„Mindannyian arrogánsak voltunk” – Interjú György Péterrel

 

„Technológiailag az ország globális és identitását tekintve lokális. A kettő között van egy szakadék. Az Origo tulajdonképpen ebben a résben létezik a mai napig. Ahogy a Cink is ebben a résben létezett másfél évig. A Népszava című újság is ebben a résben létezik. Nem tudjuk, ki tartja fent, de egyáltalán nem a piac.”

Visszatérő elem az eddig elkészült interjúkban, hogy a „hogyan kerültetek oda” kérdésre „a György Péter vitt minket” válasz érkezik. Ez maga után vonja a kérdést, hogy György Péter hogyan került ebbe az egészbe. De még előtte azt a klasszikus kérdést teszem fel, hogy hogyan ismerkedett meg Ön az internettel? Hogy jelent meg az életében az internet és hogy ezzel lehetne valamit kezdeni?

Én egy avantgárd történész voltam valaha, aminek annyi szerepe van, hogy minden olyan kortárs kulturális dimenzió, ami új, az engem hivatalból érdekelt. A technikai részéhez soha nem is akartam érteni, és bár beláthatatlanul fiatalabb voltam akkor, de abban az értelemben jó életkorban voltam, hogy annak a percepciója, ami történt, az nem volt téves. Ma már téves lenne, egyszerűen a perspektíva torzulása okán. De hát ez világos, nem 61 éves voltam, hanem 40. És erről akkor már lehetett tudni, hogy ez van. Amiről úgymond az új fogalma felmerült én ott eléggé hamar elkezdtem matatni. Ez volt az előzménye ennek, a konkrét, tényleges élmény pedig az volt, hogy ’96-ban voltam egy fél évet Amerikában, a New Schoolon. Előtte még a Magyar Bálint létrehozott egy bizottságot, aminek a digitális archívum problémájával kellett foglalkoznia, ez tele volt mérnökökkel. Ott talán én voltam az egyetlen bölcsész. A tartalomszolgáltatás, ez a bűvszó már ott volt akkor a fejünkben. Mellesleg a Bálint is futurista volt vagy éppen technofuturista. Az elképzelésük a könyvtárnak valamilyen metaforájára épült. Valamiféle mérnöki rendszer volt, az volt a lényege hogy az egyetemnek által uralt NIIF hálót majd úgymond felnagyítjuk. Később is felmerült ez, amikor benne voltam a NAVÁnak a létrehozásában, de a dolog így kezdődött el, és együtt járt egy radikális Matáv-ellenességgel is ez az egész történet. Abban az ügyben teljesen olyan voltam, mint egy imprinted kiskutya, mentem a többiek után. Írtam egy cikket a Népszabadságba Digitális/nemzeti/kultúra címen (1995. március 18., Hétvége 1. p. – a Szerk). Ami tudom, hogy akkor határkőnek számított egy csomó embernél. Nem volt egy bonyolult gondolatmenet, mert pont az volt benne a lényeg, hogy a nemzeti kultúrát rá kell tenni az internetre. És akkor emiatt engem meghívtak ebbe a bizottságba, távközlési klubba mielőtt mentem Amerikába. Ahol azt mondták, hogy megcsinálják és én kiröhögtem őket. Azt mondtam nekik, hogy ne haragudjanak, nem szoktunk villamosmérnököket megkérdezni arról, hogy a villanykörte alatt mit olvassunk. Erre emlékszem, hogy ettől nagyon kiakadtak. Ők azt mondták, hogy ez egy mérnöki probléma.  Előkerült egy ember, a Tölösi Péter, aki a mentora volt a dolognak. Bementem hozzá a Telekomba, ami akkor még Matáv volt, és közöltem vele, hogy én most kimegyek Amerikába és ő mondta, hogy írjak neki egy tanulmányt arról, hogy itt mit csináljon. Egyszer hazajöttem közben mert a nagymamám meghalt, és akkor a Balatonnál megerősítettük az egyezséget, a Straub, a Tölösi meg én. Azt a tanulmányt azért tudtam megírni, mert ott voltam Amerikában és akkor tényleg ez erről szólt. Nekem erről szólt. Minden áldott nap elmehettem mindenhova és egyfolytában erről is volt szó. Tényleg fölszívhattam magam. Ráadásul, volt az egyetemen a szobámban egy internettel ellátott masina, ami akkor szintén elég kiváltságos volt. És a helyi viszonyokhoz képest egész széles sávon működött. Mindenféle dologba beleástam magam és akkor írtam egy szöveget a Telekomnak, aminek az a tulajdonsága, hogyha megöl se tudom, hogy hol van.

Pedig nem lenne rossz, ha elő tudná keresni…

Azt tudom, hogy meg kell lennie otthon valamilyen adathordozón és meg kell lennie valahol. Speciel én is meg akarom találni. Aminek az volt a lényege, hogy nekik internetes tartalmat kell gyártaniuk. És ez annyira nem volt evidens, amennyire nem is volt evidens. Erre ők egy mai szinthez képest brutális pénzösszeget szavaztak meg. Ami felborította az alakuló (Internettós – a Szerk.) közegnek, tehát a Szakadátnak és a Nyírőnek az életét. Egy garázsban ültek, és én besétáltam, és az volt a szerencse hogy a Vágvölgyi, a szamár, kirúgott mindenkit (a Magyar Narancstól – a Szerk). Amikor hazajöttem márciusban, mondtam nekik, hogy akkor bemegyünk a Matávhoz. Arra emlékszem, hogy a tárgyalásoknál a Nádori Péter azt mondta, hogy neki el kell mennie a Kispostába inni, mert ez neki túl sok. Ezt nem mondta magának?

Ezt így nem mondta, de örülök, hogy most már része a közös emlékezésnek.

Az volt, hogy a Tölösi mindenre azt mondta, hogy „igen” és ettől a Péter meg begurult és azt mondta, hogy neki ötven újságíró kell, mire a Tölösi azt mondta, hogy kérem, akkor vegye fel őket. Mi nem érzékeltük, hogy mi 400 meg 200 milliárd forint. Nekünk egymillió forint is sok volt.

Tölösi Péterről (aki a Matáv 1999. február 1-jén elhunyt egyik felsővezetője volt) mindenki egybehangzóan úgy nyilatkozik, hogy ez nélküle egyáltalán nem jöhetett volna létre. Mik lehettek az ő motivációi, miért volt ennyire nyitott az online tartalomszolgáltatás beindítására?

Tölösi nem villamosmérnök volt, kultúrember volt. Meg nem mondom, hogy melyik Sárosi Kati slágernek, de a 60-as években ő írta a szövegét. Ő egy nagyon szép lélek volt, egy finom ember, nagyon pontos, rettenetesen türelmes, elegáns, csendes. Jó természetű ember volt. Nem volt rajta neokapitalizmusnak nyoma se. Viszont volt két dolog, amit évtizedekkel később értettem meg, hogy miért volt. Az egyik, hogy nem érdekelte őt a mérnökség, értett hozzá, de totálisan hidegen hagyta. A másik, hogy volt benne egy eszelős felelősségtudat, hogy ennyi százmilliárd forint fölött ül. Egyszer nagyon arrogáns voltam vele és akkor mondta, hogy jó hát akkor túrják fel az országot megint. “Költsék el az adófizetők pénzét arra, hogy csinálnak egy másik drótot, engem nem érdekel.”

Arra emlékszik, hogy Önben miért volt ez az arrogáns attitűd?

Egyrészt azért volt, mert mindannyian arrogánsak voltunk. Ezt el tudja képzelni, a Nádori Péter, a Simó György, a Weyer Balázs és én, együtt. Még a Pohly Feri volt a legrendesebb ember. De hát itt mindenki arrogáns volt. Más. És az volt a munkamegosztás, hogy a Tölösi Péter, mint egy napkirály mondta, hogy ez menjen. Tölösi Péter kijelölte még Hámorit Ferencet, aki a világ leglelkiismeretesebb kultúrembere volt. És ezt gyakorlatilag ők ketten engedték meg. És nem tudtuk mit akarnak, az lett mondva, hogy legyen tartalomszolgáltatás. Az, hogy ez micsoda, arról nekem volt egy nagyon fresh idea-m, erről az amerikai izéről meg láttam már ilyeneket. Én tudtam, hogy mit akarok, kultúrdisszeminációt akartam. De hogy a mögött milyen technikai és kulturális, közönségi feltételeknek kell teljesülnie, arról nekem lövésem sem volt.  És mivel ez elsőszámú prioritás volt, ezért nagyon gyorsan mentek előre. Egy-két évvel később jöttem rá, hogy ezek a 80-100-200 milliók náluk statisztikai hibahatárnak minősültek tehát nem érdekelte őket ez a része. De pénzügyi megtérülésre se vágytak, csak később, mostanában.

Amennyire eddig le tudtam szűrni az eddigi interjúkból, meg amit lehet tudni a Tartalomprojekt elindulásáról (így hívták először ezt a projektet, ami megszületett a Matáv berkein belül): azért találták ki, hogy az internetet jobban el tudják adni. Mert az emberek még annyi mindent nem találtak rajta magyarul, de tenni akartak rá tartalmat, hogy eladják. Ez nem jött be szó szerint abban az értelemben, hogy bár szárnyalt az interneteladás, de nem feltétlenül azért, mert lett Tartalomprojekt. Miért folytatódott mégis egyre nagyobb erőkkel, hogy a Matáv, egy távközlési cég online tartalomszolgáltatást működtet?

Ebben valamennyi szerepem volt. Mindig volt egy üzleti modell, de azt kell mondjam, hogy azok az emberek akik a legkritikusabbak voltak – a László Géza nagyon kritikus volt, nagyon kemény volt és iszonyú empatikus volt és iszonyú segítőkész, vagy a Hámori Ferenc – soha nem mondták, hogy ne csináljuk. Azt mondták nekem, hogy keressek érveket, de ne olyan érveket, amik a direkt megtérülés érvei. Hanem, mondták vidáman, olyan érveket keressek, amiket akkor én úgy éreztem, ilyen kis szélhámosságok voltak közgazdasági értelemben. Tulajdonképpen ez egy ilyen marketing meg branding volt. Abban igazam volt. Tehát az az érv, ami becsípődött, az volt, hogy ha a Telekomnak nincs egy ilyen specifikuma, ami miatt több köze van az internethez mint bárki másnak, az többe kerül nekik mint ez az egész vacak. És ezt biztosan tudom, hogy így volt. Ezt a Straub tökéletesen értette meg a Tölösi Péter is, meg a Nagy Bálint is, aki nagyon fontos szereplő volt és végig korrekt is volt. És ez biztos, hogy így volt. Nem volt még más szereplő a piacon. Az emberek nem biztos, hogy ezért vettek internetet, nem tudom miért vettek, mert nem tudták, hogy ez micsoda. Azt, hogy a Telekom jelen van a magyar piacon, egy ponton túl, 4-5 év múlva megértettük, hogy ez hatalom. De az egy másik helyzet volt, tömték bele a pénzt minden joggal, mert rájöttek, hogy ez jobban védi őket, mint bármilyen marketing. És azok arany idők voltak, azt kell, hogy mondjam egészen az utolsó időkig. A Telekomnak sok pénze volt, hosszú volt a póráz és egy teljesen elképesztő dolog jelent meg, a mainstream kultúra. Előtte rövid pórázon avantgárdot kellett csinálni vagy pedig nagy hülyeségeket. Ez egy közgazdasági modell: vagy a Blikket csinálod vagy Főzelék típusút. Szegény Sipos Ákost említették, hogy miért rúgtuk ki, nem?

Nem.

Föltette a Főzelékre, hogy hogyan kell bombát készíteni. (Sipos Ákos visszaemlékezése szerint egy másik, angol nyelvű site-ot linkelt be a Főzelékre – A Szerk.) Ez jelzi az egésznek a szociológiai szintjét. Ami ráadásul még botrányt se váltott ki, mert a kutya nem nézte. Hasamat fogtam a röhögéstől és kérdeztem, hogy ezt miért csináltad Ákoskám?  Azt mondta, nem bírok a rossz véremmel. És ez itt teljesen szabad volt, messze a Straub és a Pásztory kilépése utáni, legutolsó időkig. És ezt a Pataki Robi is fenntartotta, fenntartották, hogy ők egy mérnökvállalat.  És ez nagyonegybe vágott egyébként a németeknek a sajtószabadságról vallott nézeteivel.

 

Arról is sokféle eredettörténet kering, hogy milyen üzleti modellben indult volna a tartalomszolgáltatás. Van, aki azt mondja, hogy az Üzleti negyed fizetősnek volt tervezve, az Origo pedig mainstreamnek és ingyenesnek. Mostanában arról írnak az amerikai tech médiában, hogy az internetnek az eredendő bűne, hogy a tartalom ingyenes és mellé értékesítünk hirdetést. De akkoriban még nem lehetett tudni, hogy ez később ekkora bajt fog okozni. Volt annak komoly vitája a Tartalomprojektben, hogyan értékesítsék a tartalmat?

Volt, erre elég jól emlékszem, a Szakadát meg én megütköztünk az üzleti modellben, mert ő egy racionális elme volt, nagyon jó szociológus. És volt egy tapasztalata a túloldalról, hogy az ingyenes tartalom az tulajdonképpen egy brahi. És annyiban brahi is volt, hogy ezek törzsi kultúrák voltak, az ABCD meg ami mögötte volt, a korai Index. Nem azt mondtuk, hogy ezek hipszterek, hanem ilyen felső közép osztálybeli techno-gyerekek, mert hát ki a francnak volt erre pénzre? Tehát alternatív kultúra volt formálisan, de felső-közép osztály-beli gadget volt.

Volt egy szubkulturális jellege.

Ez a mai napig eltart. Ezek az emberek egyszer mozdultak meg az elmúlt 25 évben, amikor az Orbán a tökükre lépett egy fél órára, akkor kimentek kicsit a hídra. Azóta se látta őket senki. A menekültek ott dögölhetnek meg, ahol akarnak, senkit nem érdekel. Mert ma még mindig kitart, hogy a magyar internetes szubkultúra egy felső középosztálybeli szubkultúra. És ez tizenvalahány évig kitartott. A social media verte szét az egészet. Az internet közgazdaságtana a világ legbonyolultabb és legkiismerhetetlenebb közgazdaságtana. Nagyon rövid benne a büntetési idő, tehát nagyon gyorsan megbüntet az élet. Azért ez hosszú éveken keresztül bevett valamennyi pénzt. A Telekom pedig egy elmondhatatlanul német vállalat, a mai napig az egyetlen olyan magyar médiavállalat, amiben a dolgozók pont úgy vannak tartva szakszervezetileg, mint egy német húsipari üzemben, ami nem lebecsülendő. A kívülállók dőltek a röhögéstől, hogy az Origo dolgozói mennek nyaralni. Itt volt szakszervezeti megbeszélés. Ettől nagyon drága lett. Ez nekem nagyon tetszett, a Pásztoryt meg, aki a HR igazgató volt, aki megörökölte ez a posztot a Tölösi Pétertől, őt egyenesen elbűvölte.

Gyakorlatilag 20 éve van magyar online tartalomszolgáltatás és még mindig ugyanaz a két szereplő dominálja a piacot, az Index és az Origo. Amikor elindult a Tartalomprojekt, majd az Origo, és látták, hogy jön fel az Index, egy olyan rivális, akivel meg kell küzdeni, mik voltak erre a reakciók a Matávnál? Azt is lehetett tudni, hogy az indexnél nincs a Matávéhoz hasonló volumenű top down befektetési összeg, inkább alulról jövő dolog.

Van egy nagyon fontos dolog, amit tényleg nehéz utólag kívülről is megérteni. Három dologból állt a Telekom ereje. Az eszméletlen mennyiségű pénzéből, a hidegháborús távközlési kultúrájából, ami a katonai kultúra következtében meglevő beláthatatlan mérnöki precizitásából eredt, és ennek megfelelően az üzleti kultúrájából. Utólag ha valaki visszakérdez, hogy a távközlési szolgáltatás mennyibe került az ’50-es és ’70-es években, erre az a válasz, hogy nagyon drága volt. Volt egy alku a mérnökök és a katonák között: ők mindent beszolgáltattak, cserébe az árakat a mérnökök mondták, monopolhelyzetben volt az egész vállalat. Az állam meg örült, mert az adókból ők részesedtek és az egésszel nem kellett törődniük. Ez egy félkarú rabló volt, ezt ne felejtse el. Az államnak volt a legjobb. Mert a szerencsétlen dolgozók nem nagyon tudtak ugrálni, hogy basszus nem kell egy telefonra rárakni egy 300%-os overheadet. Nem tudták megkérdezni, hogy mennyibe kerül, mert mindenre az volt a válasz, hogy katonai titok. Ebből az lett az üzleti modell, hogy ők megszokták, hogy mindenből iszonyatos mennyiségű pénzt keresnek. Ebből fakadt az, hogy őket nem is érdekelte semmi. Nem is látták az Indexet. Ebből fakadt az iszonyatos gőgjük. Megnézték, hogy mennyi pénzük van, hogy ők többet költenek el egy óra alatt vasalóra a szemközti szalonban és ennyi.

A Matávnál nem érdekelte az embereket az Index, de az Origót előállító csapatnál már feltételezem igen?

Egyrészt jóban voltak, másrészt meg végig ez az odi et amo volt. Ami rám nem vonatkozott, mert engem gyűlöltek, nem akartak szeretni ez tiszta dolog volt és igazuk volt.

Kik gyűlölték?

Az indexesek. Teljesen igazuk volt. Ők egy avantgárd kortárs izé voltak. És akkor jött egy egyetemi ember. A Szakadáték voltak az alapító atyák. Nem én voltam az alapító atya. Őket nagyon idegesítette ez az egész és én ezt megértem. A fiúk meg úgy csináltak mintha nem lennének gazdagok és nem keresnének tízszer annyi pénzt az Indexben és ők is ezt az avantgárd vonalat nyomták, egy istállóba tartoztak, de ez engem hidegen hagyott, engem a mániám érdekelt. Az volt a mániám, hogy ez egy unikum és akkor már üssük végig ezt a lovat. A MOKK (Média Oktató és Kutató Központ a Műegyetemen – a Szerk.) ugyanez volt, a Kitchen Budapest ugyanez volt, a Mindentudás Egyeteme ugyanez volt. Ezt a három dolgot találtam ki a Telekomnak. És mindhárom irgalmatlanul sokba került, beláthatatlanul sokba. És mindig ugyanaz a recept volt megismételve: elvenni piacokat. Az tény, hogy itt azért annyi dicsekvés belefér, hogy a Mindentudás Egyetemének a brutális sikere nagyban megnövelte az én kredibilitásomat és ettől a mozgásszabadságomat. A MOKK az ugyanez volt, létrehoztunk egy egyetemi rendszert, amit nem lehetett fenntartani.

Ha jól tudom, ezek közül a Kitchen Budapest az egyetlen, ami még működik?

Működik, csak teljesen más alapon, más formában. Ezen egy ideig nagyon sokat bánkódtam, de aztán rájöttem, hogy teljesen hülye vagyok. Mert a piacon a termékek ki-be mászkálnak. A Mindentudás Egyetemét nem a Telekom rontotta el, azt az Akadémia rontotta el, hiúsági kérdést csinált belőle. A Mindentudás Egyeteme az én fejemben a NAVA és a Telekom együttműködése lett volna. Engem az Open University, tehát egy online egyetem az nagyon piszkált. Elég sokat voltam is emiatt Londonban, beszéltem is ott emberekkel és abból össze lehetett volna hozni. Mert az Open Universitynek, azt mondták Londonban, az az alapja, hogy ennek a brandnek, hogyha ezt egyetemi kultúrával nem hiteted el, akkor ez az egész egy vicc marad. És ez a hülye mindentudás egyeteme a francia Université de tous les savoirs-ből lett ellopva és végtelenül hálás voltam, hogy megismerkedtem az Yves Michaud-val a Francia Intézetben. A Francia Intézetben tartott az Yves Michaud egy előadást a mindentudás egyeteméről, ami egy online egyetem volt. Kétszer kint jártam nála Párizsban. De az teljesen más, egy napi előadás volt, aminek teljesen más a közgazdasága. Ebből felmerült egy olyan lehetőség, hogy lehetne csinálni egy olyan brandet, amibe aztán bele lehet rakni az Origót mellékesen. Csinálni egy nagy public knowledge dissemination kampányt. Ez tetszett a Staubnak, de ebbe hosszútávon bele kellett volna tolni egymilliárd forintot. Nem a Telekom rontotta ezt el, hanem az Akadémiának a hiúsága, és arról a mai napig azt gondolom, hogy nem tudom, hogy kibírta-e volna ezeket a nyomásokat, amik azóta vannak, de ennek nincs értelme, úgyse történt meg.

Nem tudom, mennyire látja reálisnak, hogy egy piaci szereplő, mint a Telekom, fenntartson egy ilyet. Úgy gondolják sokan, hogy állami feladat a kulturális örökség és hasonlók digitális disszeminációja.

Ez egy állami és iparági kooperáció. Itt már mindenféléről volt szó, de ezt már elvitte a kiscica. Eredendően pont erről lett volna szó, hogy a Telekom végre megszabadul az egész cucctól, hogy ő egy állami feladattal szórakozik. És tulajdonképpen felépítünk valamit és a magyar állam ezt hajlamos lenne megvenni ezt. Mint ahogy az Open University is állami tulajdon, mint egy nonprofit vállalat.

Nagyon izgalmas ennek a folyamatnak a HR háttere, hogy kik voltak azok az emberek akik elkezdték ezt az egészet. Említett már egy markáns csoportot, akiket mérnököknek lehetne nevezni. Mellettük voltak még a menedzserek, üzletemberek, a harmadik csoport pedig, akiket összefoglalóan a „bölcsész” buborékba lehetne betenni, akik a tartalom előállításért feleltek. Az első kérdésem ehhez kapcsolódóan az, hogy ha jól látom, akkor ez valami nagyon más közeg volt, mint ami volt akár az Egyesült Államokban a kezdetekkor? Ott egyfelől egy Wired körül csoportosuló geek szubkultúra volt a kiindulópont, és mellettük voltak a masszív, nagy print szereplők, akik elkezdték a saját honlapjaikat csinálni.

Amerikában nincs magas kultúra.

Erős állítás.

Nem nem nem. Van magas kultúra, de az magánügy és a lakosság fél százalékát érdekli. Nem tudják, hogy van egy Philip Roth nevű írójuk, nem tudják, hogy ilyen van. Én a gyerekkoromban, ami a maga gyerekkora előtt egy pár ezer évvel telt el, állandóan olvastam, és azt gondoltam, hogy ezek híres amerikai írók. Amikor aztán kikerültem Amerikába, az a vicces helyzet állt elő, hogy azt mondtam egy barátomnak, hogy te egy házban laksz az Isaac Bashevich Singerrel? És erre azt mondta, hogy „who the fuck is Isaac Bashevich Singer?” És mondtam, hogy te hülye vagy, ott áll a liftben. „Ja, hogy ő, az a vén fasz. Az a vénember, aki piros nadrágban, kék ingben, sárga nyakkendőben… és mindig a sarokba húzódik, igen.” Ő egy nagyon híres ember. „ Ó, hogy egy híres ember?” Mondtam, hogy igen, remek regényeket ír, jiddisül. „Hát ez nagyon érdekes Péter”.  A barátom egy nagyon jó szociológus volt, és azt mondta, hogy figyelj, menjünk le a kávéházba és akkor elmondanám neked, hogy ki a híres ember az országban. Itt nincs magas kultúra, te el vagy tévedve. Itt élsz az Upper West Side-on, átmész a Lincoln Centerbe és 8 dollárért fölmész legfelülre balettet nézni, de akik ott ülnek körülötted, az ugyanaz a negyvenezer ember. A magaskultúra, az itt nincs, tényleg nincs. Az Al Gore azért bukott meg a Bush-al szemben mert úgy beszélt mint egy értelmiségi, és ezért megbüntették.

Ez alapján van, csak nagyon szűk réteg. Mondjuk a New Yorker-olvasó közönség, mint a New York-i magaskultúrát fogyasztók egy rétege.

New York sincs, azt Jew York-nak hívják ezeket pimaszul és szarnak az egészre. Van a Nation című lap, amiről tán tud. Azt mondta a Nation főszerkesztője, hogy a Nation amikor jól megy Amerikának, akkor a 35 millió példányban jelenik meg. Amikor rosszul megy Amerikának, akkor – mint amikor 2001 szeptembere után ott voltam – megjelent 400 000 példányban. Az amerikai magaskultúra marginális értelmiségi passzió.

Van ez bárhol másképpen?

Persze, Németországtól Franciaországig. Anglia egy határeset. De a kontinensen a nemzetállamok, nemzetkultúrák azok magaskultúrából élnek. Amerika nem egy nemzetkultúra. És az hogy az Origónak van köze a magaskultúrához, az semmi más nem volt, mint hogy a magyar kulturális kánonba voltak sokkal mélyebben ágyazva, mint technikailag.

Azért alakulhatott így Magyarországon, ahogy, mert volt egy szélesebb befogadóközönség? Az Index hogyan illeszthető ebbe? Ők hasonlítottak a Wired körül csoportosuló kicsit geek réteghez. Itthon talán több volt a bölcsész, mint mondjuk Amerikában.

Mindig is ez volt a szabály, hogy az Origót azt vidéki tanáremberek olvassák, az Indexet meg ez a pesti banda. És ez így is van. Náluk volt a szex és minálunk volt a tömeg. És ez a reklámozókat nagyon megnyugtatta. Tehát az Origo a mai napig rongyra ver bárkit. Kivéve a sznobériában.

A másik oldala ennek az érdekes összetételnek az, hogy mindenki nyilván érvényesíteni akarta a saját érdekeit, ahogy tudta. Tehát, a mérnökök próbálták megértetni magukat a bölcsészekkel, a bölcsészek az üzletemberekkel és viszont. Engem az érdekelne, mik voltak azok a jellemző, visszatérő szakmai feszültségek, amik fennáltak ezek között a főbb csoportok között. Tudom, hogy voltak átjárások, például Pohly Ferenc, aki programozott is és később volt PR-ral foglalkozó ember is meg félig-meddig már menedzser, egyébként meg tartalomelőállító is. De ő is mondta, voltak az „öltönyös” és „pólós” rétegek közötti különbségek.

A Simó Gyuri ebből a szempontból egy nagyon nehéz és bonyolult dolog volt. Amikor bementünk a Tartalomprojektbe, akkor a Nádori Péter meg a Weyer ezzel az alternatív zenei túróval foglalkoztak, őket kurvára nem érdekelte mi lesz ebből. A Simó Gyuri azt mondta nekem, nem sokkal később, olyan öt hét után, hogy figyelj, minket úgy ki fognak rúgni minket, hogy a lábunk nem éri a földet. Nekünk üzleti modellt kell létrehozni, ők ott kint nyaralnak, te meg itt bent kinyomtatod a múzeumos cikkeidet. Le kell ülni, mondta a Gyuri, és ő volt az első, aki átment a túloldalra. És az a helyzet, hogy mégis azt kell mondanom, hogy amikor vezérigazgató lett belőle, az Origo vezérigazgatója, az egy tévedés volt. És ezért lehet, hogy majd meg fog sértődni. Azért, mert őbenne a kettő keveredett. Bekerült egyik napról a másikra a legfelsőbb magyar ipari elit tízezerbe. És azt is megértette, hogy ezek az emberek a befolyással üzérkednek és ebben ő, hihetetlen iróniával, cinizmussal részt vett, mérhetetlen elegánsan. Azt nem értette meg, hogy a számokat hozni kell és a számok nem hozása az hiba. Nagyon sokszor betömték ezt a rést, de azért ez minden egyes alkalommal nem az én, hanem az ő legitimitását ásta alá, ami rosszat tett az Origónak. A Vince Matyi pont ugyanolyan volt mint mi, tök hülye. Tehát járt, direkt mondom így, járt ebédelni, mert tudta, hogy az szokás a számok tekintetében. És akkor a HR-en ezért nagyon idegesek lettek egy idő után kirakták a nagyon híres Matyit és odatették a Drajkót, aki elképesztően korrekt pasi volt és én nagyon jóban voltam vele ameddig volt. Ő elkapta ezt az egészet, csinált belőle egy öltönyös infrastruktúrát, gatyába rázta az egészet. Minden a helyére került. A Gyuri idejében azért működött, mert a Drajkó ezt megcsinálta. Mert pont úgy bánt ezzel, mint egy multinacionális vállalat zsoldos alkalmazottja, tökéletesen józanul. Nem tudom mi történt volna vele, hogyha nincs ott. Az egyetlenegy, akivel tényleg nagyon komoly  csattanás volt, az a Drajkó volt. És vicces módon tűrték.

Ez akkor inkább az eltérő üzleti vezetési stílusok közötti összecsapás volt.

A Gyuri világ legistenibb fiúja, de hát olyan amatőr volt. Őt a Straub Elek azért imádta, mert ők tökéletesen megértik és szeretik egymást. A Gyuri elképesztően okos ember, két perc alatt megértette a Telekomban rejlő politikai, most a szó átvitt értelmében, példátlan lehetőségeket. De hát az nem úgy működik, valakinek kellett volna profinak is lenni.

Ez egyébként a 90-es évek elején az egész kommunikációs jellemző volt, hogy nagyon hirtelen, alapvetően ahhoz a szakmához egyáltalán hivatalosan nem értő emberek kerültek nagyon magasra. Akkor volt mindenki rögtön kreatív igazgató, főszerkesztő az újabb médiában.

Olyan volt az egész valóban, mint ahogy a mondás szól, „németórát adok-veszek”. Azért azt tegyük hozzá őszintén, hogy egy pár évvel azelőtt, tulajdonképpen részben a Kovács András Bálintnak meg nekem, az volt a benyomásunk, hogy az Esztétika Tanszék az egy ilyen intézmény, ami a kultúra közvetítésével foglakozik, de most meg fog változni a kultúra egész szerkezete. Tehát a magaskultúrának a magától értetődése világos, és kéne csinálni egy média szakot. Ez teoretikusan le lett nyomva a dékán torkán, aki azt mondta, hogy persze miért ne, mert kupleráj volt. És azért lett az egészből valami komoly dolog, mert az amerikaiak beszálltak jobban a dologba és az első 5 évben, minthogy ez volt az első meg mégiscsak az ELTE, a teremben művelt emberek ültek… Ez a German Marshall Fund, annyi pénzt tömött ebbe bele, amennyit nem szégyellt. Az első 6 évfolyamból mindenki volt Amerikában. Ez később teljesen elképzelhetetlen. Egész nyárra.  A Weyer meg jamperolt nekem, hogy ő nem akar elmenni, mert ő zenekart alakít. Mondtam neki, hogyha akarja, akkor tényleg kivágom innen.  5-6 hallgatónk volt, kellett menni minden nyáron őket felügyelni. Utólag gondolok arra, hogy sokkal magabiztosabbá tett engem ez ebben az ügyben, mert nem éreztem magam teljesen. De tulajdonképpen egy órával voltunk a diákjaink előtt. És valóban jól mondja, az egész iparágra ez volt jellemző, mint minden új iparágra. Most ugyanaz van csak egy teljesen másik dimenzióban.

Klasszikus intézményesülési folyamat zajlott le, és az emberek elkezdtek az új típusú vállalati mércéhez igazodni. Mikor következett be valamiféle kijózanodás-szerűség? Amikor már nem öntöttek már bele annyi pénzt, akár a Matávnál, akár más szereplőknél, amennyit nem szégyelltek?

A Pásztory távozása után. A Pásztory ugyanúgy nyomta bele a pénzt, nagyjából a 2000-es évek közepéig.

Mindig szokták mondani, ha valami nagyon újszerű, hogy meghaladja a korát. De tudjuk, hogy ha valami valóban meghaladja a korát, akkor azt nem gondolják az emberek újszerűnek. Emlékszik-e Ön például az Origo s.k. nevű szolgáltatásra, melyben személyre szabható kezdőlapot lehetett összeállítani a felhasználóknak? Nem működött, és rövid idő múlva be is zárták. Kíváncsi lennék arra, hogy voltak-e olyan irányok az Origónál, akár technológiai, akár tartalmi vonatkozásban amelyek akkori buzzword-re vagy divathullámra épültek, de nem jöttek be?

Ma már pontosan tudjuk, hogy a piac az, ami eldönti egy innovációról az első pillanatban, hogy az kell neki vagy nem, és ezt még a startup nevű magyar mítosz sem írja felül. Az Origo-innovációk papír innovációk voltak, tehát valaki kitalált valamit. Én egy nagy buzzword guru voltam, tehát bármikor kitalálok, bármiről, bármit. De tényleg, mindig is azt gondoltam, hogy ebben van valami kis szélhámosság. A mérnököknek mondtam el, akik végighallgatták és azt mondták jó. Adtak rá egy kis pénzt, és aztán ha nem jött be, akkor a következő így nem jött be, úgy nem jött be… Döntően, elkerülhetetlen ma, azt gondolom, hogy ez egy állami vállalat, állami kultúrával, annak a legszimpatikusabb vonásaival. Egy olyan világban, amelyikben a kihívások életciklusa folyamatosan feleződött. Szerintem a legjobb példa erre az iWiW esete. Ahol kivételesen egyszer, ez a vállalat megelőzött valamit. Volt három és fél év előnye. Sejtelmünk nem volt arról, hogy Magyarországon az iWiW mi lesz, nem tudtuk, hogy mit találtunk fel, mire megtudtuk már késő volt. És ennek van egy csomó oka. Az egyik, hogy ha tetszik, ha nem, ez a duma, hogy az internet egy egyenletes felület, nem igaz, mert nem egy egyenletes felület. A hub-jai angolul vannak. Az nem véletlen, hogy a Prezinek Kaliforniában is kell lennie. És ezért egy olyan terméket, mint az iWiW, szégyenteljesen kellett kivezetni a piacról. Kivezetése több pénzbe került, mint az egyetemnek nem tudom hány tanszéke, botrány.

Egymilliárd forintba került megvenni.

Inkább kettő lesz az.

Egyet kommunikáltak akkoriban.            

Mindegy, ez beláthatatlan pénz volt és nem használtuk semmire. És ez azért van a mai napig, csendesen mondanám, mert mind a három nagy telekom (a Vodafone, a Telenor, a Telekom) ugyanazzal a problémával küzd: túl nagy és túl sok pénze van. Túl könnyen jutnak még mindig túl sok pénzhez, ha megszüntetik a roamingot még akkor is. A gazdasági méret nagyon komoly szabály. És egyszerűen ezen a piacon minden angolul történik, minden Amerikában. Ha a Telekom amerikai kézben lett volna, akkor már kivágták volna az egészet. Csak a Deutsche Telekom pont német, és Németország az egyetlen ország, aminek van három tulajdonsága: a polgárai állami lojalitásból használják a Deutsche Bundes Bahnt, a Deutsche Bundes Postot és a Deutsche Telekomot. A másik az, hogy még mindig nagyon sok pénz jön a telekommunikációs üzletből, most már nem olyan sok, de 2003-ban még mindig beszedtek belőle 130 milliárdot. Tehát túl sok pénzük volt nagyon kevés munkából. És ezt nem lehet félvállról venni, mert a kreativitást megöli.

Ez egyébként is jellemző mai magyar online médiára, hogy inkább pénz befektetésének a helye, mint fejőstehén üzleté.

Ez így van. Tulajdonképpen a probléma a nemzeti nyelvvel van, azt kell mondanom. Mert angolul csak az van, ami a globális piacon el bír lenni. Nem fogsz találni egy darab angol minisztériumot, ami arra pénzt ad, hogy te angol nyelven akarsz csinálni egy website-ot ahol filmeket nézel majd. Magyarországon mindenre lehet találni, mert a nyomorult és a globalizáció által halálra ítélt nemzeti kultúráért tényleg nagyon meg kell küzdenünk és tényleg nem lehet nélküle élni. Technológiailag az ország globális és identitását tekintve lokális. A kettő között van egy szakadék. Az Origo tulajdonképpen ebben a résben létezik a mai napig. Ahogy a Cink is ebben a résben létezett másfél évig. A Népszava című újság is ebben a résben létezik. Nem tudjuk, ki tartja fent, de egyáltalán nem a piac. Egyetlen magyar újságot tudok, ami alternatív és ez az általam teleírt magyar Élet és Irodalom, aminek a legegyszerűbb üzleti modellje van: nem fizet a munkatársaknak, nagyon keveset fizetnek a szerzőknek, úgyhogy a Kovács Zoltán főszerkesztő úgy viselkedik, mint egy merkantil király, amennyi pénz bejön, annyit elkölt. Nincs hitel, nincs átnevezés, nincs adó, nem is ismerik ezeket a szavakat. Tehát elment 25 ezer példány, 25 ezer példánynak megfelelő összegből lehet gazdálkodni. Ez nem egy üzleti modell, ez egy archaikus képződmény. Ami, tartok tőle, úgy fog járni, mint a Holmi, kivezetődik a piacról. A nemzeti kultúra vagy a nemzeti nyelvvel való bíbelődés nagyon lelassítja az üzleti racionalitásokat.

Az interjút Tófalvy Tamás készítette 2015. szeptember 8-án.

A helyszín György Péter irodája volt az ELTÉ-n.

(Az interjú készültekor György Péter már nem volt tagja az Origo igazgatóságának. A pozíciót Sáling Gergő főszerkesztő 2014 nyári távozása után hagyta el. – A Szerk.)