„Én voltam az, aki azt mondta: gyerekek, most a Holdra kell menni” – interjú Nyírő Andrással

Ő csinálta az első multimédiás CD-ROM-ot Magyarországon. Elindította az ABCD-t, majd jóval a többiek előtt észrevette, hogy az internet sokkal nagyobb lehetőséget rejt, így összehozta az első magyar portált. Az Internetto egy időben sok olvasónak egyet jelentett az internettel, Nyírő Andrásról pedig sokan gondolták, hogy ő az internet igazgatója. Még levezénylete az Internetto-Index forradalmat, majd nem sokkal később elhagyta az újságot.

Több visszaemlékezés szerint a kilencvenes évek második felében sokan veled azonosították az internetet, vagy ha az internetről volt szó, mindig téged kérdeztek meg. Úgy tűnt, hogy te akkoriban jóval előbbre gondolkodtál, és jóval előbb felfedezted ezt az egészet magadnak meg a csapatodnak, mint bárki más. Hogy kerültél kapcsolatba az internettel, a tartalomszolgáltatással, mikor kezdte el mozgatni a fantáziádat?

Érdekeltek a számítógépek. ‘87-’88 környékén nagyon olcsón lehetett magyar fejlesztésű, ZX-80-as processzoros gépeket venni. Szerettem volna egyet, de az akkori feleségem azt mondta, hogy nekem erre nem lesz szükségem. Ezt akkor el is fogadtam.

Aztán amikor elkezdtem gyűjtögetni a politikai bizottságról szóló könyvem anyagát, fontos volt, hogy számítógépen tudjam szerkeszteni. De akkor még nem nagyon volt internet. Létezett már a CompuServe, de nem is nagyon hallottunk róla, nem ilyen volt az információáramlás, mint most. Nehéz visszahelyezkedni abba a helyzetbe, de ha akkor olvastad, hogy internet, vagy CompuServe, nem feltétlen állt össze, mi az. Szakiék (Szakadát István) mutogatták már nekem az internetet, de én inkább CD-ben gondolkodtam.

A politikai bizottságos könyvön öt évet dolgoztunk, aztán amikor megjelent a könyv, összeomlott a rendszer. Senkit nem érdekelt, de konkrétan senkit.

Erre a könyvre volt megbízásotok, vagy csak a privát érdeklődés és az ambíció hajtott benneteket?

Én annyira utáltam őket, hogy úgy éreztem, muszáj valamit csinálni. Amikor elkezdtem csinálni, tehát ‘85-’86 környékén, egyrészt volt a hivatalos ideológia, másrészt az akkori ellenzék, a maga nagy, de szintén alátámasztatlan mondásaival. Például Szabó Miklós előadásain a repülő egyetemen nekem mindig úgy tűnt, hogy biztos nagyon sokat tud, de az egész csak népmese, az egésznek az a forrása, hogy mondta Szabó Miklós. Úgy éreztem, hogy valami tényszerű dologra van szükség. Így elkezdtünk adatokat gyűjteni számítógépre a Politikai Bizottságról. Szaki már akkor is azt mondta, hogy adatbázisba kellene ezeket rakni, de én azt nem értettem. A wordot értettem, mert a mamám tolmácsként elektronikus írógépen dolgozott, és azt felfogtam. Az Oktatáskutató Intézetben volt egy kedves lány, aki el is magyarázta, hogy működik a word. Ott volt végül floppyn az egész anyag, amit összegyűjtöttünk, de nem kezdtünk vele semmit. Nagy kudarc volt ez a munka, nem találtam utána a helyemet. Nekem már 30 éves koromban megvolt az első midlife crisis-om.

A könyv kudarca után Franciaországba mentem egy ösztöndíjjal. Gyerekkoromtól tanultam franciául, a szüleim éltek is egy ideig Franciaországban, és elmentem egy ösztöndíjjal Grenoble-ba.

Milyen ösztöndíjat kaptál?

‘89-ben a nyugati országok különböző ösztöndíjakat adtak kelet-európai fiataloknak, tanulhattál nyelvet, vagy amit akartál, és kaptál egy létminimum környéki pénzt. Én politikatudományt tanultam. Szerintem előtte és utána se volt ilyen ösztöndíj. Grenoble-ban voltunk vagy tízen magyarok, de én nem nagyon találkoztam velük, eléggé szétszóródott ez a társaság. Éltem a francia életet, tök jól éreztem magam, csak unatkoztam, és volt kapacitásom, mert az, hogy a Larousse-ból felolvassák a politikatörténet Arisztotelészre vonatkozó részét, nem volt kielégítő.

Ott kezdtem el a számítógéppel foglalkozni, PC Word-öt és hasonló újságokat olvasgattam franciául meg angolul. A PC Word egyszer azzal a címlappal jelent meg, hogy „This is the right time to jump on the multimedia bandwagoon”. Nagyon tetszett ez a cím, megvettem az újságot, amiben fejlesztő eszközök is voltak. Elkezdtem programozni tanulni.

Autodidaktaként?

Abszolút. Az ELTE-re jártam történelem-szociológia szakra, áthallgattam a Közgázra, sok mindent lehet mondani az akkori időkre, de ezek jó egyetemek voltak. Ehhez képest kikötöttem Grenoble-ban, ami Franciaország tizedik legnagyobb városa, úgy, hogy Franciaországban csak egy város van. Halál unalmas volt az egész. Vettem magamnak egy számítógépet, és elkezdtem először csak Wordben, aztán Basicben programozgatni. Akkor jelent meg a Wordnek vagy a Windowsnak az a váltoazta, amit azzal hirdettek, hogy „what you see what you get”, azaz hogy pont úgy néz ki a nyomtatásban, mint a valóságban. Ez érdekelt. Vettem egy nyomtatót, és elkezdtem formázgatni a leveleimet. De egyáltalán nem volt igaz, hogy „what you see what you get”, hanem valami totál mást nyomtatott ki. Elhatároztam, hogy floppykat fogok küldeni, hogy tényleg ugyanazt kapják meg a címzettek, amit küldök.

Miket küldtél a floppykon? Kiknek?

Interaktívabb cuccokat. Amikor bekapcsoltad a régi dos-os számítógépet, akkor lefutott egy parancssor, az autoexe.bat. Volt, amikor például azzal foglalkoztam, hogy ez behívta az én floppymat, és mindenféle történt a gépen: képek voltak rajta, meg rajzok, egy kis saját fejlesztésű hipertext.

Hány olyan barátod volt, aki képes volt ezt fogadni?

Az egyetemeken azért voltak gépek. Akkor 6-8 emberrel leveleztem. A papíros leveleim megvannak, most nézegettem őket, de a floppyk nincsenek meg. Ezen kívül nem is volt más kapcsolatunk. Vicces ezt most elképzelni, hogy kint vagy külföldön, és nincs interneted, nincs mobilod, nincs semmi, csak a levelezés, meg esetleg karácsonykor kijönnek hozzád, vagy hazamész, de nincs fapados járat. Abszurd.

Visual Basicben meg Basicben programozgattam, ami nem nekem való volt, engem matekból megvágtak. De volt egy jó témám. A Közgáz szociológián Szakival közös tanárunk volt Bertalan László szociológus, aki Lukács-tanítvány volt, ő említette Georg Simmel szociológus koalícióelméletét. Ez arról szól, hogy ha ketten vagyunk, akkor van egy viszony kettőnk között, de ha belép egy harmadik ember a térbe, akkor ez a viszony hirtelen megváltozik, kialakulnak koalíciók, ellenségeskedések, játszmák, kettő az egy ellen, oszd meg és uralkodj, stb. Simmel végigvette a tanulmányában ezeket a lehetőségeket, és írt negyven példát. Ezeket próbáltam összerakni. Háromszögeket lehetett felrajzolni a képernyőre egérrel, és ki lehetett alakítani a viszonyokat, hogy ezek jóban vannak, vagy rosszban vannak. Simmel példái megjelentek a viszonyokról, az egyes szereplőkre kattintva pedig megjelentek a lehetséges stratégiáik is. Ráadásul még ki is értékelte a viszonyokat, tehát ha felrajzoltál nyolc emberből egy gráfot, kiértékelte, hogy milyen kapcsolatok, milyen stratégiák lehetnek köztük. Ma azt mondanánk erre, hogy szakértői rendszer, meg mesterséges intelligencia. Úgy képzeltem, hogy ilyen tankönyveket kellene írni, hasonló témákat találni és modellezni. Akadémiai karriert láttam magam előtt. Franciaországban ezt abszolút nem értették, de itthon sem. A Közgázon a szociológia tanszéken azt mondták, hogy ez hülyeség, és így ebből nem lett semmi.

De akkor már volt multimédia CD-készítés, az kezdett el érdekelni.

Ezután vágtatok bele az ABCD-be, vagy azelőtt még volt valami jelentősebb dolog?

‘92-ben jöttem haza Franciaországból, és elkezdtem ezzel a koalícióelméletes tervvel pályázni külföldre, megpróbáltam állást szerezni. Sok helyre elküldtem az életrajzomat meg ezt a programot, de nem jött össze. Ez akkor még nagyon korai volt. Volt már számítógépes programozás meg adatbázis-kezelés, de ilyen kicsit intelligensebb dolgok, aminek a megjelenítés és a magyarázat a lényege, ilyenek kevésbé. Hasonló a logikája most a KRESZ-vizsgának, de amit én csináltam akkor, az sokkal kreatívabb volt.

Szaki addigra beszkennelt egy csomó fényképet a Politikai Bizottság tagjairól. Mondtam neki, hogy csináljunk egy multimédia CD-t. Mindig az volt a szereposztás, hogy ő volt a destruktív, elmondta, hogy mit miért nem lehet, én meg azt mondtam, hogy de lehet, és hogy csináljuk. Ő azt mondta, hogy szerinte ilyet nem lehet csinálni, állati drága lesz, meg miért pont mi lennénk az elsők, akik multimédia cédét csinálnak. Ez akkor tényleg nagyon új volt, a Microsoftnak volt 4-5 multimédia cédéje, és szerintem a világon az első százban biztosan benne volt, amit csináltunk. Mert végül csak összeraktuk a politikai bizottságos anyagot egy CD-re.

Drága volt? Mondtad, hogy Szakinak az volt a kétsége, hogy drága lesz.

Drága volt, persze, de ezt meg lehetett oldani. Nem tudom pontosan, hogy volt, de talán a Videoton nyomta a CD-t. A fő költség az volt, hogy ki kellett nyomni egy mesterpéldányt, ami egymillió forint volt. Ez most hihetetlen összeg, hiszen bemész a Tescóba, és 150 forintért kapsz egy nyers CD-t. Valahogy rábeszéltük őket, hogy adják ki, talán még kaptunk is valamennyi pénzt az Aula Kiadótól. Ezeken az akadályokon át lehetett vergődni.

Hány példányban jelent meg?

Azt hiszem, hogy háromszázban, de hatszor.

Ez nagy sikernek számított?

Nagy siker nem volt. A témája elég idióta volt, politikai bizottsági tagok nyilatkoztak, videofelvételek voltak rajta abból a dokumentumfilmből, amit ‘87-ben Berecz János forgatott. Mindez akkor még túl közel volt. Azért vették, mert beszélt, van mozgókép, és vicces volt, hogy ott van a szöveg is mellette. Ha csináltunk volna ugyanezzel a techológiával egy madártani CD-t, ami látványos, szép, csiripel, vannak hozzá leírások, akkor az valószínűleg siker lett volna. Ez elkelt, vették az emberek, de politikailag meg szellemileg nem volt abban a pillanatban, amikor erre felfigyeltek volna.

Gondolkodtál azon, voltak ötleteid, kezdeményezéseid, hogy milyen más területen lehetne valamit ennek mintájára csinálni?

Nem. A mulitmédia CD-készítéssel végig az volt a probléma, hogy van benne egy hihetetlenül erős asszimetria. Gazdaságilag és minden más szempontból is katasztrófa volt, ahogy mi csináltuk. Irdatlan mennyiségű tartalmat, irdatlan mennyiségű munkát beleraktunk, negyedévet dolgoztunk rajta, és a másik oldalon a fogyasztó két-három órán keresztül nézegette. Szórakozás volt, amiben 2-3 órányi részvétel volt, ezért is lehetett 1500 forintért adni, körülbelül ennyi volt. Nem ügyesen raktuk össze, ma már biztos nem így raknám össze, de nem is ez volt az elsőrendű szempont.

Engem tényleg az érdekelt, hogy mit lehet kihozni abból, hogy számítógépen olvasol, hogyan lehet ezt interaktívvá tenni, egyáltalán mi pluszt tud ez adni. Az engem abszolút nem érdekelt, amit akkor például az Arcanumosok csináltak: ők könyveket adtak ki, a Bibliát, az OSZK teljes repertóriumát, törvénytárakat csináltak. Értettem, hogy ez fontos, de maga a könyv nem érdekelt. Manapság is az Amazon hihetetlenül erős a Kindle-vel, de az iPaden elérhető iBook, amiben van egy kis interakció, az nekem mégiscsak érdekesebb. Az egy új műfaj. Engem ez érdekelt, és nem önmagában a könyv.

A multimédia CD zabálja a tartalmat. Egy ilyet akkor lehet összerakni, ha van rá mondjuk húszmillió forint, egy kis dokumentumfilm költségvetése. Egy-két millió forintokból ezeket nem lehet jól megcsinálni. Csak azt lehet megcsinálni, ami éppen van. A Politika CD idején az a tartalom volt meg, amit arra raktunk. Az érdekelt, hogy mi az, amit számítógépen meg tudok jeleníteni. Ha már a koalícióelméletes munkám nem kellett senkinek, nézzük, még mi van a tarsolyban, amit még jól meg lehet jeleníteni. Ez volt a logika. Ennek a folytatásaként egy kedvenc könyvemhez, Szerb Antal „Budapesti kalauz marslakók számára” című könyvéhez forgattunk egy picit, és azt is kiadtuk CD-n. Ez lett a második multimédia CD. Nem volt annyira jó, dizájnban, meg semmiben sem, elégedetlen voltam vele, Szaki is benne volt, és ő is finnyogott.

Színész is közreműködött?

Igen, Skultéty Péter volt az operatőr. Arra nem emlékszem, hogy ezt miből finanszíroztuk, valószínűleg az Aula Kiadóval csináltuk, de minimális pénzből. Nem volt túl sok minden, csak megmutattuk Pestnek azokat a részeit, amikről Szerb Antal írt.

Ez akkor még mindig hobbi volt neked, vagy már gondolkodtál azon, hogy ezzel kellene foglalkoznod?

Valahogy mindenképpen ebben láttam a jövőt, de mindig azt számolgattuk, hogy hogyan lesz ebből sok pénz. Ez volt a cél. Persze mindenki pénzt akar keresni, amikor elkezd dolgozni, de ha őszinte akarok lenni, én nem üzletember voltam, és nem is én rendeztem ezt a részét Meg aztán ha tényleg pénzt akartam volna keresni, akkor valószínűleg tök mást kellett volna csinálnom.

Neked akkoriban volt másik állásod, vagy valami munkád, amivel kerestél, amíg ezeket a projekteket csináltad?

Nem, ezek azért eltartottak. Franciaországban a létminimum környékén volt az ösztöndíjam. Nem voltak extra igényeim. A szavak szintjén fontos volt, hogy keressünk pénzt, de volt egy lakásom, amit örököltem, nem volt arra igényem, hogy legyen autóm, nem érdekelt ez az egész. Ez egy életstratégia, akkor belefért, de az is nyilvánvaló volt, hogy ebből előbb-utóbb kellene csinálni valamit.

Milyen ötletek voltak arra, hogy hogyan lesz ebből pénz? Láttatok-e valami megoldást erre?

Az volt az elképzelés, hogy eladjuk a cédéket. Én azt a francia boltot láttam magam előtt példaként, ahol együtt árulják a könyveket, a fotós eszközöket, meg még egy csomó mindent, ami egy kultúrembernek fontos ahhoz, hogy kultúrember legyen. Nálunk ilyen bolt nincs, borokat meg könyvet árulnak együtt, de a francia példához hasonló nincs. Én hittem benne, hogy majd előbb-utóbb lesz ilyen: ahol könyvek vannak, ott multimédia CD-k is lesznek, és nagyon sokat fognak eladni. Ez végülis megvalósult, mert az ABCD-t az újságosnál lehetett kapni, és nyereséges volt, a negyedik év végére visszahozta a pénzt.

Akkoriban indult egy kiadványsorozat, ami nekem egy nagyon fontos igazodási pont volt: a havonta megjelenő Nautilus CD. Tulajdonképpen ebből jött az ABCD ötlete. Engem az érdekelt akkor, hogy mi az, ami újra és újra témát ad. Mit vegyünk elő a Szerb Antal-könyv után, aminek lejárt a jogdíja, meg lehet csinálni, és megveszik? A madárlexikon még nem jutott eszembe. Fogalmam sem volt, hogy mit lehetne feldolgozni, és így jött az, hogy csináljunk inkább újságot. Ebből lett az ABCD.

Ennek előzménye volt egy velem készült interjú, amit talán a Számítástechnikába készített Tihanyi Laci. Amikor azon gondolkodtam, hogy milyen lehetőségeim vannak, mit csinálhatnék, mielőtt éhen halok, írtam egy kétségbeesett listát, amin az egyik pont Tihanyi Laci és az IDG Kiadó volt. Bementem Bíró Istvánhoz, az IDG vezéréhez, talán Laci bevitt, és tárgyalni kezdtünk arról, hogyan lehetne ebből az ötletből újságot csinálni.

A tartalomról egyedül gondolkodtál? Vagy akkor már volt egy csapat? Hogyan alakult ki, hogy mi legyen végül ebben az újságban?

Én mindig csapatban gondolkodtam, az volt az érzésem, hogy ezekben a projektekben az tud szexi lenni, ha sokszínűek, és ahhoz, hogy sokszínűek legyenek, sok ember kell. Úgy voltam vele, hogy én is kitalálhatnám, de én az egésznek csak a koncepcióját raktam össze. Azon nagyon sokat gondolkodtam. Végül az lett a megfogalmazás, hogy ez az újság, az ABCD az interakció kultúrájáról szól. Tehát arról, hogy milyen ez az új világ, milyen lehetőségeket hoz.

Bíró teljesen mást látott. Ő azt mondta, hogy ennek a számítástechnikához kell kötődnie, mert az ő főnökei ezt akarták. Két világ találkozott a tárgyalásokon, Bíró csodálatosan megvezetett minket hosszú-hosszú időn keresztül. Azt gondolom, hogy nem is tette jól hosszú távon, hogy így tárgyalt. Egy-másfél hónapon keresztül üzleti terveket kért, mi leraktunk, nem emlékszem az összegekre, de nagy, jelentős terveket, úgy, hogy tényleg meg lehessen rendesen csinálni ezeket a multimédia CD-ket. Azt is mondtuk, hogy lesz rá fizetőképes kereslet. És a legutolsó pillanatban, amikor tényleg ott volt már majdnem az aláírt példány, akkor derült ki, hogy mondjuk a tizedét adja annak, amivel terveztünk. Akkor már nyilván azt mondtuk, hogy oké.

Mit kellett módosítani az eredeti elképzelésekhez képest, hogy a kevesebb pénzből is meg lehessen csinálni az újságot?

Megcsináltuk ugyanazt. Valószínűleg sokkal profibban lehetett volna megcsinálni, hogy ha tudunk fizetni a tartalomért, és van tartalom-előkészítés. Így lejmoltuk a tartalmat. De akkor még sok-sok olyan tartalom volt, amit nagyon szívesen odaadtak. Mindenki látta, hogy nem fog tudni önálló CD-ket csinálni, és szívesen jöttek. Olyan volt ez, mint egy portál: elkezdted csinálni, és ömlik bele a tartalom. Olyan voltam, mint egy tartalomvámpír, amerre mentem, néztem, hogy mi van, aztán elkértem, és felraktuk a CD-re. Ettől tudott jó lenni. A saját apámat is megkértem, hogy csináljon anyagot, festményt elemzett, és azt is összeraktuk interaktívra. Szabó Miklós repülőegyetemi előadásai is megvoltak itt-ott jegyzetben, azt is felraktuk. A Bibliát. Amerre jártam, mindenütt beharácsoltam a tartalmat.

Eredetileg, a nagyobb ívű koncepcióban milyen gyakorisággal lett volna a megjelenés?

Nem emlékszem, de végül is negyedéves lett.

Lehetett volna havi is?

Most már biztos, hogy másképp csinálnám. Amikor elkezdtük az Internettót összerakni, teljesen egyértelmű volt, hogy az jó irány lesz. Azonnal publikálunk, mindenki látja, és sokan meg tudják nézni, nincs a kiszállítás meg ez az egész logisztika mögötte, hanem ott van az internet, és nem kell vele sokat dolgozni. Tehát pont a fordítottja volt tartalom-előállítási szempontból, mint a CD. Tulajdonképpen CD-t nem nagyon érdemes csinálni. A Microsoftnak is volt akkoriban egy enciklopédiája, amit abbahagytak, nem csinálták tovább. Most sincs nagy mulitmédia enciklopédia, a weben sincs. Szótárak, értelmező szótárak, meg helyesírás-ellenőrző programok vannak. De olyat nem nagyon látsz, hogy itt a levendula, innen elmegyek a levendulaolaj-készítésre, és onnan a Tihanyi Apátságra, és onnan a Balaton keletkezésére, és mindehhez rengeteg minden van. Ezt iszonyú nagy munka összerakni, filmekből, nem tudom én mikből, és nem fizeti meg senki. Jó lenne, ha lenne, de nincs.

Volt a látókörödben az ABCD-hez hasonló magazin jellegű multimédiás CD abban az időszakban?

Volt a Nautilus, ami nekünk fontos volt, az kicsit szervezettebb volt ennél. Voltak próbálkozások, gagyik is. Volt egy cég, azt hiszem, hogy Automaxnek hívták, ők multimédia CD-ket importáltak nagyobb pénzben. Üzletemberek voltak, minden ócska vackot behoztak a gagyi vonalból. Ők próbálkoztak valami CD-s újsággal, de az sem nagyon jött be. Ma is így van, ott az Apple iBookja, létezik ez a műfaj, de nem ez viszi előre a dolgokat, hanem a kicsi kis alkalmazások. Az iWatch a legszebb példája: egy iciri-piciri programot ráraksz, nagyon sokan letöltik, és sikered van vele. A nagyon munkás multimédiás könyvre is vannak példák, de ez gazdaságilag rossz konstrukció.

Ezt felismerted akkor?

Így megfogalmazva nem tudtam volna elmondani, akkor azt láttam, hogy egyre kevesebb a szabadon hozzáférhető tartalom. A nagyobb durranásokat már összeszedtük. Elmentünk a Magyar Narancshoz, hogy adják ide az előző évfolyamukat, megállapodtunk, ideadták. Az is érdekes volt, mert annyira kiforratlan volt ez az egész, hogy amikor Bíróval mentünk tárgyalni, kérdeztem, hogy szerinted mit fizessünk érte? Mire ő azt mondta, hogy nem mi fogunk fizetni, ők fognak fizetni. De én ma sem vagyok üzletember, van egy kis kertem, kertészkedek, de pénzt a szomszédasszony csinált, aki átszólt tegnap, hogy szomszéd úr, van húsz tojásom, 380 forint doboza, kell-e. Persze, hogy kellett.

A Narancs végül fizetett?

Nem fizettek, de úgy érezték, hogy szívességet kaptak. Végül elfogytak, vagy legalábbis egyre nehezebb volt hozzáférni a felhasználható tartalomhoz. Nem is volt már jóízű összeszedni ezt a rengeteg dolgot, mindenkitől csak ellejmolgatni, és annyit mondani, hogy köszi. Ez volt az egyik, ami megmutatta, hogy ez a modell nem túl jó. A másik akkor látszott nagyon, amikor elkezdtük az Internettót: hopp, nem kell órákat, negyedévet várni, amíg megjelenik, hanem leírjuk, megjelenik, és akár tíz szóval lehet nagyot durrantani.

Mikor jött be az internet a képbe?

Ha úgy kérdezed, hogy én mikor találkoztam az internettel, akkor úgy ‘90 környékén. Próbálta elmagyarázni nekem Moldován István a Közgáz könyvtárban, rettenetesen hosszú beszélgetés volt, ott ültünk, és mondta, hogy most belépünk az amerikai kongresszusi könyvtárba, és aztán áttelnetezünk valahova. Nem értettem, hogy lépünk be. Azt láttam, hogy mi ketten ott ülünk, és nem léptünk be sehova, mi a túróról beszél ez az ember, hova léptünk be, mikor ugyanúgy villog a gépe. Megpróbáltam ezt kizárni az életemből. Szakiék is mondták, mutatták, de nekem nem tetszett, mert nem tudtam hazavinni. Neki lehetett ott az egyetemen internete, ott volt a keze alatt a gép, őt nem zavarta, hogy nincs neki otthon. Nekem akkortól lett internetem, amikor lerakták a modemet, végre be tudtam telefonálni, és a saját számítógépemről be tudtam lépni.

Ez mikor volt?

Az első előfizetők között voltam a Datanetnél – EU-netnek hívták egyébként akkor –, tőlük volt az első előfizetésem.

Miket látogattál? Mik voltak azok az oldalak, amik aztán akár az előképei is lehettek az Internettónak, vagy amik megragadtak az emlékezetedben?

Nem nagyon néztem semmit. Annyira egyértelmű volt, hogy mit kell csinálni, hogy egyből megcsináltam az Internettót. Nem is nagyon voltak ilyen oldalak igazából. Azóta dolgoztam a Ringiernek is, és láttam azt, hogy mi van a többi országban: ilyen erős online tartalomszolgáltatás nincsen egyik kelet-európai országban sem. Talán a (szerb) B92-nek volt hasonló oldala, de az egy rádióra épült rá. Sehol nincs olyan, ami az interneten indult, és kifejezetten tartalommal, hírekkel nőtt nagyra. A cseheknél, szlovákoknál egy keresőmotorra épült rá a tartalomszolgáltatás, a románoknál egy hatalmas nagy file-letöltő szolgáltatásra építettek híreket. Azóta sok idő eltelt, és ma már a példák is gyorsabban terjednek, ma már ezt sem így csinálnám, hanem megpróbálnék inkább ráfeküdni a trendekre, mert egyszerűen kényelmesebb a trendekkel menni.

Mondod, hogy az egyértelmű volt, hogy mit kell csinálni. Az is, hogy mit fogtok oda felrakni?

Igen. Újságot kell csinálni, és az volt a cél, hogy többen olvassák ezt az újságot, mint a Népszabadságot. De képzelhetitek, az elején, amikor az Uj Petivel elkezdtük csinálni, ő kint volt a Szigeten, mobiltelefonon bejelentkezett, és én meg legépeltem, amiket ő látott, és gyakorlatilag én megnéztem, meg még a szűkebb baráti kör, akik tudták, hogy www.internetto.hu, és kész. És már akkor azt mondtuk, hogy le kell nyomni a Népszabadságot, ami akkor még sokáig nem volt meg. Azóta meg igen.

Már akkor gondolkodtatok komoly hírszolgáltatásban? Közéleti hírekben?

Abszolút. Ezzel kirúgtunk, mert az Internetto is az IDG kiadványa volt. Akkor kezdtünk gondolkodni róla, amikor Bíró egyszer, mint minden évben, megkérdezte, hogy ki akar újságot indítani. A nyomtatott sajtó világában új újságot indítani nem egyszerű. Én szóltam, hogy internetes lapot akarok indítani. Ott volt az egész ABCD-s establishment, mindenestül, már jól beállt szerkesztőséggel, grafikussal, rengeteg kapcsolattal, én meg azt mondtam, hogy csinálnék egy másik újságot. Ennek persze egyáltalán nem örültek a kollegák, többek között Szaki sem, feszültség lett, amikor ezt meghallották. Az Internetto indulásánál az impresszumban persze voltak nevek, de az elején majdhogynem egyedül csináltam az egészet, kicsit Uj Petivel, aki nem volt benne nagyon az ABCD-ben. A többiek akkor jöttek át, amikor már látták, hogy kezd beindulni. De nem volt felhőtlen a viszony.

Uj Pétert honnan ismerted?

Írogatta a Szerdákat a Népszabadságba, felhívtam és elhívtam beszélgetni. Mondtam neki, hogy ha valakinek, akkor neki az interneten kellene írnia – vagy a mi CD-nken, amíg nem volt internet –, csináljunk együtt projekteket. Ő akkor nagyon nagy sztár volt a saját kis szubkultúrájában, csoda volt akkor, hogy a Népszabadságban lehetett úgy írni, ahogy ő írt. Ott nagyon veszett, rendes ávósokkal, kommunista bűnözőkkel ült együtt, de tényleg, még a könyvemben is szerepelhettek volna, olyan faszikkal dolgozott egy épületben, és nagyon kilógott ebből a társaságból. Nekem nagyon imponált, ahogy ezt az egészet csinálja, de próbáltam elmondani neki, hogy a nyomtatott sajtó az már nem pálya, mással kellene foglalkozni. Ő meg, a nagy sztár, mit látott? Azt látta, hogy van valami hulladék kis kísérletezgetés, jó, akkor oda is írok. Ilyen volt a viszony.

Volt olyan projekt, hogy levágtuk a hosszú haját, és felvettük, és felraktuk az ABCD-re. Be lehetett állítani, hogy Uj Peti melyik változatát szeretném látni, hány centis hajjal, és ahova kattintottál, az a fázis jelent meg. Ilyesmikkel kezdtük, de ő nem nagyon volt benne a stábban. Akik benne voltak, azok utálták az Internettót.

Miért utálták?

Biztos én is rosszul kommunikáltam. Kiléptem, mert már untam az egészet. Vezetőként mindig vagy fél évvel előtte vagy a folyamatoknak, és látod, amikor már nehezebb, már nyögvenyelősebb, már nincs benne lendület. Ők meg még nagyon benne voltak, nem látták ezt.

Nem szeretnélek nagyon visszaráncigálni az ABCD-hez, mert már elindultunk az Internetto felé, de eddig csak a Szakit említetted név szerint, miközben azt is mondtad, hogy a csapat fontos volt. Említenél egy-két nevet, akik az ABCD-ben meghatározóak voltak?

Kelemen Gábor. Őt Szaki hozta, csoporttársam volt a szociológián, onnan ismertem. Nagyon benne volt az internetes dolgokban, igazából ő volt az, aki az internetet ismerte. Nem volt rendszerezett, szorgalmas, kicsit alkatilag is meg lényében is hobó, aki él bele a világba, de nagyon kedvelte az internetet, ezt hozta be. Ő mutatta meg először és magyarázta el a Mosaicot, ami a böngészők ősatyja volt. Soha egyetlen cikk nem jött ki a keze közül, illetve ezekről a témákról írogatott cikkeket, erős segítséggel. Szakállas, dörmögős, kedves mackó volt. Szerintem most hajókkal foglalkozik, de még az is lehet, hogy elköltözött a Marsra.

Szaki nagyon bonyolultakat írt, próbálgatott témákat előszedegetni, de belebonyolódott, és nagyon tudományos meg szögletes dolgok lettek belőle. Próbált népzenét is behozni, azok nagyon érdekesek voltak.

GG-t, azaz Gerényi Gábort onnan ismertem, hogy multimédia CD-gyártással foglalkozott. Volt egy barátja, Barczi Imi, ők ketten jöttek. GG midivel foglalkozott, de gyakorlatilag amíg együtt dolgoztunk és MIDI rovata volt, nem tudta nekem elmagyarázni, hogy az micsoda. De csinált midizongorát meg mindenfélét, tök vicces meg jó volt, csak nekem egy kicsit kívülálló.

Barczi Imit viszont nagyon bírtam. Mérnök, de abszolút nem való mérnöknek, ő egy nagyon szelíd, hatalmas nagy elefánt, aki kedvesen nézelődik egy virágfelhőben. Sértődékeny, érzékeny lélekkel. Egyszer felmentem hozzá éjszaka, akkoriban ő nagyon intenzíven játszott, és megmutatta az autóversenyzős játékát, aztán hazavitt a BMW-jével. Borzasztó halálközeli élmény volt, nem voltam benne biztos, hogy hazaérünk egyáltalán. Ő mérnök-értelmiségi, kicsit onnan elrugaszkodó, bölcsész, kitekintő témákat hozott, interface, dizájn és ehhez hasonló dolgokat.

Volt egy dizájnerünk, Yasar Meral, aki Törökországból jött Budapestre, valahogy a Filmintézettel kapcsolatban. Őt kifejezetten azért hívtam, mert dizájnert kerestem. Zuglóban béreltem egy kis lakást, és Meral feljött hozzám, hogy megnézze, mit kell tervezni. Mondtam neki, hogy figyelj, Meral, amit akarsz, amit szeretnél, azt meg fogjuk tudni neked valósítani informatikailag. Mutogattam neki, hogy körülbelül hogy néz ez ki, mit lehet csinálni. Ő meg megkérdezte, hogy figyelj, miért ennyire négyszögletes ez a monitor? Azzal nem tudsz valamit csinálni, hogy kerekebb, gömbszerű legyen? Innen kezdtük vele a tervezést, de jó volt vele dolgozni, önálló szereplője volt a csapatnak, kis mérték is a tiszta, egyenes lelkével, amit gondolt vagy érzett, az mindenféle megfontolásól mentesen nyílegyenesen kijött belőle.

És volt még egy ember, Horváth Iván, aki pedig az édesapám kollegája volt, irodalom tankönyveket írtak, arról volt híres akkoriban. Ő foglalkozott informatikával is, így elhívtam.

Ezzel a társasággal raktuk össze az ABCD-t. Utána meg tulajdonképpen tényleg jött mindenki, nagyon sok emberrel találkoztunk, nagyon sokan alkalmilag részt vettek benne. Általában nem az volt, hogy elvettük a tartalmat, hanem jöttek emberek, és részt vettek projektekben, amiket csináltunk. Hihetetlen mennyiségű anyagot kellett összerakni. Aztán meg a srácok hozták az embereket, GG behozta Pierrot-t, mindenki hozta az újabb és újabb kapcsolatokat.

Benne volt Bíró is a maga módján. Benne volt Szekfü András, akit Bíró hozott, hogy egy kicsit szakértse meg az ABCD-t. Leültünk vele, és három órán keresztül mondta, hogy mi a rossz benne.

Az első CD után?

Azt hiszem, hogy igen. Hallgattam, egyre idegesebb lettem, aztán bejött egy telefonhívásnyi szünet, és akkor végiggondoltam, hogy végre itt egy ember, aki valami szempontot ad. Amikor benne vagy valamiben, nagyon rosszul esik a kritika, amikor az ember kialakítja a kis territóriumát, nehéz elfodadni, ha azt mondják, hogy nem jó, amit csinál. De aztán rájöttem, hogy ez hasznos.

Emlékszel tartalmilag is a bírálat egy-egy elemére?

Nem, de alapvetően felhasználói oldalról mondta el, hogy neki ez vagy az miért következetlen vagy érthetetlen. Végül is azt gondolom, hogy a mi munkánk után ez a legfontosabb része, hogy olyan világot alakítsunk ki, amiben a felhasználó otthonosan tud közlekedni. Bíró is mondta, hogy ha Amerikában kiadsz egy ilyen CD-t, akkor ahhoz kötelező adni egy helpet. Iszonyú sokat gondolkodtunk, hogy milyen helpet kellene csinálni, úgy éreztük, hogy ehhez lehetetlen. Végül Merallal azt írattuk fel az ABCD borítójára, hogy ahol a kurzor kézzé alakul, ott kattintson.

A Politika 300 példányban jelent meg először. Az ABCD-nél hogy alakult a példányszám? Országos terjesztés volt?

Újságosnál terjesztették. Hírlapforgalmi Vállalat, vagy hogy hívták, akiké a Ringier előtti időkben az újságosok voltak (Hírlapkiadó Vállalat). Akkor még nagyon sok újságárus volt, voltak még újságok, ez az az időszak volt, amikor a Népszabadságnak még mindig volt 300 ezer előfizetője, és tényleg számított, hogy mi jön le az újságban. A CD-vel kilógtunk a kínálatból, de teljesen reális volt rácsatlakozni erre a hálózatra. Nem emlékszem a példányszámokra, olyan 2000 körül lehetett, tehát jelentős volt. Ahhoz képest, hogy mennyire ezoterikus volt, ez nem volt rossz példányszám.

Vidéken hol mentetek jobban? Tudtatok ilyen adatokat?

Én nem foglalkoztam ilyenekkel. Remittenda-százalékokat néztünk, az egész jó volt, profi volt a háttér, azért ez egy lapkiadó volt, akik értettek ehhez, tudták, hogy kell berakni valamit ebbe a csatornába. Most mégis úgy emlékszem, hogy 4000 példányban nyomták.

A minap kezünkbe akadtak az ABCD-k, és egyrészt még mai szemmel is frissnek tűnik a borítók vizualitása, másrészt az is feltűnt, hogy drága volt.

1526 forint volt. Nekünk Mohács kell, ezért választottuk ezt az árat.

Végig 1526 volt?

Nem, valamikor emeltünk. Van egy olyan réteg, akiknek ilyesmit bármennyiért el lehet adni. Ha felemeled az árat, nem fogják kevesebben venni. Tömegtermékeknél számít az ár, de itt nem. Gondolj bele, hogy ez a CD milyen célközönséget feltételez: van egy számítógépe otthon, van benne CD-ROM olvasó, és még két hangfal is van hozzá. Ma ezt a szettet megkapod 40-50 ezer forintért, használtan végképp, monitorral mondjuk egy százasért. Akkoriban ez négyszázezer forint volt, és nem tudtad mire használni. Mit csináltál azzal a CD-ROM olvasóval? Semmit. Eladták neked úgy, hogy nem volt hozzá semmi. Kerestünk is olyan partnereket, akiknek érdekes lehetett volna a CD-ROM, de nem találtunk.

Arra gondoltatok szerkesztés közben, hogy ki a célközönség, és ők mit olvasnának szívesen? Vagy felraktátok a CD-re azt, amit gondoltatok, hogy majd úgyis megnézik?

Leírt, végiggondolt stratégia nem volt, de azért voltak elképzelések. A mai nyelven azt mondanám, hogy perszónák voltak a fejemben, elképzelt olvasótípusok, és ez működött. Meg rengeteg visszajelzés jött.

Levelek?

Igen, meg szóbeli visszajelzések. Volt híre a CD-nek, volt annyira furcsa meg érdekes, hogy téma volt. Rádiósokkal beszélgettünk, ott is voltak barátságok, tévésekkel, ők is figyelték, hogy mi történik, mindenki felkapta erre a fejét, és ez sokat segített.

Az egyetemi közeg addigra már fogékonyabbá vált az új technológia, média iránt?

Szerintem inkább a médiás meg bölcsész értelmiség. Azt nem tudom, hogy a fiatalok mennyire, ilyenfajta felmérés nem született.

Az IDG tradicionális, erős, niche, de a médiapiacon mégiscsak jelentős szereplő volt. Amerikai kiadó, számítástechnikai kiadványokkal, abban a szakaszban, amikor a Számítástechika mint újság már hanyatlóban volt, de ott volt a PC Word magazin, és maga a médium borzasztó erős volt. Ebbe a portfólióba raktunk be egy olyan kiadványt, ami a saját erejéből ment. Az IDG-n belül akkor utáltak minket, rettenetesen féltékenyek voltak. Azóta átértékelődtek ezek a viszonyok, de akkor még ellenszenvvel nézték az ABCD-t. De volt egy csomó kereszthivatkozás. Mester Sanyinak – aki akkor a PC Word meg a Számítástechnika főszerkesztője volt – elő volt írva, hogy írni kell az ABCD-ről, és hirdetni kell. Volt publicitása, ment a gépezet magától, nem nagyon kellett piacot kutatni, mert meglévő lehetőségek mentén, kiépült csatornákban működött. Az Internettóval ez már nem így volt. Ott nem volt már meg az a lendület, hogy akármit csinálunk, mindenképpen fogyasztani fogják.

Mondtad, hogy az IDG új újságot akart. Nehéz volt elfogadtatni velük, hogy ez az interneten működjön, vagy hamar megértették?

Nem volt vele túl sok probléma. Inkább azon voltak viták az IDG-vel, hogy mennyire legyen számítástechnikai és mennyire általános. Én mindenképpen általánosban gondolkodtam, nekem unalmas volt az, hogy számítógépekről beszélgetünk. Megmondtam, hogy oké, ebből valamennyi érdekes, hiszen számítógépen születik, de ez nem lehet a témája, hanem a kultúra, a politika, a technikatörténet, a történelem, ezek legyenek a témák. Ebből rengeteg vita volt, és szerintem Bíró még rengeteget meg is próbált hárítani, ő is csak közvetített. Az IDG számítástechnikai lapkiadó, tehát neki állandóan ott lebegett a feje felett, hogy jön egy profiltisztítás, és az egészet kidobják.

Mit adtak ők az indulásnál, hogyan működött ez a modell? Ti csináltátok a tartalmat.

A kiadói hátteret, ami jelentős dolog, azt a szaktudást, hogy hogyan kell összerakni, terjeszteni egy kiadványt. Az egész pénzügyi hátteret, a könyvelést. Nekünk tényleg csak azzal kellett foglalkoznunk, hogy a tartalmat összerakjuk. Ez nem saját vállalkozás volt, hanem egy vállalkozáson belüli projekt.

Volt szerkesztőség?

Igen, a Márvány utcában az Intranszmas székházban – ahol korábban a bolgár kémszervezet is volt.

Voltak szerkesztőségi ülések? Hogyan zajlott a munka?

Persze. Nem emlékszem, biztos volt heti meeting, de az ABCD idején alapvetően a leadás előtti hetekre sűrűsödött a munkánk.

Jövedelmet is biztosított a szerkesztőség legszűkebb köréhez tartozóknak ez a korszak már?

Igen, de nem tudom pontosan, hogy mennyit. Én 80 ezer forintot kaphattam, de lehet, hogy annyit sem, abszolút játék volt az egész.

Munkavállalóként dolgoztatok?

Persze. Minimálprojektként, hiszen a zászlóshajó, a nagy, komoly vállalkozás a Számítástechnika és a PC Word volt. Ők voltak a nagy urak…

Ők is ott voltak, abban az épületben?

Persze. Amikor kiadói értekezlet volt, akkor ők beszéltek először, és az ABCD csak a legvégén, a futottak között volt. Mi kisfiúk voltunk ott, és ez mindenben megnyilvánult. Nekem senki nem akart autót adni. Megtűrtek minket.

Nehéz volt rábeszélni az IDG-t az Internettóra? Bíró István az interjúnkban azt mondta erről, hogy ő nagyon örült annak, amikor te előálltál ezzel az ötlettel, és támogatta.

Az ő szemszögéből ez egy low budget (kis költségvetésű) történet volt. Az ABCD, ahogy mondtam, nagyobb költségű lett volna, de az Internettón az első perctől kezdve látszott, hogy költséghatékony lesz.

Emlékszem, a Balatonnál voltunk, amikor keresgéltük a neveket. Az teljesen világos volt, hogy az ABCD miért pont ABCD. A szamizdat időkben volt egy kiadó, az ABC Kiadó, ami nekem akkor fontos volt, és azt gondoltam, hogy legyünk annak a folyatása, ABCD, meg aztán CD, ez adta magát. Ezzel el lehetett játszani: ott volt a nyilvánosság, a sajtó funkciója, a ‘80-as évek, és az, hogy az akkori viszonyokhoz képest mi igazi médiát hozunk létre, nagyon fontos volt. Ezért én mindig valahogy visszakeveredtem ide az Indexnél is: volt a ‘80-’90-es években egy folyóirat, az Index on cenzorship, ebből jött az Index név.

Az Internetto név pedig úgy jött, hogy néztük felülről a tavat, előjött, hogy az információ tenger, és pedig egy tó… Nagy vita volt, Uj Peti kifejezetten azt mondta, hogy ez hülye név, mert nem fogják tudni beazonosítani, zavaros történet lesz abból, hogy internet-Internetto. Aztán a végén mégiscsak ez lett a név.

Voltak más alternatívák? Uj Péternek voltak javaslatai a tiéd helyett?

Nem. Én franciás nevet kerestem, kifejezetten olyasmit akartam, ami nem a németes, amerikaias világot hozza – akkor mindenki ilyesmikkel próbálkozott –, hanem kicsit latinosabb, kicsit más.

Az édesanyám lánykori neve Trotino, amikor Franciaországban gyerekeskedett Trotinettnek hívták, mert franciában így kicsinyítenek. Nekem nagyon tetszett az, hogy internetecske: internett. Csak ez így önmagában kevés volt.

Évekkel később a Westelben voltam igazgatótanácsi tag, amikor egy második menetben elkezdték brandelni az Origót, illetve akkor jött létre az Axelero, és ahhoz kellett volna brandet találni. Idejött Amerikából, vagy nem tudom, honnan két brandguru. Egy nagy prezentációban elemezték az internetes brandeket, és azt mondták, hogy a magyar interneten az Index a legerősebb, legismertebb és legelfogadottabb brand, a második pedig az Internetto. Aztán megmutatták a saját brand javaslataikat, amik ilyenek voltak, mint az Axelero. Volt az a kereső, hogy is hívták? Altavizsla. Ezek a teljesen idióta, hvg-s, vicceskedő, de közben mégsem magyarnarancsos nevek voltak ott akkor. Én azt mondtam, hogy szerintem ezek a nevek, hogy Axelero és társaik, nem fognak összejönni. Erre a fickó elkezdte mondani, hogy ők tudják, mi a branding, és nem tudtam kihagyni, hogy mondtátok a két legjobb magyar nevet, na, azokat én adtam.

Igaz az, amit Sugár András – aki a Westelben a főnököm volt – mondott a névadásról: tulajdonképpen bármiből lehet jó nevet csinálni, ha fel tudod tölteni tartalommal. Az Internetto is azért lett jó, mert amikor már hittünk valamiben, amikor elkezdtünk gondolkodni a néven, akkor nekem már volt egy vízióm arról, hogy ennek minek kellene lenni. Az Axeleróval is az volt a probléma, hogy idejön két fickó külföldről, és azt mondják, hogy legyen ez a név, de nincs mögötte az az erő, hogy miről fog szólni.

Volt egy grafikus lány, Pécsről jött, Nunn Zsuzsa, ő csinálta az Internetto logóját, ő találta ki a kis-nagybetűket, ami nekem nagyon tetszett, annak tényleg volt íze.

Nekem ezek a történetek jelentették az újság első korszakát. Az még megvan sztori szinten, amikor elkezdtünk fórumot csinálni, de az már kicsit később volt. Az volt a kérdés, hogyan lehetnének az újságban visszajelzések is. Elkezdtünk összerakni egy fórummotort.

Ki segített ebben, ki volt a programozó?

Nemes Dániel, aki azóta biztonságtechnikai kérdésekkel foglalkozik. Ebben a történetben elég ronda szerepe volt – befejezem a fórumosat, és visszatérek hozzá.

Az Internettóban megjelentek cikkek, de azok olyanok voltak, mint minden újságban, egy cikk és kész. Talán minimálisan lehetett hozzászólni. Az volt az elképzelés, hogy legyen egy hely, ahol az olvasók is el tudják mondani a véleményüket. De amikor ‘95-ben vagy ’96 elején kiraktuk a fórumot, persze senki nem szólt hozzá. Én írogattam a véleményeket.

Álnéven?

Persze, volt egy csomó álnevem. Elég jó szellemi közeget hoztam létre, ahol az újság sajátosságairól beszélgettem magammal, meg dicsértem egy kicsit, ötleteket adtam magamnak, azokat elfogadtam, tehát nagyon nyitott, klassz világ volt, egészen addig, amíg meg nem jelent valaki, és fel nem hígult a társaság, és be nem hozott valami totál más témát, politikát. Onnantól elég gyorsan vezetett az út első nagyon durva zsidózásig, ami mai szemmel nyilván már nem olyan kemény, de akkor nagyon komoly lelki életet éltünk, hogy mi legyen vele. Végül azt mondtam, hogy nem ezért hoztam létre ezt az újságot, én ennek nem akarok felületet adni, és ebben Bíró tökéletesen egyetértett, úgyhogy kivágtuk, sajtószabadság ide vagy oda, azt a vitát ott magunkban lefolytattuk.

Nemes Dani CyD, azaz Cyber Daemon néven Kiss Boriékkal tagja volt a levlistás társaságnak, benne volt ebben a világban. Nagyon érdekes volt ez a név, és egyszer mondtam neki, hogy jöjjön be, és nézzük meg, mit tudunk együtt csinálni. Erre bejött egy furcsa srác az irodába rövidnadrágban, pipaszár lába volt, nagy kőkori szőrökkel, görnyedt, talán még valami szakállzata is volt, és bemutatkozott, hogy ő Cyber Deamon. Előtte volt valami unalmasabb brigád, akik csinálták, de aztán ő mint szakértő elkezdte összerakni a fórumot.

Elég ronda vége lett a történetnek. Aznap reggel, amikor kirúgtak minket az Internettóból, felhívtak, hogy a Datanetben, ahol a szervereink voltak, nyitva voltak a gépeink, valaki bement a mi oldalunkról, és ott valamit csinált. Én nem tudtam, hogy miről van szó, de aztán pár nap alatt kiderült, hogy kedves CyD ment be a Datanethez, és azt mondta, hogy ő az Internetto rendszergazdája, miközben akkor már rég nem volt velünk. Bíró megállapodott vele, és szépen kiszedegette a winchestereket, és lemásolta az egész anyagot. De sok idő eltelt, azóta már egy csomót leveleztünk meg beszélgettünk, most is, amikor a politikai bizottságos könyv kapcsán volt egy kis felháborodás, megírta a Facebookon, hogy nem gondolta volna, hogy ilyen hülyeségbe keveredek. Erre én leírtam neki az én álláspontomat, és megint, mint a régi időkben emaileztünk éjszaka. Én a magam részéről megpróbáltam elengedni a régi ügyeket. Abban az időben sokan nagyon hülyén viselkedtek, biztos bizonyos dolgokban én is, de szerintem az sokkal fontosabb volt, hogy nekünk ott volt egy közösségünk.

Volt olyan, hogy nem volt pénzük, de tudtunk repülőjegyeket szerezni, és elmentünk New Yorkba csapatépítésként, 10-20 ember, nem tudom, hogy el tudjátok-e képzelni, de zseniális volt. Olyan dolgok fogtak akkor össze! Az életünk legjobb szakasza volt szerintem. Voltak más szakaszok, meg más szépségek, más típusú munkák is, magánélet, de az volt A korszak.

Ki csinálta meg a motort?

Bertók Attila. Volt öt egyetem az országban, ahol eleinte volt web, ott voltak weboldalak, meg volt még a Miniszterelnöki Hivatalnak és az Országgyűlésnek. A JPTE szervere, amit Bertók Attila csinált, nagyon szép volt, nekem nagyon tetszett. Megkerestem, hogy nem akarnak-e részt venni az Internettóban, és akartak. De ők aztán maradtak egy kis pécsi webdizájn cégnek, nem tudtak felnőni ezzel a történettel. Azért is jött aztán CyD, mert az Internettónak kellett napi nyolc-tíz óra figyelem és szeretet.

Ki volt a technikailag meghatározó ember az Internetto-Index szakadásnál?

Arra már nem emlékszem, hogy ki volt akkor, de más volt, mert a CyD-et már úgy hívta vissza Bíró.

Bíró azt mondta, hogy valaki segített nektek elvinni a szoftvert az Indexbe, és hogy végül ellene indítottak szerzői jogi pert, csak nem emlékezett az ember nevére.

Én nem tudom, hogy kit pereltek, volt egy srác, azt hiszem, de igazából nem a szoftver volt a kulcs az egészben, csak nem találtak máshol fogást. Gondolom végignézték a jogászaikkal, hogy hol tudnak megtámadni minket, és ezt találták. Azt gondolom, hogy Bírónak nem volt teljesen szabad keze ebben az amerikai cégével szemben, ezért is csinálta.

Vele milyen volt a kapcsolatod az elejétől kezdve, és hogyan alakult?

Az elején elég keményen lenyomott, megvezetett minket az ABCD-vel, durván visszaélt azzal a helyzettel, hogy ő volt a kiadó, nála voltak az erőforrások és a tudás. De aztán kialakult köztünk egy olyan viszony, mint hogy ha az idősebb bátyám lenne. Támogató, jó szándékú volt. Nem volt sohasem különösebben nagyvonalú ember, megvoltak a keretei és lehetőségei, amikben gondolkodott, de azokon a kereteken belül ő mellettünk állt, én ezt abszolút érzékeltem és kedveltem. A többiek nagyon utálták, GG, Uj Petiék, mindenki, volt, hogy uszítottak is ellene. Az egész kiválás azzal kezdődött, hogy mi tettünk egy ajánlatot az Internetto kivásárlására. Akkor már nagyon durván ment az, hogy a vén barom… De én ebben megpróbáltam inkább Bíró mellett lenni. Láttam, hogy van annak értéke, hogy ott egy kiadó, és normális a viszony.

Annyira belementünk ebbe, hogy ne ugorjunk vissza kronológiailag az Internetto elejére, hanem járjuk körbe a szakítás történetét. Amikor azt kérdeztem Bírótól az interjúban, hogy volt-e a ti ajánlatotokon, azaz az URL Consulting ajánlatán kívül más ajánlat is az Internettóra, ő határozottan mondta, hogy nem volt. A Wikipédián az Internetto szócikkben az van, hogy akkor már voltak a ti ajánlatotokon kívül más ajánlatok is, amiket az IDG folyamatosan elhárított. Te sem tudsz más ajánlatokról?

Tárgyaltak, meg akarták venni, azt tudom, de hogy ez előtte vagy közben volt, azt nem tudom, és azt sem, hogy ezek eljutottak-e az ajánlatig. De inkább végigmennék a történeten időrendben, mert jobban érthető lesz, hogy volt.

Említettem a fórum és a moderálás kérdését, ami jobban belegondolva elég konfliktusos. Valaki az IDG egyik lapjában – amit ugyan nagyon kevesen olvasnak, de mégis –, elkezd zsidózni, te meg fogod, és kivágod. Az IDG amerikai cég, ott a szólásszabadság, az alkotmány, az első kiegészítés és társai fontosak, tehát rohadtul nem volt egyértelmű, hogy mi van, ezt lehet-e. Nekem kellett az együttműködés Bíróval.

Bíróék, meg főleg az ő főnökei, számítástechnikai lapot akartak látni, ami arról szól, hogy milyen protokollok vannak, satöbbi. Én meg az első másodperctől abban gondolkodtam, hogy hívjuk meg a miniszterelnököt egy beszélgetésre. Akkor történetesen Horn Gyula volt a miniszterelnök, a „pufajkás”, akinek akkor elég ellentmondásos volt a megítélése. Most, a halálakor teljesen máshogy ítélték meg, mint akkor, amikor miniszterelnök volt, és már egy éve a hivatalában volt. Rettenetesen utálták a kollégák, és azt mondták, hogy ezt nem lehet, még engem is lekommunistáztak. Én meg azt gondoltam, hogy én sem szeretem, de ott volt a politikai bizottságos könyvem, és azt gondoltam, hogy én ezzel a könyvvel, ezzel a háttérrel magam mögött megtehetem azt, hogy meghívjam a miniszterelnököt. Ez a médium márpedig arról szól, hogy legyenek viták, jöjjenek emberek, és mondják el a véleményüket, jöjjön el a miniszterelnök, kérdezzenek tőle, válaszoljon. És ne akarjunk kevesebbet, mint a miniszterelnököt, mert elkezdhetnénk beszélni bárkivel, de ez egy olyan fontos pillanat, hogy a miniszterelnök legyen itt.

Aki persze nem akart eljönni, és vagy hat hónapig tartott a huzavona. Végül aztán elfogadta a meghívást, valahogy csak illeszkedett a politikai programjába. Mihancsik Zsófi szervezte az egészet, magát az interjút pedig Gabi – 168 Órás újságíró, még a régi rádiós műsorból, a testvére befektetési bankár – csinálta. Az interjú előtt felvonultak biztonsági ellenőrzésre, átvilágítottak mindenkit, bejárták az épületet, állati nagy felhajtás volt. Megérkezett a miniszterelnök az Intranszmas székházba, Bíró fogadta, aztán bementek, és leültek az interjúhoz. Én ki-be jártam, kint voltak a tévéstábok, a Duna TV, újságírók, várták, hogy ebből mi lesz, milyen az első online interjú. Elindult az interjú, de egyszer csak Gabi avval jött, hogy nincs internet. Vagyis internet az volt, de nem frissült az oldal, technikai probléma volt. Mondtam Hornnak, hogy miniszterelnök úr, offline vagyunk, de ez neki nem sokat mondott. Előtte kérdezgette, hogy mi az az egér. Megmutattam neki, aztán amikor mondtam, hogy látja, ott van egy nyíl, és ha feljebb húzza egy kicsit az egeret, feljebb fog menni a nyíl, akkor fogta, felemelte az egeret, és nem történt semmi. Tehát elég messziről kezdtük a barátkozást, így abból sem értett semmit, hogy offline vagyunk, úgyhogy végül abban maradtunk, hogy megcsináljuk az interjút Notepadben, nagyjából tudtuk, hogy mik a kérdések. A végén valakinek ki kellett mennie a sajtó elé, és azt mondani, hogy ez nem ment. Én mondtam el, hogy lefagyott a rendszer, ami aztán Hócipő címlapon jelent meg: Horn alatt lefagyott a rendszer. Ez csodálatos volt. Valami olyasmit mondtam, hogy tök nagy dolog volt a részéről, hogy ezt elvállalta, történelmi analógiákkal próbáltam magyarázni, hogy ez milyen mérföldkő, és így-úgy kijöttünk belőle.

Persze a végén Horn stábjából tajtékozva, üvöltve hívtak fel, hogy most majd miattunk két pontot fog veszíteni a nem tudom, hol. Erre most már legfeljebb felhúzom a vállam, na és, de akkor ott álltunk egy nagyon pici újsággal, egy nagyon pici stábbal, minimális költségvetéssel, gazdasági háttérrel, az IDG-vel a hátunk mögött, akikről majd négy év múlva elmondok mindenféle rosszat, és közben a kormányzópárt valamelyik szájhőse üvöltözik velem, én pedig azt mondom, hogy elnézést, eddig jutottunk, és azt gondolom, hogy azért jól fognak kijönni belőle. Nagyon érdekes volt, mert állati nagy felhajtás lett belőle. Nemcsak a Hócipőben jelent meg, a Népszabadságban egész oldalon hozták le a kérdéseket, ami azért volt érdekes, mert ilyen kérdéseket sosem láttak előtte, a lakossági fórumokon mindig sokkal udvariasabb kérdéseket tettek fel.

Ez az interjú az IDG-vel és Bíróval való kapcsolatunk próbája is volt, és én azt láttam, hogy ő ebben a próbában nagyon korrekt volt. Akkor nagyon könnyű lett volna azt mondani, hogy fiúk, nem erről volt szó. Az volt a kérdés, hogy az IDG, ami egy lapkiadó vállalat a maga bevételével és a hirdetőkhöz való viszonyával, el bírja-e, hogy eljön a miniszterelnök, akit akkor mindenki pufajkásozott, akarják-e ezt, plusz akarják-e azt, hogy technikailag összeomlik alatta a rendszer. Na, és ilyen összeomlások voltak még.

Mi volt az oka ennek az összeomlásnak?

A fene sem készült ekkora forgalomra. A technikai része egész egyszerűen az volt, hogy a lapfrissítést rosszul oldották meg, nem volt ez végiggondolva, folyamatosan frissülnie kellett volna, és annyi lekérés érkezett, annyira leterhelte a rendszert, mint egy DoS-támadás most. Már a géphez sem lehetett hozzáférni, le se lehetett állítani a gépet, nem válaszolt semmire. Egy szerver volt, egy gépen futott az egész, és ott volt a fél világ, mindenki, akinek volt internete, látni akarta.

Miután ez lezajlott, eltelt három nap, és megszólalt a telefonom, ismeretlen számról. „Maga Nyírő András? Igen. Maguknál volt Horn Gyula? Igen. Én is akarok menni magukhoz. Friderikusz Sándor vagyok.” És akkor lehetett tudni, hogy ez jó volt.

De mindig volt egy ilyen ügy. Volt egy eset, ami nyomtatott sajtóban teljesen elfogadhatatlan lett volna, és én biztos, hogy kirúgtam volna mindenkit: kiment egy hírlevelünk hibás karakterekkel harmincezer email-címre. Erre megint nagyon könnyű lett volna azt mondani, hogy álljatok ide a szőnyeg szélére, és mindenki ki van rúgva. Ehelyett azt találtuk ki, hogy jelenjen meg egy egész oldalas hirdetés a Számítástechnikában az anyázó levelekből. Három hasábon keresztül legalább száz mondat volt ezekből a levelekből, fölötte pedig ott volt, hogy volt egy technikai kiesésünk, mindenkitől elnézést kérünk. Leírtuk, hogy New Yorkban is volt egy nap, amikor nem volt áramszolgáltatás, és utána mennyi gyerek született, reméljük, hogy ilyen súlyos következménye nem lesz a hibánknak, egyébként pedig itt lehet feliratkozni a hírlevélre. És elkezdtek feliratkozni. Próbáltuk ezeket a dolgokat úgy kezelni, hogy értsék meg. Ezekhez tényleg idegek kellettek, meg olyan viszony kellett hozzá nemcsak az én oldalamról, hanem Bíró oldaláról is, ami ezt elfogadja. Bármikor hivatkozhatott volna a hirdetőkre. Amit egyébként a Westelben meg is történt. Ott miután megcsináltuk a mobiltartalom-szolgáltatást volt olyan, hogy jött Sugár (András), szőnyeg széle: fiúk, hogy képzelitek, hogy az MSZP-ről ilyen hírt adtok ki? Most voltunk a parlamenti frakciójuknál, most írtunk alá egy szerződést egy flottáról. Tulajdonképpen teljesen érthető, mert ő nagyobb összefüggésrendszerben volt, ők is eladtak termékeket, hirdetéseket, nemcsak telefont, és ez tud probléma lenni. Ha a kiadód tud kiadói fejjel totál sajtókedvelő, liberális szemszögből nézni dolgokat, akkor az jó. És Bíró erre képes volt. A srácok ebből keveset láttak, tehát Uj Peti, GG kevésbé érzékelték azt is, hogy kell egy háttér, hogy ezt végig lehessen csinálni.

A másik, amit én láttam, akkor is, meg később is, az a lángossütő-mentalitás volt. Akkor volt az internet-boom. Én őszintén szólva egy büdös szót nem értettem ebből az egészből, hogy hogy lesz az internetből sok pénz, hogy miért kellene sok pénz legyen belőle. Mindenki céget alapított, pumpálták fel őket. Később gyakorlatilag ez történt az Indexszel is: ott volt egy hatalmas nagy épület, őrült nagy szerkesztőségi teremmel, ami nekünk nem kellett, mert tíz-tizenöt emberrel dolgoztunk, de azt mondták, hogy vegyünk még fel embereket, és mutassuk a befektetőnek. Minek? Nem értettem, tényleg. Utólag persze nyilván értem, hogy mi volt az elképzelés, de belülről isten bizony nem értettem. Én jó újságot akartam csinálni, ők meg pénzt próbáltak csalni ezzel a befektetési történettel. Akkor volt a dotkomlufi, azt látták, hogy jön majd egy idióta befektető, és ideadja a pénzt, aztán majd lesz hawaii-dizsi. Engem ez a része nem érdekel. Értem, meg tök jó, ha az embernek sok pénze van, de én egy jó újságot akartam csinálni.

Bíró István megfogalmazott középtávon üzleti elvárásokat? Ilyenről volt közöttetek szó?

Persze, abszolút. Szerintem reális üzleti terv volt, ami arról szólt, hogy azért előbb-utóbb legyen nyereséges az Internetto. Az is lett, ha a négy évet összességében nézzük, akkor egy minimális nyereség volt is rajta, és szerintem ez a realitás. Ma is ez van, most is indult egy internetes újság Abcúg néven, azt is valameddig el fogják tartani, de ők se lesznek milliomosok, és senki nem lesz milliomos ebben a történetben, mert ez egy ilyen világ. Egy Facebookból lehet, hogy meg lehet gazdagodni, de az nem azt jelenti, hogy te is meg tudod csinálni a Facebookot. De akkor mindenkinek elborult az agya, ezek – bocsáss meg, hogy ezt mondom, de tényleg nem tudok mást mondani, mert ezt láttam – álló fasszal álltak ott, begőzölt aggyal, és akarták a pénzt, a tutit, és mindenki látta már a kurvajó autóját, mindenki látta a hatalmas lakását, az amerikai nemtudommit. Közben pedig ott volt egy picike kis újság, amit csinálgattunk.

Az ezek kik voltak? Az IDG? A többiek? Vagy úgy általában mindenki?

Megőrült ott mindenki, mindenki elvesztette a fejét. Én voltam a legkevésbé ebben benne, azért is kerültem ki ebből a történetből, mert én ezt nem így láttam. A mobilban volt lehetőség, abból tényleg meg lehetett gazdagodni, csináltunk is kétmilliárd forint nyereséget a Westelnek a harmadik év végén. Az világos volt, mert ott volt egy piaci helyzet, annak volt gazdasági háttere: elkérhettük az sms-ért a pénzt, az nem került semmibe, ott volt a kapacitás, ki lehetett használni. De ebből? Nem volt egyértelmű. Őszintén szólva én sem láttam, hogy ez lufi, csak nem értettem. Ott álltam, ezek meg mondták, hogy milyen kurva sok pénz lesz. Ezért a végén mindenki valamilyen módon bocsánatot kért.

Az IDG-vel való szakítás honnan jött? Mi vezetett odáig, hogy ti ajánlatot tettetek a lapra, hogy nézett ez ki?

Ezt próbáltam elmondani, hogy ezek a srácok begőzöltek, és mindenki pénzt akart csinálni ebből. Azt gondolták, hogy keletkezik egy profit, amiről csak én tudok meg Bíró, őrült nagy helyzet van, legalábbis nagy lehetőségek. És akkor jöttek Kőrösiék (Kőrösi Ákos, az Index későbbi befektetője), akik elmagyarázták ott egy-két embernek, hogy gyerekek, ebből most egy tőzsdei trükkel iszonyú sok pénzt lehet csinálni, és utána megpattanunk. Ez volt a fejekben.

Hogyan alakult ki az az összeg, amit ajánlatként tettetek, hogyan találtátok ki, hogy pont annyi legyen?

Nem tudom, ezeket az Ákosék rakták össze.

Előre elterveztétek a szakítást, kitaláltátok, hogy ha nem fogadják el az ajánlatotokat, akkor mi lesz a következő lépés?

Én ennek nem voltam a motorja, nem is nagyon emlékszem erre, most juttattad eszembe, hogy volt egy URL Consulting nevű cégünk. Ezeket GG-ék csinálták, én pedig olyan helyzetbe kerültem, hogy el kell döntenem, hogy mi lesz. Látszott, hogy ezek az emberek pénzt látnak benne, és előbb-utóbb menni akarnak. Nyilván nekem is vonzó volt valamilyen szinten, hogy majd lesz sok pénzünk, csak én nem értettem. Ők tolták végig, GG, Kőrösi, ők voltak azok, akik azt mondták, hogy lesz itt majd pénz.

Mindig az IDG keretein kívül képzelték el ezt a perspektívát, vagy esetleg nyomtak afelé is, hogy próbáld Bírót rávenni valamilyen átalakulásra?

Nem, az teljesen egyértelmű volt, hogy az IDG-n belül nem lesz semmi. Az IDG-ben voltak elképzelések, Bírónak is volt olyan management-szerződése, ami valahogy össze volt kötve a bevételekkel, ilyen ajánlatot István nekünk is tett. De ez nem volt téma. Van az a pont, amikor már annyira nyereségérdekelt vagy, hogy tulajdonképpen mindegy, hogy tulajdon vagy nem. De Ákoséknak nem ez volt a szcenáriójuk, ők kifejezetten tőzsdére akarták vinni a céget.

Azért is próbáltam ezt feszegetni, mert Bíró a vele készült interjúban azt mondta, hogy ő nagyon meglepődött, hogy honnan, miből lettek nektek hirtelen gépeitek, honnan lett anyagi hátteretek, amikor végül megtörtént a szakítás és elindult az Index.

Azt én szerveztem, az nem volt probléma. A szerkesztőség egy kis szervezet volt, az URL Consultingban nem volt egy fillér se, konkrétan semmi pénz, talán csak annyi, hogy mindenki megkapta továbbra is a kis fizetését, de ezek 80-100 ezer forintok voltak. Egy-két millió forint lehetett, amit Ákosék hoztak. A Közgázra mentünk. A Politika CD-t az Aula Kiadó adta ki, Halász Géza volt a kiadó igazgatója, ő hozott össze Gábor Andrással, aki az informatikai intézet igazgatója volt. Ott kaptunk egy termet a nyárra. A szakítás valamikor májusban volt, és a nyár végéig, három hónapon keresztül volt egy termünk a Közgázon. Oda be lehetett járni, ott volt a szerkesztőség. András volt az egyik hős, aki azt mondta, hogy oké, őt nem érdekli az IDG – pedig nagy hatalom volt az IDG –, nem érdekli, hogy mit mondanak, oda leülhetünk.

Az Index-korszak előtt, az Internettós időszakban milyenek volt a személyes kapcsolatok a szerkesztőségen belül? Egy emberként követtek téged, amikor az IDG-ből léptetek ki. Az Internettóban még volt olyan szellemi, érzelmi kohézió, erős közösség, ami egyes értelmezések szerint az új, átstrukturált szervezeti és üzleti modellben eliminálódott. Te hogy élted ezt meg?

Én érdekes módon nem vagyok az a társaság középpontja típusú fickó. Konkrétan, ha nagyon megkérdezed, én utálom az embereket. Utálok beszélgetni, nehezen veszem rá magam. Nekem személyesen az a csúcs, amikor otthon vagyok, kapálom a kiskertemet, és nézem, hogy hogy nő a fű. De az valahogy más, amikor te vagy a vezető. Ha a mostani cégemmel elmegyünk sörözni, én is megpróbálok beszélgetni, tudok, ha kell, de azért a srácok mondják inkább, mindegyik csillog, ők a társaság középpontjai. De nem irányítanak. Irányítani mindig én irányítottam, én találtam ki, hogy mi legyen a next step. Ezt imádtam. Mindenki látta, hogy az internet környékén lesz valami, hogy a számítógéppel valami lesz, ez nyilvánvaló volt, csinálták is a saját dolgukat, csak sosem mertek nagyot lépni. Én voltam a goalsetter, én voltam az, aki azt mondta: gyerekek, most a Holdra kell menni! Amikor Szakinak azt mondtam, hogy figyelj, csináljunk egy multimédia CD-t, ő azt mondta, hogy az lehetetlenség, hogy mi csináljuk meg az elsőt. És ugyanez volt végig. Hívjuk meg a miniszterelnököt! Hülye vagy, hova? Nem baj, találjuk ki, hogy hogyan. Akkor is az volt mindig a mondás, és most is azért szeretnek velem együtt dolgozni, mert én mindig azt mondom, hogy engem nem érdekelnek a problémák. Senkit nem basztam le azért, mert valami nem ment. Mindig az érdekel, hogy hozza a megoldást. Épp most beszélgettem valakivel, aki azt mondta, hogy mi, ő meg én olyanok vagyunk, hogy kivesszük a szervezetből a feszültséget, és nem belenyomjuk. Vannak olyanok, akik generálják a konfliktusokat. Én meg láttam egy célt, és azt a többiek könnyen elfogadták, elhitték. Ez volt a viszony. Én nem voltam abban az értelemben parancsnok, amilyennek Bodoky leírt egy Magyar Narancs-cikkben. Az biztos igaz, hogy volt, hogy türelmetlen voltam, de ők is türelmetlenek voltak.

Bíró is az autokrata jelzőt használta, amikor emlegetett.

Én vezető voltam, de nem voltam autokrata. Én úgy éltem ezt meg, hogy ha valakinek volt más elképzelése, akkor azt mondtam, hogy hajrá. De nem nagyon volt elképzelés. Általában ez szokott lenni: ott van a buli, a sok ember, és a sok embernek igazából nincs ötlete. Nagyon kevesen tudják, hogy mit kellene csinálni. Ha mondanak valamit, azok általában apró kis szarakodások. Én meg azt tudtam ebben a társaságban – és most is – adni a többieknek, hogy megmutattam, hogy oda, oda kellene elmenni. És az még pont az a távolság volt, ami befogható volt nekik.

Ez elveszett az Indexben?

Számukra mások lettek a célok, a pénz volt a cél. Korábban azért tudták elfogadni, amit mondtam, mert ezek tényleg érdekes ügyek voltak. És azért is jöttek vissza hozzám ilyen-olyan konstrukcióban megbeszélni, hogy mi volt, mert ezek a srácok mára mind visszatértek az érdekes projektjeikhez. Egyikből se lett milliárdos, talán CyD egy kicsit megszedte magát, és lett egy cége, nem tudom, hol tart anyagilag, de talán kicsit összeszedettebb. Az én cégem is rendben van. Nem tudom, ki hogy áll éppen, de alapvetően visszatértek a gondolkodós, beszélgetős világhoz.

Arra nem emlékszem, hogy azért, mert nézeteltérés lett volna, valakinek azt mondtam volna, hogy menjen el. Ilyen nagyon nem volt. (Bodoky) Tamásnak voltak ilyen konfliktusai, de az szerintem az az ő lelkivilágából, az ő gyerekkorából jött, hogy ő miért küzdött velem, abban viszonylag kevés szerepem volt, ezt ő bárkivel megcsinálta volna.

De nyilván már a mai tudásommal meg mai szememmel látom ezt, talán másként, mint volt. Biztos el lehet ezt mesélni másként is.

Az Internetto-korszak egyik sokat emlegetett érdekes története a Matáv-konflikus, amiben Bodoky is benne volt. Az ő narratívájában emiatt konfliktusa volt veled is, mert te fogékonyabb voltál Straubék érveire, ő pedig egy harcosabb, Matáv-fikázó álláspontot képviselt. Te hogy emlékszel erre a konfliktusra, a tarifa-kritikai, Fehér Könyvbe torkolló sztorira?

Abban Tamás nem nagyon volt szereplő. Lehet, hogy volt véleménye a témáról. Ő biztos másképpen emlékszik, ő akkor indult, és neki az volt a nagy valami. Ezért nem érzem magam olyan drámaian autokratának, mert sokan elmondhatják, hogy ők ott voltak, és csinálták. Tamás erre nem látott rá, nem ment végig ezen a sztorin, de ő maga érezhette, hogy benne van. Pont azért, mert nem én voltam a társaság középpontja, nem szerepeltem túl ezeket a dolgokat, én hagytam őket, írja meg, csinálja, beszéljen.

Két nagy internetes közösség volt akkor, a HIX meg a miénk. ‘97-ben volt a két közösségnek egy közös karácsonyi vacsorája. Akkor nekem teljesen elborult az agyam, mert megjelent a Népszabadságban egy cikk arról, hogy a Matáv engedett a távközlési tarfikákból, és olcsóbb lett Kínába telefonálni. Emlékszem, hogy hihetetlenül dühös lettem, hogy ez mi, ki telefonál Kínába? Viszont itt van ez a rengeteg internetező, akiknek felemelték az éjszakai tarifát. Erről beszélgettünk Hollósi Józsiékkal, nagyon dühösek lettünk, és elhatároztuk, hogy valamit kellene csinálni. Elkezdtünk írni egy közös levelet Straubéknak (Straub Elek, a Matáv akkori vezérigazgatója). Én a Matávot úgy láttam akkor, mint egy hatalmas nagy óriást, amit rosszul privatizáltak, gyakorlatilag meghatározza az ország gazdasági életét azzal, hogy a kommunikációs infrastruktúrán ül, azt csinál, amit akar, nincs versenytársa. Valószínű, hogy Straub is valami hasonlót láthatott, mert amikor megírtuk ezt a levelet, azonnal visszakézből válaszolt. Meghívtuk egy beszélgetésre, ami a C3-ban volt, az egy kicsit közös terület volt, belefért nekik is, meg nekünk is. Arra emlékszem – talán azon ott volt (Bodoky) Tamás –, hogy Straub feltette a lábát az egyik székre, állva beszélgettünk, és mondta, hogy de bazd meg, hát ti mit gondoltok, ez hogy lesz? Amire mi válaszoltunk, vitáztunk. Aztán Straub azt mondta, hogy oké, akkor végiggondolják, hogy mit lehet csinálni.

Akkor ijedtem meg, amikor kicsit később megjelent egy Matáv-óriásplakát. Egy gyufás skatulya volt rajta, és az a kérdés, hogy mit kaphatsz ma 3 forint 30-ért, vagy mit tudom én, amibe a gyufa került: „egy perc internetezést”. Akkor éreztem, hogy nem vagyunk egy súlycsoportban. Akkor elkezdtünk dolgozni a Fehér Könyvön, és összeraktuk ezt a jelentést a hazai internetellátásról.

Ki dolgozott ezen a jelentésen?

Turi Laci. Biztos, hogy Tamás is írt bele, nem azt akarom mondani, hogy Tamás ebben nem vett részt, csak nem emlékszem arra, hogy érdemben hozzáadott volna valamit. Szlovákiából jött egy fiú, akivel később dolgoztam, Kapri Nagy Zoli, Finnországból Jyrki Halonen, aki vicceseket írogatott, volt egy fiú, a Port.hu volt tulajdonosa, Veszelovszki Zsolt, akinek valahol vidéken volt a háza, és leírta, hogy neki mennyire nincs internete, és mennyire nem tud hozzáférni. Áttekintés volt, de alapvetően Turi Lacival raktuk össze ketten, Lacinak van szintetizáló agya, nekiült, és elkezdte nézni az adatokat. Megpróbáltunk egy higgadt, átfogó áttekintést adni. A végére Glatz Ferenccel írattunk utószót, amit persze én írtam meg, de azért aláírta Glatz. Ez arról szólt, hogy a 19. században nagyon drága volt infrastruktúrát fejleszteni, most sokkal olcsóbb, és sokkal nagyobb a hatása, tehát érdemes úgy összerakni, hogy működjön. Erre jött a Matáv-plakát. Szakiék akkor épp a másik oldalon voltak, és ők vitték az érveket Straubéknak. Eltelt egy csomó idő, nyár lett. Voltak tünetetések, először Spanyolországban volt egy internetsztrájk, aztán Németországban, és mi beszámoltunk ezekről, a hírlevélben írtuk, hogy no pasaran, spanyol testvérek, veletek vagyunk németek, mi mindent megteszünk, hogy nálunk ilyen ne legyen. De igazából nem történt semmi.

A korabeli sajtóközeg mennyire volt szolidáris veletek?

Semennyire, hiszen a Matávról, a legnagyobb hirdetőről beszélünk. Ehhez is kellett Bíró is, kellett hozzá egy adag tökösség.

Kívülről próbáltunk valamit elérni egész addig, amíg valahogy összekeveredtünk Hegyi Gyurival, aki kukuruzu néven nyomta, és kiderült, hogy a Matávnál pont az árazással foglalkozik. Ő magyarázta el nekem, hogy ez hogy van. Nem volt vita, meg kekeckedés, meg semmi, egyszerűen elmagyarázta, hogy ez gazdaságilag hogy néz ki, hogy számolják a perceket. Hogy hívják a zenekarukat a Hajós Andrással?

Emil Rulez.

Igen. Az Emil Rulez név is a mi zsargonunkból jött, úgyhogy tök nagy szimpátia volt. Vele meg a kollégáival többször leültünk, és kidolgoztunk alternatívákat. Aztán megint eltelt egy csomó idő, és nem volt válasz. Mi írogattunk az internetárakról. Karácsony előtt behívott Straub magához. Nem akartam egyedül menni, ezért Virág Andrással mentem, úgy volt, hogy ő kommunikációs tanácsokat fog adni nekünk. Aznap volt, hogy elütött egy rendőrt az a faszi, aki a Hegyaljáról jött le, sztár volt, és tán börtönbe is került.

Császár Előd.

Császár Előd. Minden le volt zárva és sokat késtünk. Straub egyedül volt, már nem volt ott a titkárnője sem, megkérdezte, hogy kérünk-e teát. Én akkor beszéltem vele másodszor vagy harmadszor ebben az ügyben. Elkezdtünk beszélgetni, András meg sem szólalt egész idő alatt. A végén Straub azt mondta, hogy itt van két javaslat, nézzétek meg, melyiket választjátok? Megnéztem, és mindegyiknek a végén ott volt, hogy mi lehet a megoldás, és az egyik egyértelműen sokkal jobb volt, mint a másik. Ez volt a flat rate-es (éjszakai alacsony tarifa) megoldás, a másikra nem emlékszem. Kérdeztem, hogy mitől függ, hogy melyik lesz, mire Straub azt mondta, hogy tőled. Mondtam, hogy ha tényleg tőlem függ, akkor legyen ez. És az is lett.

Ami akkor nagyon jó volt, lett egy éjszakai alacsony tarifa, mindenki örült neki. Biztos össze lehetett volna veszni, velem többen üvöltöztek az internetes ügyeim miatt. Az egyik György Péter volt, a másik Gecser Ottó. Gecser Otttó volt a Telekom vezérhelyettese. Egyszer felhívott, és szabályosan, így ahogy mondom, a kurva anyámba elküldött, hogy mi a faszt képzelek én, hogy megpróbálok beleszólni a Telekom árfolyampolitikájába. Ezek azért nem kellemes dolgok. Ezt mindenkinek elmeséltem, mert úgy gondoltam, hogy csak így lehet.

Ez még a megállapodás előtt volt?

Persze. A plakát környékén, annak az évnek a tavaszán, utána jött a plakát. A másik meg György Péter volt, aki nemcsak emiatt, de többször felhívott, és megpróbált nekem irányokat adni, hogy mit kéne csinálni meg hogyan. Például felhívott konkrétan azzal, hogy rúgjam ki Bodokyt – ha már Tamásról beszélünk, volt egy ilyen is –, mert Tamás ott is próbálkozott, meg ismerte, tudta, hogy nagy pofája van, talán írt is róla valamit. Mondtam neki, hogy figyelj, szerintem én se hívlak fel téged azzal, hogy kit rúgjál ki, hát te se hívjál fel engem evvel, ezt hagyjuk. De Tamást nem kellett kirúgni, ment magától.

Így jutottunk el a flat rate-ig, ami nem a világ legjobb megoldása volt, most már jobban látszanak a problémák meg a megoldások is, de akkor ez fontos előrelépés volt. Páran kritizáltak, volt egy teleház Pázmándon, és a teleház mozgalom vezetője mondta, hogy ez így nem volt jó. Talán még azt is mondta, hogy ők majd sztrájkolnak, meg hogy elárultuk őket. És ezek szerint Tamásnak sem volt ez jó. De alapvetően mindenki lenyugodott.

Igen, Bodoky is úgy emlékszik, hogy azért távozott végül, mert nem tudta elfogadni ezt.

Tamás mostanra érett és kiegyensúlyozott ember, és nem is akarok erről sokkal többet mondani, de akkor ő kifejezetten kereste a konfliktusokat, neki az volt az éltető, hogy üssék. Én ebben egy idő után nem akartam részt venni. Nagyon tehetséges volt, de Uj Petit százszor tehetségesebbnek tartottam. Tamást kicsit úgy láttam, mint egy problémacsomagot, hogy ha elmegy, jó, hát menjen. Tamás egyáltalán nem tudott olyan jól írni, mint Péter, aki irodalmilag értékelhetően írt, Tamás meg szögletes volt mindig. Amit most csinál, annak maxi respect, ne is bonyolódjunk bele már ebbe.

Mikor jött az az ötlet, hogy napi hírszolgáltatás, folyamatos újságírói, klasszikus hírújságírói aktivitás legyen az Internettóban? Mert nem rögtön.

Nem. Nem volt rá lehetőség. Az világos volt, hogy hír kell, valahogy fönt kell tartani az érdeklődést, hogy visszajöjjenek. Az sokáig nem állt össze nekem, hogy ez egy szakma. Azt gondoltam, hogy majd beül a nem tudom ki, és megcsinálja. Ez egy darabig így ment, Turi Laci írogatott IT-híreket, a hírlevél híreit Barczi Imivel, ezek tényleg tök jók voltak, de azért ez nem hírszolgáltatás. Ma már tudjuk, hogy hogy kell, azóta a Westelnél csináltam is profi hírszolgálatást, ahogy kell. De akkor ez még nem állt össze, tán MTI-nk sem volt, csak nézegettük, összeszedtük a híreket.

Nyomtatott lapból? Televízióból?

Alapvetően IT-hírek voltak, nem lehetett nem IT-hír, mert ott állt Bíró, az Internetto időszakában ez így volt. Lehet, hogy a vége felé már voltak általánosabb hírek is, de azért mégiscsak arról szólt az újság, hogy merre tart az információs társadalom, Bill Gates mit mondott az internetről, itt volt Bill Gates Magyarországon, hogy az Oracle és a szólásszabadság… A ‘90-es évek vége alapvetően az információs szupersztráda korszak, nem volt még 2001, nem volt totális ellenőrzés, minden úgy nézett ki, hogy itt a jövő, és ez tényleg nagyon fontos. Ehhez képest Torgyán meg a többiek a mi közönségünknek nem voltak érdekesek. Behívtunk embereket beszélgetésre, úgy képzeld el, mint egy magazint, de egyébként a hírek arról szóltak, hogy mekkora drive-ot adtak ki, amit ma már nem olvasnál el. Akkor minden arról szólt, hogy hogy változik a szólásszabadság, gyermekpornográfia és robbanószerek a neten, lesz-e könyv tíz év múlva. Azon volt vitánk, hogy a hírek mennyire térhetnek el a konkrét technológiától. Mennyire tudunk mi szólásszabadságról beszélni, vagy mennyire kellene IP-protokollokról beszélni. Gazdasági hírek csak sokkal később lettek, ha egyáltalán voltak az Internettóban.

Az írásos visszaemlékezések szerint Gerényi már akkor is próblált internetes rádióadásokat csinálni, vagy volt a Mihancsik Zsófi által szerkesztett-moderált Hét kérdése, és már itt feltűnik az Internetto-korszakban Kőrösi Ákos neve, aki próbálgatta a kereskedelmi irányt, online áruházat.

Valamit próbált, de az nem volt komoly.

És elindultak a vidéki és határon túli mutációk.

Igen, a mutációk a tartalom szempontjából fontosak voltak, de soha többé nem csinálnám még egyszer. Nagy baromság volt, kontrollálhatatlan volt, hogy ki mit rak föl. Volt is valami zűrös ügy a Balaton környékén, valami szcientológia. Nem volt minőségbiztosítás. Ma ezeket blogoknak hívnánk.

Inkább események voltak, amiket mi generálgattunk, inkább ezek voltak fontosak. A Pannonnak akkor lett országos lefedettsége mobilinternetben. Végigmentünk az országon 24 óra alatt, ott volt GG is, és toltuk a semmit, road movie vagy road blog volt arról, hogy merre jártunk, mi történik. Kiírtuk, hogy tud-e valaki Makó környkén egy fasza csárdát, mert éhesek vagyunk, és megírták, hogy hol van. Egy nap volt, felkészültünk, levezényeltük, befejeztük. Amikor választás volt, talán a ‘98-as, akkor együtt utaztunk egy urnával Bajára. Én úgy éltem meg, meg úgy is emlékszem rá, hogy ilyen esemény-gócpontokat próbáltunk keresni, amik fontosak valahogy ennek a közösségnek, vagy kapcsolódott a témához.

Ezek szerint ezek a mutációk teljesen szabadon, ahogy mondod blogszerűen működtek akkor.

A blog szót nem ismertük akkor, de gyakorlatilag igen. A megállapodások arról szóltak, hogy ők használhatják a nevet, és adnak tartalmat. Ez azért lett volna jó, hogy majd mi belehelyezhetünk hirdetést, de nem volt semmilyen szakmai kontroll. Egy idő után próbáltunk kiadni egy kézikönyvet, de kiszaladt a kezünkből az irányítás. Ott a mutációkban legalább százan dolgoztak. Amikor a Westelhez mentem ez után az egész után, az volt a fő állításom, hogy öt embernél többel nem akarok dolgozni. Azt a végén 10-12 emberrel fejeztük be. Ez egy kicsit válasz arra, hogy hogy lehet együtt dolgozni ennyi emberrel: sehogy.

Te voltál az az ember, aki így-úgy azért mégis tartottad a kapcsolatot a mutációkkal a szerkesztőségből?

Az volt a koncepcióm, hogy ennek úgy kell működnie, mint egy hangyabolynak. Egy hangyaboly is egy célt szolgál, de senki nem mondja meg az egyes hangyáknak, hogy mit csináljanak.

Volt egy online tévéadásunk is, talán ‘98-ban. Felmentünk a Citadellára, és egy napon keresztül onnan nyomtuk az élő tévéstreamet, amit értelemszerűen senki nem tudott nézni. Csupa ilyenünk volt. Annak sem volt felelős szerkesztője, de mégis végig volt műsor. Nem mondtuk senkinek, hogy kell csinálni, tán volt egy adástükör, de soha nem csináltunk tévét, nem tudtuk, hogy kell megszervezni egy napot. De avval, hogy mindenkinek elmondtuk, hogy ez lesz az első online tévé, gyere segíts, és legyenek beszélgetések, és Citadella, tök jó kilátás, elkezdett működni, és az éjszaka közepén is volt ott valaki, akivel lehetett ott beszélgetni. Kimentek újságíró gyakornokok, csináltak interjúkat, visszahozták a kis videófelvételeket, felraktuk. Hangyabolyszerűen lett megszervezve az egész, és nem úgy, hogy valaki irányított. Ez a szervezési mód bizonyos ideig működik, de utána át kell állni.

A Magyar Televízióval is volt valami együttműködésetek a Mélyvíz című beszélgetős műsorhoz kapcsolódva, ahol az Internetto közreműködésével sikerült interaktívvá tenni a műsort.

Igen, voltak ilyenek. Egy csomó ilyen volt. A tartalom inkább arról szólt, hogy ezeket bejelentgettük, levezettük. Magunkról szólt, arról, hogy mit lehet csinálni.

Nekem az eddigi elbeszéléseidből meg másokéból is úgy tűnt, hogy a szerkesztőség esetlegesen alakult, fejlődött, szerveződött. Ha jött valaki, akit tehetségesnek láttál, vagy feltűnt valaki, bemutatott valakit, akkor az jöhetett? Hogy működött? Volt-e látszámkeret?

Biztos volt egy pénzkeret, amiből lehetett gazdálkodni, de szívesen dolgoztak ingyen. Ez nem volt kérdés, mindenki tök lelkes volt, szívesen kipróbálták magukat, voltak gyakornokok, jöttek emberek nézni, hogy mi van. Például Török Andrással is így ismerkedtünk meg, aki aztán szponzorálta az Internet Expót, és társait.

Nagyon mókás volt, amikor Bíró arról mesélt az interjújában, hogy Andrassew annyira bedilizett a moderálástól, hogy nem tudott róla lejönni. Korábban Mihancsik Zsófiának volt ez a reszortja…

Ő is bedilizett.

Amikor korábban a fórumozásról beszéltél, mondtad, hogy nem volt teljesen egyértelmű, hogy mit lehet tenni, mihez van jogosítvány, mi ennek a protokollja. Hogy alakult ki a felhasználói tartalom kelezése?

Közösségi alapon. Adtunk jogot a legaktívabbaknak, meg azoknak, akik a leginkább kritizáltak minket, hogy miért ezt vagy azt filtereztük ki, hogy moderáljanak. Azt gondoltam egy idő után, hogy ez az ő közösségük, és tök szép dolgok vannak rajta, meg érdekes ügyek, de mi ehhez nehezebben tudunk hozzászólni, mondják meg ők, hogy ki lehet ott, meg ki nem. A moderátoroknak külön életük volt, akikkel szintén összejöttünk, söröztünk, halál jó társaság volt, bár nem olyan, akivel így utólag még leülnék, de kedves bolondok. Nem író emberek, hanem nagyon mélyen demokraták, akik tudták, hogy kit miért fognak kivágni, és azt jól is tették. Így ment Mihancsik Zsófi után a moderálás. Zsófinak tényleg nem szabad ilyesmit adni. De szerintem egyébként senkinek, ha egy emberé a hatalom, akkor elveszti a kontrollt.

Az interjút 2014. szeptember 17-én és szeptember 24-én Vorák Anita és Bellai László készítette, a szöveget Vorák Anita szerkesztette. Az interjú helyszíne Nyírő András irodája volt.