mire hazajöttem, már triviális volt, hogy itthon is van internet. Olyannyira, hogy 1998 táján elkezdődött az Econet előkészítése. Akkor még nem egy olyan internetes cég volt, amilyenné később vált. A Tőzsdével kötöttek az akkori alapítók egy olyan tartalomszolgáltatói megállapodást, hogy a tőzsdei adatokat forgalmazták és tették hozzáférhetővé mások számára az internet segítségével. Ez nekem nagyon tetszett, és később nyilván rátérünk arra is, hogy csatlakoztam is az Econet csapatához, de amikor 1997-ben hazajöttem, akkor a Napi Gazdasághoz mentem vissza dolgozni, ahol főszerkesztő-helyettes, felelős szerkesztő, majd főszerkesztő lettem. Ott elkezdtük többekkel a Napi Online előkészítését. Felismertük, hogy a szerkesztőség tulajdonképpen egy tartalomgyár, több kapuján kell kifele szállítani az információkat, csak így maradhat életképes. Próbáltunk megállapodásokat kötni vidéki lapokkal arról, hogy üzleti-gazdasági tartalmakat szállítunk nekik egyfajta szindikált formában – ez volt az egyik kijárat. Szállítottunk híreket az akkori Radio Bridge-nek, a Forintos Percek című műsorhoz, az akkori Nap TV-nek, a Nap-kelte műsorhoz, főleg tőzsdei elemzéseket, de makrogazdasági híreket is.

Volt a print újság és ezt volt hivatott kiegészíteni az online változat. Mi mindvégig amellett voltunk, hogy meg kell próbálni ezt integráltan kezelni. Bár egy külön Kft. jött létre a Napi Online-ra – ma már csak az létezik –, de akkoriban az volt a terv, hogy a tartalomgyár különböző kapuin, az online változatban és a printben feldarabolt tartalom formájában megy kifele az előállított tartalom.

Hányban indult el a Napi Online?

Szerintem 1998-ban, de lehet, hogy ’99-ben. Kezdetben teljesen a print változat contentjére támaszkodott, később már lett saját szerkesztőség. Végigjártuk egyébként azt, amit láttam a BBC-nél, hogy multi tasking, multi skilling, hogy ugyanannak az újságírónak el kell mennie egy eseményre és ott kell készítenie egy rövid tudósítást, azt be kell küldenie az online számára, és aztán meg kell írnia rendesen a print változat számára. Eléggé prüszköltek a printben szocializálódott kollégák ettől. A BBC-nél valóságos palotaforradalom volt, amikor kitalálták, hogy a tévéseknek rádiótudósítást meg internetes tudósítást is kell küldeniük. Ez a kérdés szerintem mára eldőlt, hogy kell-e tudnia egy újságírónak többféle csatornán híreket generálnia, anyagokat gyártania, de ez akkor még az újdonság erejével hatott.

Több interjúnkban is előkerült, hogy a kilencvenes évek vége felé egy online újságírónak kisebb volt a respektje, mint egy printes újságíróé, az online szerkesztőségekben kevesebbet is kerestek. Az tapadt hozzá, hogy a másnapos print híreket teszik fel újra. Hogy láttad ezt, mikor tudtatok kijönni ebből a csapdából? Hiszen nyilván akkor tud egy online szerkesztőség felemelkedni, presztízst szerezni, ha önálló híreket készít. A Napinál hogy sikerült ezeket a konfliktusokat áthidalni, másfelől egy olyan irányba terelni, amiről azt gondoltátok, hogy perspektivikus?

Nálunk ez azért nem volt annyira kiélezett, mert az mindenki számára világos volt, hogy az üzleti hírek olyan típusú hírek, amelyeket azonnal akar fogyasztani a felhasználó és akkoriban a befektetők egy részének volt saját Bloomberg monitorja, bejártak olyan helyekre, tőzsdecafékba, ahol hozzáférhettek a legfrissebb hírekhez. Abban szerintem nem volt vita, hogy az üzleti döntések megalapozása szempontjából fontos híreknek azon nyomban kint kell lenniük. Ha van egy tőzsdei bejelentés, egy közgyűlés, ahol valami elhangzik, akkor arról ki kell adni a hírt, az nem bírja megvárni a másnapot. Más kérdés, hogy a Napi Gazdaságnak az egyik erőssége az volt, hogy komoly elemzéseket tudott a hírek mögé tenni, értelmezni tudta azokat mind a makro-, mind a vállalati vagy az árutőzsdei hírekben. Tehát nem éreztük úgy, hogy kannibalizáljuk a printet azzal, hogy megírjuk, mennyi volt a Matáv vagy a Mol nyeresége. Ez egy kötelező kör volt. Az elemzést pedig elolvashatták másnap a lapban. Ebben az időben még nem kezdett el drámai módon visszaesni a példányszám attól, hogy volt egy online változat is. Részben azért, mert kevesen interneteztek, részben pont azért, mert a nettó híreken felül az értelmezést a print tudta mellé tenni, és az online-on csak éjfélkor vagy másnap jelentek meg azok a mélyebb elemzések, amelyek a printben benne voltak.

Volt egyébként olyan ötlet, elképzelés részetekről, hogy ez az úgymond lakosságnak szóló online napilap fizetős legyen, úgy ahogy a hírszolgáltatási rendszer is?

Persze, szerintem minden tartalomszolgáltató bejárta ezt a gondolatkísérletet, hogy fizetőssé tegyük, sőt volt is olyan, hogy össze volt kapcsolva: a print előfizetők kaphattak egy print preview funkciót. A technológia lehetővé tette, hogy a printben keletkezett, és az esti lapzártakor véglegesített anyagokat lássák, ezek be voltak élesítve már online-on is, csak nem jelentek meg. De azok számára, akik vállalták, hogy az online előfizetést is megvásárolják – meg nem mondom már, hogy milyen összegért –, ők hamarabb hozzáférhettek. De ez az előfizetés csak print előfizetés mellett volt hozzáférhető emlékeim szerint. Tehát nem volt egy „stand alone online” előfizetés, hiszen nem lehetett volna elkérni annyit érte, mint a printért, és akkor már belépett volna a kannibalizáció kockázata.

Egy dologban mi más utat jártunk, mint mások, mi a különböző sajtószemléző cégeknek nem adtuk oda a tartalmainkat ingyen. Sose is értettük, és ma se értem, hogy miért tették meg ezt mások. Ma már a Facebook és a Google végzi a szemlézést, ha úgy tetszik, de akkor még voltak olyan cégek, amelyek hajnalban, amikor a nyomdából kijöttek az újságok, akkor elkezdték beszkennelni az újságok tartalmait és reggelre elkészítették a lapszemlét, amit értékesítettek, tematikusan ráadásul. Szerintem ezzel nagyon sok előfizetőt vesztettek azok a print újságok, amelyek boldogan kiírták, hogy minket ez meg az a szemléző szemléz. Nekünk ebben komoly vitáink voltak az ilyen szolgáltatások fenntartóival, és nem is mentünk bele ebbe.

Úgy tudom, a még ma is létező ilyen szolgáltatások már fizetnek a tartalom tulajdonosainak.

Akkoriban még nem fizettek. Akkor az volt az üzleti modell, hogy aki nem szólt, annak használták a tartalmait. Mi szóltunk, hogy ne csinálják. Lehúzattuk magunkat a medve listájáról, e miatt nem voltak boldogok, mert ők arra törekedtek, hogy teljes körű szolgáltatást nyújtsanak az ügyfeleiknek. Úgy értelmezték – a saját szempontjukból úgy lehet, helyesen –, hogy ez egy hozzáadott értéket tartalmazó szolgáltatás, hogy ők reggelente nénikkel beszkennelik az aznapi sajtót, és azt kinyomtatott borítékokban tematikusan rendszerezik. Tulajdonképpen a hírkereső ma se csinál mást. Akkor még ez egy jellemzően offline szolgáltatás volt, aztán elindultak az online változatai. Valójában minden médiaügynökség csinál ilyen szolgáltatásokat az ügyfelei számára.

Ez volt, amiben mások voltunk a piac egészéhez képest. Való igaz, hogy a Napi Online, bár az üzleti hírszolgáltatásban a piacvezetők közé került, de voltak olyan „online only” szolgáltatások – Portfólió, Privátbankár –, amelyek ugyanolyan, vagy tán nagyobb látogatottságot el tudtak érni. Nekik más volt az üzleti modelljük, arra voltak fenntartva online újságíróik, hogy mindenhol ott legyenek, figyeljék, mi történik, és utána rakták mögé az elemzést, tehát egy másik irányból jöttek. Nálunk volt valami lomhaság abban, hogy print hátterű lap voltunk, de egy elég fiatal csapat volt ott, nem nagyon kellett győzködni az embereket, hogy ez fontos, hogy legyen online is.

Arra emlékszel, hogy a Napi Online-nak az első verziója megállapodott-e a Hírkeresővel?

Nem emlékszem rá. Ezt a Rónai Balázs tudná megmondani, mert viszonylag korai időponttól ő vezette a Napi Online Kft-t.

A hírkeresős Holló Gáborral nem jelent meg sok interjú, de a Forbes készített róla pár éve egy portrét, abban elmondta, kezdetben nem is gondolta, hogy ezek a cégek fizetni fognak azért, hogy ott legyenek a hírkeresőben, aztán gyakorlatilag ebből lett a fő profit, hogy a cégek elkezdtek fizetni. Ez a pont az ellentéte a tallózó-típusú üzleti modelleknek.

Az a percepcióm, hogy manapság az emberek vagy elmennek a közvetlen felületeikre vagy különböző szolgáltatásokat vesznek igénybe, de nem egy hírkereső szolgáltatást, hanem egy testreszabott valamit, ahol be tudják állítani, hogy őket milyen témakörök érdeklik. Ez ma már nem olyan nehéz. Ahogy elnézem most, hogy már teljesen a felhasználói oldalán vagyok a médiának, az ismeretségi körömben az emberek a lojalitásból elkövetett fogyasztáson kívül jellemzően a Facebookról, meg ilyen-olyan szakmai portálokról tájékozódnak és úgy mennek elolvasni cikkeket, hogy annak valamilyen rezüméjét már látták és szeretnék teljes egészében is elolvasni.

Erre még mindenképpen térjünk majd vissza, hogy milyen médiafogyasztási mintázatokat láttál akkor és most, de a történeti szálon menjünk tovább. Az eddig elmondottakból nagyjából érthető is, hogy a kezdeti hírügynökségi és adatszolgáltatói, tőzsdés adatok iránti érdeklődés hogyan vezetett el az Econethez, de a Napi Gazdaságtól hogyan kerültél át az Econethez, és ott az első, úgymond termékportfólió hogyan nézett ki még az ezredfordulón? A tőzsdei információszolgáltatáson kívül volt-e az Econetben – ami, ha jól tudom, már akkor egy internetes, digitális cégként definiálta önmagát – más tevékenység?

Igen, de egy technikai szolgáltató volt, amely a tőzsde és a tőzsdei adatok felhasználói közé állt be közvetítőnek. Ez még az Econet Kft. volt, amit három srác alapított, Szenes Gábor, Gráf István és Bencsik Attila. Két informatikus és egy közgazdász-újságíró, jó mix volt. Meglátták a lehetőséget abban, hogy az adatgazda és az adat felhasználói közötti közvetítői szerep az egy üzleti modellt testesít meg. Az Econetnek a szintlépése az az volt, amikor befeketők bevonásával, egy úgynevezett „back door listing” formájában tőzsdére lépett, ami azt jelenti, hogy egy létező cég részvényeit nevezték át Econetre. A cég nevére már nem emlékszem.

Virginia Kárpótlási Jegy Hasznosító Rt.

Tőzsdén jegyzett cég volt, az ő bőrébe bújt be az Econet. Két dolgot ismertek fel az Econet eredeti tulajdonosai. Az egyik, hogy ami a tőzsdei adatok esetében működik, az bármely más adat esetében is működhet. Legyen szó meteorológiai adatokról, vízállási adatokról, közlekedésiekről, bármiről, ahol nagy mennyiségű adat keletkezik, azoknak az adatoknak az aggregációja, a különböző szoftveres megszerzése és feldolgozása, továbbközvetítése egy létező üzleti szerep, ez egy tartalomszolgáltatói vagy -közvetítői szerepkör, amely még mindig csak jellemzően adatokról szól. Az adatok, bár önmagukban is értékesek, még nem képviselnek olyan tartalomszolgáltatási potenciált, ami a business to consumer térben is értelmezhető, tehát végfelhasználói, olvasói vannak.

Amikor az Econet tőzsdére ment, ez a két terméke volt: adatoknak a feldolgozása és közzététele illetve az adatoknak a beágyazása portal engine segítségével. Saját célra mi is megcsináltuk a saját Econet-felületünket, ahol ugyanúgy tőzsdei adatokat lehetett felhasználni. Ennek az egy-két vagy hároméves tanulási folyamatnak az eredményeként, hogy miként kell portálokat, akkor még csak inkább honlapokat létrehozni, egy content management system (CMS) szoftvert kezdtünk el fejleszteni. Nem csak egy nettó technológiai szolgáltató akartunk lenni, hanem egy olyan technológiai és tartalomszolgáltató, amely bizonyos adatköröket azokra a felületekre szolgáltat, amelyek létrehozásában is közreműködik.

Az adathalmazok vizualizációja, értelmezése is beletartozott a portfólióba? Vagy csak a beágyazás, ami felteszem, arról szólt, hogy az előfizető beloggolt az Econet rendszerébe és ott megtekinthette, valamilyen prefereciarendszer szerint rendszerezhette az adatokat?

A tartalommenedzsment már azt jelentette, hogy rendszerezni és megjeleníteni lehet az adatokat, és mindezt a lehető legfelhasználóbarátabban tenni. Valamint harmadik félnek olyan tartalommenedzsment rendszert készíteni, amivel ő maga is szerkeszteni tudja a saját tartalmait. Mi szállítunk neki különböző adatköröket, és ha igényli, textuális contentet is, cikkeket és képeket, de legfőképpen egy olyan rendszert, amelyben ő maga kétféle forrásból származó szöveges, képi és adatinformációt tud megjeleníteni. Az egyik az, amit ő saját maga állít elő a content management rendszerben, és meg is tudja szerkeszteni. A másik, amit a központi adatszolgáltatásból megkap.

Onnan nézve, ahol ma vagyunk, ezek triviális dolgok, akkor nem volt az, mert mindenki html, meg statikus oldalakat készíttetett. Első körben brossúra site-ok jöttek létre: egy cég, amikor elkezdett az internettel foglalkozni, akkor az volt a fő vágya, hogy legyen egy szép, de valójában nem szerkeszthető, nehezen megváltoztatható felülete. Egészen a legutóbbi időkig nem volt alapelvárás egy honlapfenntartó részéről, hogy saját maga be tudjon avatkozni és tudja a tartalmat cserélni. Majd megcsinálja az ő szállítója. Írt neki egy e-mailt, hogy cseréljétek ki a fényképet, és kicserélték a fényképet.

Eléggé organikus fejlődés vezetett oda, hogy a Webgyár elnevezésű, tartalommenedzsment szoftvert kifejlesszük, ami alkalmas volt a kicsitől a nagyig mindenféle méretű site létrehozására. De legfőbb nóvuma az volt, hogy egy olyan szerkesztőségi felületet tettünk mögé, amivel nem csak, hogy saját maga tudta beállítani, hogy mi jelenjen meg és meg tudta változtatni honlapján a tartalmat, hanem egy szerkesztőségi rendszer logikáját is kapta. Tehát volt egy autentikációs rész, egy többszintű hozzáférési rendszer, szerepkörök definiálva, mintha egy újságnak a szerkesztősége lett volna. Ezt kapta meg egy cég vagy egy céges szerkesztőség a saját honlapja esetében. Amit a marketingasszisztens megírt, azt csak a marketingigazgató élesíthette ki. Újságírói háttérrel érkeztünk, így egy újságnak a publikációs rendjét fabrikáltuk bele ebbe a content management rendszerbe. Ebben az értelemben szerintem ez egy viszonylag korai kezdeményezés volt. És később, mikor más szerepkörben már kellett portálok tervezésével és fejlesztésével foglalkoznom, akkor már láttam, hogy ezzel a problémával mindenki megküzd, hogy oké, de akkor hogy érjük el, hogy ne mindenki írogasson oda ki bármit.

Ez egy magyar történet. Az Econet végül nem futotta ki magát úgy, ahogy mi azt elképzeltük. Az egyik oka a dotkomválság volt. Pont akkor léptünk tőzsdére, amikor beütött. A másik az, hogy felfutott vagy százfősre a cég, rengeteg fejlesztővel, dizájnerrel, üzemeltetőkkel, és hiába vontunk be tőkét, a bevételi oldalon nem tudtuk azon nyomban utolérni magunkat.

Egyre jobb megbízásaink voltak, kormányzati megrendelések is. Volt egy nagyon szép projektünk, amire a mai napig büszke vagyok, pont abban a logikában, amiről az előbb beszéltünk. A Webgyárral az akkori Informatikai Kormánybiztosság (IKB) megbízásából előállítottunk egy több száz településre kiterjedő, skálázható és akárhány településre kiterjeszthető rendszert, amihez mi ezt a content management szoftvert adtuk, ennek az adminfelületével együtt. És mögé raktunk, ha jól emlékszem, egy tizenhat tartalomszolgáltatóból álló kört – meteorológiai szolgálat, sporthírek, Pesti Est, gazdasági hírek, turizmussal kapcsolatos hírek –, tehát olyan tartalmakat, amelyeket beilleszthettek, ha kértek, a honlapjukba. Nem kellett nekik a helyi időjárás után rohangálniuk, hogy ott legyen a honlapon, holnap esni fog-e vagy sem, mert ezt központilag megkapták. A megyére vonatkozó kulturális eseményeket is megkapták, és ehhez hozzátették a helytörténeti anyagokat, a polgármester beköszöntőjét és az összes ilyen helyi dolgot. Egyfajta korai Fortepan is volt a fejünkben, hogy akinek helyben van digitalizálható fényképe, okirata, azt tudja digitalizálni és feltenni a helyi honlapra. Ez a rendszer létre is jött egyébként, sok településnek talán még ma is ez a honlapja.

A harmadik ok az volt, hogy a választások idején azok a cégek, amelyek jellemzően hozzáfértek valamiféle állami megbízáshoz, rendre visszamentek a sor végére, és akkor minket jó ideig nem fizettek ki. Akkor volt egy megzökkenés. A dotkomválság és a lassan generálódó bevételek eredményezték. Többet gondoltunk arról, hogy a kkv-kat meg a vállalatokat milyen arányban lehet behúzni egy ilyen szemléletű webes fejlesztésbe, de akkor még nagy arányban ott voltak a sarki garázscégek. Statikus, brosúra típusú honlapokat fejlesztettek, de a miénknek a töredékéért megcsinálták a webes jelenlétét bárkinek, és a cégek inkább az ár alapján döntöttek.

Az Econet a tőzsdei terjeszkedése alapján inkább „hírhedt” cégnek számított, a szokatlan volt a legenyhébb jelző, amivel találkoztam azzal kapcsolatban, hogy egy másik cégen keresztül jutott a tőzsdére. A felvásárlások ütemét sem értették, azt gondolták, hogy itt egy lufi képződik. Tudom, hogy az egész időszakban nem voltál ott, de mi erről a véleményed?

Ez összefügg azzal, hogy nagyjából 2002-re lendületet vesztett a cég. Az látszott, hogy piaci megrendelések nem a várt ütemben érkeznek, az államiak pedig leálltak. Választások utáni időszak volt, 2002 májusáról beszélünk – én az addigi vezérigazgatói pozícióból elnökibe kerültem át a tulajdonosok döntése szerint, majd egy fél év elteltével el is jöttem. Különböző stratégiák lehetségesek ilyenkor. Nyilván voltak leépítések is, de a tulajdonosi kör úgy látta megmenthetőnek a céget, és ez egy tőzsdei cég esetén nem ritka, hogy előre menekülnek, elkezdtek felvásárolni más cégeket. Többek között az Est-csoportot, így lett végül Est Média a cégből a tőzsdén. Akkor már nem voltam velük olyan szoros kapcsolatban, hogy ismerném a motivációkat, de közgazdaságilag szerintem racionális, amit csináltak. Ha újabb és újabb, remélt profitcentrumokat húzok be és a saját részvényemmel tudok fizetni, akkor úgy generálok egy egyre nagyobb céget, hogy az nekem pénzbe nem kerül. Jellemzően ilyenkor a fölhígulás szokott lenni a probléma a részvényekkel. És hogy aztán az árfolyamok, hogy alakultak, hogy a tulajdonosi kör, hogy rendeződött át, kik szálltak be, kik szálltak ki, azt nem igazán követtem nyomon. De ha majd Szenes Gáborral is csináltok interjút, ő biztos el fogja mondani.

Ebben az iparágban ritkán látni ilyen ütemű növekedést, ez tette érdekessé az Econetet. Az indexes epizód is érdekes volt, amikor 2005-ben felmerült, hogy az Econettel összekapcsolódva tőzsdére lépnek ők is, aztán ez sem valósuk meg ebben a formában. Kormányzati portált is fejlesztett a cég.

Nem a portált fejlesztette, hanem olyan API-t, ami arra tette alkalmassá a különböző szolgáltatásokat, hogy a kormányzati portálokon megjelenjenek. Ez egy „application protokoll interface” fejlesztés volt, hogy a későbbiekben használták vagy sem, erről szintén nincs információm. Ez 2002 táján történt, amikor jött a választás, és akkor nagyjából, ahogy az választásokkor lenni szokott, az elődöknek a dolgait zárójelbe tették. Nem tudom, hogy akár egy napig működött-e ez az API, amit oda fejlesztettek a kollégák. Sok egyéb megrendelés is volt, voltak nagyon jó munkák cégeknek, sokat dolgoztunk pro bono, különböző jótékonysági szervezeteknek csináltunk honlapokat. A meteorológiai hivatalnak is csináltunk honlapot, igaz, az nem pro bono volt, hanem fizetős. Visszatekintve a tőzsdéremenetellel a legnagyobb gond az volt, és ezt utólag hibának is tekinthetjük, de ezt szintén Szenes Gábor tudná megmondani, gazdasági vagy internettörténeti kontextusba helyezve, hogy ha nem ment volna tőzsdére az Econet, akkor feltehetően ugyanezeket a feladatokat meg tudta volna kapni. Ugyanennyi emberrel ugyanilyen okosan tudott volna dolgozni, egy nagy különbséggel, hogy a tőzsde az egy olyan fokú transzparenciát várt el, hogy mi az első naptól kezdve az összes embert, bérrel, fizetéssel, járulékokkal és cafetériával foglalkoztattunk, ami irgalmatlan terhet jelentett a cégnek. Az összes konkurenciánk Kft. maradt, nem estek át ezen a tőzsdei transzparencia kritériumon, lényegesen olcsóbbak tudtak lenni. Annyira megdrágította a mi fejlesztéseinket a tőzsdei jelenlét, nem csak az, hogy mindenki után mindent rendesen be kellett fizetni, nem voltak színlelt szerződések, meg alvállalkozói típusú foglalkoztatások, hanem az is, hogy folyamatosan ügyvédeket, tőzsdei szakértőket kellett foglalkoztatni, akik a tőzsdei ügyeket intézték. Egy ekkora cégnek ez óriási teher. Tőlem a különböző konferenciákon a hasonló méretű cégek többnyire ezt kérdezték, hogy a fenébe tudjuk megengedni magunknak, hogy mindenkit bérért alkalmazunk? Akkoriban talán egy-két emberrel voltak ilyen szerződésben a cégek, és a többséget mindenféle alvállalkozói szerződéssel foglalkoztatták „okosba”. Nálunk megszűnt ez a lehetőség azzal, hogy a tőzsdére léptünk, ott nem lehet trükközni. Ez is egy faktor a mögött, hogy ez nem tudta kifutni magát. Valójában mi startup voltunk, de nem startupként kezdtünk el viselkedni. Én alkalmazott voltam, a stratégiai döntésekre csak annyi hatásom volt, mint egy alkalmazottnak, a tulajdonosok kockáztatták a pénzüket, nekik kellett eldönteni, melyik utat választják. A dotkom válság miatt akkor sokkal nehezebb volt befektetőt találni. Ha akkor nem egy tőzsdei változat van, hanem egy befektető száll be, és van neki türelme, amíg a piac is hozzánő ahhoz a szemlélethez, amit mi képviseltünk. Szerénytelenül hangzik, de azt a terméket és hozzáállást, amit ott kitaláltunk, később igazolta a piac és ma tele van a világ ingyenesen használható, és a Webgyárnál sokkal többet tudó CMS-rendszerekkel, de akkoriban ez még nem volt így, csak nem értünk oda.

Mondtad, hogy még ma is vannak olyan önkormányzati honlapok, amelyeket ti fejlesztettetek. Tudsz mondani más céget, ahol, ha nem is a Webgyár által fejlesztett CMS van, de egyfajta leszármazottja?

Látok hasonló logikájú szerkesztőségi rendszereket, de mivel közgazdász vagyok, és a kódokhoz nem értek, ezt nem tudom. Azokkal a srácokkal, akik annak idején fejlesztették, ma tele van a magyar internet, nagyon sok későbbi sikeres startupper, internetvállalkozó akkor, innen indult. A névmemóriám sajnos nagyon rossz, arra nem tudok támaszkodni, de szoktam beszélgetni a Szenivel (Szenes Gábor), ő szokta ezeket mondani. A Facebookon is látom a srácokat, akik ma már menő vállalkozók, és akkor nálunk voltak vezető fejlesztők, üzemeltetési vezetők. Komoly fészekalj volt, ők tudnák megmondani, hogy a kódok hogyan élnek tovább, ha egyáltalán. PHP volt egyébként a platform, amin ők dolgoztak, de volt ott nálunk egyéb fejlesztés is.

Egyvalakit tudok mondani, aki az interjúnkban említette, hogy nálatok dolgozott: Váradi Zsolt.

Így van, őt akartam mondani, csak nem ugrott be.

Említetted az ASP-t (application service provision), erről korábban úgy írtak, mint ma a felhőalapú szolgáltatásokról. „Az ASP keretében a felhasználók a tevékenységük támogatásához szükséges ügyviteli, vagy egyéb szoftvereket úgy veszik igénybe, hogy interneten keresztül kapcsolódnak…” Mennyiben láttad ezt a típusú szolgáltatáscsomagot, ennek a struktúráját, felhasználási módozatait másnak, mint amit mondjuk ma egy felhőalapú szolgáltató nyújt?

Logikailag pontosan ugyanaz volt, és ugyanarról szólt, és pontosan ugyanaz volt a korlátja is. Jelesül, hogy nehéz volt meggyőzni, főleg egy informatikai vezetőt egy cégnél arról, hogy azt a kontrollt, vagy feltételezett kontrollt, amit azzal érez, hogy lent a pincében, ami dohos, poros, nyirkos és sötét, ott zümmögjön egy szerver, és neki ott vannak az adatai, az internetkijáratai folyamatosan kontroll alatt vannak, hogy erről mondjon le. Mi a Hauszmann Alajos utcában voltunk, annak az épületnek a pincéjében van egy hatalmas szerverterem, ami már akkor is egy nagy biztonságú, európai optikai kapcsolaton ült. Dízelgenerátor, egyebek, minden volt. Olyasmi, mint a Dataplex. Azt mondtuk, hogy az ott üzemeltetett szerverek sokkal biztonságosabbak, sokkal nagyobb üzembiztonságúak. Mi vállalunk ilyen-olyan SLA-t (Service Level Agreement, garantált szolgáltatás-minőség), bízzák ránk az üzemeltetést, mi application service providerként is nyújtjuk a szolgáltatásainkat. Az önkormányzati honlapok így működtek. De az informatikai vezetők akkoriban, és ahogy hallom, azért még ma is – ma a felhővel szemben, akkor az ASP-vel szemben – eléggé merevek voltak. Szerintem egyébként a felhő és az ASP között lényegében annyi a különbség, hogy a felhőről nem tudod, hol van, az ASP-t meg megmutatták neked. Legalábbis mi erre mindig nagy hangsúlyt fektettünk, mindig, minden ügyfelünket elvittük oda, és megmutattuk, hogy itt ebben a szerverketrecben, ott azon a rackszekrényen a negyedik számú az, amelyiken az ön dolgai futni fognak. Bármikor eljöhet, megsimogathatja, megnézheti. Próbáltuk számukra megfoghatóvá tenni, hogy nem az arizonai sivatagban lesznek az adatai eltárolva. A felhő esetében többnyire nincs ilyen közvetlen élménye az ügyfélnek, bár vannak olyan felhők, amelyeknek a lokalitása ismert. Irodai szoftvereket nem kezdtünk el ASP-ben nyújtani, de minden, ami az ASP fogalmat, megközelítést erősítette, az nekünk tetszett és fontos volt.

Ha jól látom, a felhőszolgáltatásoknál is van egy ilyen trend, a cégek személyes ügyfélkapcsolatra törekednek, akár vállalati, akár állami hátterű, ma már ez egy szempont, hogy legyen az a bizonyos szerver egy jól lokalizálható helyen, és ne bárhol.

A Google és a Microsoft esetében azért senki nem tudja ezt.

Náluk pont nem, de olyan államokra gondolok például, amelyek szeretnék a saját, zártabb internetjüket felépíteni, nekik ez egy fontos szempont. Alternatív tárhelyszolgáltatók is szokták ezzel hirdetni magukat.

Akkoriban az ASP, amit mi mondogattunk, az egy kevésbé elterjedt kifejezés volt, az informatikusok általában vékony kliensről beszéltek. Akárhogy is nézem, egy csomó dologban nagyon előreszaladtunk. Még nagyon kevés embernek volt otthon internetje, még olyan kevés cég vette komolyan, hogy az internettel majd valamit kezdeni fog. Aki csinált magának honlapot, az is azért csinálta, hogy ne maradjon ki. Early adopterek voltak, beérték annyival, hogy legyen. A mai világban azonban a céges honlapok jórésze az értékesítésnek is a felülete, vagy a beszerzésnek, vagy a partnerekkel való kapcsolattartásnak a felülete, és egy csomó applikációt már ASP-modellben vesznek igénybe. Azóta lett önkormányzati ASP-projekt, állami érdekkörben, GINOP-os vagy GOP-os forrásból épült kkv-k számára. Az ASP-központok inkább ilyen ingatlanberuházásnak tűnnek, de van egy csomó szerverterem, ahol elvileg ASP-szolgáltatásra van lehetőség. Egy kicsit zárójelbe teszi szerintem az ASP-t a felhő, mert aki mentálisan meg tudja azt ugrani, hogy nem feltétlenül van fizikai értelemben kontrollja a saját adatfolyamatai felett, annak voltaképpen lehet, hogy jobb megoldás egy olcsó nemzetközi felhőszolgáltatóval szerződni, mintsem egy hazai, kisebb ASP-szolgáltatóval, aki megmutatja ugyan neki, hogy hol van a szerver, de négyszer annyiba kerül.

A kontroll elvesztése érdekes párhuzamot kínál a mai tartalomszolgáltatáshoz. A platformok uralta ökoszisztémában úgy élnek túl a szolgáltatók, hogy nem feltétlenül tudják, hogy az algoritmus hogyan kegyeskedik továbbítani az tartalmaikat. Az ezredfordulón ilyen típusú értékláncról még nem lehetett beszélni. Gerényi Gábor a saját Index-történeti visszaemlékezésében egyfajta pumpahatásról beszélt: amikor valami nagyon feltornázta a népszerűséget, utána a látogatottság magasabb szintre esett vissza. Ez egy olyan építkezési folyamat volt, amely valamilyen módon kijelölte az utat, hogy mit is kell csinálni, baromi nagy breaking news, sok látogató, és őket megtartani. Egy olyan szolgáltatónál, mint ti voltatok, hogy működött az új ügyfelek begyűjtése, a sales folyamat például, hogyan próbáltátok a tartalmat minél több emberhez eljuttatni?

Abszolút csak a személyes sales működött. A tartalomszolgáltatás az más, ott volt, aki arra esküdött, hogy közvetlenül az econet.hu oldalán nézze meg a tőzsdei árfolyamokat, és volt aki a Napi Online-t nézte. Egy adott pillanatban talán minden online tőzsdei felületen volt ilyen szolgáltatás, az econet.hu-n is. emellett nem nagyon sales-eltünk. Amit sales-eltünk, az a Webgyár volt és a fejlesztés. Az pedig csak személyesen működött, konferenciákkal, személyes megkeresésekkel. Fáradtságos munka volt, de mindenki ezt csinálta. Az ellenpélda a Carnation: ők is csináltak honlapokat, és nekik nagyon erős marketingjük volt, csináltak felméréseket, amelyek felkerültek az Index címlapjára. Hogy már ennyien és ennyien interneteznek Magyarországon és azt sokan elolvasták, ismertté vált a nevük. Őket se a telefonkönyvből ismerték meg szerintem, de amikor bekopogtak valahova, akkor a nevük már ismerős volt. Mi ezt az ismertségi deficitet voltaképpen a tőzsdére lépéssel véltük átugrani, annak egy nagyon erős kommunikációs tartalma volt. Akkor egy pillanat alatt ismertté vált a név, hiszen tulajdonképpen mindenki megírta, hogy már a tőzsdén is van egy magyar internetes cég, ugyanakkor voltak olyan helyek, ahol ez inkább hátrány volt, mint előny. Azt mondták, hogy egy internetes tőzsdei cég ne jöjjön ide kérincsélni, majd én a kicsi, helyes magyar kkv-kkal fogok dolgozni. Mi is kicsi, helyes magyar kkv voltunk, történetesen a tőzsdén, de ez sokszor inkább hátránynak számított.

Említetted a Napi kapcsán, hogy voltak a különböző lábak, a print láb, az előfizetéses hírszolgáltatás és a frissen indult online. Ha jól sejtem, az online hirdetési bevételetek nem volt különösebben magas. Emlékszel-e arra, hogy akkor milyen elképzeléseitek, elvárásaitok voltak az online hirdetésekkel kapcsolatban? Milyen típusú, gondolom display hirdetésekkel próbálkoztatok, kik voltak az első partnerek?

A banner ment főleg. Nem nagyon volt akkor még nagy kreativitás ebben. Egyrészt kevés volt a felhasználó. Azt tudtuk, hogy aki internetezik és tőzsdézik is, az értékes célcsoport, hiszen a legtehetősebb illetve leginnovatívabb, az early adopterek rétege, akik egy új technológiát elsőként akarnak használni, de ezt nem tudtuk konvertálni hirdetési bevételre. Nem vettem részt a hirdetési felületek értékesítésében, tehát nem tudom, hogy milyen nehézségekbe ütköztek a kollégák, de ahogy én megértettem, ha elmentek egy Saabhoz, egy Volvóhoz, egy Rolexhez, valami luxuscikk termék képviselőjéhez, nem tudták megértetni, hogy a Napi Online-on hirdetni az lényegesen célzottabb elérést tesz lehetővé az általuk fontosnak tartott célcsoport felé, mint ha a Nők Lapja Online-on vagy valami hasonlón hirdetnének. Nem feltétlen ők voltak a hibásak. A médiavásárlók akkor is benne álltak ebben az értékláncban, és jellemzően már akkor is szoftveresen terveztek, és azok a tervező szoftverek, amikkel a print médiában meg az elektronikus médiában terveznek, igazából nem is látták ezt a szegmenst. Az online felület a médiavásárló számára resztli volt, ha maradt egy picike forrás, akkor vegyünk arra is valamit. Ha a printben hirdetett, például a HVG-nél, akkor rátett egy picit az online-ra is. Igazából soha nem tudtam megfejteni a hirdetési piac lélektanát. Negatív sztereotípiáim vannak ezzel kapcsolatban, szerintem nem intelligensen terveztek akkoriban sem. De ez jöhet bőven abból is, hogy a Napi Online nem volt tele hirdetésekkel.

A 90-es évek vége, de talán még a kétezres évek eleje is érdekes időszak volt olyan szempontból, hogy az online, a digitális médiára külön szabályozás nem vonatkozott. Az elektronikus kereskedelmi törvény hatálya a digitális hirdetésekkel kereskedő vállalkozásokra terjedt ki. És volt a sajtótörvény, félig-meddig be kellett jelentkezni erre a joghatóságra: aki regisztráltatta magát lapként, az elismerte, hogy médiaszolgálatóként dolgozik az interneten. Számotokra bármilyen típusú dilemmát, megkötést jelentett-e ez az érdekes interregnum?

Én őszintén szólva ezzel nem találkoztam, ebben az időszakban főleg a printtel voltam elfoglalva, mert akkor lettem főszerkesztő, és erős teljesítménykényszerben voltam, saját magammal szemben mindenképp. Minden bötűt elolvastam este a kefelenyomatokból.  Addigra már üzemmelegen működött a Napi Online, amit szerintem már akkor is a Rónai Balázs vitt. Ezek a dilemmák tehát akkor elkerültek. Az Econettel kapcsolatban nem is nagyon jöttek szembe, mert ott nem voltunk primer módon médiatartalomszolgáltatók. Habár volt a film.hu, amelyik valamilyen módon kötődött hozzánk, most meg nem mondom, hogy tulajdonosi oldalról is vagy csak valamilyen stratégiai partnerségben. Ahhoz is nagyon nagy reményeket fűztünk, az egy nagyon jó ötlet volt, nem az IMDB-nek lett volna az előképe, bár egy ilyen lába is készült lenni, hanem egy piactér akart lenni, ahol az ideérkező forgatócsoportok már Amerikából előre le tudják foglalni a helyszíneket, a hangosítást, minden egyebet, magyar színészeket, statisztákat. Tehát volt egy tök jó ötlet, amit megint csak nem sikerült teljes egészében megvalósítani. Biztos vagyok benne, hogy ma már van egy csomó ilyen szolgáltatás a világban.

Amit az interregnummal kapcsolatban kérdeztél, az valamelyest átvezet az Magyarországi Tartalomszolgáltatók Egyesülete (MTE) fogantatásához. Nem voltam jelen, legalábbis nem voltam bent a teremben, amikor az ominózus jelenet történt az akkori médiahatósági elnök, Körmendy-Ékes Judit és az Index akkori, talán stratégiai igazgatója, Braun Robi között. Ültek egy kerekasztalban, és összeszólalkoztak pont erről, hogy kell-e az internetet szabályozni? A Juditnak nyilván az volt az álláspontja, hogy mivel médiafelület, ezért nem bújhat ki a szabályozás alól. Robi pedig azt a nemzetközi tapasztalatokon is nyugvó állaspontot képviselte, hogy első körben az önszabályozásnak kell megadni a lehetőséget. Az internet és az állam, ha nem is diszjunkt halmazok, de az akkori felfogás szerint az államnak semmi keresnivalója az internet környékén. Ez volt a szélső álláspont az internet hőskorában. És valahogy ebből a purparléból jött elő az MTE megalapításának gondolata, lehet, hogy még ott. Akkoriban még Tihanyban voltak a Media Hungary rendezvények, de az is lehet, hogy ez egy Internet Hungary volt, ezt majd Csermely Ákos fogja megmondani. 2000-ben lehetett. A résztvevők, akár a Robi, akár a Judit vagy az Ákos, akinek a bulijában ez történt, ők biztos jobban tudják, meg a Weyer Balázs vagy a Gerényi Gábor is, mert ők az alapítók körében ott voltak. Az alapításhoz tíz magánszemély illetve cég kellett. Amikor kezdtem eljárni az összejöveteleikre, mint Econet-képviselő, akkor kint, a Ferihegyi repülőtérre vezető útnál volt az Axelero, talán így hívták akkor, és ott volt az Origo szerkesztősége. Itt voltak az általam is látogatott első ülések, de akkor már működött a szervezet. Volt egy ennél is hősebb hőskor, amikor még csak összejártak, és összedugták a fejüket. Nyilván pontosan tudható, hogy kik voltak, és később biztos őket is megkérdezitek.

Amikor mi Econetként akartunk ebben részt venni, akkor az már látszott, hogy van tere az önszabályozásnak és szükség is van rá. Nagyon komolyan vettük. Az egész MTE egy nagyon friss hangnak számított akkor ebben a magyar civil, médiaszervezeti világban. A MÚOSZ-nak nem volt nagyon érvényes mondása az internettel kapcsolatban, más szervezet meg nem nagyon foglalkozott ezzel. Mi valóban úgy gondoltuk, jobb, ha mi szabályozzuk vagy korlátozzuk a tartalmat, mintha az állam jön. Bármilyen állam. Nem is emlékszem pontosan, milyen kormány volt akkor, amikor én csatlakoztam, valószínűleg a Fidesz idején volt ez, de elnök már később lettem szerintem, amikor már nem a Fidesz volt kormányon.

Ha jól tudom, 2001-től 2007-ig voltál, a leghosszabb ideig regnáló MTE-elnök.

Tényleg? Lehet, hogy ennek az időszaknak egy részében csak elnökségi tag voltam. Mindenesetre nagyon komolyan vettük és rendszeresen üléseztünk, állást foglaltunk ügyekben. Olyannyira, hogy bekerültünk abba a civil szervezeti körbe, a HTE, az IVSZ és az Infórum mellé, amelyeknek elküldték a jogszabályokat véleményezésre. Volt állandó jogászunk: Rozgonyi Krisztina, majd Simon Éva, majd később Detrekői Zsuzsa, teljesen pro bono dolgozott mindenki, de eléggé ütőképesek voltunk.

Az egyik fő aggály, ami miatt képbe került az önszabályozás igénye, az a „mi lesz a gyerekekkel” kérdése volt, az internet veszélyei, az olyan tartalmak, mint a brutalitás, a meztelenség, a pornográfia, szerencsejáték, és így tovább. Éppen ezért már a kezdetektől olyan uniós programok iránt is érdeklődtünk, és igyekeztünk részt is venni bennük, amelyek ezeket a jogos, nemzetközileg is meglévő aggályokat voltak hivatottak kezelni. Emlékszem, viszonylag korán, 2002-2004 környékén az A38 hajón volt többször is „Safer Internet Day” rendezvény. A hatásuk persze erősen korlátos volt, jelentős kommunikációt nem tudtunk mögé tenni, de amit az NMHH is a mai napig csinál, hogy brosúrákat készít, foglalkozásokat tart, azt mi is csináltuk akkoriban.

A kétezres évek első felében volt még az önszabályozás mellett pár fontos dolog. 2001 ilyen szempontból sűrű év volt, akkor volt a megegyezés az Artisjussal, amikor a „notice and take down” elv alkalmazásáról aláírtatok egy megállapodást. Ez miért vált akkor fontossá?

Úgy emlékszem, kijött egy uniós direktíva, ami szabályozta ezt a kérdést, és azt már lehetett látni, hogy csatlakozunk az Európai Unióhoz, a jogharmonizáció irányába mutatott minden. Mi sem csinálhattunk úgy, mint ha nem lennénk pár év múlva az EU tagjai. Másrészt a penetráció valószínűleg már elért egy olyan szintet, hogy a tulajdonosoknak elkezdett fájni, hogy az interneten reprodukálják és hozzáférhetővé teszik az általuk birtokolt tartalmakat. Mivel erős volt a jogászi háttér, ezért nem volt kétséges, hogy minden, ami nem tartozik a CC (Creative Commons) körébe, a tekintetben nekünk, mármint az MTE tagjainak, alá kell vetnünk magunkat a hatályos jogszabályoknak. Viszont azért, hogy ez ne valami brutális beavatkozást jelentsen, rendőri és nem tudom milyen bírósági szakaszt keletkeztessen, ahhoz a notice and takedown elv alkalmazása eléggé jónak tűnt. Az egész világ akkoriban tért át erre, hogy ha valakinek jogos igénye van arra, hogy azt a képet vegyék le onnan, mert az az ő szellemi terméke, akkor azt távolíttathassa el. Tehát itt még nem a személyiségi jogok felől jelentkezett ez az igény, hanem a szellemi tulajdon védelme felől. Valójában ez elsősorban nem a primer tartalomszolgáltatókról, hanem a tárhelyszolgáltatókról szólt. De addigra már minden tartalomszolgáltatónak volt egy tárhelyszolgáltatása is, az Indavideo és mások. És mivel szervezetileg voltak az MTE-nek tagjai, nem az Index újság, hanem az Index Zrt., ezért az általa fenntartott valamennyi szolgáltatás esetében követnie kellett az MTE etikai kódexét. Akkor ezt még nem web2.0-nak hívták, hanem felhasználói tartalomnak. Ha olyan felülete van, ahova bárki felpakolhat bármit, a fórumoktól a különböző tárhelyszolgáltatásig, akkor neki csak akkor kelljen felelősséget viselnie az oda felpakolt dolgoknak a szerzői jogi jogsértéseiért, ha ő nem tesz eleget a notice and take down elvének. Ha ő kapott egy értesítést arról, hogy a hozzá feltöltött tartalom sérti valakinek a jogos, szerzői, szellemi tulajdonhoz fűződő jogait, akkor, ha ő azt onnan 48 vagy 24 órán belül eltávolítja, akkor ő nem fogható perbe emiatt. Ha nem távolítja el, mert valaki más, aki azt ott elhelyezte, hitelt érdemlően bizonyítja, hogy ő nem követett el szerzői jogi jogsértést, akkor nem kellett eltávolítania. Így a vitás esetek azokra szűkültek, amikor nem tett eleget az eltávolítási értesítésnek, mert azt mondta a felhasználó, hogy az bizony az ő képe, és nem másé. Akkor ez egy miniforradalomnak tűnt, mondhatjuk, hogy az MTE-nek egyfajta érettségi vizsgája volt, hogy ezt végig tudja-e vinni a saját tagjain. És hozzá kell tennem, soha nem volt vita a körül, hogy ezt el kell fogadni, be kell vezetni. Nem voltak olyan tagok, vagy ha voltak, időközben kiléptek, akik úgy gondolták volna, hogy az internet szabadsága az nem tűri az efféle korlátozásokat.

A másik akkori, újmédia-specifikus kérdés a kampánycsend volt. Hogy milyen mélyre kell elásni a szerkesztőségi rendszerben egy olyan tartalmat…

Az egy vicc volt. Az internetet kevésbé ismerő vagy az internetet a hagyományos médiához hasonlóan kezelni kívánó politika oldaláról jött ez az igény. Hogy ezt több párt osztotta-e vagy éppen egy adott párt érezte úgy, hogy neki akkor éppen kedvezőtlenebb a helyzet, meg nem mondom. A kampánycsendnek az internetre való értelmezése akkor azt jelentette, hogy péntek éjféltől vasárnap urnazárásig, este hét óráig nem lehetett a választások eredményét befolyásoló közvéleménykutatásokat, sőt híreket se nyilvánosságra hozni. Ha pénteken este 11-kor kitettem egy ilyet, akkor azt éjféltől a harmadik hierarchia szintre kellett száműznöm. Tehát a „Magyarország / Belpolitika / Pártok / Választás” szintre, ideáig kellett elásni, de azt attól még ott volt, a cache-ben is benne volt, bárki egy link ismeretében megtalálhatta, bárki elküldhette neki. Tehát cinikus megoldás volt.

Hogy született meg pont ez, miért nem a hatodik szint például?

Erre nem tudok választ adni. Lehet, hogy volt olyan küzdelem, hogy a politikusok azt mondták, hogy az ötödik, mi meg, hogy a harmadik és a végén megegyeztünk a negyedikben? Itt a végére értem az emlékeimnek, nem tudom felidézni. Szerintem Simon Éva tudná ezt megmondani vagy Weyer Balázs, Nádori Péter, akik akkor elnökségi tagok voltak.

Hiába a harmadik szint, ha a például a hírkereső feedek érzékelik a frissítést…

Újat nem lehetett feltölteni, csak a korábban feltetteket kellett eltüntetni. Az újságoknál azt természetesnek vették, ha valami megjelent a pénteki újságban, az ott van. A szombati újságban már nem jelenhet meg, de ha valaki előveszi a péntekit, az ott van, azt látja. Ezt akarta lemodellezni az internet világában ez az intézkedés. Hogy tüntessük el a címlapról, mert az azt a látszatot kelti, hogy az friss. És ez még hagyján, de egy nagyon komoly monitoringszisztémát is létrehoztunk. Emberek pizzával és üdítőkkel berendezkedve ültek az MTE irodájában, és figyelték a kampánycsend betartását. Mindig voltak kampánycsendsértések. Ha valaki egy fórumbejegyzésben elkezdte anyázni az egyik képviselőjelöltet, akkor ez kampánycsendsértésnek minősült, és akkor fel kellett szólítani az adott szolgáltatót, hogy nálatok ott a fórumban valaki… és akkor azt eltüntették.

Ezek szerint akkor még volt külön irodája az MTE-nek?

Valószínűleg nem saját irodája volt, hanem valamelyik tagnak az irodájában, ahol rendre tartottuk az elnökségi üléseket. Van egy ilyen emlékem, hogy az egyik monitoringfeladat, ott a XII. kerületi önkormányzat épületében volt, a Böszörményi úton. Ott volt a Mimózának az irodája, és talán ott volt az egyik kampánycsend-figyelő ülésünk.

Krecz Tibor volt az első elnöke az MTE-nek, viszonylag hamar leköszönt. 2001-ben indult az egyesület az ő elnökségével, Braun Róbert jött, majd alig egy év elteltével te lettél az elnök.

Tibor nem akarta vállalni, az indoklásra nem emlékszem, de semmi botrány nem volt, nem puccsolták meg vagy ilyesmi, hanem a családi élete alakult úgy, a részletekre nem emlékszem. Egy ilyen civil szervezet működtetése sok időt tud felemészteni. Később én azért voltam kénytelen hátrébb vonulni, mert részben nem is a területen dolgoztam, részben érdekkonfliktusok keletkezhettek, mert tanácsadóként dolgoztam az informatikai minisztériumnak. Olyan tervezetek előkészítésében vettem részt, amelyeket aztán az MTE-nek kellett véleményezni, és igaz, hogy én ezt mindegyik irányba jeleztem, és nem én véleményeztem, hanem a jogászok, de ettől ez még egy conflict of interest helyzetté vált. Én ekkor léptem hátrébb.

Az MTE legfőbb célja az volt, hogy addig lobbizzon, hogy az önszabályozás legyen az elsődleges szabályozási forma, ami érvényes az internetes tartalmakra. Ez félig-meddig az új médiaszabályozás keretében a társszabályozással megvalósult, mégse sikerült elérni, hogy a magyar médiafogyasztó a trollkodás és a perelés közötti skála közepén, az önszabályozási vagy társszabályozási eljárásban fejtse ki a véleményét, reklamáljon, mint ahogy az történik például Nagy-Brittaniában. Mi az oka annak, hogy nem vált ez tömegesen használt, működő modellé?

Szerintem legfőképpen az, hogy az MTE-nek nem volt ilyen feladata. Az MTE-nek nem volt mediátori missziója, nem is akart ilyen szerepet betölteni, erre volt az Infomediator, volt az Infórum, a Matisz, voltak olyan szervezetek, amelyek felvállaltan ilyen szerepet akartak betölteni. Az MTE nagyjából a jogszabályalkotás és az önszabályozás peremvidékén kívánt mozogni. Nyilván belső konfliktusokat oldott fel a tagok körében, volt egy panaszkezelési eljárás, ez viszont kifejezetten az MTE saját kódexének a megsértésére vonatkozott. Tehát a trollkodásra, két tartalomszolgáltató közötti vita rendezésére vagy egy felhasználó és egy tartalomszolgáltató közötti vita rendezésére csak annyiban, amennyiben az érintett fél az etikai kódexre hivatkozva egy formális panaszeljárást indított.

A trollkodást úgy értettem, hogy általában a magyar állampolgárok ha a véleményüket fejezik ki egy internetes tartalommal kapcsolatban, egyfelől perelnek, amely sokszor megélhetési típusú tevékenység, másfelől pedig kommentelnek. Tehát vannak olyanok nagy számban, akik azt gondolják egy tartalomról, hogy az valamiért nem felel meg bizonyos etikai mércéknek, de az, hogy valaki tisztában legyen azzal, hogy a mögött a platform mögött milyen etikai elvárások vannak, és azt kérné számon a tartalomszolgáltatókon, ez nem jellemző. Elvileg az volt az álom, hogy így működik majd az önszabályozás, de nem működött így.

Igen. Ennek a mechanizmusa az lett volna, hogy minden tartalomszolgáltató, aki elfogadja az MTE etikai kódexét, akár függetlenül attól is, hogy belép-e vagy sem, kiteszi a linket az etikai kódexre és odaírja, hogy ha nem tetszik, amit művelek, akkor tessék az MTE-hez fordulni. De annyival egyszerűbb anyázni, és kommentekben dúlni-fúlni, hogy nem jellemző, hogy azt a megoldást keresték volna az emberek. A 2006 utáni webkettes, nagyon erőteljes közösségi médiás világban, amikor a tartalom nagyobbik része már nem szerkesztőségi content, hanem user generated content, ennek a világában én nem nagyon vagyok jártas és abban sem vagyok biztos, hogy az MTE akart-e valaha ebbe az irányba elmenni. Az én fejemben úgy van, hogy az MTE nem akart a user generated content felé elmenni. Mindvégig azt mondtuk, hogy az MTE a tartalomszolgáltatók egyesülete, és élesen meg kell különböztetni a szerkesztőségi tartalmat, illetve az ő platformjaikon, felületeiken elhelyezett, de nem általuk szerkesztett user generated contentet. Ezért nem viselhet felelősséget a tartalomszolgáltató, csak addig, ameddig az ő fórumszerkesztési vagy moderálási szabályzatával az összhangot meg kell teremteni.

Nagyon sokáig billegett ez a kérdés, tizensok évig váratott magára ez az értelmezés, a két strasbourgi döntésig.

Ez egy örök jogászi vitatéma volt. Magamat, bár elnök voltam, nem sorolom az MTE ideológusai közé. Az irányt mindig Weyer Balázs, Nádori Péter, Gerényi Gábor határozták meg, akik napi szinten szagolták a puskaport az Indexnél, az Origónál, és a jogászok. Egészen zseniális jogászai voltak az MTE-nek. Én mindenképp példaértékűnek tartom az MTE működését. Még akkor is, ha nem tekinthető olyan nagyon látványos sikertörténetnek, hogy ma már a fél világ idejár tanulni tőlünk.

A társszabályozás, ami a médiatörvénnyel megvalósult, az szerintem elég cinikus megoldás. Mert voltaképpen csak nevében társszabályozás. Valójában, ha jól értettem meg, akkor itt arról van szó, hogy kölcsönösen összebékül a két fél. Vannak közös projektjeik, de nem látom szervesülni az önszabályozást, a társszabályozást és a szabályozói beavatkozást, nem épül ez úgy szervesen egymásra, ahogy ezt annak idején elképzeltük. De lehet, hogy tévedek, mert túl távolról látom. Mi vágytunk arra, hogy legyen egy társszabályozói státusz, megoldás. Mert az önszabályozás elmegy, ameddig el tud menni, és amikor az állam jelentkezik egy igénnyel, hogy én többet szeretnék, akkor a társszabályozás kijelöli ezt a bizonyos önszabályozási szervezetet arra, hogy bizonyos funkciókat a nevemben te látsz el. Megbízom benned, csak akkor fogok szabályozni, ha ez nem működik. És ha ez nem működik, akkor majd én szabályozok jól. Ehhez képest azért a médiatörvény nem közös termék, nem az önszabályozás és az állami akarat középutas összebékítése, hanem egyoldalú állami aktus, amiben szerepel egy olyan szép kifejezés, hogy társszabályozás.

A társszabályozás leginkább egy fordított mechanizmusban nyilvánul meg jelenleg: bizonyos internetes tartalmakra érkező panaszok kezelése van kiszervezve az MTE-hez. Tehát a Médiatanács ezeket elengedi, és egy társszabályozási eljárás keretében az MTE eldöntheti, hogyan dönt az ügyben. A problémája ennek az, hogy viszonylag korlátozott, a fő pozitívuma meg az, hogy valamilyen módon létezik, tehát van mód arra, hogy az önszabályozás a közvetlen beavatkozást, állami bírságolási eljárásokat elkerülve érvényesülhessen.

Az egyik előképünk vagy példaképünk az Önszabályozó Reklámtestület (ÖRT) volt. Az Önszabályozó Reklámtestületnek egészen példaértékűen jól sikerült azt elérni, hogy a legtöbb kifogás a reklámokkal kapcsolatban vagy általa kezeltetik, vagy meg se születik. Mert már előzetes véleménykéréssel hozzá fordulnak, hogy lehet-e ezt vagy nem lehet, ilyen módon viszonylag kevés olyan ügy van, amikor a reklámozót perbe fogják. Ez részben fogyasztóvédelmi, részben médiahatósági kérdés. Az ÖRT volt tehát az egyik ilyen best practice, amit figyeltünk. Talán a kódexünknél is figyelembe vettük az ő kódexüket, és angolszász mintákat néztünk még elsősorban.

 

Az interjút Tófalvy Tamás készítette, 2017. december 11-én.

A helyszín a Digitális Jólét Program irodája volt.

(Disclaimer: az interjú készítésének idején Tófalvy Tamás az MTE főtitkára volt.)