„Tokkal-vonóval meg kellett volna venni az Internettót” – Interjú Léderer Pállal

2000-ben a Népszabadság arisztokráciájának számító külpolitikai rovat elismert munkatársából, volt bonni tudósítóból lett a legnagyobb példányszámú magyar napilap online produkciójának vezetője. 2002 után, amikor többségi tulajdonsoként a német Bertelsmannt a svájci Ringier váltotta, az online fejlesztések sorsát is megpecsételő regresszív időszak következett. A Léderer Pál által szorgalmazott céloktól, a print horizontján túlmutató szerepvállalástól egyre távolabb került a Népszabadság.

 

Első kérdésem Hozzád is az lenne, hogy mit gondoltál az informatika, majd később az internet elterjedéséről, mennyire foglalkoztatott ez az új perspektíva?

Az apám műszaki ember volt, a Videoton Rt. alapító igazgatója, a vállalat a KGST-n belül a hetvenes évek második felében már számítógépek gyártásával is foglalkozott. Ilyen értelemben elég korán fogalmat alkothattam arról, hogy mi fán terem a számítástechnika. Azzal együtt, hogy különösebben nem vonzott, de nem is taszított, elfogadtam, hogy szükség van rá.

A Kopintnál, majd a Zöld Újságnál kezdtem a pályát, ’77-től a Világgazdaság, később a HVG moszkvai tudósítója lettem. ’81-ben járt le a kiküldetésem, és utána már csak egész rövid ideig voltam a szerkesztőségben. Akkor indult az Ötlet című gazdaságpolitikai hetilap. Erdős Ákos találta ki, aki egy rendkívül ambiciózus, dinamikus, vállalkozó szellemű fiatal újságíró volt. Azt hiszem, Pécsről került fel Budapestre azzal az elképzeléssel, hogy újságot alapít – sokkal több ötlete nem is volt erről. Nem tudom, hogy eleve azzal az elképzeléssel jött-e, hogy ezt a KISZ KB-val finanszíroztatja meg, de a lényeg, hogy az ötletet a KISZ Központi Bizottságának gazdaságpolitikai osztálya, titkársága rögtön felkarolta. Csak azt kérték, hogy tegyen le az asztalra egy ütős koncepciót, és akkor azt majd megtárgyalják. Ilyen ütős koncepciója nem volt, ezért elment mindenkihez, aki számított akkor a magyar sajtóban: Mester Ákoshoz, akinek egyébként az egyik tanítványa volt, és eljutott Vince Matyihoz is, aki a HVG alapító főszerkesztője volt, nekem meg volt kollégám. Ő lényegében tollba mondott Ákosnak egy lapkoncepciót, aminek az volt a lényege, hogy akkoriban hirdette meg az MSZMP, hogy támogatni kell a vállalkozásokat, ekkor indultak meg a GMK-k, a „háztáji az iparban” című mozgalom. És hogy milyen jó lenne, ha ebben a KISZ is valamilyen módon szerepet vállalna, részben a médiáján keresztül. Ez volt az ötlet, hogy ez majd foglalkozzon innovációkkal, műszaki fejlesztésekkel, fiatalokkal, mindennel, ami korszerű, kreativitással összefügg, és ami segít népszerűvé tenni a fiatalokkal a vállalkozást, whatever it means.

És akkor az Erdős megkajolta ezt az ötletet, szépen formába öntötte, és elment vele a KISZ KB embereihez, akik ráütötték a pecsétet. Zöld utat kapott, hogy elindulhat harminc fős szerkesztőséggel egy új gazdaságpolitikai hetilap. Vince adott neki egy hosszú listát, hogy szerinte kikkel kellene együtt dolgoznia, rajta volt egy csomó volt világgazdaságos, Kocsi Ica, Réti Pali, Hámori [Iván]… Láng Zsuzsa, aki aztán később az Erdős Ákos felesége lett. Elég ütős társaság volt. Én, amellett, hogy főszerkesztő-helyettes lettem, a nyelvismeret alapján hozzám tartozott a külföld, oroszul, németül, angolul beszéltem. Előfizettünk szinte az összes ilyen vállalkozással, innovációval, technológiával foglalkozó magazinra, német, angol nyelvű dolgokra. Abban az időben robbantak be a Jobsék, a Bill Gates-ék, és anélkül, hogy a szerkesztőségben – emlékszem, nem volt még számítógép, aztán a végén lett, egy Commodore 64-es, tehát anélkül, hogy –tapintottunk volna számítógépet, a lapban minden héten volt egy-két cikk, hír, hírecske, ami behozta és közvetítette, szerintem nem rossz színvonalon, ezeket a dolgokat az olvasóközönség számára. ’82-83-at írunk. Aztán snitt.

’84 elején engem megkeresett Hajdú János, aki akkor a HÉT főszerkesztője volt, hogy nem mennék-e át oda. A moszkvai éveknek köszönhetően sokat foglalkoztam szovjet dolgokkal, főleg a szovjet gazdasággal, és neki pont egy olyan emberre volt szüksége, aki az akkori nagy átalakulást tudja coverolni, aki a stábon belül azt a gazdasági, technológiai vonalat vinné a HÉT kínálatában, amit én egyébként a HVG-ben és az Ötletben képviseltem.

A HÉT volt az első a Magyar Televízióban, amelynek a gyártási csoportjában volt egy srác, aki valamilyen szinten tudott programozni és használt Commodore 64-est, a HÉT teljes műsortervét és gyártási folyamatát azt ő már computeren csinálta. Hajdú halálbüszke volt. A másik az, hogy akkor találkoztam először, talán ’86 lehetett, az internet elődjével. Csináltunk egy riportműsort a Halley-programról, amiben magyarok is benne voltak. A magyar részvételt a NASA-val, az orosz és az európai űrhajózási ügynökségekkel a KFKI-ban koordinálták. A KFKI-s kapcsolat révén sikerült elintézni, hogy Washingtonban a NASA-nál fogadják a HÉT forgatócsoportját. Bementem a fickóhoz a KFKI-ba, fenn a Szabadság-hegyen, beszélgetünk, kérdezi, hogy mikor lenne jó? Mondtam, úgy tervezzük, hogy mondjuk november 5-én érkeznénk meg New York-ba, ott van valami program és aztán másnap, harmadnap átmennénk Washingtonba. Jó, megkérdezem tőlük, mondta. Azt hittem, hogy telefonál nekik, de nem, odaült a számítógéphez és bepötyögött valamit, aztán három perc múlva megjött a válasz, hogy oké, mondjuk meg, kik mennek. Ők már benne voltak a nagy nemzetközi kutatóintézetek internetjében. Teljesen elaléltam, hogy ilyen van.

Külker főiskolát végeztem, aztán jelentkeztem a közgázra ilyen kiegészítő szakra és ott szórakoztattak bennünket az ilyen semmire se jó programozási ismeretekkel, volt informatika tantárgy, tehát valamilyen szinten a programozást elsajátítottam. De az első saját számítógépes munkám az valamikor ’87-88-ban volt. Szintén Erdős Ákossal kapcsolatos, ő akkor már megalapította a Láng Kiadót és az első könyvét azt együtt csináltuk. Mégpedig úgy, hogy valamelyik ismerősével csináltatott egy programot, egy olyan szövegszerkesztő programot, amivel egy Commodore 64-esen, hárman gyakorlatilag mindent meg tudtunk csinálni, tehát onnan már nyomdai-előkészített anyag tudott kimenni. Újabb snitt.

’87-ben a televíziótól átkerültem a Népszabadsághoz.’89-ben, nyáron kiküldtek Kelet-Berlinbe, NDK-ba tudósítónak. Akkor már lehetett látni, hogy balhék vannak, de arra azért senki nem gondolt, hogy az év végére az NDK mint olyan már lényegében nem lesz. Ott maradtam ’93-ig, de úgy, hogy közben végig csináltuk a fal lebomlását, a német újraegyesítést, és az újraegyesített Németország tudósítójaként átkerültem Bonnba. ’93-ban jöttem haza és lettem a Népszabadság külpolitikai rovatvezetője.

Németországban hol tartottatok ezen a téren?

Amikor ’91-ben Bonnba átmentünk, akkor vettem meg az első asztali számítógépet. Internet nem volt még. Arra határozottan emlékszem, hogy Berlinből még telexen adtam az anyagokat. Meg nem mondom, hogy mikor álltunk át a számítógépes kommunikációra. A Népszabadság marha jól volt eleresztve, mindig volt egy csomó beíró kollegina, akiket bármikor, éjjel-nappal lehetett hívni. Pénz nem számított, úgy hogy a világ végéről is tudtál nekik diktálni és ha valaki rutinosabb volt, az viszonylag gyorsan le tudott diktálni egy anyagot, aki kezdő volt vagy nem volt olyan gyakorlata, az meg órákig telefonált és csinálta a költségeket. Nem emlékszem pontosan, de nyilván ’92-93 körül tértünk át az e-mailezésre és az elektronikus szerkesztésre illetve kommunikációra.

Arra emlékszem, hogy’93 végén már úgy jöttem haza Bonnból, hogy tele volt a fejem a friss, Németországban szerzett benyomásokkal. Meggyőződésemmé vált, és az első perctől kezdve hangoztattam is, mind a szerkesztőségben, mind a kiadónál, hogy az egyetlen lehetősége a Népszabadságnak, hogy életben maradjon, ugyanakkor eszméletlen esély is, ha elkezd nagyon gyorsan több lábra állni és követi azokat a trendeket, amiket a nagy német kiadók különböző intenzitással csinálnak. A legjobb példa a Spiegel volt, mert a Spiegel kezdett bele saját televíziós produkciókba, ők vették először és nagyon komolyan az online tartalomkészítést, különböző multimédia tartalmakat.

Szerencsére a külpolitikai rovat a legjobb hely volt a Népszabadságban. Csupa felkészült, felvilágosult, világot látott, nyelveket tudó, érdeklődő ember, rettentően jó társaság, nagyon nagyrészt önjáró kollégák. Igazából nem volt szükség ott rovatvezetésre, mert műhelyként tudtam működtetni a csapatot. Minden nap leültünk délben az én szobámban, hogy akkor most beszéljük meg, mi a helyzet ma a világban, mi az, amit nekünk ebből okvetlenül fókuszba kell állítani és mi az, ami kevésbé fontos. Jól bejáratott ügyeleti rendszer volt, tizenvalahány állandó külföldi tudósítóval. Állandó dilemma volt, hogy melyik ujjamat harapjam meg, olyan jó volt a rovat kínálata. Magától ment minden, viszont ennek köszönhetően nagyon sok időm volt arra, hogy arról tájékozódjam, egyébként milyen irányba megy a világ médiaügyekben.

Nem akarok nagyon eltérni a fő témánktól, de azt szeretném megkérdezni, hogy ez a fokozott külpolitikai érdeklődés, általában jellemző volt a korabeli magyar sajtóra, vagy a Népszabadság kivételesnek számított e tekintetben?

Azt gondolom, hogy a minőségi sajtóban nagyon erős volt. Mindenhol színvonalas volt a külpolitika, idetartozott a Magyar Nemzet, a Magyar Hírlap, a Népszava, a Világgazdaság, a Heti Világgazdaság. Azt hiszem, nagyon sokáig a szakmai normák is rendkívül magasak voltak és komolyan is vették őket. A Népszabadság olyan szempontból volt kivételezett helyzetben, hogy megengedhette magának, hogy saját, kiterjedt tudósítói hálózatot tartson fenn, amit kisebb mértékben a rádió csinált még, meg az MTI. Aztán az MTI és a Népszabadság csomó helyen kooperált is. A Közel-Keleten vagy egy időben Hanoi-ban. Úgy tudom, Havannában is közös tudósító volt. Valamennyire megosztották a költségeketó. Amennyire emlékszem, az esetek többségében a Népszabadság adta az embert, aki dolgozott az MTI-nek is, cserébe az MTI átvállalta a költségek egy részét. A külpolitikai rovatban, ezt hangoztattam is, arisztokraták voltunk a Népszabadságon belül. Nagyon jó helyünk volt.

A lap rovatstruktúrájában is kiemelt pozíciója volt a külpolitikának.

Persze. Szerintem a Népszabadság vége, az köthető például olyan döntéshez, amikor azt mondták, hogy a külpolitikát vigyük beljebb. Hál’istennek akkor én már nem ott voltam. ’96-ban visszamentem Bonnba, pontosan a tökölés miatt. Elnézést, a kérdéseim hatására kicsit elkalandoztunk. Ott tartottál, hogy a rovat jó állapota miatt volt időd alaposan tájékozódni a szakmai trendekről. Milyen példák impresszionáltak téged akkoriban?

Abban az időben indultak a kereskedelmi adók. Horn Gyuláék idején született a döntés. 1994-ben lett a Horn a miniszterelnök, ők indították el az RTL Klub, TV2 műsorait. És teljesen logikusan el kezdtek jönni a kereskedelmi tévék emberei a Népszabadsághoz, hogy valamiféle tartalomkészítési együttműködést találjunk ki. És mivel az Eötvös tudta, hogy ez nekem az egyik mániám, mindig hozzám küldözgette az embereket, a Tolvaly Ferencet, a Sándor Palit – akinek szintén volt valamilyen szerepe, pontosan már nem emlékszem, milyen televíziót akart csinálni. Vagy a Sándor Pistit, aki kereskedelmi rádiós vonalon mozgott. Konkrét vagy félig konkrét elképzelésekkel jöttek és akkor én beszélgettem velük. Mondtam, hogy persze, autós műsort is tudnánk csinálni, külpolitikai magazint is tudnánk csinálni, bármit tudnánk csinálni. A szürkeállomány a Népszabadságban, mondhatni a legjobb, mindenre van ember, csak akkor konkretizáljuk a dolgot. Egy pontig mindig eljutottunk, aztán egy ponton túl kellett a főnöknek, az Eötvös Palinak a döntése. Az Eötvös Pali meg hát nem arról volt híres, hogy szerette az ilyen dolgokat. Őt a lap érdekelte, azzal kelt és azzal feküdt. Jó volt neki, hogy legalább ezzel valaki más foglalkozik.

’95-ben kint voltam Párizsban valamilyen konferencián és hazafelé jövet a repülőgépen láttam, hogy az összes újságnak, a nyugati lapoknak az első oldalán van, hogy a Bertelsmann, a mi tulajdonosunk és az America Online valami hatalmas stratégiai együttműködésben állapodott meg.

Két dologra voltam kíváncsi, hogy az embereim, a rovat mit kezdett ezzel a hírrel. Két nappal később jelentettünk meg róla egy rövid hírt. És hogy egyáltalán ehhez mit szólnak? Először berohantam az Eötvöshöz, hogy mit szól ehhez? Azt mondja, mit szólnék? Mondom, hát figyelj, Pali, marhanagy dolog, hogy a mi tulajdonosunk elhatározta, hogy az egyik legnagyobb amerikai online szolgáltatóval stratégiai partnerséget köt, mert be akarják hozni ide a technológiát, meg a know how-t, ő pedig a tartalmat teszi bele ebbe. Ez a jövő, és nekünk meg kell keresnünk a Bertelsmann-t, hogy vonjanak be minket ebbe a dologba. A napi sajtóból meg a periodikákból volt fogalmam arról, hogy mi az internet, de nem voltam internethasználó. ’95-t írunk ekkor…

Az Internetto ’94 augusztusától működött. Azt nem olvastad?

Nem.

A multimédiás előzményét, az ABCD-t ismerted?

Nem. Azt tudtam, hogy az Uj Peti az ilyen internet vonalon kavar, de hogy konkrétan mi az a kavarás, odáig nem jutottam. Azt sikerült kideríteni, hogy a házban, a földszinten, az archívum valamelyik eldugott helyiségében volt egy számítógép internetkapcsolattal és akkor ott bizonyos rendszergazdák már használták. De az volt az érdekes, hogy miközben ezt a vonalat nyomtam, hogy nekünk is ezt kellene csinálnunk, meg valamit ki kellene találni, meg kellene beszélni a németekkel, hogy ébredjenek fel, és nem csak Gütersloh-ban, hanem Budapesten is, ezen közben én nem kerültem közvetlen kapcsolatba az internettel.

Aztán lehet, hogy az volt, hogy a Pali mondta, beszélj a Giffels-szel. [Günter] Giffels egy viszonylag fiatal pasas volt, a német igazgatója a Népszabadság-kiadónak. Kértem tőle egy kihallgatást, lementem és mondtam neki, hogy ezt olvastam az újságban, biztos maga is látta. Nem, ő nem figyelt oda, de majd tájékozódik. Mondtam neki, hogy az lenne jó, ha az AOL-lal kötött stratégiai paktumban lenne esély rá, hogy a Bertelsmann, ha ebben a régióban tájékozódik, akkor a Népszabadságra számítson, tehát a mi bázisunkon fejlesszen. Mondta, hogy rendben van, tájékozódik néhány telefont megereszt, aztán visszatérünk a dologra. Eltelt néhány hét és a titkárnője szólt, ha ráérek, akkor menjek le az igazgató úrhoz, mert összehívott néhány embert. Úgy emlékszem, ott volt a Dombi Gabi, a rendszergazdák főnöke, a Giffels meg én, így négyen voltunk. Akkor még elhangzott, hogy az akkori washingtoni tudósító, a Füzes [Oszkár] is küldött az igazgatónak, de lehet, hogy a Dombinak, egy feljegyzést erről: hogy ő azt tapasztalja az Egyesült Államokban, hogy az újságok kezdenek kísérletezni online tartalmakkal is és érdemes lenne megnézni, hogy ez a Népszabadság számára mit jelent.

Giffels két-három havonta ezt a kört egy pohár ásványvíz és néhány sós sütemény mellett fogadta. Beszélgettünk, meg nem mondom, miről, de a lényeg az volt, hogy neki azt mondták a német főnökei, hogy nyugi, nyugi, tényleg van egy ilyen, küldtek is prospektusokat, dokumentumokat arról, hogy mi is van a megállapodásban, de egyelőre még nincs szó arról, hogy ők ezt Kelet-Európában is meglépjék, úgy hogy csináljuk mi magunk.

Tehát kint már konkrét tartalomfejlesztési projektekbe kezdett a cég, de itt még befékezték vagy nem szorgalmazták?

Igen, hogy mi még nem tartunk ott. Ezekből a beszélgetésekből nőtt ki aztán a Népszabadság Online is, ami szerintem nagyon nagy mértékben, 95%-ban a Dombi rámenősségének volt köszönhető. Valószínűleg egy idő után ő is úgy látta, hogy a Giffels-szel jókat lehet beszélgetni, de valamit már csinálni is kell. Biztos elmesélte neked, végül, hogy sikerült megállapodni. Gábor nem igazán érezte jól magát a lapnál, a kultúrrovatban volt, és nem tudom megmondani, mi lehetett az oka, de nem találta a helyét, lehet, hogy fenyegetve is érezte a státuszát. Az is lehet, hogy nem is volt státuszban, hanem csak szerződése volt, ezt nem tudom pontosan. A deal végül az volt, hogy ő – mint Mr. NOL, nevezzük így – státuszba került. Nem tudom, milyen megállapodást kötöttek a Giffels-szel, mert mondom, közben’96-ba fordult és nekem már elegem lett a külpolitikai rovat nemvezetésből, meg abból, hogy ezek a televíziós dolgok, meg az online sem megy igazán előre. A bonni utódomnak, Dési Andrisnak lejárt a megbízatása és akkor bementem az Eötvöshöz és mondtam neki, hogy megpályázom ezt, még egyszer visszamennék Bonnba, mert szakmailag ez most nekem érdekesebbnek tűnik. És akkor kérdezte: miért nem akarod csinálni inkább ezeket az alternatív média dolgokat, a NOL-t meg a nem tudom én micsodát? Mondtam neki, hogy akarnám én, de ezek a dolgok nem mennek.

Akkor már a Dombi-féle verzió ment?

Megmondom őszintén, nem emlékszem, arra emlékszem, hogy eluntam ezeket a kávézgatásokat a Giffelsnél. Kiszálltam belőle, de valószínűleg már akkor, amikor az már látszott, hogy a Dombi valamit elindít.

Az ő interpretációja úgy foglalható össze: megkapta az engedélyt, hogy elindítsa a Népszabadság Online-t, de támogatást nem adtak hozzá, neki kellett kitermelnie az induláshoz és a működéshez szükséges forrást. A koncepció nem volt más, mint hogy a print Népszabadság anyagait fordítsák át internetre, és mire a nyomatott lap az olvasók kezébe került, az online is fogyasztható volt. Az első év hárommilliós pozitív szaldóval zárult, és ekkor egy értekezleten, amin Dombi nem volt jelen, egy másik kolléga bejelentkezett az online vezetésére, amit az ő információi szerint Eötvös Pál el is fogadott. Gábor ekkor távozott. Majd a kolléga, akire rábízták a honlapot, nem volt ura a technikának, így az első év után egy év rögtön ki is maradt a NOL történetéből.

Hát látod, ez nekem kiesett… Én ’96 nyarán mentem ki, és előtte megkérdezte tőlem a Pali, hogy miért nem csinálom a NOL-t, meg az ilyeneket, a televíziót? Volt Népszabadság Rádió is pár hónapig. A Rózsa [Péter] volt benne, és szerintem még a Havas [Henrik] is…

Földfelszíni frekvencián?

Volt valami frekvencia. De televízió is volt! Bárdos András volt fél évig a Népszabadság Televízió igazgatója vagy főszerkesztője, nem tudom, minek nevezték. Ő volt a főnöke, íróasztallal, külön szobával, fizetéssel, nem tudom micsodával. Nem emlékszem milyen frekvencián ment a rádió, csak azt, hogy kialakítottak egy kis hírstúdiót, és vetésforgóban híreket olvastak be. A külpolitikai híreket az Inotai Edit és a Doncsev Andris szerkesztették. Tudod, a Doncsev Andris, aki aztán később az Orbánnak valamilyen belső embere lett.

A tévé kábeltévé volt?

A televízió nem indult el, előkészítési fázisban volt. Megtaláltam egy levelet, ’96 utánról. Kint voltam Bonnban, amikor a Giffels küldött egy levelet, melyben arra kért, hogy írjam le, lehetőleg minél részletesebben, hogyan képzelném el a Népszabadság Televíziót? Mert sokat beszéltem róla, mielőtt kimentem Németországba, hogy milyen lenne a magyar Spiegel TV. És akkor volt egy idő, amikor a Bertelsmann-nal lehetett ezekről a dolgokról tárgyalni. Egészen addig ugye, amíg meg nem született az a versenyhivatali döntés, hogy a Bertelsmannak meg kell válnia vagy az RTL Klubtól vagy a Népszabadságtól. Aztán a Népszabadságot dobta be. És ez volt, lett a halotti csók nekünk, szerintem.

Tehát megpályáztad másodszor is a tudósítói állást.

Igen, és ’96-ban ki is mentem. Ja igen, és azt kérdeztem az Eötvöstől, hogy milyen pouvoirom lesz? Azt mondja, mire gondolsz? Hát pénz, paripa, fegyver, mi lesz? Azt majd megbeszéljük. Hát akkor inkább kimegyek Bonnba. Azt mondja a Dombi, hogy akkor ő meg is kapta a NOL-t?

Igen, egy évig csinálta. Technikai közreműködők voltak még benne, két embert említett. Újságíró az akkori koncepció szerint még nem volt. Sikerült szponzorként, támogatóként megnyernie cégeket, szervert, vasat adtak és úgy sikerült stabilizálnia a büdzsét, hogy lehetőséget kapott arra, hogy informatikai mellékletet csináljon a nyomtatott Népszabadságban, annak a hirdetési bevétele járult hozzá nagyban a költségekhez.

Igen, volt ilyen, erre emlékszem. Akkor még nagyon jól ment a Népszabadságnak, a kilencvenes évek közepén úszott a pénzben a Népszabadság. Eszméletlen haszonnal dolgoztak, 13. és 14. havi fizetés volt.

Mennyi időt töltöttél újra Németországban?

Három évet, ’99 végén jöttünk vissza.

Addigra a magyar online média két meghatározó szereplője, az Index és az Origo már működött.

Bizony. Akkor már napi internetfelhasználó voltam. Amikor kimentünk Bonnba, az első dolgom az volt, hogy egy rendes, combos számítógépet vettünk az irodának, internetkapcsolattal – nem is volt olyan nagyon drága. Akkor láttam, hogy van Népszabadság Online, de az a nemzetközi kínálathoz képest eléggé vicces volt.

Kik csinálták akkor?

Nem emlékszem.

Az ottani munkádnak volt valamilyen kapcsolódása az online megjelenéshez?

Nem emlékszem arra, hogy a szerkesztőségből bárki kért volna Bonnból anyagot. Az archívumból vissza lehetne keresni. Azt tudom, hogy az a három év megint csak arról győzött meg, hogy a Népszabadság hagyja, hogy elmenjenek a vonatok és nem ugrik fel a szerelvényekre.

Akkor neked még voltak kísérleteid, javaslataid?

Igazából nem, mire hazajöttem, azért a Népszabadság átalakult, olyan szempontból, hogy már kezdett rosszabbul menni, elkezdődtek a megtakarítási mániák. Amikor hazajöttem, azt láttam, hogy nem tud mit kezdeni velem a főnök. Nem számítottam arra és nem is tartottam volna sem etikailag, sem szakmailag helyes döntésnek, ha visszajövök három év bonni kiküldtetés után, és azt mondják a Nagy Csabának, aki időközben a külpolitikai rovat vezetője volt, hogy viszlát, visszajött a Pali. Szó sincs róla.

Emlékszem, volt akkortájt egy rossz hangulatú beszélgetésünk Eötvössel: mondta, hogy nagyon megváltozott mostanában a világ, úgy kivágják az embereket, mint macskát az ablakon szarni. És akkor kérdeztem, hogy ezt nekem mondod Pali, személyesen nekem szól ez a példabeszéd, valamit rosszul csináltam? Nem, csak szeretném, hogy tudjad, ma már nem megy olyan jól a szekér, és mindent nagyon meg kell nézni. Végülis abban maradtunk, hogy főmunkatársként visszakerülök a külpolitikai rovathoz.

Eltelt pár hónap és kérdezte, hogy még mindig érdekel-e az online? Persze, hogy érdekel, miért, mi van? Új vezérigazgató jött. A németek egy Korda Sándor nevű, fiatal, dinamikus, profi menedzsert raktak az igazgatói székbe.

Giffelst váltotta, vagy ő már korábban elment?

Azt hiszem, a Giffelst váltotta. De lehet, hogy a Lengyel Lászlót, ő volt az alapító vezérigazgatója a Népszabadságnak, az Eötvös volt az igazgatóság elnöke és a főszerkesztő, és volt két igazgató, egy magyar és egy német igazgató. Amikor a Kordát, aki a Pannon GSM-nek volt a marketingfőnöke, odahozták ’99 végén, 2000 elején, marha magas fizetést kapott. Nagyobb fizetést adtak neki, mint a Palinak. Nyilván a Palinak akartak ezzel üzenni. Az volt a megbízatása, hogy korszerűsítse a Népszabadságot, dolgozzon ki egy új startégiát, hogy legyen dinamikusabb a lap, többek között az online is vegyen új irányt.

A Korda bement az Eötvöshöz, hogy ezeket a fejlesztéseket megbeszélje, és amikor az online-ra került a sor, azt mondta az Eötvös, hogy nem akar a NOL-lal foglalkozni. A Korda meg azt, hogy ő meg nem akar az utcáról embereket idehívni, hogy csináljanak egy alternatív szerkesztőséget, mert neki fontos, hogy a Népszabadság szellemisége a NOL-ban is tovább menjen, ezért azt kéri, hogy jelöljön ki, adjon neki két-három szerkesztőt, akik elindítják, kitalálják és felépítik az új NOL-szerkesztőséget. És akkor kérdezte az Eötvös, hogy volna-e ehhez kedvem. Mondtam, hogy egy beszélgetésre mindenképpen szívesen leülök a Kordával, aztán eldöntöm. Elegáns, igazi businessman benyomását keltette a pasas, akinek be van osztva az ideje, nagyon határozott elképzelései vannak arról, hogy mit akar csinálni. Zárójel: szerintem fogalma nem volt a médiáról, de nyilván azt mondta, ezt is meg lehet tanulni, végülis ez is egy termék, amit fejleszteni kell, a céget úgy kell áramvonalasítani, hogy a legjobban megfeleljen a gyártási technológiának.

Leültünk beszélgetni, elmondta, hogy az a feladata és a víziója is, hogy a Népszabadságból egy olyan kiadót csináljon, ami nem csak a papírlapot készíti, hanem e mellett vannak egyéb tartalmai, tehát elmozdul egy tartalomszolgáltató médiavállalat irányába, és ezen belül az egyik kiemelt irány lenne az online. Elmondta, hogy talált már egy embert, egy volt kollégáját a Pannon GSM-ből, aki a Népszabadság Online ügyvezető igazgatója lenne, tehát aki a kiadó végülis. Ehhez keres főszerkesztőt, felelős szerkesztőt és szerkesztőket, akiknek az a dolguk, hogy az ügyvezető igazgatóval együtt kidolgozzanak egy stratégiát, aminek alapján készítsenek egy üzleti tervet, egy szerkesztőségi koncepciót, az átmeneti időben üzemeltessék a NOL-t és készítsék elő a korszerű, új változatot. Ketten voltunk a beszélgetésen.

Mint később kiderült, Eötvös rajtam kívül még egy embertől kérdezte meg, hogy érdekelné-e a dolog. A másik Sós B. Péter volt, aki a Vörös Karcsi [Vörös T. Károly] rovatánál dolgozott, és nálam sokkal jobban ismerte az akkori magyar online világot. 15-20 évvel fiatalabb srác volt, akinek a dolgait ismertem, főleg filmekkel foglalkozott, filmes újságíró volt. Egy ideig volt veszprémi tudósító, ő bevált, de a rovatvezetőjével nem tudtak jól kijönni, így aztán azt abbahagyta. A kulturális rovatnál volt ezután, de nem érezte igazán jól magát, és amikor felvetették ezt a lehetőséget, hogy dolgozzon az online-ban, akkor ő is rögtön igent mondott. Közte és köztem egy percig nem volt kérdéses, hogy melyikünk lesz a főszerkesztő és melyikünk a felelős szerkesztő vagy a vezető szerkesztő, nem tudom már minek nevezték. Úgy voltam ezzel, hogy a szakmai, újságírói teljesítmény, meg a senioritás alapján, ha van ilyen, én lehetnék a logikus választott, de neki meg az onlie médiával való kapcsolatrendszere, meg pontosan az, hogy abba a korcsoportba tartozott, amelyiknek sokkal inkább feküdt az online műfaj, tehát teljesen logikusnak tartottam volna, ha a Korda úgy dönt, hogy ne én, hanem a Sós legyen a főnök. Megpróbáltam volna így is, mert maga az elképzelés nagyon tetszett, hogy gründolni lehet valamit, majdnem a semmiből létrehozni egy klassz, korszerű dolgot. Leültünk beszélgetni vele, Gárdos Attilának hívták ezt az online igazgatót, nagyon szimpatikus fiú volt, eszméletlen munkabírással, elszántsággal és valami leírhatatlan, szinte megmagyarázhatatlan alázattal viseltetett irántunk, újságírók iránt. Elkezdődött egy eszméletlen pörgés, emlékszem, kora ősszel volt a Media Hungary-nek egy soros kiadása Tihanyban, a Korda és a Gárdos is mondta, hogy oda menjünk le.

Hányban vagyunk?

’99 legvégén… , hogy ott meg lehet ismerkedni egy csomó emberrel a szakmából, és éreztem, hogy nekem is nagyon fontos lenne ez az ismerkedés, és hogy valamennyire lássam, merre hány méter. Lementünk, és ott lehetett látni, hogy a Sós mindenkit ismer, őt is szinte mindenki ismeri, ami azért volt meglepő, mert ő a Népszabadságnál nem foglalkozott online-nal, neki nagyon jó filmes kapcsolatai voltak.

Ha személyesen nem is ismerted a magyar online szcéna szereplőit, olvasóként akkor már igen?

Nem. ’99-ben nekem még abszolút külpolitikai újságírói identitásom volt, azzal, hogy zavart, hogy olyan szerkesztőségben dolgozom, amelynek minden lehetősége megvolna, hogy robbantson, hogy több lábra álljon, taroljon a piacon, és ezen belül az egyik az online lenne. Ha én vagyok akár az Eötvös, akár a vezérigazgató, akkor biztos azt csinálom, hogy körülnézek a piacon, és elmegyek mondjuk az Uj Petihez. Akivel egyébként, csak zárójelben mondom, nem biztos, hogy szeretnék egy szerkesztőségben dolgozni, a nyugisabb kollégákat jobban szeretem – miközben elismerem, hogy egy zseniális faszi.

Két helyen is találkoztam azzal, hogy az Internettót a Népszabadságnak is kínálták. Uj Péter a nekünk adott interjúban felidéz egy olyan szituációt …

Igen, az az Index indulása előtt volt…

És Vörös T. Károly is említi egy Politikatörténeti Intézetben tartott kerekasztal-beszélgetésen: „1996-ban az Internettónak a vezetője megjelent a Népszabadságban azzal, hogy eladná nekünk ezt a dolgot, de se az Eötvösnek, se nekem még fogalmunk sem volt róla, hogy mi ez a dolog. Végül az a döntés született, hogy nem kell. 10 millióért akarták odaadni, két év múlva már 10 milliárdot ért…” – mondta.

A pénzt azt megadták volna szerintem. Nem voltam ott, de úgy emlékszem, hogy a létszámot tartották soknak. Ők azt mondták, hogy ennyien vannak, és így eljönnek, és akkor valaki, talán éppen a Giffels, bemondott egy számot, vagy az Eötvös, nem tudom, nem voltam ott, csak pletykákból hallottam. Mondjuk legyen a fele. És akkor azt mondták, hogy ez nem lehet tárgyalási alap. És teljesen igazuk van, azt gondolom, akkor tokkal-vonóval meg kellett volna venni az Internettót. Fölvállalni a konfliktusokat, mert biztos, hogy kibaszott nagy konfliktusok lettek volna. Két teljesen különböző kultúra, de mondom, én még 2000-ben is, valószínűleg nem azt csináltam volna. Hány éves voltam akkor? Ötven felett, egy internethasználó, de nem egy internetguru, nekem el kellett magyarázni… volt egy Csere Imre nevű fiú, aki webmester volt és egy időben majdnem egyedül vitte a NOL-t. Amikor odakerültünk, akkor lényegében ő és két slapaja volt ott…

A koncepció tehát még akkor is a print redisztribúciója volt?

Igen, ők pakolták fel. És az a szemétség volt, ami a Népszabadságra egyébként jellemző, hogy minket, a Sóst meg engem úgy neveztek ki, hogy ennek a szerencsétlen gyereknek elfelejtették megmondani, hogy mostantól nem te vagy a NOL, hanem a Léderer, meg a Sós, meg a Gárdos. Érted? Mondtak neki valamit, hogy átalakul. Bementünk, hogy mostantól együtt fogjuk csinálni a NOL-t, és akkor állati kedvesen, segítőkészen azt mondta, hogy oké, akkor gyertek, üljetek le, elmagyarázom nektek, hogy mi az a HTML, gyorsan meg tudjátok tanulni. Erre mondom neki, figyelj, Imre, mi stratégiát akarunk csinálni, nem HTML-t, hagyjál már. De bármilyen stratégiát csináltok, ha nem tudjátok, mi az a HTML, az egész a feje tetejére fog állni. És akkor naponta egy-két órát mellette ültem, végtelenül hálás voltam neki, hogy ebbe a világba bevezetett. Aztán valaki megmondta neki, valószínűleg én, a második, harmadik nap után, hogy figyelj, Imre, született egy döntés, én rendkívül kellemetlennek érzem ezt a helyzetet, de hát erről van szó. Valahogy elfogadta, ott maradt, jó pár évig volt a webmesterünk. Aztán csináltuk, de mondom, biztos vagyok benne, hogy akkoriban én körül néztem volna a piacon, kiválasztom az Uj Pétert…

Akkor is így gondoltad?

Így.

Próbáltad is meggyőzni erről a vezetést?

Nem. Hát azt mondták, hogy te leszel a Népszabadság Online főszerkesztője, nagyon jó fizetést adtak, mi ugyanis kikerültünk a Népszabadság szerkesztőségéből… Azt mondta az Eötvös, ha ti ezt elvállaljátok, akkor átkerültök a kiadóhoz, a kiadón belül ráadásul valamilyen kiszervezett leányvállalatnak az alkalmazottjai lettünk. Még elszaladtam a szakszervezeti bizalmihoz, hogy figyelj, a népszabadságos törzsgárdaság, jogfolytonosság, azzal mi a helyzet? Azt mondja, majd utánanézek, ne izgulj, ne írj alá semmi olyan papírt, ami nem ad neked garanciát arra, hogy adott esetben vissza tudjál kerülni, ha most kiszerveznének. Erről nem volt szó, egyszerűen arról volt szó, hogy az Eötvös még örült is, hogy felszabadult két státusz, és ő oda, arra fel tud venni embereket. Ráadásul még az is volt, hogy a Korda megkérdezte, számlások akarunk-e lenni? És akkor a Sós, aki számlás volt addig is, mondta, hogy igen. Én meg, hogy nem voltam soha számlás és nem is akarok az lenni. Emlékszem, azt mondta, hogy neki eltökélt szándéka, hogy az egész szerkesztőségben megszünteti ezt a számlázásos dolgot, és hogy a német tulajdonosokkal ezt meg is beszélte, hogy nem fognak adókímélő módszereket alkalmazni. Legyenek normális fizetések a szerkesztőségben, legyenek a kollégák motiválva, nem csak az online-nál, hanem az egész szerkesztőségben. Az, hogy engem sokan a szerkesztőségből a végére megutáltak, bár ilyen formában ezt olyan sokat nem érzékeltették, volt aki igen, az azért volt, mert nekem, nem titok, kvázi olyan fizetésem volt, mint egy főszerkesztő-helyettesnek. És ők úgy gondolták, hogy ennyi pénz nem jár a Léderernek. Hát mit csinálnak, mi ez az izé, ez a NOL?

Miben volt más ez a NOL, mint a megelőző időszak Népszabadság Online-ja? Mi volt a törekvésetek, és mit sikerült ebből megvalósítani?

Az volt az elképzelés, hogy olyan, nemzetközi mércével mérve is korszerű hírportált hozzunk létre, amivel a minőségi hírtartalomszolgáltatásban mi vagyunk a number one. Erre készítettünk egy stratégiai dolgozatot, egy hároméves üzleti tervet, amit Hamburgban el is fogadtak, úgy hogy csökkenő, de még a harmadik év végén is jelentős hiányt terveztünk be. Ha akarod, ezt oda tudom adni, angolul megvan. Nem gondolom, hogy ez üzleti titok lenne ma már, tizenhét év eltelt azóta.

Az volt az elképzelés, hogy huszonhárom fős stáb áll föl. Azzal azért már lehet valamit csinálni. Évi százmilliós büdzsével, úgy hogy a harmadik évre 30 millió körüli hiány volt beállítva, de szerintem, ha hagyják, hogy megvalósítsuk, akkor azt le lehetett volna vinni nullára vagy minimálisra. A Gárdossal azt mondtuk, hogy inkább kellemes meglepetés érjen bennünket, eleve rosszabb számokkal gondolkodtunk, nem sokkal rosszabb számokkal, de valamivel rosszabbakkal. De nem alkudoztak, sőt, ideküldtek Hamburgból két fiatal szakembert, akik a Gruner und Jahr-nál online üzletviteli területen dolgoztak. Fogalmunk se volt erről, emlékszem, a Gárdos is azt mondta, hogy soha nem csinált SWOT analysis-t, a németek meg ehhez ragaszkodtak, mert azt mondták, az a meggyőző, ha ezeken a dolgokon végig mentünk.

A huszonháromban, gondolom nem csak újságírók voltak.

Nem csak újságírók, de zömében újságírók, talán három nem szerkesztéssel, tartalomkészítéssel foglalkozó ember volt benne, tehát azt lehet mondani, hogy húsz újságíró és három a többi.

A technikai stáb?

Az jórészt ki lett volna szervezve vagy a Népszabadság Kiadó végezte volna, ott volt egy elég erős informatikai részleg, csomó rendszergazda, stb. És hát külső szereplők. Úgy emlékszem, hogy ezt az első fejlesztést, a relaunch-ot azt a Carnationnel csináltuk. Az már egy vállalható valami volt, azzal, hogy természetesen abból indultunk ki, hogy a tartalomnak a nagyrésze továbbra is a printből átvett. Mert azt tudtuk, hogy a Népszabadság Online-ra elsősorban a Népszabadság tartalmai iránt érdeklődők fognak jönni, de az volt a koncepciónak a lényege, hogy napi 24 órában, és a hét hét napján működő hírszolgáltató szerkesztőség jön létre, és egyéb plusz szolgáltatásokat nyújtunk. A legritkábban volt nyolcórás a munkanapom, inkább 10-12 óra, és abból 4 óra biztosan azzal ment el, hogy néztem, mik a legjobb gyakorlatok, tehát, hogy miket csinálnak, és azzal szórakoztattam a kollégáimat, a grafikust, a Sóst, hogy miért nem csinálunk ilyet, miért nem csinálunk olyat? Volt, amit meg tudtunk csináltatni, volt amit nem.

Milyen egyéb szolgáltatások voltak, amivel kísérleteztetek?

Hát, nem is tudom, a hírlevél…

Mennyire volt része a napi munkának, a látogatottság alakulásának elemzése, a számok követése?

Azt tudom, hogy az induláskor, a NOL-nak a forgalma az a tizede volt az Origóénak, vagy kevesebb is lehetett. Számokra nem emlékszem, lehet, sőt biztos vagyok benne, hogy ebben a stratégiai anyagban benne van, egyrészt a kiinduló pont és az is, hogy mit céloztunk meg. Arra emlékszem, hogy a HVG Online is akkor kezdte kicsit komolyabban venni a dolgot, és mindig őket figyeltük, az volt, hogy nem szabad hagyni, hogy a HVG Online megelőzzön minket, hogy erősebb legyen.

Nevekre emlékszel a stábból? Újságírók, szerkesztők nevére?

Persze. A legnagyobb húzás az volt, pont ezen a Média Hungary-n történt, hogy a Sós bemutatott a Vajda Évának és az Ószabó Attilának, hogy most akkor ezeket letámadjuk és megkínáljuk őket. Mondom, mivel? Hogy jöjjenek hozzánk. Ne hülyéskedj… aztán dumáltunk, magunk se hittük, hogy szinte gondolkodás nélkül azt mondták, persze, szívesen eljönnek az akkor felálló NOL-hoz.

Ez már a nol.hu volt? Dombi úgy emlékszik, hogy kezdetben nem ez volt a domain?

Igen, úgy is indítottunk akkor, saját logót terveztettünk neki. Emlékszem, ebből is egy konfliktus volt, hogy miért NOL? Azért mert könnyebb leírni, kevesebb betűből áll, gyorsabban meg lehet jegyezni.

A szerkesztőségen belül jelentett konfliktust? Hogy ez a névválasztás nem szolgálja eléggé a Népszabadság-brandet?

Naná. A Korda ezeket a dolgokat szinte egy perc alatt elfogadta, őt marhakönnyű volt meggyőzni. Arról is, hogy mi nem ugyanazt a betűtípust használjuk, mint a Népszabadság. A szerkesztőségben meg volt, hogy órákig kellett magyarázni, hogy ez erősíteni fogja és nem gyengíteni a Népszabadság-brandet. Mindegy. És akkor Vajda Évával és Ószabó Attilával egymás tenyerébe csaptunk, hogy majd ők lesznek… amik akarnak, az lehetnek. Sztárok voltak, az oknyomozó újságírás koronázatlan királyai, és akkor éppen nem voltak jó viszonyban az ÉS-sel. Megállapodtunk, az volt csak egy kis probléma, hogy az Ószabó az utolsó pillanatban visszamondta, mert kapott valami más állást. Egy kényelmesebb, nálunk is jobban vagy sokkal jobban fizetőt, azt hiszem, egy bankhoz ment el PR-snek vagy sajtósnak.

Az Éva viszont beállt és akkor ő lett a Népszabadság Online belpolitikai rovatvezetője – őt az is meggyőzte, hogy a Gárdossal együtt járt közgazdasági egyetemre és ismerték egymást. Nekem az Éva többször is a fejemhez vágta, hogy egy javíthatatlan bolsi vagyok, és majd ő megmutatja. Én meg mondtam, hogy Éva, nem kell semmit se megmutatni, mindig a produkció a döntő, nem kell konfliktusokat keresni, ha Te hozod azt, ami miatt úgy gondoltuk, hogy ezt a csapatot kellene erősítened, akkor soha semmiféle konfliktus nem lehet. Téged pedig az ne zavarjon, hogy én kommunista vagyok vagy nem, ebbe ne menjünk bele, én nem kommunistaként fogom vezetni a Népszabadság Online-t. Tanított a médiaszakon, az ELTÉ-n, és elkezdte hozni a saját tanítványait, akik között voltak nagyon helyes, tehetséges gyerekek, és voltak olyanok is, akik nem váltak be, de ő nagyon komoly munkát kezdett végezni. Csak az volt a baj, hogy akkoriban fő csapásirány volt, hogy a print és az online szerkesztőség között legyen egy hatékony koordináció. És a koordináció abból állt, hogy vegyünk részt a lapcsináló értekezleteken. Erre azt mondtam, hogy nem fér bele az életembe, az Éva meg valamiért azt, hogy ő szívesen bemegy a déli értekezletre, ahol az előző napi lapot értékelték és a másnapit, lényegében csak finomították, mert az már a reggeli lapindító értekezleten eldőlt többnyire, hogy mik lesznek a súlyponti témák. Ő képviselte a NOL-t és mindenkivel két perc alatt összerúgta a port, mert nem tudott lakatot tenni a szájára, ott is elkezdte ócsárolni a Népszabadságot. Ebből voltak konfliktusai, és akkor szóltak, hogy küldjünk valaki mást. Én meg erre, hogy nem küldök valaki mást, örülök, hogy az Éva megy, az egész úgyis csak időrablás. Aztán egyszercsak, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan elment. Nem emlékszem, hogy lett volna valami konfliktus, ami miatt neki fel kellett volna állnia. Lehet, hogy kapott valami jobb állást, nem tudom, a lényeg, hogy azt hiszem, három-négy hónap után felállt és ott hagyott minket.

Ezektől a balhéktól eltekintve, sikerült beépülnie a szerkesztőségbe, születtek olyan anyagok, amelyeket reméltetek?

Igen, és visszadolgoztunk a printbe, szerintem Évának is jelentek meg anyagai a lapban.

A printesek is dolgoztak az online-ra?

Az már később volt. 2005-2006 körül, már egészen más körülmények között, amikor a printben dolgozó kollégák közül egyik-másik kezdte felfedezni az online-t. Ilyen volt a Rab Laci.

A non-stop hírszolgáltatói profil tehát kiegészült volna egy tényfeltáró újságírói vonallal. Vélemény műfajú írások publikálására mennyire törekedtetek? Az eltérő karakterű két nagy szereplő, a markáns egyéni hangvételt képviselő Index és a semlegességre törekvő, szikárabb tényújságírói beszédmódot választó Origóhoz képest merre indultatok?

A megújult, a rendszerváltás utáni Népszabadság újságírói hagyományait akartuk tovább vinni. Minőségi újságírást akartunk, azzal, hogy tudtuk, a terjedelem a véleménycikkeknél, de egyéb publikációknál is óhatatlanul más kell, hogy legyen, mint a printnél. Ennek megfelelően például kitaláltunk egy olyan műfajt, hogy NOL-komment, ami a csak az online-ban megjelenő véleménycikkek rovatcíme volt. Belső megállapodás alapján ez nem lehetett egy flekknél több, viszont adott esetben, egyetlen napon akár három-négy ilyen kommentet is el lehetett sütni. Az volt a szerkesztőségen belüli megállapodás, ha valakinek van egy ilyen kommentötlete, bejön hozzám, és ha oké, akkor csinálja is, elolvassuk és mehet. Ebből volt, nem túl sokszor, de néhányszor konfliktus is. Ezeket mi a lappal nem egyeztettük.

Volt, hogy ültem itthon, az MSZP valami kongresszust tartott, Gyurcsány beszédet mondott, ami nekem marhára nem tetszett, és rögtön írtam egy ilyen gyorskommentet, valakinek megmutattam a csapatból, aki azt mondta, hogy oké, legyen. Eltelt egy óra, és már csörgött a telefon, hogy ezt hogy képzeled, tessék leszedni. A printből leszóltak, nyilván valaki felhívta a főszerkesztőt. Hogy képzeli ezt a Léderer, hogy belemászik a Gyurcsányba? Hát úgy képzelem, ahogy le van írva. Egy ilyen alkalom után azt mondták, hogy mostantól megvonják a NOL-tól az önálló véleménycikk publikálásának a jogát, be kell mutatni a megjelenés előtt. Marhajó volt, mert tudtuk, hogy nem szeretnek olvasni, plusz feladatokat kapni, elkezdtünk zsinórban, nagy mennyiségben véleménycikkeket gyártani és félóránként rátelefonáltunk a főszerkesztőre, hogy ez a műfaj ezt nem bírja, mások már rég megelőztek bennünket. Egy idő után elfelejtették a tiltást.

Ez már Vörös T. Károly főszerkesztőségének idején volt.

Igen.

Nevek említését kértem, ezt éppen csak elkezdted.

Faragó Józsi, aki a szerkesztőségből jött, gazdasági újságíró volt. Az M. Lengyel Laci is benne volt az induló csapatban, ő a külpolitikai rovattól jött át. Az volt a kezdő koncepciónak az egyik sarkalatos pontja, hogy egy nagyon erős, agglomerációt is megcélzó, nagyon sok interaktív funkcióval működő, szolgáltató Budapest-alportált csinálunk a NOL alatt. Akkoriban még volt a Népszabadságnak egy nagyon erős Budapest-melléklete és szerkesztősége. A Berkó Pali volt ennek a vezetője, volt egy nagyon jó, elég részletesen kidolgozott koncepciója, elképzelése arról, hogyan lehet a Budapest-rovatot kialakítani és felépíteni. Abból aztán nem lett, nem is tudom, végül miért nem lett belőle semmi. 2006-2007 környékén, amikor annyira rosszul ment a lapnak, hogy a Budapest-rovatot be kellett zárni, akkor találtuk ki a Sóssal, hogy egy ilyen mentőakció keretében, a 24. órában csináljuk meg ezt a Budapest-alsite-ot, hogy legalább néhány embert a rovattól megmentsünk. Amikor elindultunk 2000-ban, akkor még Schmidt Gábor volt a Budapest rovat vezetője, aki aztán később a főpolgármester mellett tűnt fel sajtósként. A kultúrrovat az induló csapatban Király Levente, egy költősrác volt. A Vajda Éva hozta oda a Gergely Marcit, ő volt tulajdonképpen az egyetlen, aki az általam vezetett NOL-csapat fölszámolását túlélte és átkerült a szerkesztőségbe, az összevont print-online szerkesztőségbe. Ki volt még? Vincze Zita. Krumpli Bélát említettem? Ő volt a fotós és a grafikus, zseniális srác. Az Ortutay Gergő volt még ott.

Az első perctől kezdve eszméletlenül jó hangulat volt, nem voltak veszekedések, mindenki tudta a helyét. Aki az egyik legjobb volt, azt hiszem, nem volt benne az induló csapatban, az Tamás Tibor volt. Egyszer már előttem, tehát ’99 előtt volt egyszer a NOL-nál, de kapott egy másik lehetőséget, elment, aztán pár év múlva, 2002 körül, de még a németek idején hívtam vissza. Ő lett az egészen a végéig a NOL-nak a mindenese, intellektuális fő ereje. Rendkívül jó képességű közgazdász-újságíró, aki ráadásul egy igazi bölcs, nagy tudású, precíz, kiváló a memóriája, eszméletlen a munkabírása. Az első volt, aki kinyitotta a szerkesztőséget és az utolsó, aki elment. Volt egy saját, legalábbis hozzánk, a NOL-hoz dedikált hirdetésszervező, Rébeli Szabó Ferencnek hívták. Nálunk nagyon rosszul teljesített.

A print Népszabadság sales-esei közül jött?

Igen, volt a kiadónak egy nagyon komoly hirdetési részlege, ő ott volt, de hozzánk dedikálták. Az volt a feladata, hogy tanulja meg és csinálja ezt, és szerintem kifejezetten gyenge volt. Miután a NOL-nál nem tudott rendesen produkálni, felállt és átkerült a HVG-hez, és ott pedig, azt mondják, nagyon jól bevált. Nem tudom, mi lehetett az oka. Valószínűleg az, hogy a Népszabadság hirdetési cégének egy időben nagyon jól ment, olyannyira, hogy a hirdetésszervezőknek szerintem nem kellett felállniuk az asztaltól, mert házhoz jött minden. Hozzászoktak, elkényelmesedtek, lehet, hogy igazságtalan vagyok, de nekem az volt a benyomásom, hogy amikor változott a piaci helyzet, különösen 1998 és 2002 között, amikor először került hatalomra a Fidesz, és szerintem ők már akkor elkezdték azt a játékot, hogy aki barát, az kap hirdetést, aki pedig nem az, attól meg elvesszük, tehát amikor jöttek a gyengébb évek, akkor derült ki, hogy nem jó a Népszabadság hirdetési részlege. És akkor kétévente vagy még gyakrabban, lecserélték a vezetőket, maguk a hirdetésszervezők jó része is elment. Nagy volt a fluktuáció.

Amíg volt Gárdos, nekem hál’istennek csak a tartalommal kellett foglalkoznom. A Gárdos a hirdetőkkel foglalkozott, a fejlesztőkkel tárgyalt, ezekben a dolgokban a Sós nagyon jó partnere volt neki. Ő szívesen járt a fejlesztőkhöz, én meg azt gondoltam, úgyse érteném a nagy részét, inkább nem megyek. Aztán elérkeztünk 2002 derekához… sajnálom, hogy nem tudom mondani a számokat, de azt tudom, hogy a 2000-es megújulástól egészen addig, amíg a Ringier be nem tette a lábát, és le nem állította az egész folyamatot, addig hoztuk a hirdetési elképzelést, a látogatószám növekedése is olyan volt, vagy jobb, mint amit elképzeltünk. Azokban az években, a kétezres évek elején egy természetes növekedés jellemezte az online piacot, azért is jelent meg eszméletlen sok oldal a magyar hálón, tehát lehetett látogatókat szerezni és a Népszabadsághoz szerintem természetszerűleg is jöttek az olvasók, amikor a Fidesz került hatalomra, akkor meg pláne. Amikor a szocik voltak, a Népszabadság egy kicsit elgyávult, nem találta a helyét, meg nagyobb nyomás is nehezedett rá. És amikor a Fidesz volt, akkor megint meglódult, akkor sokkal erősebbé vált tartalmilag.

Aztán 2002-ben jött a Ringier. Egy lengyel származású, svájci, pszichológus végzettségű csaj [Sylvia Lepiarczyk] volt a Ringier regionális igazgatója, Prágában volt az irodája, és időnként eljött Budapestre. Gondolom, minden részlegvezetővel leült dumálni. Engem is lehívott az igazgatói tárgyalóba, nagyon barátságos volt. Elmondtam, hogy nekem mi a vízióm, hogy legyünk multimédiás tartalomszolgáltató, minél több tartalmat adjunk, egyre inkább annak van itt az ideje, hogy videós tartalmat is szolgáltassunk, és elmondtam mindent, ami benne volt a németek által elfogadott középtávú stratégiában. És akkor a csaj csak annyit mondott: „Miért akar maga egy Rolls-Royce-ot tolni a feneke alá annak a közönségnek, amelyik egy Volkswagenben is nagyon boldog?” Hát mondtam: miért ne akarnék Rolls-Royce-t? Minden autókészítőnek az az álma, hogy Rolls-Royce minőséget tudjon gyártani. Ráadásul, ha nem veszteséggel gyártja és el tudja adni, akkor mi ezzel a probléma? „Hát mi itt Volkswagen Golfot fogunk gyártani.” Mondom, oké, te tudod. Eltelik egy hét, majd mondta, hogy ő regionális invenciókban gondolkodik, meg fog keresni a Mladá Fronta Dnes vagy melyik tulajdonukban lévő cseh lap online vezetője, aki azt a megbízást kapta tőle, hogy járja végig a Ringier-nek a regionális érdekeltségeit és beszélgessen az online vezetőkkel, fogadjuk őt barátságosan. Elmeséltem ezt a dolgot a Gárdosnak, aki azt mondta, hogy jó, akkor ő feláll. Hogy, hogy felállsz? Azt mondja, én már egy ilyet átéltem a Pannonnál, amikor Oslóból ideküldtek valakit, hogy most akkor kicsit átvilágítjuk a dolgokat, én ezt nem várom meg. És tényleg, se végkielégítés, semmi, másnap már nem jött be dolgozni. Érezte, hogy a svájciak most meg fogják akasztani azt, amit elkezdtünk. Megjelent ez a stáb, itt volt két napig, a Juhász Gyurival, aki még nagyon hosszú ideig a Ringier Online vezetője volt, érdemes őt is megkeresni. Volt nála egy Excell-tábla, azt kitöltögette, lényegében előre lehetett tudni, mi lesz. A végén barátságosan elmentünk vele sörözni, aztán egy hét múlva jött egy összesített papír, amiből az derült ki, hogy mi vagyunk a legtöbben, nálunk a legmagasabb a hirdetési bevétel regionális összehasonlításban, de hogy a fele ennyiből kell ezt megvalósítani. Érted, ennyi. A költségvetés a felére le van véve és jó napot.

Akkor már nem a Korda volt az igazgató, mert ő ugye a németeknek volt az embere. Hoztak igazgatónak egy reaktivált, nyugdíjas, német alkoholista faszt, elnézést. Aki egyébként nagyon joviális, barátságos volt, engem kifejezetten szeretett, mert németül tudtunk beszélgetni. Előzékeny volt, amit akarsz, csak éppen nem tudtam, mit keres ott. Nyilván, hogy levezényelje az átadás-átvételt. És amikor a Gárdos felállt, ő lehívott és kérdezte, hogy átmenetileg a Gárdos munkáját is elvégzem-e? Miért, van választási lehetőségem? Hát, igazából nincs, de az biztos, hogy azt a pozíciót meg kell takarítanunk, mert mindenki úgy jár jobban. Mondjuk ebben volt valami. Attól kezdve nekem kellett levezényelni az áramvonalasítást. Ami azt jelenti, hogy el kellett küldeni a társaságnak a felét. Akkor már biztos, hogy voltunk húszan, fel volt töltve a teljes létszám. Melyik ujjamat harapjam meg? Úgy döntöttem, hogy a szerződéseseknek szüntetem meg a munkaviszonyát.

Tehát a szerződésesek foglalkoztatása megszűnt, a munkaviszonyosok maradtak.

Igen. A Népszabadság Online-t ott egy olyan lórúgás érte, amiből igazából soha nem tudott talpra állni. Tehát attól kezdve egy szenvedés volt. Valószínűleg be kellett volna dobnom akkor a törölközőt és keresni valami más lehetőséget. Nem ezt választottam. Részben nyilván egzisztenciális okokból, részben meg azért, mert azzal hitegettem magam, meg a csapatnak a maradéka is azt mondta, hogy akkor csináljuk, a lényeg a túlélés, majd meglátjuk.

Attól kezdve végig szélmalomharc volt, részben a svájciakkal, a kiadónak az embereivel, részben a szerkesztőségnek az embereivel. Az alapvető gond az az volt, hogy akkor, a kétezres évek elején – az én meggyőződésem szerint, de ezt például Juhász Gyurival vagy a Nyírő Andrissal is érdemes lecsekkolni – a Ringier nem tudta, hogy mit kezdjen, nem csak a NOL-lal, hanem az egész multimédiás világgal, az online ügyekkel. Nem voltunk sokkal az internetbuborék kipukkanása után és a zürichiek nem égették meg magukat, mert nem voltak ezen a területen elköteleződve, de ők szerintem valószínűleg rossz hozzáállásból jó ideig, szerintem a kétezres évek derekáig nem vették a dolgot komolyan. Csak maradékelv szerint foglalkoztak vele. Ez az, amit a prágai intermezzo is jelzett, csak a költség, a költséghatékonyság számított. És akkor elkezdték faragni a dolgokat. Beálltunk egy ilyen, se hideg, se meleg vonalra, és azzal kapcsolatban, amit velünk műveltek a print részéről semmiféle együttérzést, vagy szolidaritást nem tapasztaltam. Soha egyetlen kollega nem volt, aki odajött volna és azt mondta volna, hogy hú de sajnálom, mert jó srácok… A Dunai Marci például, ilyen figuráktól kellett megválni. Bármelyikkel beszélsz, azt fogja mondani, hogy akkoriban az egyik, ha nem a legjobb hangulatú szerkesztőség volt az akkori NOL. Egyébként az az érdekes, hogy miután a svájciak váltak aztán a tulajdonosokká és mi túlvoltunk ezen a sokkon és egyfajta belső emigrációban csináltuk a NOL-t, akkor az a maradék csapat, ha úgy tetszik, még jobban összetartott.

Az éltetett bennünket, hogy csak azért is túlélünk, meg csak azért is megmutatjuk, hogy vagyunk. Miközben időnként megfoghatatlan okokból megjelent a színen valami tanácsadó, akit a kiadó bérelt fel azzal, hogy nézze meg, mit lehetne kezdeni a NOL-lal? Ilyen volt például a Nyírő Andris. Tudtam, hogy ki ő, de akkor találkoztunk először. Állati helyes volt, mondta, hogy a cégét bízta meg a vezérigazgató, hogy világítson át minket és dolgozzon ki stratégiát. Mondtam neki, hogy figyelj, nincs szükség rá, van egy stratégiánk, miért nem győzöd meg őket, hogy azt, amit annak idején elfogadtak Hamburgban, azt kellene tovább vinnünk. Leültünk hármasban, a Sós, én meg az Andris. Fogott egy A4-es papírt, valamit felskiccelt, az a baja a NOL-nak, hogy nem tudom én, sokat kell scrollozni, és hogy azért nem jönnek ide, és majd olyan lesz, hogy. Az volt a benyomásom, hogy éppen olvashatott valamit valahol, egy tanulmányt vagy tanulmányszerűséget, és ez volt benne. Kettőt fordult, és elfogadtatta a vezérigazgatóval, hogy most akkor újra rajzoljuk a NOL-t, új funkciók lesznek, meg maximum három képernyő, meg kattintható fülecskék. Mondtam neki, hogy András, ez tényleg zseniális, marha jól néz ki, de szerintem nem erről van szó. Vagy tudunk beletolni datát, vagy van tartalom, vagy nincs. Mindegy, beláttam, hogy úgyis az van, amit ők akarnak, mert ez így működik. Akkor erre elköltöttek egy valag pénzt, volt egy relaunch, és semmi nem változott. Még szerencse, és ezért hálás is vagyok mind a mai napig, hogy egyrészt nagyon jókat beszélgettünk szakmáról, állati sokat tanultam közben a Nyírőtől, másrészt ő legalább nem állt elő olyan javaslattal a megbízója felé, hogy még vegyenek el pénzt, még küldjenek el embert, hanem valószínűleg inkább abba az irányba nyomta, hogy ezt fejleszteni kéne, meg több ember kéne. Akkor már tudtam, hogy az ilyen külső tanácsadók többnyire úgy működnek, hogy meghallgatják, mit akar a megrendelő, és akkor körülbelül azt, valamilyen ügyesen becsomagolva, visszamondják neki.

De gondolom, Nyírőnek se sikerült elérnie, hogy tovább fejlesszék a NOL-t?

További fejlesztés nem volt, de András arra is rájött, hogy az online-nal meg az informatikával kapcsolatos szemlélettel és hozzáállással az egész házban valami probléma van. És akkor arra is kapott megbízást, hogy tartson prezentációkat a szerkesztőség munkatársainak, mintegy bevezetést az online világába. Remekül csinálta. A Ringier megbízásából angol nyelvű tankönyvet is készített, amibe engem is bevont, a Juhász Gyuri is benne volt. Nyírőnek eszméletlen jó emberei voltak. Az is egy érdekes történet, hogy a Ringier egy időben regionális főstratégának nevezte ki őt, aztán ahogy felfuttatták, ugyanolyan hirtelen, egyszer csak putty, ejtették. Mobiltartalom fejlesztéséért felelős valami volt.

Volt egy olyan projekt még, hogy közös CMS-platformot, Prágától Budapesten, Bukaresten át Belgrádig az összes Ringier-szerkesztőségben egyfajta CMS-t használjanak. És annak a kidolgozására a Nyírőnek egy volt matávos kollégáját kérték fel, aki egy kétszáz oldalas, eszméletlen komoly dolgozatot tett le az asztalra – el tudom képzelni, hogy csillagászati összegekért. Többször elhívták Pestre a cseh, a román, a szlovák szerkesztőségeknek az illetékeseit, hogy az inputot összeadjuk. Sok órát eltöltöttem ezzel a marhasággal, noha első perctől tisztában voltam vele, hogy soha nem fog megvalósulni, mert nem így működik a világ. Ezeket a dolgokat szerintem már akkor is le lehetett volna venni a polcról. Ez olyan 2004-2005 körül lehetett, abban az időben már olcsón meg lehetett ezeket venni úgy, hogy testre szabja egy helyi fejlesztő cég sokkal olcsóbban. Nem tudom, miért csinálták. Volt olyan is, hogy a Ringier Magyarország kiadványait, a Blikk, a Nemzeti Sport, a Népszabadság, nem tudom, mit még, de az biztos, hogy ez a három egy közös portált alkot. Az volt a neve talán, azt hiszem, igen, hogy Net Café. Egy felületről el lehetett érni mind a hármat, közös design-ja volt, és közös lehetett a szerkesztői felület is. Elcsesztek rá egy csomó pénzt, és aztán rájöttek, hogy mindegyik oldalnak rontotta a látogatottságát. Az olvasók eleve azt mondták, micsoda hülyeség, ha bulvárt akarok, akkor a bulvárra megyek, ha Népszabadságot, akkor oda.

Még visszalépve ahhoz, amikor a Ringier kezdte szorongatni a szerkesztőséget, kissé más fénytörésben mutatja azt a leépítéses sztorit, amit meséltél, az az interpretáció, ami a Népszabadság megszűnése után megjelent Lapzárta című könyvben olvasható. Hargitai Miklós Statútumon innen, statútumon túl című írásában olvasható: „A stratégia részévé vált idővel a Nol.hu szándékos sorvasztása is: a lap zuhanó nyereségére hivatkozva 40 millió forintot vontak el az addig látványosan fejlődő, egy önálló fiókszerkesztőség által készített hírportáltól, ami nagyszabású létszámleépítéshez és az addig az internetes hírszolgáltatás második vonalában lépegető online kiadás versenyképességének elvesztéséhez vezetett. Az igazgatóság Ringier által delegált tagjai megpróbálták kipuhatolni, hogy mit fog lépni minderre a főszerkesztő, és a kapott válaszok pontosan megjósolták a várható következményt: Eötvös Pál lemondott elnök-főszerkesztői pozíciójáról.”

Szerintem ez biztos nem 2004-ben volt, hanem 2002-ben. Pali két évvel később mondott le, de nem emiatt.

Több Népszabadság Online-ban dolgozó visszaemlékezésében domináns motívum ez, a print szerkesztőség érzéketlensége az online-ban dolgozók, az online perspektíva iránt. Azt gondoltam, hogy legkésőbb ekkor, a NOL-nak ebben a felívelő szakaszában árnyalódott ez a viszony, volt valami közeledés. Az általad elmondottak szerint azonban ez nem így történt.

Nem, szerintem a szerkesztőségi oldalról egy pillanatra nem tűnt el az a vélemény, hogy mi kannibalizáljuk a printet. Ami, ha akarom, akkor igaz, de ezt soha senki, kézzelfoghatóan nem bizonyította. Nézd, a print olvasottságának csökkenése, ha úgy tetszik, egy természetes folyamat része volt. Másrészt meggyőződésem, hogy a Népszabadságnak a példányszámát hosszú ideig sokkal magasabb szinten lehetett volna stabilizálni, de mindenképpen késleltetni lehetett volna a csökkenést. Olyan módon úszott a Népszabadság akkoriban a pénzben, hogy a németek ki se vitték, hanem itt befektették államkötvényekbe a tartalékot, kétmilliárd fölötti tartalékok voltak. Akkoriban szerintem azt vissza kellett volna nyomni az újságba, legalább egy jelentős részét. Mondok egy példát: megnéztem akkoriban a Gazeta Wyborczát, hát az hatszor olyan terjedelmes volt, mint a Népszabadság, pedig az ország nem hatszor akkora. Mert amikor jól ment nekik, fejlesztették a lapot, meg a lap mellett az egyéb szolgáltatásokat. Nálunk meg az volt, hogy jaj de jó, mindenki, főleg az impresszum, jobban él, szebb kocsit használhat. Én ettől nem tágítok, hogy a legkorszerűtlenebb szemléletű szerkesztőséggé vált a Népszabadság. Miközben még ma is azt mondom, hogy a Népszabadság volt a legszínvonalasabb lap Magyarországon.

Ha arra akarok választ adni, hogy miért ment tönkre a Népszabadság, akkor legalább 30 százalékban, ha nem nagyobb arányban saját maguknak vagy magunknak köszönhetjük. Én magamat, mondjuk, abban hibáztatom, hogy valószínűleg nem voltam hatékony abban, hogy meggyőzzem a printes kollégákat arról, hogy fontos dolog egyrészt az, amit mi csinálunk, másrészt pedig, hogy a printben dolgozóknak idejekorán meg kell ismerkednie ezzel a műfajjal. Nem azt mondom, hogy mindegyiknek meg kell tanulnia a HTML-t, de hogy az nem jó irány, hogy eltartom magamtól. Az olyan ellentmondásos volt, hogy bementél bármelyik szerkesztőségi szobába és azt láttad, mindenki használja az internetet, egyre inkább az internetről szerzi az információkat, de hogy a saját online újságjához lemenjen egy emelettel lejjebb, és beszélgessen a szerkesztőkkel, a kollegákkal, hogy milyen elképzeléseink, gondjaink vannak… Egyszerűen nem vettek rólunk tudomást.

Ott tartottunk, hogy ha megfogyatkozva is, de talán a korábbinál is nagyobb kohézióval dolgozott tovább az online szerkesztőség. Vigyük végig a sztorit addig, amíg te benne voltál. Még azt említetted, hogy azzal a véleményeddel szembesítetted a vezetést, hogy amennyiben a Ringier által képviselt Volkswagen-modell érvényesül, akkor ellehetetlenül az, amit felépítettetek, illetve ez elért eredmények megőrizhetők valamelyest, de csak akkor, ha a print és az online szerkesztőségét integrálja a Népszabadság.

Ezt érdemben, akkoriban még nem lehetett felvetni, hogy a print és az online szimbiózisa megvalósuljon. Az jóval később került napirendre, de akkor már azzal összefüggésben, hogy nagyon rosszakká kezdtek válni a kiadónak a gazdasági mutatói. Évente, kétévente voltak ilyen nagy, stratégiainak mondott beszélgetések arról, hogyan tovább Népszabadság és ezen belül, mi legyen az online-nak a helye? Arra emlékszem, hogy a saját csapatomban soha nem arattam nagy tetszést, amikor azt a vonalat kezdtem vinni, hogy próbáljunk meg a szimbiózis irányába elmozdulni. Meg is értem, ők nem érezték rosszul magukat. Amikor túl voltunk a krízisen, és beállt a dolog ilyen kis pénz, kis foci, kis játéktér, nem tudom én micsodára, akkor azt mondtam nekik, hogy aki ambicionálja, aki kitalál valamit, az megvalósíthatja. Volt például a Bihari Laci, aki, nem találok rá jobb rá kifejezést, egy ős-LMP-s volt, noha még nem volt LMP. Alternatív vagy inkább radikális baloldali mozgalmakban volt benne. Eljárt az ilyen ellencsúcs-értekezletekre, G8-ellenes akciókra, Genovában meg Rügen szigetén volt ilyen, kivett szabadságot, a saját pénzén elutazott, és onnan tudósított. Jókat veszekedtünk, mert időnként elfeledkezett arról, hogy ő tudósító és nem mozgalmár. Volt például olyan kolléga, aki abban élte ki magát, hogy azt mondta, teljesíti az ügyeletei penzumot, és egyébként meg hagyják békén. Az én szívfájdalmam az volt, hogy konkrétan ez a kolléga tudott három nyelvet felsőfokon, plusz nagyon jól értett a sporthoz. Azt kértem tőle, havonta csinálj e-mailben vagy telefonon egy interjút angolul, spanyolul vagy olaszul, valamelyik nyelven, amiken beszélsz, valamilyen népszerű sportolóval. Én a sporthoz nem nagyon értek, úgy hogy abszolút szabad kezet kapsz. Azt szeretném, ha van egy ilyen értéke ennek a szerkesztőségnek, ami senki másnak nincs, akkor havonta egyszer legyen nekünk egy interjúnk Maradonával, egy új-zélandi öttusázóval vagy egy dél-afrikai féllábú futóval. Hat év alatt képtelen voltam ezt elérni. A legmegbízhatóbb szerkesztő volt, simán mindenki elmehetett szabadságra és tudta, hogy semmi probléma nem lesz, mert nem fog hülyeség megjelenni, de csak ez a copy paste meg MTI volt, mert erre voltunk abban az időben kalibrálva. De például a Krumpli Béla, aki valahol művész is volt, elkezdte kitalálni ezt az internetes népművészetet, eszméletlen jó dolgokat csinált.

Meddig maradtál a Népszabadságnál?

2008 decemberében kerültem lapátra, és talán egy vagy két hónappal előtte megújultunk, akkor lett egy új blogmotor, akkor indult el a NolTV, föl lehetett tölteni tartalmakat, én ugyan már eljöttem, de volt egy egy fős videoszerkesztőség is. Ezt a megújulást még lényegében a Sós vezényelte le.

A videót ki csinálta?

Nem jut eszembe a neve, Eszter… [Vörös Eszter]

Az mit jelen, hogy lapátra kerültél?

Konkrétan lehívott a vezérigazgató, ott ült nála a Vörös, lehetett látni, hogy nagyon kellemetlenül érzik magukat. Mondtam, gyerekek, segítek nektek, hol kell aláírni? Akkor én már egy ideje éreztem, hogy kifelé áll a szekérrúd. A Vörös nem igazán szeretett minket, nem is tudott, mit kezdeni velünk. Ő inkább online-párti volt, vagy elfogadta realitásként ezt a dolgot, de nem értett igazán hozzá. Nagyon erősen azt szorgalmaztam, 2006 táján, de lehet, hogy már korábban is, hogy toljuk össze a két szervezetet. Amikor a saját embereimnek ez nagyon nem tetszett, mindig azt mondtam nekik: figyeljetek ide, több éves munkánk van ebben, ti megtanultátok ezt a területet, ráadásul helyt tudtok állni print újságíróként is, nektek van a legkevésbé okotok félni egy ilyen összeolvadástól, mert ti lesztek ennek a tartópillérei, megkerülhetetlenek vagytok. És aztán kiderült, hogy tévedtem. Amikor végül megvalósították a print és az online összeolvasztását, megszületett a döntés, hogy gyakorlatilag egy közös szerkesztőség lesz, akkor én voltam az első, akitől elköszöntek. Azt gondolom, azért, mert túl erős egyéniségnek gondoltak. Soha nem fogtam be a pofámat, de 100 százalékig szakmai ambícióból, szakmai szempontból nyomtam ezt a dolgot, végig az volt bennem, persze hülyeség, de miért ne, hogy miért ne lehetne a NOL a Guardian Unlimited magyarul?

És amikor a legnagyobb córesz volt, akkor se azon gondolkodtam, hogyan lehetne a kevesebb pénzből valahogy túlélni. Azt tanultam az apámtól, aki egy eszméletlenül jó üzletember volt, hogy a költség az arra van, hogy az ember megkeresse. A költséget nem megtakarítani kell. Mindig az volt bennem, ha kell, akkor csinálni kell a bevételt és akkor tudsz, ha valamilyen terméket előállítasz. Nagyon korán letettünk az asztalra egy nagyon részletesen kidolgozott koncepciót arról, hogyan lehetne angol nyelvű tartalmat előállítani úgy, hogy azt külső szponzorokkal megfinanszíroztassuk, hogy lényegében ne kerüljön pénzbe és esetleg még pénzt is hozzon azáltal, hogy van egy komoly olvasóközönség és az sokkal nagyobb merítés. Az összes előterjesztésemben benne volt, és mindig azt mondták rá, hogy ah, majd meglátjuk. Soha nem vették komolyan. A legvégén, 2008 elején már kínai tartalmat javasoltam, és azzal is úgy, hogy már le volt tárgyalva a partnerekkel, tehát ki volt számolva, hogy meg tudna állni a lábán és nem kerülne pénzbe, nem kellene embert felvenni. Röhögtek. Mondom, amikor nyomás nehezedett rám, akkor is a szakmában meg a tartalmakban gondolkodtam, és azt hiszem… Az Eötvös az egy tiszta lap volt, mert ő leszarta, ő nem látott bennem soha hatalmi tényezőt vagy konkurenciát. A Vörös, azt gondolom, azt hihette, hogy ezt az egészet én azért akarom, hogy majd az online-on meg ezen a közös szerkesztőségen keresztül feljutok a csúcsra. Miközben a dolognak csak a hatalmi része foglalkoztatta, és arra koncentrált, hogyan lehet ettől az izgága faszitól megszabadulni, engem csak az érdekelt, hogyan lehetne olyan produktumot létrehozni, amivel a Népszabadság is megmenekül és a Népszabadság Online is végre a helyére kerül.

Mesélek egy másik történetet. 2007 nyarán lehetett, a Ringier összehívta a Népszabadság vezetőit, a lapvezetőket, a részlegvezetőket meg a kiadóiakat, a műszaki, a hirdetési, a marketing és a terjesztési vezetőket. Hogyan lehet megállítani a Népszabadság süllyedését, milyen új termékeket lehet kitalálni? És akkor előálltam azzal, hogy miért nem azt csináljuk, hogy összeolvad a két szerkesztőség, és az MTI-hez hasonló hírgyár alakul ki, ami online-ban és mobilra is nyomja a híreket, ami majd a lapba is bekerül. Mivel itt nagy mennyiségű tartalom születik, meg kellene nézni, ki kellene számolni, üzletileg feasibilis-e az, hogy megjelenünk egy délutáni ingyenes lappal? Amikor az emberek reggel munkába mennek, megkapják a Metrót, de amikor délután hazafelé mennek, nem kapnak semmit. Itt van szerintem egy piaci rés, azt a Népszabadság szerintem betölthetné, ráadásul úgy, hogy a tartalma lényegében ingyen megvan, mert az a 24 órás szerkesztőség, amelyik a NOL-mobilt megcsinálja, biztosítaná ezt. És akkor azt mondták, nem is hülyeség. Kiadták a gazdasági részlegnek, hogy csináljon egy számítást. Másnap leülünk, folytatjuk a beszélgetést és ez valahogy nem kerül elő, kérdezem, hogy azzal az ötlettel mi van? Hát arra majd visszatérünk. Gondoltam, akkor itt biztos valami történt. Valamelyik kávészünetben az egyik kollégától kérdeztem, hogy most mi a szar van? Azt mondja, az első gyorsszámolás után az jött ki, hogy meg lehet csinálni úgy, hogy nullszaldós, ha be tud futni úgy, mint a Metro. A Blikkel fogják megcsinálni, de a feltételeket még nem lehet tudni, hogy kapnak-e engedélyt? És aztán sajnos nem csinálta meg végül a Blikk, pedig szerintem még ma is érdemes volna.

Ennyi az én történetem. Megmondom őszintén, jól jártam, mert akkor még volt pénze a Népszabadságnak és mind a főszerkesztőnek, mind a vezérigazgatónak valami miatt fontos volt, hogy békében elváljanak tőlem. Én meg azt mondtam, hogy így legalább nem teszem tönkre az egészségemet. Pont decemberben, mintegy karácsonyi ajándéknak kaptam meg a végkielégítést – január 28-án töltöttem be a hatvanat. Előrehozott, öregségi nyugdíjba mentem.