„Ők az értelmiség, mi meg a szakmunkások” – Interjú Barakonyi Szabolccsal

Festőnek készült, és se email-címe, se mobiltelefonja nem volt még, amikor egy véletlen találkozásnak köszönhetően, Nádori Péter felkérésére az induló Origónál munkát vállal. Az egyetlen fotóriporter az országban a kilencvenes évek végén, aki csak online-ban dolgozik. Néhány év múlva az Indexnél is úttörő szerepet kap – idővel az „egyszemélyes fotórovat” kibővítésére is. Szerkesztőségi hierarchiáról, technikai és munkafeltételekről, emlékezetes riportutakról, szakmai elismerésekről is beszélgettünk az Index fotórovatának vezetőjével.

Milyen szerepe volt a számítógépnek, az internetnek a szocializációdban?

Az FKSE (Excelsior SE) nevű klubban, rövidebb nevén Fradi, ahova falat mászni jártunk, a Martin barátom mindig aknakeresőzött. Pár évvel ezelőtt, az általános iskola végén az anyukámhoz jártam be, a számítástechnika terembe játszani. És a házunkban a földszinten lakott egy fiú, akinek lett amigája, ezzel kitágult a játékok világa. Ezek ugranak be elsőre, de hozzátartozik, hogy soha, gyerekként sem voltam rajongó típus. Szakmailag is ritkán voltak, vannak, lesznek példaképeim; együttesekért sem rajongtam, nem tudtam rákattanni dolgokra. A számítástechnikával is úgy voltam, hogy vannak a kockák, akik foglalkoznak vele és hogy nagyon be kellene vonódni ahhoz, hogy érdekesebb legyen. Ráadásul mindenkit azzal riogattak, hogy ezt úgyis csak a matek felől lehet megközelíteni. Nem igazán volt kitalálva az oktatása se, én annyit érzékeltem az egészből, hogy akinek van számítógépe, az játszik vele.

Később a barátaim megalakították a Négy Kéz Stúdiót, a Frutta Electronica elődjét, aminek aztán az Origóhoz lesz köze, és én is azon keresztül kerülök a képbe. Okos fiúk voltak, kettő közülük a képzőn végzett, képgrafika szakon, a Ravadits Kornél meg a Kangyal András, a harmadik négy kéz a Tiboldi András volt, aki grafikusként az Iparra járt. És a negyedik Földesi Géza, aki az egésznek a számítógépes vonalát hozta. Barátok voltunk, hármójukkal együtt másztunk anno, a sziklamászás összekötötte a csapatot.

Közel volt a stúdiójuk a mászóklubhoz, gimnazistaként gyakran lógtam náluk. Itt tapasztaltam először, hogy el kezdik használni is a számítógépet. Ez volt az első hely, ahol Photoshopot láttam – Photoshopot, amiben még nem volt history, ha nem mentettél, akkor nem volt hova visszamenjél. Az első hely, ahol én is úgy ültem le a számítógép mellé, hogy valamit akarok csinálni vele. Doomoztunk is persze, de már nem a gép ellen, hanem beléptünk egy virtuális térbe és ott játszottunk egymás ellen.

A mászásról még annyit, hogy egy ideig az jó buli volt, akkoriban nagyon jól lehetett keresni ipari alpinista munkával. Bőven elég volt, ha az ember nyáron dolgozott tíz napot, abból végig lehetett az egész nyarat tolni úgy, hogy stoppoltál meg hálózsákban bivakoltál strandokon, és még buliztál is belőle. Aztán rájöttem, hogy ez már nem pálya tovább, és úgy döntöttem, holnaptól csak fotózásból élek.

Visszatérve a kérdésre, az internetről Kangyal Andristól hallottam először. Velük volt nemrég egy tökjó életútriport valahol, amihez be is linkelt az András, mert az egyik CD-ROM-hoz én fotóztam a morf animációjának az alapjait – akkor egyébként már az Origónál dolgoztam. Ő az interface–ekkel foglalkozik a mai napig. A Kornél meg csodálatos 3D grafikus lett, amennyire le tudom követni, a világ élvonalában van. És a többiek is ezen a területen maradtak.

Amikor elhatároztam, hogy holnaptól nem dolgozok alpinistaként, csak fotósként, akkor már volt fényképezőgépem, fotózgattam magamnak és megvolt az első fotós munkám. De hát az nem úgy van, hogy másnap elkezd csörögni a telefon. Apropó, még nincs mobiltelefon, ez fontos. Még az Origo elején is úgy vagyok fotósa az Origónak, hogy az anyukámnál lévő üzenetrögzítőre jönnek meg a munkák.

Akkor már fotózgattam, fogalmaztál. Tehát relatíve későn kezdtél fotózni?

A fényképezőgép mint eszköz későn jött, de a vizuális érdeklődés megvolt. Ez a családunkban nagyon jellemző. A nagyapám, akiről nagyon keveset tudunk, mert korán meghalt, pesti ügyvédként birtokolt műalkotásokat, az államosítás után megmaradt részét a gyűjteménynek ismertük. Nem műkincsekként kell ezeket elképzelni. Az ő státuszához mért, a kor polgári kötelezettségéből fakadó műgyűjtésről van szó, nem pedig egy ennél mélyebb szenvedélyről. A lakásban, ahova születek, festmények lógnak a falon meg vaskos könyvek vannak a könyvespolcon. Ezt látom.

A bátyám, Zsombor nagyon jól rajzolt, képzőművész is lett. Négy és fél év korkülönbség, húz magával, én is mindig kicsit azt akarom, amit ő. Mondjuk a mászás az pont nem ilyen volt, de a gördeszkázás igen. Középiskolában el kezdek rajzszakkörre járni, a választott érettségi tárgyam a rajz és műalkotások elemzése, aminek az elméleti részére a Kangyal András készít fel egyébként, háromnapos kurzus alatt végig vesszük a tételeket. Csodálatos, ahogy fejből nyomja, az egész a kisujjában van. Tehát én azt hittem, hogy festő leszek, és a fényképezőgép, ez az eszköz véletlenül jött – de mindjárt magával is ragad.

A CD-ROM-os munkákban a Frutta Electronicánál a Révész Nagy Kata és programozóként Wind Attila vett még részt. Egyébként ők a Kangyal Andrissal együtt a kezdeti Origóban is valamennyire benne lesznek, de ekkor még CD ROM-okat gyártanak és ha valamit kell fényképezni, akkor lefényképezem, beszkenneljük. Nincsenek még letölthető grafikai elemek, a struktúrákat végig kell gondolni. Emlékszem, az egyi CD-ROM témája az volt, hogyan jutunk el a folyami kavicstól a szervezett, városi építőkockáig. Ezt a folyamatot kell végigfotózni és a kiválasztott képeket beszkennelni. Tehát grafikai nyersanyagot állítok elő. Egy CD-ROM-hoz két-három tekercs filmet fotózok, ők pedig dolgoznak rajta hónapokig – tehát ez nem az a munka, amiből meg fogok élni.

Szabadidőmben kávézgatok a Frutta Electronicá-ban, a Moszkva tér felett kicsivel, és ide sétál be Nádori Péter.

Mikor?

Éppen indult az Origo. 1998. december elsején startolnak, és én december 21-én a Sportcsillagok Gálaestjén fotózok először. Egy szerkesztőségnek utoljára jut eszébe, hogy uh, basszus, nincsen fotósunk! Körülbelül a Péter is így volt ezzel. Ha én nem ülök ott, akkor lehet, hogy az Origónak ugyanúgy nem lesz fotósa, ahogy az Indexnek még öt évig nem volt, vagyis amíg én ide nem jöttem. Ez lehet, hogy ugyanígy történt volna. Egyszerűen annyira szem előtt voltam, tudta, hogy fotós vagyok, látta, hogy a CD-ROM-okban dolgozom, hogy megkérdezte, nem akarok-e az Origo fotósa lenni? Holott akkor még a rajzaimon és a fotóimon sincs ember; távol áll tőlem ez az egész riportos dolog.

Egy-két autonóm szerző van, aki akkoriban nagyon tetszik. Szilágyi Lenke képei, Gulyás Miklós, és mindenki előtt Benkő Imre. A nagy klasszikusokat, Brassait, Bressont, Jacques Henri Lartigue-t, ekkor fedezem fel. Egy darabig járok a Szellemkép Szabadiskolába, analóg, fekete-fehér oktatás megy. Úgy érzem, nem tudunk találkozni, egymásnak segíteni, ott is hagyom, pláne, hogy ez a felkérés jön. Mennyivel izgalmasabb elkezdeni dolgozni!

Megkérdezem a Nádori Pétert, hogy jó, de mit kell csinálni? Ebben a helyzetben alapvetően az érdekel engem, hogy munkát kapok. Az, hogy a sajtóban? Dehogy, nem is olvastam újságot. E-mail-címem nincs. Szépirodalmat fogyasztok, meg filmeket nézek, ezek a csatornák vannak nyitva. Kérdezem, mit kell csinálni? Azt mondja, kapok egy parlamenti belépőt, egy digitális fényképezőgépet és mehetek unatkozni. Nem egy csábító ajánlat, de abban a pillanatban felismerem, hogy digitális fényképezőgéppel nem nagyon dolgozik senki sem. Tehát egy új technológiát nagyon közelről, nagyon hamar megismerhetek. Decemberben el is kezdek dolgozni. A fényképezőgépet minden munka előtt a páncélból kell felvegyem, Kodak DC120-as, 1,2 megapixeles, semmire nem alkalmazható.

Ez már megvolt?

Megvolt, valamelyik beszerzésnél vettek egyet. Kelemen Gábor talán már ott van, ő mondja, hogy vegyünk egy digitális fényképezőgépet, kinézik, viszonylag drága, bár nem a legdrágább. De azt nem kérdezi senki, hogy milyen szempontok fontosak a gépválasztásnál. A tárgy- és divatfotósok már használják, de ők se sokan, erről a Batár Zsoltot kellene megkérdezni, ő biztosan tudja, hogy nagyjából hányan. Rajtuk kívül Magyarországon akkoriban, ha jól tudom, az MTI és a Népszabadság használja a Kodak és a Canon közös, egy megapixeles termékét. Talán ezelőtt is volt valami, de ezt nem tudom. A lényeg, hogy az első fotóriporter leszek az országban, aki kizárólag online-ban dolgozik, de akinek ebben a pillanatban még mindig nincsen e-mail-címe, se mobiltelefonja. És ez még így is marad egy ideig. De hát miért legyen e-mail-címem, ha nem internetezünk? A szerkesztőségben ér el engem ez az egész, hogy vannak más síkok is.

Hogy emlékszel, kik voltak a szerkesztőségben és hol voltatok?

A Szervita téren, még matávnetes belépőkártyám volt. Nagynéném, ha valami számlagondja volt, mindig engem próbált hívni, hogy segítsek. Senki nem értette, hogy mi ez a teljesen önálló, megszülető dolog a Matávon belül. Egy pici szobában voltunk, csomóan cigiztek még bent, akik meg nem cigiztek, azok mondták, hogy ne legyen cigizés. Erre emlékszem.

Nagyon rossz a névmemóriám. Azt tudom, hogy a Tóth Sári már ott van, a Ruprecht Vili már ott van, a Weyer Balázs akkoriban, talán kicsivel utánam érkezik, és tavaszra már Magyari Peti is ott lesz. Még átszállással, vonattal megyünk vidékre riportot készíteni. Mézes Csaba egyszemélyes sportrovat. Ungár Péter olvasószerkesztő, szerintem már akkor ott van. Talán a Jinx is programozgat. Tizenöt-húsz fős szerkesztőséget kell elképzelni, tehát nem volt nagy, talán akkora se, pár asztal az egész. És Bodó Balázs, persze, ő szervezi meg az első chateket.

Itt volt feladatod? Fotóztad az interjúalanyokat?

Fotóztam volna, ha lett volna elég fény. De mondom, ezek a kamerák alkalmatlanok voltak. Olyan trükkökkel kellett élni, hogy a hátteret életlenítem, ezért tanultam meg valamennyire maszkolni, hogy a kép előtere legalább ahhoz képest valamennyire élesnek tűnjön. A Photoshopot a Kangyal Andris kezdte el tanítani. Nincs állandó számítógépem, állandó helyem a szerkesztőségben. Mindig annak a gépénél ülök, aki éppen nincs ott. És amikor nagy nehezen lesz egy gépem, akkor felvesznek egy újságírót, pont oda ültetik és elkezd dolgozni. Ez háromszor-négyszer megtörtént.

Egyszemélyes fotórovat voltál.

Ez volt a másik csábító dolog benne, hogy nem kell senkivel megütköznöm. Nem nagyon követtem a napilapok életét, ennek ellenére, lehetett tudni, hogy a Népszabadságnak és a HVG-nek jó a fotós gárdája. A HVG-é a jobb vagy a Népszabadságé? Ezen veszekednek egymással, meg vetélkednek a sajtófotóversenyen.

Eddig úgy írtad le magad, mint egyfajta outsidert a fotóriporter közösségben. Volt-e fogalmad arról, hogy milyen ez a világ?

Nagyon hamar lett. Amikor belépsz egy eseményre, és csak azért, mert náluk egy menő objektív van, te meg fiatal vagy és egy furcsa szerkezetet halászol elő egy fémtáskából, ezért berakják a táskájukat a helyedre, nem mondom, hogy félrelöknek, de úgy kikönyökölgetnek, akkor rájössz. Mert nem vagy hülye és te is pontosan tudod, hogy középre kellene állni, ha színpadképet akarsz, ezek nem olyan titkok, amelyek évtized alatt derülnek ki.

Másnap mindig végig nézem az összes újságot a szerkesztőségben, és megnézem, mit csináltak a kollégák ott, ahol én is voltam. És mivel fotós vagyok, sokakkal ellentétben a kép alatt elolvasom a szerző nevét. Ismerkedem a munkáikkal, tájékozódom. Szabadidőmben pedig – akkor még nem volt meg a Mai Manó könyvtára –, az Írók Boltjába járok albumokat meg magazinokat nézegetni. Ez nagyon természetes volt számomra, az anyukám az Oktogonnál lakik. Néha otthon lakom, néha nem, ez attól függ, hogy alakul az albérlet, a kutya meg a virág, amit locsolni kell. És ott van az üzenetrögzítő, amit meg kell hallgatni időnként.

Első hallásra kicsit abszurdnak tűnik, hogy egy ambiciózus hírportál egyetlen fotóssal próbálja megoldani az életét.

Ma is van ilyen, a 444-ben sincs fotós. Ott a Botos [Tamás], aki vagy videóz vagy fotóz vagy hírügyeletes.

Más okból nincs, mint amiért akkor nem volt.

De nem változtatnak rajta, nem ez a hangsúly továbbra sem. És ez az elején is így van, ahogy Nádori észbe kap, hogy igazából kötelező elem, hogy legyen fotó, mert azt szoktuk meg, hogy van fotó az újságban. A fotó kicsit beelőzi az időjárást meg a horoszkópot, a kattintási listán picit előrébb szerepel. Annyit tudnak ezek az emberek, hogy kell, hogy legyen, de hogy miért is kéne, hogy legyen, és hogy miért ilyen fontos? Ez nincs a fejekben. Na jó, ők a szövegrészéről fognak mindig is elfogultan nyilatkozni a világnak, én meg a képi részéről.

Ennyire homogén a szerkesztők világa szerinted?

Szerintem ennyire egyszerű. Az újságírói mentalitásra még ma is jellemző, és ezt én már kihevertem, minden sértettség nélkül, viccesen tudom mondani, hogy az van, mint a kommunizmusban: ők az értelmiség, mi meg a szakmunkások. Na jó, küldjünk ki egy fotóst, ha már itt vannak. És tényleg, olyannak is látszik a fotós, mint a taxis, aki fuvarra vár, ott ül a szerkesztőségben a kis mókamester, kávézgat, újságot olvas, vagy feldolgozza a friss híreket és próbálja megbeszélni.

Az Origón nyilván sok olyan fotó is volt, amit nem te készítettél. Milyen forrásokat használtatok? Hogy kell elképzelni a korabeli képszerkesztői, fotórovat vezetői munkát?

Nem én csinálom, és most, hogy kérdezed, nem is tudom, ki csinálja. Először a képeimet se magam szerkesztettem, hanem leültettek valaki mellé, a leggyakrabban a Ruprecht Vili mellé, hogy akkor csináljuk meg a képeket. Hogy ki és mit rakott ki? MTI az biztosan volt már. Nem tudom, hogy ki rakta be a képeket. Mondanám, hogy a szerkesztő, a pár hírszerkesztő egyike, de erről a Tóth Sárit kellene megkérdezni.

Nagyon sokáig nem én rakom be az oldalba a képeket. A fotós az újságban is csak leadta a tekercsét, aztán ment isten hírével. Tehát van egy teljesen megváltozott helyzet, miközben az örökség, amelynek mentén az egész jön, az meg még mindig a régi. Hogy a fotós csak azt a munkát – és itt nem véletlen a szó –, azt a szakmunkát végzi el, hogy kimegy, lefényképezi, visszahozza – majd iszik még egy kávét és megy megint ki.

Lassan kialakult, hogy milyen mennyiségű hír megy át a szerkesztőségen és hogy az egy szem fotóssal azt, hogy lehet kiszolgálni. De egyre jobban pörög az élet, és ebből probléma is lesz, mondják majd nekem a főszerkesztő-helyettesek, a Bodokyék, hogy többet és többet! És ott ülsz, napi öt helyszín után a kérdéssel: hogyan? Végül belátták, hogy a több az fejlesztéssel jár, több ember kell hozzá.

Ez a folyamat nagyon sokáig nem változik, tehát van az egy szem fotós, és vannak azok az emberek, akik a programozói oldalról egyben tartják a site-ot. Szerintem ők rakják be a képeket is, hiszen ezt még valószínűleg tényleg csavarhúzóval kell két kód közé befeszegetni, hogy ott is maradjon abban a 220 px nagyságban. A címlapkép az 90×90 pixel, azt hiszem, de lehet, hogy az már egy redesign utáni megnövelt méret.

Nagyon-nagyon pici először az internetnek a képi része, minden, ami vizuális rajta, az nem a digitálisan rögzített fényképből jön, hanem nagyon egyszerűre leprogramozott basic felületekről vagy designokból. Tehát meg is értem, hogy nem fogják fel, hogy ez egy hangsúlyos dolog. Egészen odáig, hogy ma akkora képeket nézünk az interneten, hogy el se fér a képernyőnkön. Már nincs hova tovább, mégis növelik a képméretet.

Azt mondtad, az volt a legvonzóbb Nádori Péter felvetésében, hogy lesz állásod, fizetésed. Mennyi volt ez az összeg? Segíts viszonyítani is kérlek.

Elég egyszerű viszonyítani: ha vettem valamit, akkor két hét alatt fogyott el a pénzem. Először darabáron próbálok megegyezni, hogy valami jó pénzt kapjak.

Vállalkozóként?

Igen, ez volt az egyedüli út. A számla, amit kiállítok, nem a fizetésem, hanem egy betéti társaság bevétele, és ha fizetést akarunk csinálni belőle, akkor annak elég kötött körei vannak, és azt senki sem csinálja úgy, mert akkor semmi nem maradna. Akkor mennyi az a fizetés? Tehát semennyi, annyi, amennyit ki tudsz belőle hozni. 100 ezer forint alatti volt az első számlázott fizetésem, az albérletnek a rám eső része húszezer forint körül lehetett, szerencsésen, baráti vonalon. Nem emlékszem már a ’97-es árakra, egy pár jó túrabakancs az 20-30 ezer forint lehetett, hogy mennyi egy sör vagy a kenyér, azt nem tudom.

A viszonyítást úgy is értettem, hogy az indexes újságírókhoz képest, és a más lapoknál dolgozó fotóriporterekhez képest.

Bőven kevesebb. A nagy nyomtatott lapoknál dolgozó újságírók nagyon jó pénzeket kaptak, az online-ban meg mindenki nagy titokban, amit ki tudott magának csikarni. Én is magyarnarancsos darabárra hivatkozom, és nem sikerül a bértárgyaláson ezt érvényesíteni. Viszont nincs is teljes munkaidőm. Ja igen, nekem félállásra szól ez a deal. Másfél évre rá csinálunk főállást ebből, mert azt gondolja a Weyer – akkor már ő a főszerkesztő az Origónál –, hogy ide több fotós kapacitás kell. Hogy járjak be értekezletekre, lapindítókra, vegyek részt az újság életében, folyjak bele napi szinten. Tehát először félállás volt, a Szellemképet ott hagyom, de kicsit járok még egyetemre.

Milyen egyetemre?

ELTE-bölcsészkarra, egyszakos tibetire. Ekkora nyilvánosság előtt ezt még sose vallottam be (mosolyog) – régen is csak ritkán, max csajozós dumaként,  pedig nagyon közel áll hozzám, ezért választottam.

Emlékszem ilyen nagyobb körökre, a Magyari Petivel az ominózus utazásunkra, amikor eltévedtünk a csepregi állomáson és nem tudtuk melyik busszal jutunk vissza a következő csatlakozásig. Az első csődbe ment önkormányzatról készítettünk riportot. Egyébként mai fejjel visszagondolva, fantasztikus élmény lehetett számukra, hogy két húszéves gyerek bemegy a polgármesteri hivatalba, és ott van az a két szerencsétlen, akik azt hiszik, hogy még kommunizmus van és addig lophatják el a pénzt, amíg bírják, és ha nagyon nagy baj van, akkor majd valamelyik telefonon feltelefonálnak a pártközpontba, ahol leszidják őket, de el lesz minden simítva. A csatornázás kapcsán vitték csődbe a falut. Ott állnak és teljesen megvannak lepődve, hogy a világ megváltozott. Hogy ott van egy nyökögő, torzonborz fiú, sála a földig ér, aztán feltesz egy olyan kérdést, hogy köpni-nyelni nem tudnak. Mert amit őszintén válaszolnának, az egyből egy bűncselekmény beismerésének minősül. Nagyon vicces, ahogy ott fényképezgetek, hogy legyen valami kép az anyaghoz, de sötét van, végül keresek valami helyet, hogy legyen egy csepregi látképem egy emelet magasságból.

A nagy tiszai árvízről szintén a Magyari Petivel tudósítunk. Tarpánál átszakad a gát, erre megyünk le. A képek szempontjából ez az eset azért forradalmi, mert a szerkesztőség ekkor ismeri fel, hogy azonnal mozdulni kell. Nem várjuk meg, hogy holnap a nyomtatott újságban megjelenik, és majd azt „feltesszük az internetre”, hanem azonnal lemegyünk, és telefonról diktálunk. Rájövünk, hogy az Origóhoz, az Internettóhoz és Indexhez képest mindenki tegnapi újság. Képeket még nem tudunk küldeni, mert laptopot senkire nem mernek rábízni a vezérigazgatókon kívül – azok meg nem tudom, mit csinálnak rajta.

A fotók a körülményekhez képest jól sikerülnek, és elérem, hogy a tarpai cikknél teljes hasáb szélességű képek legyenek. Ekkor már jó fényképezőgépem van, 2000 nyarán kapok egy D1-est. Objektívre már nincs pénz, az olyan, amilyen, és akkumulátorból is egy van. Ha az lemerült, akkor lemerült, és memóriakártyából is egy 192MB-os memóriakártyám van összesen, ami azt hiszem, olyan 160-180 ezer forint plusz áfába kerül.

Kivel kellett megküzdened érte?

Küzdeni nem kellett azért olyan nagyon. Tudták, hogy szükség van rá, beletették a fejlesztésekbe, kicsit meglepődtek, hogy ilyen drága, de megvették. Nem tudom, hogy mint mond a mindenkori főszerkesztő – szemetek, adhattak volna több fizetést (nevet) –, de nem tűnt úgy, hogy az Origo olyan nagyon nagy bajban lenne anyagilag. Soha nem éreztem a nyomást az Origónál, hogy ez egy rentábilis cucc legyen, hogy ez gazdaságilag is sikeres legyen, bőven elfért egy ilyen nagy cégen belül. Időről időre mindig voltak nagyon jó cikkek, cikksorozatok, tehát voltak olyan nagy dobások, amiért megérte fenntartani. Nem feltétlen kellett a piacról megélnie, de ezeket a részleteket pontosan nem ismerem.

Akkor már figyelted a netet, hogy milyen példák, minták vannak?

A fotókat követtem, meg el kezdtem fotósokat találni magamnak. De miután az egész érdeklődés nem onnan fakadt, hogy én fotóriporter akartam lenni, nem feltétlenül fotóriporterek munkáját néztem. Persze a hírek kapcsán kerültek elém dolgok, de részletekre, pontosan nem emlékszem. Jöttek Magyarországra fotókiállítások, azokat követtem. Leginkább a Magyar Narancs fotósainak munkáit figyeltem, abban még ugyanaz az izgalom megvolt, ami engem az autonóm fotó felé elindított. Pohárnok Gergő, Déri Miki, Lukács Dávid, aztán Németh Dani, akit akkor még nem ismerek, aztán később megismerem, és máig nagyon jó barátok vagyunk. Ott van a Népszabadságnál a Gárdi [Balázs], aki izgalmasabb vagy a WAN2-nál a Glódi [Balázs], akivel együtt járunk egy ideig a Szellemképbe, aztán ő is ott hagyja. Az egésznek volt egy olyan fílingje, mint a rendszerváltásnak – amit nyilván, ha annyi idős vagyok, éreztem volna akkor is –, hogy létrejön egy friss sajtó, és annak részese vagy – ez már megfogott. Nem a sajtó része, hanem a fíling, hogy azt látom az arcokon, amikor bemegyek a munkahelyre, hogy ezt irtó jó dolog lehet csinálni. Amikor ebben a szubkultúrában, akkor még nem romkocsmákban, bemutatkozom, akkor érzem, hogy az mégis valami, hogy ennek az egész internetes sajtónak az elején ott vagyunk. Hogy ez egy szexi vagy egy kúl dolog, aminek a hatása sokkal izgalmasabb, mint a gyakorlati része.

De az nincs meg, hogy felvedd a versenyt, még a napilaposokkal sem. Nem fogsz olyan felszerelést kapni, nincs alattad kocsi, nincs laptopod. Hiába tartja el a Matáv, nem vesz meg mindent. És nagyon lassan derül ki, hogy a legmeghatározóbb szempont pont az ezeknek a dolgoknak a megléte. És ezek meg lehettek volna akkor is.

Hú, a [György] Bencének a nevét se mondom ki szívesen, vele tudósítunk a móri mészárlásról, onnan már PDA-val küldök képet. Az adatküldés nagy para, még rohadt drága, és nem lehet bárhol berohanni egy művházba, hogy onnan, vezetékes internetről adjunk anyagot.

Ki volt az első munkatársad, akivel bővült a létszám?

Az Origónál senki. Nekem mindig volt valami saját fotós tevékenységem, párhuzamosan a hivatalos munkámmal, ami mindig az, amit éppen kitalálok magamnak. Másfél év után az Origónál bejelentem, hogy mivel egyetlen napot sem voltam még szabadságon, most elmegyek negyven napra, jó messzire. Hát, a Weyer az rosszul lett. Nem is tudom, hogy akkor helyettesít-e már engem valaki? Nem, akkor még nem, hiszen csak félállasban voltam. Ez indítja el azt a gondolatot, hogy legyen a fotós főállásban, és ne valami szükséges rossz, kötelező kelléke a szerkesztésnek, hanem legyen valóban tartalmi résztvevője a munkának.

És akkor elutazom Indiába. Csak filmes gépeket viszek, kísérleti fotókat készítek és aztán – ha előássuk ezt is a fiókból –, megkapom az első fotós díjamat. Ami nem egy sajtófotós elismerés, hanem a Pécsi Józsefről elnevezett művészeti ösztöndíj, amit akkoriban autonóm riportosok is nagy ritkán kapnak meg. Gyenis Tiborral, Mucsy Szilvivel, Rajcsányi Artúrral és másokkal együtt díjaznak, a Gárdi csak egy évvel később kapja meg – talán vele indul be a nyitás a klasszikus riportra. Ki is van még benne az első Pécsiben? A fene egye meg, nem jut eszembe. Nem az volt, ami ma. Most ott ülök a Pécsi József-díj kuratóriumában, jövő hét hétfőn van éppen beszámoló, mára nagyon megerősödött ez a dokumentarista vonal, és nagyon jó is lett. Sokan kapják meg, akár klasszikus fotóriporterek is.

És aztán ez a szakítás oka is az Origónál, hogy én utazni akarok. Vannak más érdekek is, és amíg én Kínában vagyok egy hónapig, addig nem fogadják el helyettesítőnek azt, aki az én emberem lett volna, akit én megkértem, hogy helyettesítsen… És ezzel most a Fábián Évinek nem csökkenteném az érdemeit, de ő úgy kerül oda, hogy már tervben van az én főnökömnek a fejében, hogy az én ellenemben odahozza, mert velem már nem zökkenőmentes a közös munka. Én viszont nem tudok róla, hogy ilyen mély volna a konfliktus. Arra jövök haza Kínából, hogy összeszövetkeztek páran ellenem. Nem hiszem, hogy szükség van a nevekre, mindenki tudja…

Van-e olyan fotó, aminek a történetét ebből az időszakból fontosnak tartanád felidézni?

Nagyon bírom, hogy az Origónak van egy nagyon erős jelenléte a Szigeten. Rövid ideig egyébként korábban én is csináltam, és nagyon szerettem, operatőrködtem a Sziget Híradósoknál. És az első választások, amikor a kampányt még fotóriporterként csinálom végig. Meg az azt követő első dermesztő történetek, mint a koronaúsztatás Esztergomban – ahova történetesen megint a Magyari Péterrel megyek. Nagy terv volt, nagyon szerettem volna, ha eljut az Origo 2000-ben az olimpiára, Sydney-be, de nem sikerült. Hiába támogatója az olimpiának a Telekom, az, hogy egy online újság a MOB-on keresztül akkreditációt kapjon, az még 2004-ben is csak nehezen elképzelhető. És az Indexnek nem is sikerül rendes, fullos akkreditációval mennie.

Valami konfliktusra, ami a fotókkal kapcsolatos volt, jogi, etikai vagy politikai, üzleti szereplőkkel való konfliktusra, emlékszel-e?

Inkább később lesz ilyen. Arra emlékszem, hogy már az első Fidesz-kormány alatt borzasztó nyomasztó és akadályozott egy fotóriporter munkája. Hamar elkezdik azt, hogy ha nem baráti sajtó vagy, akkor kellemetlenné teszik, hogy dolgozhass. Megértem, elindul a pártok mentén a bratyizás, aztán valaki szól a politikusoknak: oké, hogy ezek az újságírók okos, helyes meg kedves fiúk és lányok, akikkel lehetne akár jókat barátkozni, dumálni, de ne legyetek már velük őszinték, mert megszívjuk. Hamar feláll a világrend.

Még egy szempont és aztán érkezzünk meg az Indexhez. Az a lesajnáló attitűd, amivel elmondásod szerint a mainstream sajtófotós közeg fogadott benneteket eleinte, időközben, hogy változott? A Magyar Sajtófotó Pályázaton például, hogy szerepeltetek?

Én adogattam be a pályázatra anyagokat, erről a tiszai árvízről is, de akkor még nem is tudok szerkeszteni, pláne saját anyagokat, max megnézzük Németh Danival a képeket, hogy melyik legyen, melyik ne. Nagyon sokáig nem nyertem, és aztán amikor igen, akkor abba is hagytam. Meguntam a pályázást, és a díjjal végre kipipálhattam. Emlékszem, a jemeni képeimből is adok be egy sorozatot, 2002-ben, azokat a képeket a mai napig szoktam vetíteni és nem azért, mert én csináltam, tizenöt év távlatából simán mondhatnám, hogy nem alkalmasak rá. Valahogy az volt, hogy a Népszabadság, a HVG és az MTI fotósai körében ment a trófeagyűjtés.

Mint kollégákkal a generációnkban összebarátkozunk, a nagy öregek meg lassan beülnek képszerkeszteni. Sokat dolgozunk együtt. Van, akivel hetente négyszer-ötször találkozunk, a Fehér Házban a félnapos folyosón ücsörgések alatt, akkor azért kénytelenek vagyunk beszélgetni. Okostelefonok még nem voltak. De nagy átjárások nincsenek. Egyszer-kétszer megkeresem a Bánkuti Andrást – néha meg akarom mutatni valakinek a képeimet. És amikor megyek Jemenbe vagy Kínába, akkor ad filmet, hogy fotózzak ezekre, és ha valami tetszik, akkor ő azt archívumba megveszi. Hm, lehet, hogy ez az akkori szerződésemmel ellentétes. Ezeken az utakon rendre olyan anyagokat készítek, amivel nem a sajtófotó-pályázatra készülök, hanem inkább a Pécsire, amit több éven keresztül sikerült is elnyernem.

2003. november végén nagyon készül az Origo az ötéves születésnapjára, én meg teljesen ki vagyok akadva, hogy egy ilyen összeesküvésféleségnek is a következménye, hogy én onnan eljövök. Nem akarok maradni. Amikor találkozom a Weyer Balázzsal, akkor azt mondom neki, hogy ne haragudj Balázs, három kérdésem van hozzád igazából. Mi a fene történt itt? Mit tudsz te erről? És a harmadik az, hogy miért nem védtél meg? Balázs nem erre számít, miért is számítana másra? Főszerkesztő, hónapok óta nem lát rá a munkámra, ő azt gondolja, hogy valamit hallott, hisz az embereinek: valami bizalmi válság is van körülöttem, talán össze kéne, hogy szedjem magam! És akkor ránézek: Balázs, öt éve itt vagyok, láttatok. Én neked öt év után semmit sem akarok bebizonyítani magamról. Semmit sem – és felmondtam abban a pillanatban. Teszem ezt úgy, hogy az Uj Péterrel már meg tudtam állapodni, de még nem volt biztos. Végig hívom az összes napilapos ismerősömet, és egy hét alatt találok munkát. Gondolj bele, óriási szerencsém volt, hogy nem a Magyar Hírlaphoz mentem, ami nagyon menő újság volt akkor vagy nem a Népszabadsághoz mentem, ami nem is létezik.

Véletlen volt, hogy nem hozzájuk mentél, vagy nem is igazán akartál nyomtatott laphoz menni?

Én akartam volna menni, mindenkit felhívtam, csak éppen akkor nem kellett sehova fotós. Az MTI-nél nem is próbálkoztam. És akkor felhívtam a Szily Lacit, hogy akkor most vagy soha.

Szily Lacit mint…?

Mint újságírót, aki Uj Péterrel jóban van, horgászhaver, apahaver, íróhaver. Szóval átjövök az Indexhez és ez csodálatosan jó döntés, ha azt nézzük, hogy hol van most az Origo, hol vannak azok a helyek, ahova próbálkoztam volna menni. Igazából ez az egy maradt meg közülük épen és értelmesen.

Továbbra sincs fotórovat, bekerülök az úgynevezett TMK-nak az asztalához – ez a dizájnerek és programozók csoportja, munkaközössége az Indexben –, az Amerika mellé, aki ma is a rovatban dolgozik. És tulajdonképppen vele, Martiskó Gáborral leszünk az őskezdeménye az online fotórovatnak. Akkor még nincsenek ezek a jól működő szerkesztőségi rendszerek, hogy látja az ember, mit csinál, szükséges a kódok ismerete. Amerika volt ez a kiszolgáló egység, a html, a képberakás, stb.

Akkor indul a Velvet, csak még az Index szerkesztőségén belül. Nagyon sok bulváreseményre járok fotózni. Ez nekem sose volt büdös, nem értettem ezt az elitizmusát a klasszikus fotóriportereknek, hogy miért olyan fenenagy kiváltság politikusokat fotózni, semmint celebeket. Ráadásul a celebek világáról készített fotók sokkal jobban érthetők nemzetközi színtéren, ha az az anyag jó, mint ha magyar politikusokat mutogatunk, ahogy megbotlanak.

2003 végén járunk, mindenki az Origo ötéves szülinapjára készül, nagy csinnadratta, és én nekem nagyon fontos, hogy azt az ünnepet már nem akarom velük tölteni. Nem akarok velük ünnepelni, mert az, hogy az indulása után húsz nappal ott vagyok, és rá öt évre egy ilyen helyzet alakul ki, azt teljesen méltatlannak tartom. Oké, hogy érthetetlennek és irritálónak, egyenlőtlennek tűnik egy szerkesztőségben, hogy egy fotós ki-beszaladgál, meg itt sincs, ott sincs, és hogy ilyen nagy alkotói szabadságokra rendszeresen eltűnik, de nagyon sokáig én ezt félállásban, az ő pénzüknek negyedéért-harmadáért végzem. Az Origónál töltött idő alatt háromszor voltam ilyen alkotói szabadságon, ez sok, belátom, de ha ez nincs, akkor nem is érdekel az egész. Pont ezért, az első tárgyaláson, amikor Uj Péterrel leülünk, megállapodunk ebben. És ezt azóta minden főszerkesztőn, lapigazgatón sikerül átvinni, hogy nekem ez kell, hogy legyen. Hülye szó, hogy ez a feltételem, de ha ebből nem tudok újra és újra feltöltődni, akkor ez itt is le fog csapódni. Nekem ezt anno az Uj Péter belerakta a pakliba – persze amióta van gyerekem már nincsenek is ilyen eltűnések. Az Index története alatt egy ilyen volt, vagyis kettő, hoppá, három ilyen eltűnős nyári szabadságom volt. Ezek fizetés nélküli szabadságok és mindig gondoskodom helyettesről.

Az első megint csak másfél éves munkaciklus után van. 2005 nyarán, amikor csinálom a „Szólj anyádnak, hozzon pénzt” sorozatomat, akkor szólok a Németh Daninak, de nem akar jönni, kérdezem, hogy kit hívjak, és ő mondja a Husztit. Akkor már ismerem ilyen hello-hellóból, meg talán egy-két fotóskocsmázásból, az Operaház melletti Tokajiban egyszer-kétszer feltűnt. Végül ő helyettesít engem, és én ennek nagyon örülök, mert biztos vagyok benne, hogy egy hónap elég arra, hogy ha nem idióták, akkor a végén azt mondják, hogy maradjon és legyen két fotósunk. Így lett két fős a fotós rovat.

Ez az az év, 2005, amikor az év végére, vagy talán kicsit később az Origónál is több fotós kezd dolgozni. Tehát elég későn. Vannak olyanok, hogy is mondjam, technikai, operátori részről, akiknek a képszerkesztés felé sodródik a feladatuk, majd őket képszerkesztők váltják fel vagy ők avanzsálódnak képszerkesztőkké. Sokáig megy ez az idióta galéria-kattintgatósdi, amit nem tudunk elengedni, a sok, kicsi ablakkal. Azt gondoljuk, kell, hogy legyen tumbnail, lenyitható, felnyitható, látszik lent, látszik fent, irtózatos fejlesztések, telik az idő. Elavult, mire kijön, kezdhetjük az újat…

Öt év tapasztalatával a hátam mögött az Indexnél már tudom, hogy mitől lesz jobb. Új helyen vagyok, nagyobb a nyitottság, a frissessége az egésznek. Úgymond a konkurenciától jövök, ezért el is fogadják, hogy amiről azt mondom, technikai feltételként szükséges, az rögtön előnyt is fog jelenteni velük szemben, mert én tudom, hogy ott nincs meg, és ha nálunk megvan, akkor mi jobbak és gyorsabbak leszünk. És valóban, ha szükséges, akkor az Index az első pillanatoktól kezdve elég gyors tud lenni. Azt nem is tudom, hogy itt mikor lesz meg az első rendes, digitális fényképező gépem, de a fejlesztésekért mai napig küzdök, és vannak is. És ha nincsenek, akkor próbálok nem engedni, de nem könnyű, mert baromi drágák a fényképezőgépek.

Mészáros Zsófi borúlátóbban emlékszik, az interjúnkban a munkakörülményekről szólva azt mondta: „Nyomortanya. A fotósoknak is éveket kellett harcolni egy-egy új gépért. Mindig úgy éltük meg, hogy az Origóhoz képest kilóg a seggünk a gatyából.”

Ja igen, elfelejtettem, volt egy ilyen időszak. És azt is, hogy a Husztinak megvegyük a gépet az olimpiára, azt az utolsó pillanatban, a legnagyobb kétségbeesések közepette tudtuk kicsikarni. És igen, akkoriban az Origónak a fotórovatában már két-három fotós és két-három képszerkesztő dolgozik, tehát számbelileg fölénybe kerülnek velünk szemben.

Csak most, az utóbbi pár évben lett jobb a helyzet. Mielőtt idejövök, fotósunk sincs, és nincs egy fényképezőgép sem az Indexben, ami használható. És később is, másfél évvel, egy évvel korábban nyugodtan le lehetne cserélni a gépeket, mint ameddig használom. Van olyan év, hogy egy jóváhagyott objektívemet elsőre nem tudja beszállítani a cég, amelyiktől rendeltük, és mire megérkezik, azt mondja a lapigazgató, hogy most nem fizeti ki azt a 350 ezer forintot. Nézek rá, ő meg rám: Szabolcs, ne haragudj…

Mindig az Index cuccával dolgoztak a fotósok?

Igen, bár a velvetesek most még most sem – náluk egyébként időközben a létszám lecsökkent egy képszerkesztő-fotósra.

Emlékszem, amikor 2004-ben az athéni olimpiáról tudósítunk, az utolsó pillanatban dől el, hogy tudunk menni, van rá pénz. Hogy nincs akkreditáció, de van valami más, a nézőtérről fotózok, onnan, ahova beengednek, ami tök illegális. Nyár van, nincs légkondi, és nincs ágy se a bérelt szobánkban. Az újságírók váltják egymást, én három hétig polifonon alszom. Ha kinyitjuk az ablakot, akkor nincs melegünk, viszont egy (piros) lámpánál lakunk, tehát a motor az pont onnan indul el vagy még éppen ráhúz egyet, hogy átmenjen a zöldön.

Király Andris azt mondta az egyik este, hogy megöl. Mind a ketten azon szenvedünk hosszú-hosszú órákon keresztül, hogy el tudjunk aludni. És amikor nagy nehezen elalszik, én el kezdem hisztérikusan verni a földet az öklömmel, hogy bassza meg, a kurva életbe, így nem lehet aludni. Pont addigra aludt el, és erre felriadva csak arra tudott gondolni, hogy most megfojt. Aztán hétfőn kinyitnak a boltok, veszünk füldugót, és néhány reggeli versenyt átalszunk. A napidíj, amit biztosít az Index, pont arra elég, hogy az egyébként nagyon olcsó athéni taxival átérjünk egyik eseményről a másikra. Dettó ugyanez Pekingben is. Beszélgettünk kollégákkal, akik a napidíjukból megspórolnak annyit, hogy maradnak nyaralni az országban, egy kisebb körutazásra el tudnak menni Kínában.

Egyébként Kínában az újságírónk már az olimpiai faluban alszik, de én a két videóssal a belvárosban lakom, egy akkora szobában, ahol három ágy elfér és az összes napidíjamat szintén taxira költöm. Felhúzom a lábamat, az ágy végében a Tamás Bence [Gáspár] ül és egy asztalkán videót vág. Hát igen, ez az Indexben nagyon gyakran így van. És nem értem, hogy felnőtt férfiként miért kell más felnőtt, horkoló férfival egy szobában aludnom. Nem vagyunk sztárújságírók és sztárfotósok, akik lifttel mennek fel a bárba a nyolcadikra, a szobájukba, ahol a bolyhos kis köntösükbe bújva lerúgják a papucsukat és bekapcsolják a plazmatévét. Nem így néz ki, amikor kiküldött tudósítók vagyunk, a mai napig nem így néz ki.

De ide már munkaviszonyba kerültél?

Az elején, amikor még nem volt rákényszerítve minden cég, addig volt ez a vegyes megoldás, ami abból állt, hogy a minimálbérre köteles volt bejelenteni a cég, a másik részét pedig vállalkozóként kaptuk meg. Az eva az elején elég jó volt. Emlékszem, az evás pénzt felvettem, abból éltem, és ami a minimálbérre jött, ahhoz nem nyúltam, abból mentem nyaralni. Ma már nincs olyan része a fizetésemnek, amihez nem nyúlnék. Azt a fajta érzést nem élhettük át, hogy az ember egy olyan pályán van, amin folyamatos fejlődés van. Sajnos a sajtó nem ilyen. Ott igenis van egy plafon. Régen nagyon menő volt egy újságírói fizetés. Az újságíró ismerőseim menő fiúknak számítottak, mindig volt pénzük, ha mentünk bulizni, nagyvonalúak voltak. Ez nem maradt meg a szakmából.

Huszti Pisti után kik jöttek még, hogy bővült a stáb?

A Huszti Pisti után sokáig megint nem bővült a stáb. Aztán egy foci eb vagy vb kapcsán bekerül a Szémann [Tamás] képszerkesztőnek, majd marad is képszerkesztőnek és nagyon ritkán elmegy fotózni is, mert szeret fotózni, és aki ma már adatvizualizációval foglalkozik. De gyakorlatilag még mindig nincsen fotórovat, van az Amerika meg a Szémann, akik inkább képszerkesztéssel foglalkoznak, és van a Huszti meg én, akik fotózunk. Költözik az Index ide, költözik oda.

Hol voltak a szerkesztőségek?

Volt a Klapka utcában, aztán mentünk Újpestre… Csak a harmadik hely lenne? Igen, és onnan jöttünk ide, a Flórián térre.

De voltatok a Victor Hugo utcában is…

Igen, csak akkor én még nem voltam itt. Az Origónál a fotórovat már korábban megjelent, Ajpek Orsi volt a vezetője – aki most itt van nálunk, már hivatalosan is a helyettesem. Valahogy lemaradtunk. Egyébként azért, mert a hangulat jó volt, és emiatt a munka is mindig gyors volt. A Husztival ketten, ha megkaptunk minden feltételt ahhoz, hogy tudjuk küldeni az anyagot, akkor azért nem volt gond.

Az igazi beindulás, hogy fotórovat hivatalosan is legyen, az a Mészáros Zsófi főszerkesztésének utolsó óráiban történt meg. Megkeresem a Zsófit, hogy nagyon unom már ezt a rohangálást és szerintem az Index le van maradva, nincsen koncepció a képi oldaláról, csak a napi kötelező cuccok kipipálva, rohanunk az egyik munkából a másikba. És oké, hogy jó a hangulat a szerkesztőségben, és mindenki barátja mindenkinek, de ez így hosszútávon egy fotósnak nem kielégítő, és én nagyon szívesen elmondom neki, hogy lehetne egy fotórovatot csinálni a Nagyképpel együtt. És ha ez nem változik, akkor ne haragudjon, de én valamit fogok csinálni, nem ultimátumot adok, ez nem egy fenyegetés, hanem azt mondom, hogy van egy ötletem, amivel szívesen foglalkozom, és ami szerintem jó az újságnak, de ha nincs rá lehetőség, akkor teljesen önző módon el kezdek csak a saját dolgaimmal foglalkozni, amire nincsen konkrét elképzelésem, de valamifajta szabadúszásba kezdenék.

Zsófi úgy dönt, hogy akkor alakítsak meg egy klasszikus fotórovatot. A képszerkesztésnek egyébként addigra már megnőttek az igényei, a Szémann Tamás vett fel embereket. Felveszi a Ránki Danit és a [Hernádi] Levit. Feltételem volt, hogy úgy érdemes bővíteni, ha fotóst is felveszünk. Egy fél fizetést kapok rá, de ez pont szerencse, mert a Bődey János úgy tud eljönni a családi cégtől, ahol ügyvezető igazgató tizenhárom éve, de inkább fotózni akar, hogy neki kell ez az éves átfutás, és akkor kicsikarom azt az ígéretet, hogy egy év után megkapom a másik felét a fizetésnek. Így tudok találni embert, máshogy nem, mert nem kezdőt akarok, hanem olyant, aki nagyon motivált, és már jól tud fotózni.

Az én szemléletemben a fotórovat nem arról szól, hogy itt óriási műhelyek, iskolák legyenek. Ha egy gyakornok idejön, az megkaphatja ezt, de alapvetően az a szemlélet, hogy mindenki nagyon markánsan képviselje azt a vonalat, amit vinni akar. Persze segítünk egymásnak, a Janó pont igényli, az Orsi is igényli, hogy átnézzünk együtt dolgokat, és én is nagyon szívesen hívom oda az Orsit, de akár a Hernádi Levit is, hogy nézzen már rá erre, hogy melyik legyen a címlapkép, hogy így a sorrend, vagy úgy a sorrend. Nincs merev hierarchia, ami nyugati magazinoknál nagyon elterjedt, inkább az van, ami nem jellemző külföldön, hogy a fotós legyen felelős a saját cuccáért, akár szerkessze is végig. És onnantól kezdve, hogy ki van írva a neved, ha elbasztad, te basztad el, nem mutogathatsz senkire, nem óbégathatsz, hogy a hülye rovatvezető vagy a hülye képszerkesztő. Minden tanácsot és jószándékot megadunk egymásnak, ilyen szempontból nálunk nincs hierarchia.

Az én vezetésem szerintem annyiból áll, hogy a munkakörülményeket igyekszem biztosítani, tehát utánajárok, tárgyalok, megszerzem, nem tudom megszerezni, de aztán mégis megszerzem, lesz új objektívsapka, napellenző, el tudunk menni saját nagyképes projekteket csinálni, mert van rá kocsi, két-három napos szállás nem probléma. Tehát inkább ez az oldala érdekel, hogy egy nagyon hangsúlyosan önálló, saját ügyekkel bíró fotórovatot vigyek.

Vannak még a piacon fotórovatok. Az online HVG-nek szerintem volt ennél egy markánsabb időszaka, de majd ők is változnak. Bevallom, a 24-et annyira nem követem. Nem érzem azt, hogy nagyon kéne lógnom az interneten. A külföldi dolgokat meg folyamatosan fogyasztom, követek oldalakat a Facebookon, olvasok cikkeket, látom, mit csinálnak, de nem érzem, hogy olyan dolgokról maradunk le, amit mindenképpen követni kéne. Nem mondom, hogy nincsen semmi feladatunk ezzel, hogy keressük az új utakat, de közben ez mégis egy napi szintű hírfotó, és ez nagyban meghatározza az életünket. Vannak évek, amikor év elején szólok, hogy figyeljetek, itt most nem lesz semmire időnk, ez és ez az esemény lesz, és a kettő között esünk-kelünk, és újra itt lesz az év vége.

Az a koncepció, amit hiányoltál az Indexből, a vizuális koncepció a fotó szerepéről, helyéről, hogy írható le? Mi az, amit helyesnek tartottál volna, helyes iránynak tartasz?

Nehéz rá válaszolni, mert aminek meg kellene, valahogy mégse tud megszületni, mert a napi dolgok uralják az embert. Nehezen tudom megmagyarázni, hogy miért nincs több saját, nagyképes projekt. De közben, amitől az jó lenne, hogy abban a minőségben egy olyan minőségű szöveg is legyen mellette, az újságírói kapacitás kérdése is, és most pont egy olyan évünk van, hogy ez nagyon vékony. Elment tíz ember, és nem jött új helyette.

Ezek a tervek ideák, de ezeket az ideákat azért kergetni kell, mert ebből születhetnek jó anyagok. Mindez összefügg a designkérdésekkel is, ami szerintem az utóbbi időben jó irányba haladt, jól néz ki a címlap. A Nagykép nem arra lett kitalálva, hogy a saját dolgainkat, meg a napi hírfolyamból összeálló képes anyagokat kiszerkesszük, sokkal inkább találunk egy jó képanyagot, és megpróbáljuk megszerezni publikálásra. Lehet sajtófotó vagy dokumentum, sőt képzőművészeti fotó is szerepelt már benne, külföldi is, magyar is. Gerhes Gábor egyik anyaga jut eszembe, aki egy remek képzőművész, az egyik kedvencem, ő dokumentálta azokat az lakásokat, amiket az ügynökök használtak találkozásokra. Ha úgy nézem, ez egy dokumentumgyűjtemény, de az egész szerkesztése meg létrehozása más felhangokat, izgalmakat rejt.

Mindig lehet többet meg jobbat csinálni, csak mindig az erőforrás a szűk keresztmetszet. A nagy anyagokat nagyon sok munkával lehet megcsinálni kiemelkedő színvonalon. Azok a nagyképek is, amiket bekérünk külföldi fotósoktól, azok is ilyen megfinanszírozhatatlan projektek. Az tényleg olyan, mint amikor – hogy most egy ilyen nagy aktualitást ideemeljek –, a Korniss [Péter] kilenc évig fotózza az ingázóját. Nincs az, amivel ezt pótolni lehetne minőségben és tartalmilag, és meg lehet finanszírozni. Piac kell? Nem. Korniss is három meló között tudott elmenni három napra vele. Erre nem is minden fotós alkalmas, hogy instrukciók és újságírói támogatás nélkül dolgozzon. Ez nem is elvárható. Féner Tamásnak ugyanígy született a budapesti zsidó közösségekről szóló anyaga. Vagy hogy a legdurvább magyar long therm projektet említsem, itt van a harmincéves ózdi projektje a Benkő Imrének.

Engem ez érdekel, és azt gondolom, hogy az ilyen nagyszabású történeteknek is remek helyük van egy Index felületén, de ezt a napi munka mellett óvatosan említem. Kell kisebb projekteket találni, amiket meg lehet valósítani, de hogy ez Nagykép színvonalon megmaradjon, ahhoz fel kell kötni a gatyát a kisebb munkákban is. Nagy vitáim vannak ezzel kapcsolatban. Nem azt mondom, hogy harminc évig dolgozzon a Bődey Jani mondjuk a chippendale fiús témán, de ne sürgessük, viszont csináljunk kisebbeket, amiket meg lehet valósítani. Volt ilyen, és nagyon jó is volt szerintem, mert őszinte. Bődey zalai gyerek, ő ment le, és mutatta meg, hogy a zalai fenyőfa, hogy jut el az újpesti piacra. Ez egy semmi, könnyű valami, de ő ment, és pont Zalába, és ő írta meg a cikket. Nem is tudom, hogy írt-e valaha már cikket, de baromi jó lett, a szerkesztőségen belül is osztatlan sikert aratott.

Zárásként térjünk ki olyan szakmai anomáliákra, mint a rendőrképmás kérdése, a munkátokat megnehezítő egyéb jogi-szabályozási korlátokra.

A rendőrök képmása körüli botrány és a pereskedés pont az én képem körül forog, ezt mindig elfelejtem. A fotón két napszemüveges rendőr, így szinte ki van takarva a szemük.

Két nagy képbotránya volt még az Indexnek. Az egyik M. Giorgio Richárdnak az esete, amikor a Tilosnak a tüntetésén izraeli zászlót égettek. D100-as Kodak Nikonnal fényképeztem, és szerettem volna, ha a sötétedés eleje felé elkészül a fotó, amikor még van egy kicsit hátterem, kicsit színek is vannak, tehát hosszabb zársebességbe belevakuztam, és ezért az egyik keze kicsit átlátszó. Szerintem egyébként karlendítette, de ezt most ne tegyük perelhetővé. Megindult a szakértés, hogy az átlátszó kéz milyen messzemenő következtetéseket vet fel. Ez volt az első „képhamisítási” botrányom. A másik az SS-botrány, amire az Uj Péter vezércikket írt, amikor a Hír TV-s operatőrnek… Hú, mennyire más Hír TV volt az! Tehát az operatőr dzsekijén a felemelt kezétől a PRESS-felirat úgy gyűrődik, hogy csak a két S-betű látszik belőle. A legeslegviccesebb az volt, hogy jöttem be másnak a szerkesztőségbe, már állt a bál, és kérdezték, hogy ezt direkt csináltad? Mit? Én észre se vettem. Tömegjelenet volt, arányaiban ez az alak 5-6%-ot tett ki. Tudatos manipulációt látni ebbe a fotóba, ahhoz az a feltételezés kell, hogy az Indexnél olyan hétpróbás gazemberek dolgoznak, akik ilyen szinten értik a manipulálás csínját-bínját. Ez a mocskos-aljas sztori eljutott a bíróságig. A Hírt TV riporterével üvöltözött a Tevan Imre, én meg teljesen felpaprikázódva a háttérben pattogtam. Imre átadja a telefont, a felháborodás mondat velem három mondatot és utána valaki hív, hogy figyelj, te nyilatkoztál a Hír TV-nek? Rögzített felvétel volt… Szerencsére az ő nevét is elfelejtettem. Ha annyit mond, benyögi a végén, hogy figyelj, akkor ez most le fog menni nyilatkozatban, akkor még üvöltök egy hatalmas kurvaanyádat és valahol egyenlő az egész. De így? (nevet)

Eszembe jut még egy technikai dolog. A fotósok nagy hangsúlyt fektetnek az esztétizáló utómunkára, és a Huszti, meg én is, nem tudom milyen indíttatásból, az idők szelének ellenállva, sose fotóztunk RAW-ban. Kivéve, ha magunknak, vagy valami olyan esetben, amikor kell, de a napi melóban csak a macera van vele. Ő is fotózott filmre, diára… oké, rontunk kockákat, de általában kiexponáljuk azt, amit és RAW-ban se csinálnánk nagyon mást vele. Két éve a Reutersnál is betiltották a RAW-ban való fotózást, hogy ne adhasson „kreativitási” lehetőséget a hozzá nem értő fotóriportereknek.

Ezek jutnak hirtelen eszembe. A rendőrképmásról az, hogy borzasztó, hogy öncenzúra van. Kimegyek, és megelőző beleegyezés kell ahhoz, hogy fotózhass. Nincsen street photo Magyarországon. Jó, Franciaországban se lehet csak úgy leközölni, de legalább elkészítheted. Itt kimész az utcára, és azon gondolkodsz, hogy nem lesz-e probléma az egész fényképezésből. És ez nagyon nem jó.

A fotókat és az interjút készítette: Bellai László – 2017. december 11-én, az Index szerkesztőségében.