„A Népszabadság Online nem volt szerelemgyerek” – Interjú Dombi Gáborral

A kulturális rovat újságírójának kezdeményezésére 1996 áprilisában, önfinanszírozó kísérletként kezdte működését a Népszabadság Online 1.0, amely az első év után egy évre leállt. Vezetője, a bizalomhiány miatt távozó Dombi Gábor megalapította az Információs Társadalom Érdekegyeztető Fórumot (Inforum), máig a terület társadalmi lobbistája. A korai magyar internet szcéna egyik legjobb ismerője történelmi hibának tartja, hogy a printre koncentráló lapvezetés a kilencvenes években nem ismerte fel: a Népszabadságnak kreatív online content szolgáltatóvá kell válnia.

Mikor és hogyan ejtett rabul az informatika illetve az internet?

Akkor kezdtem a számítástechnikával való foglalkozást, amikor még nem volt Magyarországon internet. 1989-ben diplomáztam magyar-népművelés szakon. A Téka Könyvkiadónál kezdtem dolgozni és mint felelős szerkesztő egzisztáltam egy évig. Ott az egyik kolléganő férje informatikus volt, és hozott a feleségének egy IBM XT számítógépet, amin ő szöveget szerkesztett, mert másra még nem tudta használni. Erre a gépre én nagyon rákívántam. Nem tudtam, hogy mi az, csak azt láttam, hogy azt a rengeteg oldalt, amit nekünk meg kell szerkesztenünk, azt a géppel sokkal gyorsabban tennénk. Nagyon rossz volt a fizetésem, a havi rezsimet sem fedezte. De a mamám volt olyan kedves, hogy vett nekem az egész éves fizetésének megfelelő összegből egy személyi számítógépet. Mondjuk másfél éves könyörgés azért volt előtte… nem, csak egy év… Egy IBM-kompatibilis Cobra Computer gép volt, 640 kilobyte RAM-mal, 20 megabyte-os merevlemezzel, fekete-sárga Hercules monitorral.

Itthon be lehetett szerezni?

Akkor már igen, megnyíltak a határok, magánimporttal jöttek ezek a gépek, először egymillió körül játszottak, aztán ahogy egyre többen léptek a piacra, fokozatosan ment le az áruk. Elővettem a DOS-kézikönyvet és kiadtam az összes parancsot egymás után. A Format C:\-t nem kellett volna… Nem tudtam még mi az, de aztán jött egy barátom és helyre tette a Format C:\ után bekövetkezett műveleteket. Így megtanultam magam a számítástechnikát, relatíve jól. Tehát szereltem gépet, szoftvereket telepítettem, minden elérhető operációs rendszert kipróbáltam.

’91-ben kerültem a Népszabadsághoz, mint a Népszabadság Stúdió hallgatója, újságírótanonc. Akkor már elvégeztem a MÚOSZ újságíróiskoláját.

A könyvkiadói munkával párhuzamosan jártál a MÚOSZ iskolájába?

Igen. Hamar elcsaptam magamtól a Téka Könyvkiadót, mert ott nagyon rosszul éreztem magam, és az ELTÉ-re mentem könyvtárosnak egy évre, vagy annyi se volt. ’91-ben bekerültem a Népszabadsághoz, gyakornokként, és ott dolgoztam a kulturális rovatban. Később a kultúrafinanszírozás és a könyvkiadás lett a szakterületem, annak is a gazdasági része, és könyörögtem, hogy írjunk az informatikáról.

Ki volt a szerkesztőd?

A szerkesztő Vörös T. Károly volt, ő nagyon szeretett, nagyra tartott, szerette a stílusomat. A Népszabadságról tudni kell, hogy ott a pályakezdőt bedobják a mélyvízbe. Tehát küldtek sajtótájékoztatóra, parlamentbe, politikai párthoz, választási dolgokat csináltam. Persze mint pályakezdő, én voltam az, aki bent ügyel hétvégén meg karácsonykor, és voltak egyéb addicionális kellékek, de én ezt nagyon élveztem, fontoskodtam a Népszabadság színeiben. Tényleg egy kellemes, fiatalembernek való foglalkozás az újságírás. És bekönyörögtem az informatikát a lapba. Nem nagyon volt ennek akkor még helye. Emlékszem, Daniss Győző kollégám volt éppen a napi ügyeletes, aki azt mondta, ha leírom azt, hogy IBM-kompatibilis, akkor az reklám az IBM-nek, azt nem lehet leírni. És mondtam neki: akkor, hogy írjam le, milyen jellegű az a számítógép?

Elég sokféle számítógép futott akkor Magyarországon, és nagyon jók is. A magyar Enterprise 128, vagy a Commodore-t is sokan számítógépnek gondolták, pedig kis túlzással volt csak az. Bár láttam például komplett vállalatvezérlést vagy színpadvilágítás-vezérlést is Commodore-ra írva és volt, ami komolyan működött. A mai Örkény Színházban, az akkori Madách Kamarában egy idős úr volt a világítás vezetője és állatira utált sokáig fent maradni. Vett egy Commodore 64-et, megtanulta a programozását és beküldte a lemezt, hogy ezt tegyék be és indítsák el: nyomják meg az entert és az végig fogja csinálni. Tény és való, tízből kilencszer végig is csinálta úgy a szoftver az estét, hogy közben a bácsi otthon alukált. Egyszer-kétszer előfordult, hogy felhívták, hogy most sötét van, mit kellene csinálni, be kéne jönni előadás közben. Tehát komoly feladatokra is fel lehetett használni a Commodore-t.

A Népszabadságban először kulturális hírként jelent meg, hogy vannak ilyen programok, szoftverek, operációs rendszerek, aztán a gazdasági hírek közé próbáltam beszuszakolni, főleg az Albacompot. Nehéz volt helyet találni az informatikának lapban, még nem volt internet, először technológia volt, aztán gazdaság, ügyeskednem kellett, hogy milyen címkével adom el ezt a sztorit, és éppen kinek, ki veszi meg. Őszintén szólva a Népszabadság később is nagyon utálta az egész informatikát meg az internetet, mint olyat. De egyre inkább úgy gondoltam, hogy ennek jelentékeny szerepe van a gazdaságban, meghatározó lesz. Nagyon bíztam a magyar vállalkozókban, a hardveresekben talán jobban, mint a szoftveresekben. Találkoztam szinte mindenkivel, aki akkoriban ezen a piacon számított. És ’94-re engem annyira érdekelt ez a dolog, hogy már részt vettem az első információs társadalmi stratégia körüli beszélgetésekben.

Ezeknek a köröknek mennyire volt találkozásuk, érintkezésük a média világával?

Semennyire. Gazdasági szereplők voltak. Az informatika gazdasági befolyása akkor még egészen a zérus volt, leszámítva talán a Videotont és azokat a cégeket, amelyek a szoftver- és hardvermegrendelésekre már korábban a szocialista tábor igényeit elégítették ki. Tehát a SZTAKI, a KFKI és a többiek már húsz éve foglalkoztak komolyan informatikával. Zárójeles megjegyzés: alig-alig ismert a magyar informatika korai története. Én korán megismerkedtem a magyar informatika jelentékeny személyiségeivel, ahol a legfontosabb szereplő Gyurós Tibor volt, aki a Synergonnak lett később a vezérigazgatója, de sajnos lezuhant a repülőgépe. Vele összeszövetkezve elég komoly álmaink voltak, miket lehetne csinálni! Ha a Gyurós nem hal meg, akkor valószínűleg Magyarország fényévekkel lett volna előrébb a világban. Nagyon tehetséges, nagyon jó szervező, nagyon jó gazdasági szakember volt, egyébként villamosmérnök, de nem tudta a saját számítógépét se jól kezelni. Egyszer behívatott az irodájába, hogy Gábor, te ismered ezt az Outlookot, csináld meg, hogy a különböző levelek különböző folderekbe jöjjenek, mert ezt én nem tudom.

Mit tudott ő, miben volt nagy?

Víziókban. Úgy tudta inspirálni az embereket, mint egy próféta. Ő tényleg előre látta, hogy mit jelent a jövő az informatika számára, és hihetetlen energia sugárzott belőle. Nem is tudok mást mondani: vizionárius volt. Egy magyar Bill Gates lehetett volna, ha egy kicsit jobban ért a szoftverekhez. Volt egy cége, amit a társai menedzseltek, ő egy előretolt sales volt, a cég szolgáltatásait eladta, de hogy mit ad el, azt lehet, hogy nem is tudta. Az egészet látta, de a részletekről talán fogalma sem volt. Szlankó János is nagyon meghatározó volt, vagy Reszler Ákos, az első igazán komoly magyar szoftveres társaság vezetője. A Recognita szövegfelismerő szoftvert többször is megvették az amerikaiak, annyira jó volt. A nagy öregek közül ő az utolsó, aki itt van még az informatikában, mint a Recognita vezérigazgatója.

Nagyon érdekes volt az a gazdasági kör, amely az informatika mögött kialakult. Összeismerkedtem valamikor a ’90-es évek elején Muth Jánossal, ő volt a CompuServe vezérigazgatója. Az őseink ugyanarról a Siófok környéki vidékről származtak, de korábban nem ismertem. A CompuServe-ről nem sokan tudnak ma már, de az internet egyik őse volt. Egy modemmel betárcsázós, tartalomelérő, tartalomelosztó rendszervolt. . A CompuServe-öt, amikor elkezdtem János jóvoltából használni, akkor világszerte körülbelül százezer ember használta, tehát Magyarországról talán voltunk vagy húszan, akik használtuk. Egy DOS-os ablakot kaptunk, és lehetett általa amerikai híradatbázisokat lekérdezni, levelezni lehetett benne, vasúti menetrendet nézni. Volt egy olyan szolgáltatása, ’92-93-ról beszélünk, hogy tervezd meg az utadat például Kecskemétről Koppenhágába. Volt egy szoftvere, mint ma a Google Maps, és simán legenerálta nekem az útvonalat, de azért mégiscsak húsz évvel korábban, mint a Google. Olyan részletességgel, hogy hol és mikor kell átszállni. Én ezzel a rendszerrel ismerkedtem meg először és ennek a rendszernek volt egy kiegészítése, ami már internetelérésre volt képes. Tehát azt gondolom, hogy benne vagyok az első tízben, hogy aki Magyarországon internetet látott, és látta azt, mire lehet jó. Meg később használtam az America Online-t, és az is nagyon hasznos volt.

Amikor a Népszabadsághoz kerültem, még a Blaha Lujza téren működött a lap, kéziszedéssel dolgoztunk, meg linószedéssel, a címeket nem gépek szedték ki az újságba, hanem nyomdászok, s ezt látni fantasztikus élmény. Aztán amikor átköltöztünk a Bécsi útra, akkor jött Karcagi Laci – Karcagi László volt a Népszabadság főszerkesztő-helyettese – azzal, hogy álljunk át számítógépre. És akkor kiderült, hogy nagyjából hárman vagyunk a szerkesztőségben, aki látott már közelről számítógépet.

A többi magyar szerkesztőségben sem használtak ekkor még számítógépet?

Úgy tudom, hogy nem. A HVG-nél szerintem már volt valami. Az ugyanúgy működött, mint a Népszabadság, tehát volt komoly archívum, jó technikai support. A Népszabadság újságíróit nagyon komoly archívum és könyvtár szolgálta ki, úgy hallottam, hogy egy az egyben kidobták az egész archívumot, ami szerintem több milliárdos értéket jelentett. Az összes lapot gyűjtötték, katalogizálták téma, szerző szerint Az ’56 utáni magyar sajtótörténeti könyvtárnak lehett volna az alapja, ha nem a szemétbe dobják. Ezekkel a papír alapú cédulákkal dolgoztak lányok, ha kellett valami, pillanatok alatt megtalálták. Nagyon jó volt, úgy működött, mint a Google Search, nagyjából annyi idő alatt is, olyan jó csapat volt a Népszabadságban. És a HVG ugyanazt tudta. Amikor jött ez az ötlet, a Karcagi tőlem is tanácsot kért, pedig egy senki voltam, még mindig pályakezdő újságíró. Amit megvettek, olasz rendszert, nem szerettem igazán. Tény és való, hogy a helyesírás-ellenőrző rendszere nagyon jó volt. A gépek speciális IBM PS2-es gépek voltak, állati drágák lehettek. Talán az Olivetti is futott a versenyben. Az volt a rendszer specialitása, hogy egyből hasábba szedte ki a cikkeket, a Népszabadság ugye hathasábos.

Ez már a Bertelsmann tulajdonlása idején volt?

Nem vagyok benne biztos, nem emlékszem. Arra emlékszem, hogy sokaknak segítettem bekapcsolni a számítógépet, tanítgattam őket. Még szereztem is gépet embereknek. Bächer Ivánnak én könyörögtem ki egy notebookot az IBM-től, szerintem neki volt először az újságírók közül notebookja, nekem sem volt, még mindig a mamám által vett, továbbfejlesztett géppel küzdöttem. De akkor már 386-osra upgrade-eltem a masinát, meg vettem bele memóriát, meg nagyobb merevlemezt. Az éjszakákat azzal töltöttem, hogy különböző operációs rendszereket installáltam, kísérleteztem velük és egész jó eredménnyel, mert teljesen nem rendszerspecifikus operációs rendszereket is feltettem a gépemre, OS/2-t, Unixot, különféle Linux-verziókat. Most is van egy operációs rendszer gyűjteményem otthon. Nagyon sokakat én tanítottam a Népszabadságban. Ennek van egy írásos nyoma, szegény Andrassew Iván az első elektronikus novelláskötetét nekem és Karácsony Áginak dedikálta azzal, hogy én tanítottam őt számítógépezni. Mindenkit eligazítottam, aki hozzám fordult segítségért a szerkesztőségből, mutogattam nekik azt a keveset, amit én tudtam.

Akkor ezek szerint egyre nagyobb számban voltak a szerkesztőségben olyan újságírók, akik affinitást mutattak a számítástechnika iránt.

Muszáj volt, nem személyes indíttatásból: kötelező volt. Az elején még, egy rövid ideig le lehetett adni a beíróknak a cikket. A tudósítóknak volt ilyen lehetőségük, hogy betelefonáltak és lediktálták a cikket. Két hónap alatt mindenkinek át kellett állni a számítógépre, nem volt mese. Ez egy munkahely volt, nem leánynevelő intézet.

Volt olyan, aki e miatt margóra szorult?

Szerintem nem, hiszen csak két gombbal kellett többet nyomni, mint az írógépen. Nagy tragédia nem volt. Az persze folytonos gond volt, hogy nem ment el a nyomtatóra a cikk, nagyon rosszul volt megoldva a Népszabadságban a hálózatmenedzsment. Azt hiszem DecNet volt a nagy szervereknél a hálózat, és egy Novell Netware volt talán a PC-k közötti összeköttetés. Nem emlékszem pontosan. Rengeteg protokollnak kellett futnia, nagy mennyiségű anyagot nyomtattunk és a nyomtatók memóriakapacitása alacsony volt. Hosszú sorban állás volt mindig a folyosó végén, hogy kinek jön ki a cikke, és mikor. Nem volt igazán jól megcsinálva az olaszok által ez a rendszer. Ennél jobb szerkesztőségi rendszereket lehetett volna vásárolni, az biztos. Ezzel küzdöttünk, de aztán mindenki megszokta. Volt egy ideig morgás, aztán abbamaradt. Ekkor már rendszeressé vált, hogy lehetett informatikáról írni. Tény és való, hogy a lap felső vezetése utálta, ők nem ebben a világban szocializálódtak, de nem is akartak beleszokni. A legjobban az informatikát meg internetet talán Eötvös Pál utálta, és az látványos volt.

Miben nyilvánult ez meg?

Azt mondta, hogy ez nem jövő, ezzel nem lehet, mit kezdeni, tönkreteszi az újságot. De elfogadta, hogy van egy ilyen.

Főleg az internet megjelenésével voltak itt nagy küzdelmek. A Népszabadság Online nem volt egy szerelemgyerek a Népszabadságnál. Nagyon durva feltételei voltak, hogy legyen egyáltalán. A nagy változás akkor kezdődött, amikor megjelent Günter Giffels nevű úr a Bertelsmanntól, s ő lett a vezérigazgató és mindenki csodálkozott, mert egy inci-finci harmincéves srác volt. Talán az urak nem vették őt komolyan. Neki volt egy német diplomája, a Harvardon phD-zett közgazdaságból, dolgozott a Berliner Morgenpostnál, hogy beleszagoljon a Bertelsmann-világba, és nem csak, hogy tehetséges és okos volt, hanem ambiciózus is. A Népszabadság alatta egyszerűen kivirágzott. Amikor megjelent, azt mondta, hogy újítsunk. Én már előtte próbálkoztam, mert akkor már volt internet Magyarországon és azt gondoltam, ilyet muszáj csinálni a Népszabadságnak is.

Neked élénk volt a kapcsolatod az internetes média úttörőivel is.

Igen, ismertem Andrist, Nyírőt; Szakit, Szakadátot meg a többieket, mivel engem tényleg érdekelt ez a világ. Hittem abban, hogy ez nagyon jó, csak felhasználói oldalról az elején macerás. Tehát amikor már megjelent az Internetto, próbálkoztam a szerkesztőségben, hogy csináljunk mi is internetet, de Eötvösnek nagyon nem kellett, keményen hárította. De megjött az új srác, Günter Giffels, aki egy év alatt megtanult magyarul, hibátlanul. Ilyet én még nem láttam. Minden este hétkor megjelent nála a magyar tanár és Günter Giffels magyarozott este kilencig, tízig és egy év után úgy beszélt, mint Te meg én. Ragozott, volt egy kis német felhang a szövegében, na de Istenem, hát olyan mint egy tolnai sváb, így elcsúszik. Tehát hihetetlen ember volt, és azonnal megvette az ötletemet, hogy csináljunk internetet.

A hazai lapjaiknak volt már akkor online verziója?

Nem, amikor jött, még nem volt, de később lett. A Bertelsmann közben megvette az America Online hálózatot, ami ugyanolyan volt, mint a CompuServe, egy zárt, előfizetéses rendszerű tartalomszolgáltatás számítógépes hálózaton keresztül, tehát az internet elődje. Volt egy havidíja, amiért nem tudom hány megabyte-ot le tudtál levelezni, és nagyon sok szolgáltatás volt általa. Amikor megvette az America Online üzemeltetői jogát a Bertelsmann, csak Nyugat-Európára vásárolt licencet. Berontottam szegény Günter Giffelshez, emlékszem, tényleg mint egy fúria, hogy megjelent ez a Bertelsmann-hír, és vegye meg a Népszabadság egész Kelet-Európára a jogot. Sikerült úgy felizgatni az igazgató urat, hogy ő is a főnökséghez fordult. Hosszú orral jött vissza, hogy azt mondta a Bertelsmann neki, először próbálják ki nyugaton, és ha ott sikeres, akkor megcsinálhatja ő keleten. Akkor kezdtük el tervezni, hogy szülessen meg a Népszabadság Online. De arra nem számítottunk se ő, se én – én inkább, de ő nem –, hogy erre azt mondja a Népszabadság: „no way”. A Népszabadság nem értett egyet azzal, hogy a Népszabadság Online megszülessen. Leginkább Eötvös Pál tiltakozott, hogy az elviszi az előfizetőket, mintha annyi internetező lett volna. Tehát minden elhangzott, amit akkor érvként lehetett összeszedni, hogy ne legyen. Például hogy veszteséget csinál a Népszabadságnak, ez a Népszabadságnál akkor is fontos szempont volt.

Milyen informális vagy formális események voltak, ahol próbáltad meggyőzni őt?

Úgy próbáltam, hogy bementem hozzá. Nekünk nem volt jó a kapcsolatunk igazán a Palival, szerintem korrekt volt, de én nem kerültem hozzá közel. Viszont Günter Giffels igen. Mi közel egyidősek voltunk, én egy picit idősebb voltam talán, de neki nagyobb rálátása, világlátása volt, mert Amerikából jött. És csak érzéseim voltak, hogy ebből mi minden tud kijönni. Mégis jó volt a harmónia köztünk. Szerencsére nem nekem kellett ezt a harcot vállalni, hanem megvívta ő. És az lett az alku, hogy csinálunk egy próbát, egy egyéves próbát.

Az időpontot fel tudod idézni?

Szerintem ez ’94-95…

Az Internetto ’94 augusztusában indult…

Akkor egy-két évvel később. Én ’97-ben eljöttem… Március 15., április, vagy ilyesmi, talán akkor indultunk ’96-ban. Akár egyéves hurcimba is volt, amíg mentek előtte az alkudozások meg a viták. Előterjesztéseket kért a Günter Giffels, terveket, stratégiát, hogyan akarom megcsinálni. Ahogy az egy komoly „bussinnes case” alapon megy, és én nem nagyon tudtam prezentálni, mert akkor alig volt internethasználó Magyarországon. Ötezer ember? Látható volt, hogy ebből aztán nagy pénz nem lesz. De mondtam egy alternatívát, hogy lesz ebből mégis bevétel, és azt elfogadták. Az volt az alku, amit a Günter Giffels és az Eötvös Pál megkötött, hogy a Népszabadság Részvénytársaságban az online egy külön divízió lesz. A Népszabadság szerkesztőség nem támogatja a Népszabadság Online-t, ennek a divíziónak önfenntartónak kell lennie, önfinanszírozónak, aztán dögöljön meg, hátha… Tehát úgy kaptam meg ezt a lehetőséget, hogy csináljam meg, ahogy akarom, béreljek a Népszabadságtól egy irodát, fizessem ki a rezsit, villanyt, telefont, mindent. Én veszem fel az embereket, de nekem is kell kifizetni, és az a feltétel, hogy nyereségesnek kell lennie az első éves működés végén. Elég hajmeresztő dolog.

Egyet kértem feltételül, engedjék meg, hogy informatikai mellékleteket indíthassak a Népszabadságban és annak a bevételéből lehessen ezt finanszírozni. Ezt jóváhagyták, egy vagy két ilyen computeres melléklet volt, nem tudom mi volt a bevétele, mert a számokat nem láttam. Rám állítottak egy kolléganőt, aki minden egyes kiadásomat, bevételemet precízen rögzítette, és mondta, hogy ejnye-ejnye vagy jó-jó. Giffels elég profi módon megszervezte a kontrollinget a Népszabadságnál, és ezen rengeteget spórolt a lap.

Ezt a feltételedet tehát teljesítették. Ez garanciának tűnt számodra ahhoz, hogy abszolváld ezt a nem egyszerű feladatot?

Én nem láttam ennek a nehézségét akkor. Szervert még nem üzemeltettem, sok mindent csináltam, de szerverekkel nem foglalkoztam. És akkor találtam egy srácot, Popovics Pétert, aki egy elsőéves építész hallgató volt. Nagyon ügyes programozó volt, főleg Linux-alapokon, aki az Akadémia könyvtárának könyvtári rendszerét egymaga írta. Nekem az volt a feladatom, hogy megpróbáljam a pénzt, a támogatókat, a supportőröket megszerezni, meg az embereket, neki meg az volt a dolga, hogy rakjon össze egy rendszert. De a Népszabadság egy roppant bonyolult rendszer volt, önmagában, nagy DEC gépeken ment az adattárolás fent az emeleten, az emberek egy DOS-os gép előtt ültek és írták a cikkeket.

A Digital Magyarország azt mondta, hogy ad nekünk egy szervert, egy Alpha processzorú szervert, amin Windows NT fut, tehát az lett a központi szerver. És volt két PC-nk, az egyik egy windowsos, a másik egy linuxos: a windowsoson csináltuk a cikkek webesítését, a Linux pedig automatikusan konvertálta a képeket internetes felhasználásra, ahhoz nem is nagyon nyúltunk. Kérincséltem, lobbiztam… Valamilyen szinten egyébként nyitottak voltak a cégek, nem csak azért, hogy ez a Népszabadságé lesz, hanem „első fecske” szaga volt ennek az egésznek, kísérlet szaga. És azért egy ilyen Windows NT szerver, amivel a Digital megdobott minket, egymillió forint volt. Én hatvanezret kerestem, össze lehet hasonlítani, hogy mekkora nagy pénz volt akkor.

Tehát támogatásként „vasat” adtak.

Igen, de azzal az volt a baj, hogy Tajvanról jött a szerver hajón, csak hogy a Kínai Népköztársaság éppen hadgyakorlatot tartott a délkínai tengeren, tehát a hajó nem tudott elindulni. Vágtuk a cetlit, hogy mikor érkezik, mikor érkezik? Emlékszem, Mezriczky László volt akkor a Digital Magyarország marketingese, és szegényt naponta hívogattam, hogy ott vagyunk már? Mint a szamár a Shrekben. A tervezett indulásunk előtt két nappal érkezett meg a szerver. De a Népszabadság anyagaihoz nem fértünk hozzá…

De mi volt a terv, a tartalmi koncepció?

A terv az volt, hogy egy az egyben konvertáljuk a Népszabadság anyagait, tehát nem saját anyagokkal indulunk, hanem konverzióval, mert ketten vagyunk a munkára.

És valamilyen átfutással teszitek közzé?

Nem, azonnal. Amint megvan a lapzárta, a végső verziója a lapszámnak, akkor elkezdhetünk dolgozni. A Népszabadság lapzártája este 11 órakor volt, mert nem a vidékiből, hanem a fővárosi kiadásból dolgoztunk. A Népszabadság informatikusai nem kaptak ahhoz jóváhagyást, hogy odaadják nekünk a belépési kódokat. Ilyen kis belső vicc volt, hogy juss hozzá, de nem kapsz hozzá kódokat. Nem volt mit tenni mást: meghekkeltük a Népszabadság rendszerét. Akkoriban ez nem volt nagy dobás.

Mármint informatikailag nem volt nagy dobás?

Igen. Mondok egy példát. Egyszer kaptam valakitől egy költségvetési file-t, a korai Excel-ben, és abban volt egy belső link, ami által adatok, frissültek. Én rákattintottam a linkre és hogy, hogy nem, egy meg nem nevezendő minisztérium belső rendszerében találtam magam. Nagyon korai volt ez a történet, senki nem értett hozzá, hogy kell rendszereket védeni például.

Úgy kell elképzelni ezt a szerkesztőséget, hogy volt egy, úgy tíz négyzetméteres szoba a szerkesztőségben, a Bécsi úton, asszem a középső szinten, tehát a harmadik emeleten, s tele volt nagyméretű gépekkel. A routerünk egy méterszer egy méteres készülék volt – ma a legkisebb router kb. két centiszer két centis. Olyan hangja volt, mint egy traktornak, szó szerint bele kellett süketülni, és akkor ez egy modern cuccnak számított. Az NT-szerver volt maga a szerver, és a routeren keresztül kapcsolódtunk a belső hálózat különböző pontjaihoz. Nálunk se voltak tűzfalak, meg semmi védelem akkoriban, semmi. Tehát a Népszabadság rendszeréből átvettük a betördelt nagy, egészoldalas file-okképét, és abból egyenként, kézimunkával kellett kiszedni a cikkeket. Azért volt ez feladat, mert a Népszabadság nem volt partner ebben a dologban. Ha partner lett volna, akkor cikkek végső verzióit egyszerűen leküldik nekünk a hálózaton, és kész. De nem, így kézzel kellett dolgoznunk. Felvettünk fiatal lánykákat meg urakat, akik késő éjszaka jöttek dolgozni a Népszabadságba, és akkor elkezdtük egyesével copy paste-elni a cikkeket, amiket kiraktunk.

A képeket is egyesével kellett lementegetnetek?

Az nagyon érdekes volt. A fotórovat azt mondta, hogy ők ezeket a képeket pénzért adják, és én azt mondtam, jó, fizessünk ezért a fotórovatnak honort, mert ezt kéri a fotórovat. Ki volt akkor a fotórovat vezetője?

Rédei Feri?

Rédei Feri. Nekem ezzel semmi bajom nem volt, mindenki úgy adja a cuccát, ahogy akarja. De a Népszabadságnak volt, mondván, oké, hogy copyright, de létezik olyasmi, mint a Munka Törvénykönyve, ami valóban szabályozza, hogy amit te a munkaidődben a munkáltatód eszközeivel, fizetésért csinálsz, annak a felhasználási joga az nem a tiéd, hanem az újságé (a munkáltatóé) és akár tetszik Rédeiéknek, akár nem, azt tűrni kell, hogy a lap azt csináljon a képeikkel, amit akar. És mi fel is használtuk a képeiket, úgy emlékszem.

Ergo ebben mégiscsak partner volt a lap.

Igen, ez már később volt. Az elején, arra emlékszem, volt egy szerverünk, ami kezelte a képeket.

És a felhasználói oldalon nehézkes is volt…

Voltak akkor már böngészők, például a Netscape…

Lassabban töltötte be az oldalt, ha kép is volt benne.

Ezért kellett konverzió. Állati kis méretűre konvertáltuk a képeket. Az volt a mondás, hogy 100K a maximum, aminek egy internetoldalnak meg kell felelni. A nyitóoldalt azt én raktam össze… A homepage-t én magam terveztem, egy Xara nevű szoftverrel, amit akkoriban találtunk. Az volt az első elérhető áron  megvehető nagy grafikai szoftverrendszer, amit aztán megvett később a Corel. Az volt az előnye, hogy vektorgrafikus rendszer volt, és nagyon pici file-okat nagyon gyorsan elő lehetett vele állítani. Voltak benne olyan toolok, amikkel idegen képeket és clipartokat szét tudtam szedni, például windows metafile-okat, és azok elemeiből másodpercek alatt tudtam képet készíteni. Még van néhány ikonom talán otthon. Nem mentettük el akkoriban a képernyőképeket.

Az elmondottak alapján úgy sejtem, többé-kevésbé szabad kezet kaptál annak eldöntésében is, hogyan nézzen ki, mi, hol legyen az oldalon. Abban konszenzus volt, hogy a napi print anyagai kerüljenek fel változtatás nélkül és semmi más nem lesz?

Igen, így volt. Ez egy két fős társaság volt.

Voltak előképeid, mintáid, hogy milyen legyen a layout?

Nem, semmi.

Az Internetto már működött…

Az Internetto akkor már egy komoly rendszer volt. Abból indultam ki, hogy nekem otthon még mindig betárcsázós internetem volt. Először 2400 baudos modemmel kezdtem, nem is tudom elmondani, hogy az milyen lassú. Letölteni egy 1 MB-os file-t az este nyolctól reggel négyig tartó történet volt. Aztán 9600-asra mentem, a mostani adatátviteli sebesség töredékével nyomtuk az internetet. Nekem ezért az oldal adatmérete volt volt az elsődleges szempontom, hogy az oldal szép legyen, egyszerű és inkább text alapú, a grafikákkal pedig minimalizált méretben dolgozzunk. Azt hiszem, volt vagy két kép a nyitóoldalon összesen. Adatbázist tettünk a címoldal mögé, ami egy egyszerű HTML lap volt. Egyenként színeztük a krecliket, a táblázat kockáit, a kódokat, kézzel csinált HTML webpage volt a Népszabadság Online.

A név már a NOL volt?

Nem, nepszabadsag.hu volt, ebből, a Népszabadság Online-ból jött a NOL később, jóval később. Emlékszem, Martos Balázs volt az, akitől a domaint megvettük. Ő talán a BME-n dolgozott.

Ez mit jelent, ő lefoglalta korábban a nevet vagy csak nála regisztráltatok?

Nála regisztráltuk. Összesen száz domain lehetett akkor Magyarországon, egy kicsike textfile volt a magyar domain-névlista, nem tömegek interneteztek. Bérelt vonalat vettünk a Telekomnál a hálózathoz. Mindenkivel jóban voltunk technológiai oldalról. Nem kekeckedtek, hanem tanácsot adtak, hogyan csináljuk meg. Soha nem csináltam ilyesmit korábban. Újságíró voltam a kulturális rovatból, álmaim voltak, amiket meg akartam valósítani, Popovics Péternek meg volt szoftvertudása, de időnként ő is szakértőket kérdezett meg, mit hogyan kell csinálni. Tehát valójában adatbázisba termeltük bele a cikkeket, kivéve a nyitóoldalt, ami nem adatbázis volt, hanem fix HTML.

Az indulás volt nagyon meredek, mert késett a Digitaltól kapott szerver, ami délkínai tengeren hajózott. Így tulajdonképpen az utolsó három hétben raktuk össze az egész rendszert. Kértünk kölcsön egy PC-t, arra feltettük az egész rendszert és elkezdtük üzemeltetni, mielőtt megérkezett a szerver. Csak az utolsó éjszaka álltunk át az időközben befutó Digital-szerverre. Bent aludtunk a Popoviccsal a Népszabadság szerkesztőségében. Tehát kissé kellemetlen volt, haza se mentünk, és csináltuk, nyomtuk a grafikákat, én az első konverziókat, ő meg molyolt a gépen. A Dick Tracy című film zenéjét hallgattuk non-stop, a Madonnával, a mai napig végig tudnám énekelni az egész lemezt, mert azt nagyon szerettük. Aztán megérkezett a szerver. Akkor már teljesen bentlakóként jöttünk-mentünk, aludtunk székeken meg földön, ahogy ezt ilyen kalandosan kell. Bent is ettünk, a CD-ROM-tartóba be lehetett tenni a poharat, betoltunk a szoba középére egy számítógépet és azon kajáltunk. Nagy megkönnyebbülés volt, amikor ’96 áprilisában végre elindult. Az első két hónapban még én konvertáltam át a cikkeket egymás után. Akkor vetődött fel, hogy aludjunk is egy kicsit, és ezért felvettünk fiatal egyetemistákat, akik aztán tényleg lelkiismeretesen jöttek, egy óra alatt megcsinálták a munkát és haza tudtak menni. A közlekedés ugyanis onnan a Bécsi útról elég meredek volt.

Mikor élesedett, mikor került ki, akkor rögtön vagy reggel?

Azonnal. Amikor megjelent reggel a lap, akkor már ment az online is. Úgy emlékszem, 3500 olvasónk volt. Lassan ment felfelé.

Belső mérés volt?

Volt erre egy szoftverünk.

Gyerekcipőben járt ugyan, de ha jól tudom, már az Internetto idején elkezdte a méréseket a Medián is.

Lehet, nem tudom. Vagy az elején, vagy a végén, bevallom őszintén, nem emlékszem már, 3500 olvasónk volt. Ez a szám maradt meg. Még arra emlékszem, ahogy mi elindultunk, másnap elindult a nepszava.hu. Ők is dolgoztak, de úgy, hogy nem tudtunk róla.  Egy nap különbséggel indult el a két újság. Úgy emlékszem, ők csak önálló HTML-lel dolgoztak, nem bonyolították túl az életüket, tehát nem adatbázist csináltak maguknak, hanem fix HTML-t, az nagyon egyszerű volt. HTML-készítő szoftverek jócskán akadtak már. Jócskán? Egy-kettő akadt.

Szerintem mindannyian közös lóra jártunk. Volt két nagy szerver a műegyetemen, a Góliát meg a Coca-Cola. Ez a Schönherz-kollégistáknak volt a nagy szoftverraktára, az egyiken szoftverek voltak, a másikon pornóképek. Megállapítottam: ha nincs pornó, nincs informatika. Ezek azért kellettek a dologhoz, hogy beinduljon. Azt hiszem talán a Coca-Colán volt a pornó, annak nagyon nehéz volt az elérése, mert nagyon le volt terhelve, a másikon meg a szoftverek voltak, tehát az első szövegszerkesztők, HTML-editorok. Mi megvettük a Xarát, sőt lehet, hogy azt még én magam, mert azóta is ezt a szoftvert használom, és mindig megveszem az up grade-jeit. Másra nem emlékszem, hogy mit használtunk. A levelezésünk Linuxon ment, a Linuxon meg minden ingyen volt. Pine levelező szoftvert használtunk. Office 95 akkor már volt, de hogy mi mivel dolgoztunk, azt már nem tudom.

Amikor elindult a Népszabadság Online Günter Giffels nagyon boldog volt, a németeknek jelentette, és máris elindult a továbbfejlesztés tervezése. Először is kinyomtattatta velünk a teljes kódsorozatot, amivel mi összeraktuk a különböző rendszereket, hogy meglegyen a Népszabadságnak. Elkezdtük tervezni a további lépéseket. Én is elkezdtem végigtárgyalni az első áruház tervét. 1996-ban a Népszabadság Online már abban gondolkodott, hogy csinál egy online áruházat! Tárgyaltam informatikai, bankos és logisztikai cégekkel. Azt terveztük, hogy 100 millió forintos beruházás lehet. Ennek a tervét már 1996-ra megírtuk. Volt egy másik álma Giffelsnek, valahol ő is egy látnok volt a maga módján, hogy legyen egy munkaerőközvetítő portálunk. Azt mondta, hogy ebben gigantikus lehetőség van, ahogy egyébként van is. De amikor ezeket az álmokat dédelgettük, nem is tudom, hány évvel előztük meg a korunkat. Valamikor 2000-2002-ben kezdődik úgy igazán az internetkorszak Magyarországon, és itt vagyunk ’96-ban, tehát hat évvel vagyunk korábban, mint az ébredő felhasználói igények.

Az evidens volt, hogy ingyenes lesz a tartalom?

Igen. Nem ezen lehetett keresni. Az első évzáráskor kiderült, hogy 3 millió forintos nyereséggel zárt az online, tehát az összes támogatással, a melléklethirdetésekkel, mínusz a kifizetett fizetések, meg szoftverek, villanyszámla, fűtés után 3 millió forint a nyereség. Ettől nagyon elkattantak, nem nagyon lehetett elhinni, hogy ezt meg lehet csinálni, hogy ez pénzt hoz és nem visz. Nem tudom, hogy ez máshol hogyan volt, a Népszavát meg az Internettót meg kell kérdezni, hogy az első évüket ők hogyan zárták.

Milyen arányt képviselt a melléklethirdetésből származó bevétel?

Nagyot, rengeteget, persze. Itt, úgymond, árut kapcsoltunk. Online hirdetéseink nem voltak, hanem logo-kihelyezések, például a Digital is úgy szerződött velünk, hogy minden oldalon ott van az ő logója. Lehet, hogy a Microsoft is, mert a Windows NT szoftvert is valahogy meg kellett kapnunk, önmagában az is gigantikus összeg volt. Egyértelmű, hogy keresztfinanszírozás volt, de ha így vesszük, az internetnek saját jogon is volt bevétele, ezekkel a barterekkel, hogy hirdetésért cserébe kapsz egymillió forintos számítógépet – ami aztán étkezőasztalként is funkcionál. Elég sok oldalról jött össze a bevétel. Nem véletlen, hogy kontrolling volt fölénk rendelve, ami egy olyan szempontú elemzése a gazdaságnak, hogy minden tényezőt figyelembe vesz egy-egy projekt szempontjából. Tehát itt a saját bevétel, a külső bevétel, hozzáadott érték, addicionális költségek adják az eredményt. Tehát annak is van költsége, hogy a Népszabadság reklámozza azt, hogy lesz majd Népszabadság Online. És akkor a kontrollingos azt is felírta, hogy akkor mínusz reklám és ez teljesen oké. Nem nagyon foglalkoztam azzal, hogy mennyi lesz az annyi, a kolléganő a végén úgyis bejelenti.

Amikor erre az összegre rácsodálkoztak a Népszabadság vezetésében, akkor nőtt a bizalom?

Nem, akkor dőlt össze az egész. Az egyik kolléga felállt, egy elég befolyásos, népszerű kolléga, hogy akkor most ezt ő akarja vezetni.

Ezen az értekezleten nem voltál jelen? Tehát ezt mástól hallottad?

Igen, Günter Giffels mesélte. Kolléga felállt, hogy akkor most ő csinálja, ő sokkal híresebb, ügyesebb. És ezt jóváhagyta Eötvös Pál.

Ki volt az említett kolléga?

Erről nem beszélek. Vele nem beszéltem erről, Günter Giffels mesélte. És ezt el is fogadta a főszerkesztő. Amikor mondta nekem a Giffels, akkor én úgy döntöttem, na, akkor ezt itt befejeztem, akkor csinálják ők. És akkor azzal a lendülettel és meggondolatlansággal fel is mondtam a Népszabadságnál.

Az első, sikeresnek mondható év után…

Igen, mert tudod, ez egy bizalmi kérdés. Ez Magyarország, az irigység hajtja előre vagy hátra. Ha ügyes vagy, akkor biztos jönnek és sokan megkívánják. Ennek egy dolog lett a következménye. Én eljöttem, és nem sokkal később Popovics is.

Nem marasztaltak?

Dehogynem, nagyon,  Günter Giffels nagyon – Eötvös Pál egyáltalán nem. Mondtam Giffelsnek, hogy nem lehet úgy dolgozni, ha az embert hátba szúrják. Eközben én még újságíróként is dolgoztam. Amikor eljöttem, még publikáltam egy nagy, kétoldalas cikket, „Az értelmiségi sír, a zöldséges kaszál ” címmel. Arról szólt, hogy miképp lop mindenki a könyves szakmában. Aminek az lett a következménye, hogy egy-két évig én a könyvszakma meghirdetett ellenségeként egzisztáltam. Ezt a MKKE egyik vezetője ki is hirdette a könyvfesztiválon, hogy én vagyok a főellenség, aki ilyen gyalázatot ír a könyvszakmáról. Ez volt a búcsúcikkem tulajdonképpen a Népszabadságtól.

Eljöttem, aztán később Popovics mester is eljött, az új csapat viszont, némi túlzással, nem tudta bekapcsolni sem a számítógépeket. Ebből a világnagy szakértelemből az lett, hogy a Népszabadság Online egy évig állt, és nem jelent meg semmi. Aztán egy év után elkezdődött az újraépítése más alapokon, új szoftverekkel, új eszközökkel.

Egy év teljesen kimaradt az első év után?

Igen, pontosan. Nem kellett a Népszabadságnak, pedig volt önjelölt szakértője, aki mindent kiválóan tudott, csak működtetni nem. Ez egy munka: este 11-kor, miután leteszed a lantot, akkor nem a kocsmába mész, hanem bemész egy sötét épületbe, és még egy műszakot lehúzol. Éjfél előtt nem lehetett szabadulni, mert elég sok volt a kézimunka, de egykor, fél kettőkor már haza lehetett menni. A Népszabadság Online 1.0 akkor leállt, aztán újra húzták az egészet új rendszerekkel, elég komoly beruházásokkal, mert látták, hogy megéri. Persze nekik nem érte meg. Nem tudom, hogy a Népszabadság Online, ha önállóan nézzük, volt-e valaha is nyereséges. Egy számot tudok a későbbi időkből, inkább már közel a napjainkhoz, amikor egy haverom csinálta és ő mondta, hogy mínusz negyven millió a Népszabadság Online költségvetése, ennyit kell meghiteleznie a lapnak, mert az önálló bevétele kevés.

Ez a negyvenmilliós összeg más kontextusban előkerül a Népszabadság bezárása után megjelent könyvben is. Hargitai Miklós idézi fel azt az időszakot, amikor már a Ringier volt a tulajdonos…

Ezt én nem ismerem.

És nyíltan képviselte azt a stratégiát, hogy megpróbálja veszteségbe vinni a Népszabadságot, mert a statútum szerint három veszteséges év után jut csak hozzá a kiadó ahhoz a jogosítványhoz, hogy a főszerkesztő személyét önállóan válassza meg. Ezt a pozíciót szerették volna elérni. Ekkor nyesték meg 40 millióval a NOL költségvetését és ekkor távozott posztjáról Eötvös Pál, a tanulmány szerint ettől az ukáztól nem függetlenül. Ez már persze később volt, erről mit tudsz?

Erre nem emlékszem. Engem el is felejtettek ott. Amikor egyszer megnéztem, akkor már nem is voltam benne a Népszabadság Online-os impresszumban, és akkor beszéltem az akkori főnökkel, a Sós B. Péterrel, és akkor beírt, hogy mégis benne legyek. Elfelejtődött az első időszak.

Te hol folytattad egyébként?

Akkor gründoltam azt a szervezetet, ahol most is vagyok, ez az Információs Társadalom Érdekegyeztető Fórum (Inforum). Tulajdonképpen társadalmi lobbista lettem, egy másik evangelista, hogy legyen az informatikának költségvetése, parlamenti bizottsága, minisztériuma, ezeket mind én hajtottam anno. Elég komoly küzdelmünk volt az igazságügyi minisztériummal a reprográfiai díjakról, amiket a nyomtatókra vetnek ki. Mi azt nagyon keményen támadtunk. Három évig tartott ez a harc, de részben megnyertük. Később Unoka-Nagyszülő Informatikai Versenyeket csináltam, hogy a nagymamákat is bevonjuk az internetezők körébe.

Ez az informatika társadalmasítása. Magyar-népművelő szakon végeztem, tehát népművelő vagyok, ha úgy tetszik, akár mint újságíró, akár mint szerverüzemeltető vagy online zsurnaliszta, ez a közművelődésnek egy-egy ága. ’97-ben eljöttem, májusban már el is kezdtem gründolni az Információs Társadalom Érdekegyeztető Fórumot. Meg kell nézni, amikor megjelent a cikkem, a zöldséges könyvesekről, utána két héttel már nem voltam népszabadságos.

Később sem tértél vissza, külsős szerzőként sem a lapba?

De, igen, de csak egy-egy cikkel. Például a Körner Andrással és Komoróczy Gézával készítettem interjút, de az már inkább a zsidó társadalomtörténeti tematika volt, amibe egyre jobban belelovaltam magam. Informatikával már nem villogtam tovább a lapban. Írt a lap még egy-két dolgomról, de akkor már nem szerző voltam, hanem reklámozott alany. Talán, ha négy-öt cikkem megjelent ’97 után a Népszabadságban.

A Népszabadság indulása után a HVG is ráizgult az online megjelenésre. Vince Matyi és Kozma Zsolt voltak azok, akik elkezdték szervezni. Elhívtak a HVG-be, mondjuk így, egy beszélgetésre. Részletesen mondd el, hogy csináltad a Népszabadság Online-t! Nem láttam konkurenciát bennük. Nekem mai napig az a véleményem: ha lehet, minél több virág virágozzék, főként, ha van mögötte finanszírozás, mert annál érdekesebb, hogyan látja valaki egy nézőpontból, és egy másik újság meg ugyanazt a dolgot hogyan látja egy megint más nézőpontból.

Ha ezen múlott volna, minden lapnak kötelezővé teszem, hogy legyen online verziója. Részint azért, mert egészen más közönséget hoz be. Ez volt az én fő érvem. Pontosan tudtam, hogy a Népszabadság legfiatalabb olvasója 35 éves, tehát a 35+ korosztály olvassa. Be voltunk szorítva egy korosztályi gettóba, a fél Magyarország nem csak, hogy nem volt újságolvasó, de Népszabadság-olvasó sem.

A civil aktivista életforma mellett más lapnál dolgoztál később?

Igen, de az már inkább informatika, információs társadalom, pedagógia témájú volt, nem napisajtós, hanem sokkal komolyabb. Évkönyveket adtam ki, riportokat jelentettünk meg az információs társadalomról, filmet csináltunk. Producerkedtem egy „Gyerekjáték az internet” című filmsorozatot, harminc részben gyerekek magyarázták el a nagyszülőknek, hogyan kell a számítógépet meg az internetet használni. A Magyar Televízió hét alkalommal adta le ezt a teljes sorozatot. Pályázatból csináltuk meg. Több ismeretterjesztő filmet készítettünk. Hívott egy srác tévézni. Volt egy TV3 nevű csatorna, ahol filmsorozatokat csináltunk a technológia jövőjéről. A Civil Rádióval dolgoztam együtt nagyon sokat, önálló sorozatom volt „Ember a hálózatban” címmel, az informatikáról, információs társadalomról szólt. Ott időnként reggelente, hattól kilencig kellett műsort vezetni, az volt még napilapos feeling, de az írott sajtóba csak időnként, a napisajtóba meg egyáltalán nem mentem vissza.

Érzékenyen érinthetett, amiről meséltél, de valószínűleg, ha távolról is, figyelted a Népszabadság Online későbbi korszakait. Ha vázlatosan is, kérlek mondd el hogyan láttad a későbbi folyamatokat te, aki ott voltál a kezdeteknél és szakmailag, emberileg sok közöd van ehhez a történethez.

Sós B. Péter fontos, sokáig ő menedzselte később az újságot. Utána már nem is tudom, hogy ki volt, talán akkor már össze is vonták az online és a print szerkesztőséget. Bíró István Zoltán volt az, aki a szünet után újraépítette a szolgáltatást, és talán ő volt az, aki megpróbálkozott az áruház projekttel. Ez egy nagy, előrelendíthető keretszoftver volt, amit le lehetett tölteni és azon keresztül lehetett vásárolni. Én letöltöttem, de nagyon nagynak tűnt, és nem éreztem úgy, hogy ez jó út.

Nem figyeltem a működését a Népszabadság Online-nak, mint ahogy talán kellett volna. Egyrészt el voltam foglalva saját magammal, másrészt csak úgy tudtam feldolgozni a történteket, ha eltemetem magamban. (Ezért is megy a visszaemlékezés talán most nehezen – DG.) Cezúra, és akkor nem foglalkozunk többet ezzel. Hargitai Miklóssal, Palugyaival, Vörös Karcsival továbbra is jóban voltam, sőt még találkozgattam is velük, de már csak kívülről szurkoltam a Népszabadságnak, meg leginkább ezeknek az embereknek. Az újságírók felét nem is ismertem. A sportrovat munkatársaival talán soha nem is beszéltem. A nagy öregek, akik a vezetői voltak, közülük csak néhánnyal voltam jóban. Én nem ittam, nem vettem részt a munka utáni actionben. Ebből én kimaradtam, és ez egy nagy hiba. Mindenhol úgy kell viselkedni, ahogy a többiek viselkednek, és én nem úgy viselkedtem.

A kultúra rovatban voltak az én ismeretségeim, barátaim, Bächer Iván például. Halála előtt fél évvel megbeszéltük, hogy eljön hozzám, és megnézi a kottáim. Ő nagy zongorista volt, nekem meg van vagy tízezer kottám, főleg könnyűzene, és ennek ő nagyon megörült, de aztán valahogy elmaradt az egész, és ezt nagyon sajnálom.

Az említett Népszabadság-könyvben szó esik arról is, mint az elszalasztott lehetőségek egyike, ziccer, amit nem sikerült kihasználni, hogy egy időben az Indexet is szerette volna megvenni a Népszabadság és a Ringier más kezdeményezésekkel együtt ezt is elkaszálta.

Nem lett volna hülyeség. Nekem volt egy másik koncepcióm, amivel meg is kerestem az Origót. Drajkó [László] volt a főnök, akit azzal kerestem meg, hogy csináljunk egy online hírügynökséget. De tanulva a Giffels dolgaiból, akkor már egy komplett költségvetéssel mentem oda. 300 milliós beruházás lett volna ez, valamikor 2000 körül. Simó Gyuri volt az, aki a másik oldalról ezt kontrázta, és akkor Drajkót ő jobban meg tudta győzni. Továbbra is fenntartom, hogy nekem volt igazam. Akkor az MTI éppen mélyrepülésben volt, és hamar be lehetett volna lépni private pénzekkel az MTI helyébe. Akkor ez komoly nyereség lett volna.

Amikor az Origo indult, és a finisbe ért az előkészítés, azzal szembesültek, hogy egy csomó tervezett tartalmat nem tudnak előállítani, például a saját tartalom terén is szigorúbb korlátaik vannak, mint amire készültek. Simó Gyuri felidézte, hogy ment egyik lap után a másikhoz, hogy tartalmat vegyen, a Népszabadságnál is járt, veled is találkozott ekkor.

Nem emlékszem erre, bevallom őszintén. Az Űrgamma produkció megkeresésére igen, hogy ők reklámoznák a műsorukban a Népszabadság Online-t, de az akkora gagyi volt, hogy sikítva utasítottuk vissza. Emlékszem, hogy valamiről Simóval tárgyaltunk, de hogy miről? Ne haragudj, húsz éve volt. De az biztos, hogy a Népszabadság nem adta volna a híreit, esetleg csak egy közös cégen keresztül, ahogy terveztük is például az áruházat másokkal. Ez elképzelhető lett volna, de hogy a Népszabadság az önálló brandjét egy most induló telkós csapatnak odaadja? Szó sincs róla, ez illogikus, a sajtó oldaláról ez egy rémálom, ez a Népszabadság érdekét nem szolgálta volna.

És éppen ez volt a probléma, hogy nagyon erős kockákban gondolkodott mindenki a Népszabadságról. A Népszabadságot statikus valaminek vették, hogy a nyomtatott lap örökké lesz, és statikusan megmarad olyannak, amilyen, bár a designon folyamatosan dolgoztak a fiúk. Színes lett, képek lettek, kék lett a címe, szétszedhető struktúra, tehát próbálkoztak. De hogy a papír elmúlik, annak a tudomásulvétele nem ment, azt nagyon nem akarta a Népszabadság elfogadni. És ez Eötvös történelmi hibája, én szerintem, ugyanis az elsők között voltunk. És mi lehetett volna a cégből, ha nem csak azt lépjük meg, hogy online, hanem meglépjük azt, hogy film, meglépjük azt, hogy képkönyvtár, vagy meglépjük azt, amit a Giffels akart, hogy csináljunk job portált. Hogy komplex, kreatív online content szolgáltatók legyünk és ne egy újság. Ezt a határt nem tudta megugrani még a legfantáziadúsabb népszabadságos kolléga sem, az sem, aki a helyemre pályázott. Hogy más a sajtó és más a content, és a Népszabadságnak a content piacon lenne a helye, és nem a sajtópiacon. Ezt a Giffels-szel mi már láttuk a ’90-es évek közepén, és ezek az urak pedig szerintem még ma sem.

A fotókat és az interjút készítette, szerkesztette: Bellai László.
A beszélgetés helyszíne egy Lövőház utcai presszó volt, az időpontja: 2017. március 2.