„Ez nem az a tartalom, ami tömeges elterjedésre számíthat” – interjú Szekfű Andrással

 „Úgy láttam, hogy az Internetto és az Index veszélyeztetettebb volt, mint az Origo, ami mögött egy hatalmas, erős és gazdag cég állt. És nem voltam benne biztos, hogy kommunikáció-politikailag ez egy jó dolog. Úgy éreztem, az valahol egy szerepzavar, hogy egy távközlési cég tartalomszolgáltatóként is fellép. Mai napig úgy érzem, hogy ennek a problémának nincs igazi megoldása.”

Kezdjük egy kicsit messzebbről, onnan, hogy a kábeltelevíziózás, az új kommunikációs technológiák kutatójaként Te nyilván nem egyik napról a másikra csodálkoztál rá, hogy az információs társadalom közeleg. Hogy tekintettél erre az új perspektívára, hogy tudnád feleleveníteni az első találkozást az informatika és az internet világával?

Egyfelől valóban elméleti szakember vagyok, másfelől gyerekkoromtól kezdve egy bütykölős, aki már tizenegykét éves korában villanycsengőt javított. Később egyre kevésbé tudtam hozzányúlni a szerkezetekhez, de mindig is érdekelt. Tehát egy rádiót, egy tévét már nem tudtam megjavítani, de sosem volt idegen tőlem ez a technikai szféra. Ez számomra nagy előny volt szociológusként. Az, hogy ez a műszaki oldala a dolognak nem idegen tőlem, ez azt is jelentette például, hogy amikor a Tömegkommunikációs Kutatóközponttól a Rádió műszakijai kértek egy szociológiai felmérést valami műszaki ügyben, akkor rám bízták ezt a feladatot. Ennek az én életemben, mondjuk úgy, az intézményesülése akkor történt meg, amikor 1980-ban a Tömegkommunikációs Kutatóközpont csinált egy belső, ma úgy mondanánk, brain strormingot. Minden kutató vállalt egy tanulmányt arról, ami hozzá közel állt és neki fontos volt ebben a témában. Ezeket TK 80, tehát Tömegkommunikáció a nyolcvanas években címen egy belső, sokszorosított kiadvány-sorozatban megjelentettük. Az én tanulmányom címe az volt, hogy „Az új tömegkommunikációs eszközök és társadalmi relevanciájuk”. Azt hiszem, ezt a csúnya idegen szót használtam. Ez egy nagyon jó áttekintése volt annak, hogy akkor hogyan láttuk ezeket a dolgokat, olyannyira, hogy amikor most, talán öt évvel ezelőtt összegyűjtöttem az átkosban írott tanulmányaimat, „A cápa utolsó tangója: médiaszociológiai tanulmányok a félkemény diktatúrában” címmel, akkor ezt beleválogattam. Ebben áttekintettem a különböző kommunikációs lehetőségeket. Az akkori szemléletben ez úgy jelentkezett, hogy a számítógép mint kommunikációs eszköz. Ma már erről úgy beszélünk, hogy az internet az egy absztrakt valami, ami lebeg felettünk, az internet tudja, az interneten szólok neki, satöbbi, de akkor ez még nagyon le volt ragadva a számítógéphez. És ne feledjük, 1980-ban vagyunk, az IBM ekkor hozza ki az első személyi számítógépet.

Talán azt sem árt megjegyezni, hogy a hetvenes évek elején, amikor kutatóként elkezdtem dolgozni, akkor a számítógép azt jelentette, hogy a Magyar Tudományos Akadémiának volt a központja fönn a Várban és ott működött egy CDC 3300-as márkájú amerikai számítógép, ami akkora helyet foglalt el, mint ez az eszpresszó, ahol ülünk. És olyan volt, mint egy ortodox templom, ahol az isten az ikonosztáz mögött van és csak a papok mennek be és ki és kommunikálnak az istennel. Mi ott semmiféle módon nem nyúltunk hozzá számítógéphez, hanem egy papírra felírtuk, hogy milyen táblázatokat kérünk az adatainkból, azt átnyújtottuk a számítógép operátorainak, akkor azok azt köszönettel átvették és két-három nap múlva – ez egy fantasztikus dolog volt, hogy ilyen hamar –, kaptunk ilyen nagy lepedőnyi papírokat. Ez volt a számítástechnika, még 1980 körül is így nézett ki, tehát nem volt az embernek egy közvetlen hozzányúlása egy számítógéphez.

Ekkor volt egy merész vállalkozásom. 1981-ben, amikor romlott a világpolitikai helyzet, az ember egy kicsit attól félt, hogy ismét becsukódik a vasfüggöny, nem lehet külföldre menni, eladtam a Zsiguli gyártmányú gépkocsimat, amit MÚOSZ-os hitelre vettem és éppen, hogy ki volt fizetve – a felét fizettem be előre, a másik felét meg részletre. Eladtam ezt a kocsit és akkor a feleségemmel kimentünk hat hétre Kanadába és Amerikába rokonokhoz meg ismerősökhöz. És ott vettem egy Sinclair ZX 80 márkájú, úgynevezett személyi számítógépet, ami viszont már nem akkora volt, mint egy szoba, hanem akkora volt, mint egy könyv. Egy tévékészülékhez és egy közönséges magnóhoz kellett csatlakoztatni. Ez volt Clive Sinclairnek a nagy ötlete és ez volt az én személyes bekapcsolódásom a számítástechnikába és folytatódott a ZX Spectrum és utána az IBM személyi számítógépén át máig. Később olyasmik jöttek, hogy a tévékészülék a telefonvonalon keresztül bekapcsolódjon valamilyen adatbázisba. És már nem is emlékszem, ennek talán videotext volt a márkaneve. Ez párhuzamos volt azzal, hogy indult a teletext mint szolgáltatás, ami nem interaktív igazán, ahol csak egy adatmenüből válogathatok. Ahogy ezek alakultak, nekem adódott egy lehetőségem, hogy a Kossuth Kiadó számára írjak egy kis könyvecskét vagy nagyobb füzetet az új kommunikációs technológiákról. Ennek a végére írtam egy olyan fejezetet néhány oldalon, aminek az volt a címe, hogy „Egy napunk 2001-ben”. Tudniillik az volt az érzésem, hogy csak akkor tudom az olvasókkal 1983-ban – a könyv ’84 elején jelent meg – megismertetni, hogy mi van előttünk, ha egy családot megmutatok 2001-ben, hogy mit fog csinálni egy család és hogyan kommunikál a jövőben. Ebben a 2001-es vízióban én kiterjesztettem családi szintre ezt a vezetékes számítógépes kommunikációt. Nem tudtam, hogy úgy fogják hívni, hogy internet, de ott a Dr. Morzsa nevű főszereplőm az használta és azt csinálta. Ez egy Szabó család szinten megírt kis magánéleti jelenet, de azt gondolom, hogy majdhogynem tudományos értéke is van, ezért beválogattam az említett kötetembe, ott is olvasható újraközlésben.

A következő lépés az volt, amikor a rendszerváltás idején környezetvédő aktivista voltam és úgy éltem, hogy Ausztriában tanítottam hetente egy napot vagy kéthetente két napot és a többi időt pedig abból a pénzből, amit ennyi idő alatt megkerestem Ausztriában, főállásban a Duna Körnek a sajtóügyeit intéztem – ahol választmányi tag is voltam. Itt ismerkedtem meg egy holland újságíróval. Megkérdezte, hogy nincs- e kedvem ahhoz, hogy asszisztensként segítsem az ő újságírói munkájukat. Kiderült, hogy négy-öt holland újságíró, ők úgy hívták, hogy poolban, egy ilyen kis munkaközösségben segítik egymást. Az én munkám kétféle volt. Az egyik, hogy minden reggel, valamikor hatkor lementem az újságoshoz, megvettem a napi újságokat és amikor hétkor-nyolckor ők telefonáltak nekem, én bemondtam angolul az aznapi sajtószemlét. A másik pedig az volt, hogy különböző választási gyűlésekre, meg politikai összejövetelekre a Jurta Színházba, MDF alakuló izére, meg egyebekre elkísértem őket és súgtam a fülükbe a fordítást. Úgyhogy én szinte minden pártnak fontos gyűlésén ott voltam a Fidesztől az MDF-en át a szociáldemokratákig, akik akkor még voltak.

Ezek a derék urak és hölgyek úgy dolgoztak, hogy mindenkinek volt egy modemje a telefonjához, amit úgy tessék érteni, hogy eleinte 1200 baudos, ez volt akkor a mértékegység, az bit/secundum, tehát 1200 bitet vittek át. Ma ugye megabites sebességekről beszélünk, csak hogy a nagyságrendeket érzékeltessük. Az már nagy dolog volt, hogy 2400 megabites! Egy ilyet úgy képzeljetek el, mint egy set top boxot ma a tévé tetején. Ezzel dolgoztak. Tehát reggel felhívott engem a holland újságíró, én elmondtam a sajtószemlét, ő gépelte és amit a személyi számítógépén gépelt, azt amikor befejeztük azt file formában ezen a bizonyos modemen keresztül elküldte a csoport másik három vagy négy tagjának. Ő már hollandul gépelte azt, amit én angolul mondtam, és így küldte el a többieknek, akik ebből meg tudták írni a tudósításaikat arról, hogy mit mondott Antall József, vagy mit mondott Horn Gyula.

A holland sajtót tudósítottátok a magyarországi eseményekről?

Igen, igen. Nyomtatott sajtót és rádiót. Így dolgoztak és tudósítottak. Ez azt jelentette, hogy itt már munkaeszközként használták az elektronikus kommunikációt telefonvonalakon, ezzel a bizonyos modemmel. Ekkor figyeltem fel erre a modemes történetre, aztán lett nekem is egy modemem.

Mikor volt az első, arra emlékszel?

Csak azt tudom mondani, hogy a kilencvenes évek első felében. ’95 előtt valamikor, ’92-’93 körül lehetett. Itt elérkezünk ahhoz, hogy az idősebbik fiam, Karafiáth (Szekfü) Balázs – aki kilenc éves korában megkapta az első személyi számítógépet, ami szigorúan a papáé volt, de azért nekik lehetett rajta lövöldözőst vagy valamit játszani – ekkoriban elkezdett csinálni egy elektronikus sziget koncepciót. Megismert ő is egy hollandiai kezdeményezést, amszterdami elektronikus város címen, ami, mai szóval nem is tudom, hogy mondanánk, lényegében elektronikus faliújság volt, amit modemen keresztül tudtak használni, azok, akiket érdekelt. Ez ő elkezdte megvalósítani magyar viszonylatban. Elindult a Sziget-vállalkozás és akkor a Szigetre is kivitték, ezt ő, gondolom, részletesen elmondta nektek. De ez azért rám is hatott, láttam, hogy egy ilyen dolog így működik. A másik dolog, ami hatott rám ebben az időben, az az volt, hogy ekkor már voltak olyan számítógépes hálózatok, amik az internetnek az előzményét jelentik, és ebből Magyarországon azt hiszem a legismertebb, vagy amit a legtöbben előfizettek ez a CompuServe nevű szolgáltatás volt.

1991-tól cégtulajdonos és cégügyvezető voltam, egy reklám- és public relations céget vezettem és ebben a cégben azonnal előfizettünk a CompuServe-re. Ez azt jelentette, hogy például amikor engem a belgák meghívtak Antwerpenbe egy egy hónapos menedzser tanfolyamra, ami nagyon jót tett, mert az ember teljesen dilettáns módon vezetett céget, akkor az ottani telefonvonalon egy ottani helyi számot felhívtam és tudtunk levelezni vagy file-okat küldeni egymásnak a cégemnél maradt kollégákkal. Lassan jött, de átjött, viszonylag megbízható és korrekt szolgáltatás volt. A CompuServe-n már voltak olyan fajta, nem is tudom, hogy hívták őket annak idején, de olyan oldalak, mint ami ma egy portáloldal. Tehát a nagy amerikai újságok megjelentek a CompuServe-n is. Hogy mekkora részét tették fel az anyagoknak vagy hogyan, erre már nem igazán emlékszem.

A CompuServe egy amerikai cég volt, amelyik terjeszkedett Európában is, nota bene a magyar CompuServe-nek az egyik vagy egyetlen tulajdonosa egy Esther Dyson nevű hölgy volt, aki egy korai internet apostol volt, és akinek magyarul is megjelent egy könyve, Internet 2.0 vagy valami hasonló címen. (A könyvet 2.0 verzió címmel 1998-ban a HVG Kiadó jelentette meg – a szerk.) Ő volt emlékeim szerint a CompuServe magyar leányvállalatának egyik vagy egyetlen tulajdonosa. Arra viszont emlékszem, hogy olyan nagyon nem használtam ezeket a külföldi újságokat a CompuServe-ön, mert azért eléggé drága volt azáltal, hogy telefonvonalat használt. Tehát nem volt olcsó dolog, úgyhogy én szinte csak üzleti kommunikációra használtam. Ebből nőtt ki az, hogy Magyarországon elindultak az internet-szolgáltatók, nagyon sok kicsi volt, és mindegyik próbálta fölstilizálni magát, hogy ő milyen nagy és milyen szakértő és minden. A cégem rögtön előfizetett erre. Tehát ilyen értelemben mi nagyon korai internethasználók voltunk.

1995-ben három hónapig dolgoztam az IDG-nél. Bíró Istvánnak voltam az alárendeltje, az egyik vezető. Ez az az idő volt, amikor ők elkezdtek valamit kísérletezni ilyen dolgokkal. Az IDG-nél volt néhány olyan fiatalember, aki eléggé értett ennek az elektronikai és a programozási részéhez. Nyírő András akkor kereste meg Bírót és vezette elő neki azt az ötletét, hogy CD-ROM-on kellene kiadni folyóiratot. Ezt ő nektek nyilván elmesélte, most elmesélem én, hogy az én oldalamról ez hogyan nézett ki. Ezt a kiadványt, ami egy korong volt, berakták egy speciális papírba, egy viszonylag nagyalakú nyújtott papírborítóba. Az egész nagyon szépen meg volt designolva, Yasar Meralnak, a zseniális designer hölgynek volt a munkája, úgyhogy tényleg szépen nézett ki, öröm volt kézbe venni. Nyírő András, akit ekkor ismertem meg, tehát nem volt köztünk semmi ismeretség, barátság, meghívott. A Műegyetemnek az egyik épületében fölmentünk a nem tudom hányadik emeletre, és a szociológiai vagy valamelyik másik tanszéken, egy nagy asztali számítógépen fönn volt az ABCD, tehát még nem CD-én, hanem a gép winchesterén volt rajta. És akkor András azt mondta, hogy próbáld ki és mondjad közben, hogy mi jut eszedbe vagy milyen megjegyzéseid vannak. Emlékszem, hogy az első oldal ott volt előttem és teljesen tanácstalan voltam, nem tudtam, hogy mit kell csinálni. És akkor azt mondja az András, hogy vidd az egeret fölé és akkor megváltozik ott az izé és akkor abból látod, hogy az egy aktív terület és akkor arra rákattintasz és tovább mész. Így elkezdtem az első számnak, gondolom még nem teljesen kész változatában barangolni és közben mondtam azt, hogy ez nem tetszik, az nem tetszik, ez itt bonyolult, felhasználó-ellenes, ez itt idétlen, ez hosszú, az rövid. És kérlek szépen, én még ilyet nem láttam, mert az általam szinte nem is ismert Nyírő András, az ezeket a kekeckedő kifogásaimat a legnagyobb szeretettel és örömmel fogadta. Utóbb azt mondtam neki, már amikor jóba voltunk, hogy olyan voltál, mint egy mazochista, aki, amikor ütöm, azt mondja, hogy még, még üss. Valószínűleg hasznosak voltak neki a megjegyzéseim, mert teljesen szűz agyú valaki voltam.

A hipertextnek egyfajta gyakorlati alkalmazását láttam. Ilyennel azelőtt nem foglalkoztam és ezért olyan dolgokra tudtam felhívni a figyelmüket, amikbe a szintén újonc felhasználóik eleve beleütköztek volna, hogyha használják. Azóta is egy barátág van köztünk. Hol gyakrabban, hol ritkábban látjuk egymást, de azt hiszem, hogy ő is jó lélekkel gondol rám. Aztán én elkerültem az IDG-től, tehát azt, hogy ott mi történt és hogyan történt és hogyan indult be az Internetto azt nem tudom. Vagy legalább is nem tudom olyan szinten, hogy érdemes lenne róla beszélni.

Figyelemmel kísérted utána az ABCD számait?

Abszolút, persze. Tiszteletpéldányokat kaptam az Andrástól, ma is megvannak. Talán azt érdemes még az ABCD-ről elmondani és hangsúlyozni, hogy itt egy olyan problémakör előkerült, ami azóta is gyötri az internetet, és ez az, hogy miből lehet ezt finanszírozni. Az ABCD-nek volt egy ára, amely egyfajta bevételt jelentett, ha ezt értékesítették, de ez nem fedezte az előállítási költségeket. Bizonyos értelemben az IDG ebben nagyvonalú volt, mert látták, hogy ez egy új dolog, és tudták, hogy valamit áldozni kell, de nem határok nélkül, mert az amerikaiak is, meg Bíró Pista is elég keményen fogták a kiadásokat. Nyírőék hihetetlen leleményességgel és alapvetően a kiterjedt baráti kapcsolataik mozgósításával telerakták ezt a dolgot eléggé érdekes és izgalmas anyagokkal, amelyekhez ingyen tudtak hozzájutni.

Most, amikor készültem erre a beszélgetésre elővettem az ABCD-nek a számait. Vágvölgyi András Amerikai útinapló, Bódi Gábornak egy háromperces csodálatos kis videoklipje, amit ő csinált egy versre. A legkülönbözőbb dolgok, amelyek akkor az alternatív művészetek felé nyitva, tehát egy nem konvencionális kultúra-felfogás jegyében összejöttek. És millió olyan dolog, amit a személyes kapcsolataikkal elértek. Emlékszem rá, hogy újságoknak föltették (a Narancsnak meg valamelyik napilapnak) féléves-egyéves anyagait és így tovább. Az egyik számra én is odaadtam nekik egy anyagot. A cégem akkor kiadott egy Szignum Média Hírlevél nevű szakmai tájékoztatót, amit úgy képzeljetek el, mint ma a kábeles, műholdas szakmai kiadvány, amit egyébként egy olyan valaki csinál, aki nálam kezdte a Szignum Média Hírlevélnél. Most sikeresen viszik tovább, mi abbahagytuk. Ennek az első egy-két, nem tudom hány évfolyamát, ami nekünk megvolt file formában, azt odaadtuk és az most rajta van az ABCD-nek valamelyik számán.

Az Internetto indulására hogy emlékszel?

Az Internetto indulását úgy fogtam fel, mint egy teljesen logikus lépést, hogy túllépjenek ezen a CD-ROM-os formán. Az derült ki, hogy ez a CD-ROM-os forma végül is egy olyan felbuzdulás volt, ami nem halt ki teljesen, de perifériára szorult. Ma is léteznek CD-ROM-ok, de azt az ígéretet, ami akkor ez volt, azt az internet tárgytalanná tette. Az Internetto indulásakor számomra egyértelmű volt, hogy megoldódik a terjesztésnek a kérdése és csak idő kérdése, hogy egyre több embernek lesz internet-hozzáférése, hogy az, amit az Internetto csinál, át tud törni. Ebben teljesen biztos voltam. Abban nem teljesen voltam biztos, hogy ezt is lehet-e abban a kicsit alternatív kultúra-, politika- és társadalom-felfogásban csinálni, amiben Andrisék elkezdték. Ami egyfelől nekem teljesen rokonszenves volt mint irány, mint megközelítés, mint esztétikum, de másfelől két problémát is láttam a későbbiek szempontjából. Egyrészt azt, hogy ez nem az a tartalom, ami Magyarországon tömeges elterjedésre számíthat. Tehát az nem véletlen, hogy akkor a Nők Lapjának volt nagy példányszáma és nem a Magyar Narancsnak. Másrészt pedig az is elég világos volt, hogy az a baráti kör, ami a Nyírő András körül kialakult, az nem arról szól, hogy kemény és könyörtelen üzletemberek vagyunk, akik kiadásokat optimatizálunk, bevételeket gyarapítunk, hirdetéseket szervezünk, tehát egy üzletileg is fenntartható vállalkozássá tesszük az Internettot. Innentől már nem láttam bele a részletekbe, de egyáltalán nem csodálkoztam, amikor csattanás volt az Internetto és Bíró Istvánék, az IDG között és egyáltalán nem csodálkoztam, amikor megalakult az Index.

Azon sem, hogy a Nyírő olyan hamar kisodródott az Index-sztoriból?

Ezen se. Ő nem az az ember, aki ezt a fajta kemény dolgot csinálja. Még valamit hozzá tudnék tenni, hogy Andris egy újító ember, nem egy fenntartó ember. Tehát ő az, aki valamit elindít, kitalál, zseniálisan megvizionál és így tovább, de nem hiszem, hogy ő az az ember, aki éveken át a napi rutinmunkában vágja a fát, vágja a fát és fűti a kandallót. Ő kitalálja a dolgokat. Abszolút el tudom képzelni, hogy voltak szomorú és csúnya események, de a dolognak volt valami olyan törvényszerű elrendeltsége, hogy mondjuk lehetett volna szebben csinálni, vagy lehetett volna méltányosabban csinálni, de nem hiszem, hogy az Andris akár ambicionálta volna, hogy éveken át fenntartson egy mai Index típusú vállalkozást. Ez nem az ő alkata, vagy alapállása.

Még az Origóról annyit elmondanék, hogy annak is valamennyire közelről néztem a startját. A fiam akkoriban már kezdte indítani a cégét, ami kutató cégként is profilírozta magát, és ilyen módon kapcsolatba került a Matávval, a magyar Telekommal. Emlékszem rá, hogy az egyik nemzetközi vásárra például kivittek egy pavilont, ahol egy televízióhoz kapcsolódó műsorszolgáltatást mutattak be, szóval valamilyen intelligens televízió környéki dolgot, úgyhogy valamennyire azt is figyeltem. És azt is figyeltem, hogy mit csinál ez a Weyer, Nádori, Pohly Ferenc, Simó György csapat, akiket György Péter szervezett oda a Matávhoz.

Volt akkor nekem egy kudarcba fulladt kísérletem: azon gondolkoztam, hogy kéne indítani egy magyar Wiredet, tehát egy Wired-típusú papír folyóiratnak magyar megfelelőjét, amit úgy neveztünk volna, hogy magyar.net. A cégem ebbe elég komoly pénzt belefektetett, és ezekkel az urakkal, akikről beszéltem, de mintha a Weyer Balázs nem lett volna benne, tehát Nádorival, Pohlyval és Gerhes Gábor grafikussal összehoztunk egy mutatványszámot. Színes szuper technikával ki lett nyomtatva, talán nyolc oldallal, 100 vagy 200 példányban. Ezt a mutatványszámot nem vittük ki az utcára, nem ez volt a célja, hanem az, hogy sajtótájékoztatót tartottunk róla és ott osztogattuk a példányokat, potenciális hirdetőket próbáltunk megnyerni a segítségével, másrészt befektetőkhöz jártunk, és próbáltuk meggyőzni őket, hogy szálljanak bele ebbe az üzletbe tőkével és indítsunk el egy ilyen folyóiratot Magyarországon. Emlékeim szerint még mintha a Róna Péternek, az akkori első magyar befektetési alap vagy milyen cégéhez is eljutottunk és ott prezentáltuk magunkat, és pályáztunk az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottságnál is, de végül is nem sikerült, tehát ezt sehol nem ítélték olyannak, amibe vagy üzletileg vagy pályázatilag érdemes lenne beszállni. Ez nagyon szép emlék és nosztalgia, ugyanakkor egy kudarc, hogy nem sikerült.

Ami nekem személyes élményem ezekkel a dolgokkal kapcsolatban, az körülbelül ennyi. Ami ezen túl van, ott pedig mint médiakutató, szociológus és a kommunikációs politika iránt érdeklődő ember tudok válaszolni kérdésekre.

Hogyan ítélted meg ezeknek a kezdeményezéseknek, az Internetto, az Index, az Origo és az egyéb éledező, tartalomszolgáltatási kísérleteknek a jövőjét?

Úgy láttam, hogy az Internetto és az Index veszélyeztetettebb volt, mint az Origo, ami mögött egy hatalmas, erős és gazdag cég állt. És nem voltam benne biztos, hogy kommunikáció-politikailag ez egy jó dolog. Úgy éreztem, az valahol egy szerepzavar, hogy egy távközlési cég tartalomszolgáltatóként is fellép. Mai napig úgy érzem, hogy ennek a problémának nincs igazi megoldása. Nem az Origo ellen, hanem általában mondom, hogy az nem biztos, hogy jó, hogy aki továbbít műsorokat, az magát a tartalmat is készíti, jobb, ha ez a két terület külön működik. Ez volt a benyomásom, az pedig, hogy az intézmény sikerre van ítélve, az teljesen nyilvánvaló volt. Amit nem láttam, az a Facebook, a Google, tehát a közösségi média és a keresők ilyen mértékű felvirágzása és jelentősége.

Az, hogy a nyomtatott lapoknak is rá kell térniük erre az útra, eleinte nem volt olyan egyértelmű, mint később. Volt is ellenállás az internettel szemben, nem fogadta osztatlan lelkesedés az új irányt.

Igen és ez azért érdekes, mert rávilágít egy belső feszültségre és ellentmondásra. A nyomtatott lapok ugyanis a CD-ROM-ot nyitottan fogadták, az akkori Magyar Hírlap, Népszabadság és HVG is adott ki ilyet. A Magyar Nemzet úgy emlékszem nem, ennek az okát nem tudom, talán személyesen olyas valaki volt ott, aki ezt nem szerette. A Figyelő is megjelent CD-ROM-on. De amikor már nem az előző évfolyamról volt szó, amit már eladtak, amiből már megvolt a hirdetési bevétel, hanem a napi újságról volt szó, abban a pillanatban görcsbe rándultak, hogy akkor most hova lesz a hirdetési bevételünk? Ez egy indokolt félelem. Ez egy olyan dolog, ami a mai napig nincsen megoldva és nem Magyarországon, hanem az egész világon nincs megoldva. Amikor azt látjuk, hogy a Népszabadság 20 oldalról 16 oldalra csökken, a Magyar Nemzet szintén csökken és elbocsátanak 20 magyarnemzetes újságírót, és azt látjuk, hogy a Fraknkfurter Allgemeine Zeitung – amit ha itt vagyok a Gellért presszójában, mindig elolvasok –, a német nagytőke támogatásával megjelenő, hihetetlen színvonalú világhírű konzervatív lap is válságban van. Ők is elbocsátanak valószínűleg és ők sem tudták megoldani az internetes megjelenésüket. A Frankfurternek az internetes megjelenése egy megoldatlan dolog, nem tudják eldönteni, hogy mit tegyenek ki, hogy tegyék ki, milyen késleltetéssel, és így tovább. Az internet kezdetén, a 90-es évek végén a Wall Street Journal volt az első a világlapok közül, ami a teljes újságot elérhetővé tette az interneten, ha jól emlékszem, évi 50 dollárért. Tehát mérsékelt áron, de csak fizetősen. Csak kis része került ki a nem-fizetős oldalra és a többi, a kemény része, a friss információk, táblázatok, a világ tőzsdéinek adatai nem. Ezek máig megoldatlan problémák. Annyit tennék hozzá, hogy a divatos a táblagépeknél kialakult egy olyan gyakorlat, hogy a papír-előfizetést megközelítő összegért a táblagépre is elő lehet fizetni az újságot és e mögött az van, hogy van egy technológia, amit még nem törtek fel vagy nem terjedt el, hogy hogyan lehet feltörni és az, ami előfizetésként a táblagépemre jön, azt csak azon tudom olvasni és nem tehető ki több százezer példányban. Idén, amikor Horvátországban voltam nyaralni, kipróbáltam és naponta megvásároltam a táblagépemre az újságot és ott volt többé-kevésbé megbízhatóan, egy nem túl jó minőségű internet-kapcsolaton át is ott volt, működött. De azt, hogy egy fiatal, aki 12 évesen kap a szüleitől egy táblagépet, az 16 vagy 20 éves korában, amikor elköltözik otthonról, előfizet-e egy napilapot a táblagépére, ezt nagyon nehéz megjósolni.

A korabeli magyar print sajtóból, a kilencvenes-kétezres évek fordulója táján érkezett felkérés Hozzád, volt-e közös gondolkodás arról, hogyan tovább?

Olyan nem volt, hogy az internetes megjelenésükre vonatkozó tanácsokat adtam volna. Interjút kértek mint szakértőtől vagy egy-egy írást filmes témában, de tanácsadóként nem volt együttműködés közöttünk.

A kereskedelmi tévék internetes gyakorlatát, útkeresését hogyan értékelted?

Ezeket a televíziókat csak ritkán nézem, akkor is csak azért, mert szakmailag kell, hogy tudjam, milyen egy kertévés híradó vagy egy Big Brother-típusú valóság show. Azt kell, hogy mondjam, ezek a weboldalak engem egy kicsit mindig is bosszantottak, mert szükségleteim és habitusom szerint én ezeket a weboldalakat mindig csak úgy akartam volna használni, mint ezeknek a csatornáknak a műsorújságját és az archívumát. Ezzel szemben nem erre fókuszáltak, hanem megpróbáltak egy bulvár megjelenést csinálni, stílusban és szerkezetben. Nekem ezek kaotikusak. És ahogy nem élvezem egy Blikknek vagy egy Bild Zeitungnak a megjelenését, ezeket sem kedvelem.

És a magyar közmédia online jelenléte? Azzal szemben voltak elvárásaid? Azt hogy látod? Tekintettel arra is, hogy a „digitális szakadék”, a „társadalmi egyenlőtlenség” vissza-visszatérő témái a tanulmányaidnak.

Így van. Mint magánembernek, az ő oldalaikkal szemben is ugyanaz az elvárásom, hogy működjön úgy, mint egy műsorújság és működjön valamennyire, mint archívum. Mint műsorújság korrektebb volt, mint a kereskedelmiek, hogy pont most milyen, azt nem tudom, nem néztem. Tehát használhatóbb volt, és ez egy magasabb igényt jelez a nézővel szemben. Az archívumot kevésbé találtam kielégítőnek. Utópisztikusan persze gondolkodik azon az ember, hogy a 23:20-kor kezdődő műsort hogyan lehetne kiszabadítani ebből a kalodából, hogy napközben is legyen elérhető annak, aki napközben szeretné nézni. De azt méltányos figyelembe venni, hogy mindenféle szerzői jogi kötöttségeik vannak, nincsen teljesen szabad kezük, hogy mit csináljanak. Összefoglalóan azt tudom mondani, hogy ezek kicsit közelebb állnak hozzám stílusban és megvalósításban, ugyanakkor azt is látnom kell mint kutatónak, hogy a kereskedelmi televíziók megjelenései sokkal dinamikusabbak és a maguk ízléstelen módján nagyon fantáziadúsak is. Egyfajta kreativitás van bennük, ami a közszolgálatiakban nincsen meg. Hogy a közszolgálati csatorna kreativitás-hiányának az oka politikai-e, az, hogy minden kormány rátenyerelt a közmédiára, és a nagyon erős kormány az nagyon erősen rátenyerelt, szóval hogy ez most ennek a követkeménye-e vagy szükségszerűen következik abból, hogy közszolgálatiként egyfajta visszafogottságot kell mutatnia? Ez egy nagyon nehéz kérdés, amin sokat kellene gondolkodni.

1999-ben a Miniszterelnöki Hivatal megbízásából készült egy jelentés „Magyar válasz az információs társadalom kihívásaira” címmel, amit egy bizottság készített, amelynek Te is tagja voltál. Ha voltak, milyen médiavonatkozásait tudnád felidézni ennek a munkának?

Nehezen tudnám felidézni és jellemző, hogy nem úgy emlékszem rá, mint ahol valakik kitűzték a zászlót. Talán gonoszabb vagyok a kelleténél, amikor azt mondom, olyasmi volt, mint amiről a viccben azt mondják: a teve az egy olyan ló, amit egy bizottság tervezett. Voltunk ott közel harmincan, mindenkinek megvoltak a szempontjai. A nagy élmény számomra az volt benne, hogy az informatika szakma nagyjaival beszélgethetett az ember, igen magas szintű gondolkozás folyt, de elsősorban technikai kérdésekről. A tanulmányban volt szó hírközlésről és szórakoztatásról is, de a műszaki megközelítés volt a döntő.

Az interjút Bellai László és Vorák Anita készítette 2014. szeptember 26-án.

A helyszín a budapesti Gellért Presszó volt.