„Úgy bántunk az olvasókkal, mint a kutyával, és ezt ők élvezték is” – Interjú Bede Mártonnal

„Én mindig azt mondtam: ha a 444-nek vége, akkor vége az én médiakarrieremnek. Minden visszalépés lenne. Az elején azt mondtam, hogy a 444-et coolnak nem tartom, de valamennyire élcsapatnak igen. Kínos lenne valahova máshova menni” – fogalmaz a hazai online újságírásban több, mint két évtizedet eltöltő Bede Márton a MODEM-nek adott interjújában. A többek között az Origónál és az Indexnél is dolgozó, és számos saját formátumot, projektet is elindító újságíróval arról is beszélgettünk, milyen tartalmak öregednek jól az interneten, trash volt-e a Matula Magazin vagy a Subbacultcha, és hogy mit gondol az anonim kommentelőkről.

Ha belelapoztál az interjúkba, márpedig tudom, hogy belelapoztál…

Akkor tudom, mi az első kérdés…

Igen, az első, ikonikus kérdésünk, hogy emlékszel-e, mikor kezdtél el internetezni és mit csináltál először az interneten?

Az internettel először ’95-ben vagy ’96-ban találkoztam egy olyan távoli haveroméknál, akinek az apja a médiában dolgozott és ezért volt otthon internetük. Felmentünk oda egy délután, hogy megnézzük, kábé mi az internet, meg füvet szívni. Mit néz meg először az ember? Pucér nőket, ugye? Nagyon lassan töltődtek be, úgyhogy valószínűleg inkább füvet szívtunk. Elsőre nem jött be, de aztán utána a gimnáziumban, ahova jártam – a kéttannyelvű Karinthy Frigyes Gimnázium, nemzetközi érettségivel, kint Pestszentlőrincen –, ott az angol nyelvű könyvtárban volt internet. Beültem lyukasórán, és akkor már látszott, hogy ez egy jó dolog, olvasni focicsapatokról, együttesekről, arról, ami engem érdekelt. ’98 körül lehetett, hogy már olyan lakásban laktam, ahol volt internet.

A tartalomfogyasztási mintázat tehát a pornó, foci, zene…

Hát igen, de tizenhat-tizenhét éves voltam ekkor… Na jó, olvastam az Internettót is.

Ez lett volna a következő kérdésem, hogy mi volt az első újságírásként megjelenő tartalom, amit fogyasztottál az interneten?

Az Internetto volt gyakorlatilag a magyar híroldal, vagy mi az istennek nevezzem. A Barcelona-drukkerségem miatt biztos olvastam spanyol focihíreket. Nem emlékszem, pedig újságolvasó voltam gimnazista koromban, elolvastam, ami anyámékhoz járt: Népszabadság, Élet és Irodalom, Magyar Narancs, ezeket olvastam, de akkor még talán inkább szórakozásnak látszott az internet, bár tisztában voltam vele, hogy vannak hírek is. Valahogy olyan távolinak tűnt.

Azért kérdezem, mert nem olyan sokkal később már internetes tartalmakat gyártottál. Tehát nem telt el túl sok idő attól kezdve, hogy még nem feküdtél rá a hírekre, addig, hogy már gyártod is őket. Volt átmenet vagy nem is volt szükséged rá, hogy internetes híreket olvass?

A sporthír is hír, és az angol zenei újság tartalma is hír. Arra, hogy specifikusan külpolitikai híreket interneten fogyasztottam volna, erre nem emlékszem. Elkezdtem a médiaszakra járni a ’98-99-es tanévben az ELTÉ-n, és a ’99-es év nyarán kezdtem az Origóban dolgozni.

Erre gondoltam, hogy ez elég gyorsan megtörtént.

Gyorsan változott a világ azokban az években, mindenkivel. Hogy ’96-ban tizenhét évesen nem láttam a potenciált ebben a dologban, húszévesen meg már ez volt, az valószínűleg mással is előfordult, nem volt ez olyan különleges.

Azért izgalmas ez, mert egyetlen példát említve, a Winkler Róberttel is úgy történt, hogy az egyik évben elkezdett internetezni, a következőben meg már ő volt a Totalcar főnöke. Érdekes tendencia, hogy emberek éppen, hogy megismerkednek az internettel és már az internetes újságírás tetején voltak különböző területeken. Hogyan kerültél az Origóhoz?

Egyfelől az anyám akkor éppen a Matávnál dolgozott, másrészt ismerte nem tudom honnan, régről, Vince Mátyást. Anyám szólt, hogy felvesznek gyakornokokat, de pénzért. Vagy lehet, hogy nem is gyakornokságnak minősült, hanem nyári diákmunka volt. Tehát volt ez a lehetőség, és a médiaszakon egyébként Nádorihoz (Péter) jártam írásgyakorlatra, meg a Weyer Balázst is ismertem, ugyanonnan, bár ő a másik csoportot tanította. Akkor a Nádori volt a főszerkesztő, tudtam a lehetőségről, ő meg biztos tudta, hogy nem vagyok hülye. Bementem vagy írtam neki, fingom nincs már pontosan hogy ment, és akkor mondták, jó, akkor jöjjek. Ketten kezdtünk ugyanakkor, talán néhány hét különbséggel, a Magyari Peti és én. Emlékszem, ő Weyerhez járt, én meg Nádorihoz az ELTÉ-n. Így aztán Peti és én ugyanakkor kezdtünk a Szervita téren.

Emlékszel-e, hogy miket írtál először az Origónál?

Gondolom híreket, rövideket. Akkoriban volt az Origóban egy ilyen, hogy „A nap sztorija”, mint egy nyomtatott újságban, a címlapon a vezető anyag. Minden nap volt egy. Emlékszem, egyszer valami krikett-balhéról írtam egy napsztoriját. Ez megint a sport felé ment el, de nem csak arról írtam, biztosan nem csak arról, sokféle dolog volt.

Azért is kérdezem ezt, mert az Origo archívuma némileg szelektív a régi tartalmakkal kapcsolatban, és amikor rád kerestem, akkor alapvetően csak Quart-cikkeket adott ki, de azok sokkal későbbiek.

Nem tudom, hogy ezeket elő lehet-e bányászni, de volt például az Origónak egy MP3 rovata, amit én vezettem, szerintem 2000-ben. Ez a vezetés abból állt, hogy magamat vezettem. Fene tudja, miről írtam, riportokat is írtam. Barakonyi Szabolcs is ott dolgozott, és emlékszem, Szabival voltunk egyszer a Rózsa utcában, van ott egy aggok háza, ez most valamikor eszembe jutott, mert bekerült a hírekbe a korona kapcsán, és ha nem is annyira, mint a Pesti útiban, de szörnyű dolgok voltak ott is. Ez jutott eszembe, hogy mi a Szabolccsal már húsz évvel ezelőtt is azt láttuk, hogy ez egy szar hely. Ilyenek is voltak, de ezek elvesztek szerintem. Ha minden idő és erőforrás rendelkezésünkre állna, szerintem akkor se lehetne ezeket előbányászni.

Két dolog miatt kérdeztem ezt. Az egyik az, hogy nagyon kevesen vannak, akik alapvetően publicisztikai munkássággal vésték be a nevüket a magyar újságírás almanachjába – mint például Tóta W. Tagadd, ha nem így érzed, de azt gondolom, hogy alapvetően véleménycikkekkel futottál be, a feature-ök, klasszikus „ez mondta-az mondta” cikk és riport kevésbé kötődik a nevedhez.

Valószínűleg előfordult ilyen is, de igen, nem nagyon van emlékem arról, hogy politikusokkal beszélgetünk egy sajtótájékoztatón.

Hogy alakult ez így, hogy alapvetően ezek felé a műfajok felé tendáltál?

Nem tudom. Biztos valami belső, megmagyarázhatatlan késztetés. Az biztos, hogy az a fajta önfegyelem, ami az oknyomozáshoz meg az utánajárásokhoz kell, az belőlem teljességgel hiányzik. Valószínűleg se én nem akartam, se az aktuális főnökeim nem érezték, hogy engem ebbe az irányba kellene terelni, így aztán ez így maradt.

A másik kérdés, a munkáid stílusa, attitűdje kapcsán merült fel bennem, ami egyébként egy eleve létező misztérium a magyar online újságírás történetében. Hogy hogy lehet az, hogy a Magyar Narancsból érkező újságírók csináltak meg egy olyan hangvételű lapot, mint az Origo, és hogy hogy pont olyan irányból jövő emberek, mint a Népszabadság, csinálták meg az Indexet. Ha nem tudnám, és ki kellett volna találnom, hogy hol kezdted a pályádat, nyilvánvalóan azt mondanám, hogy az Indexnél. Mégis az Origót választottad.

Ez a lehetőség adódott. Szerintem anyám baszogatott, hogy csináljak valamit.

De nem gondolkoztál azon, hogy az Indexnél próbálkozz?

Ott nem ismertem senkit, meg amit a Nádoriék csináltak, a Weyer, meg a Simó (György) is ott volt, ez a narancsos, tilosrádiós múlt menőbbnek is számított akkor, mint ami az Uj Péter múltja volt. Nyilván olvastam én is a Szerdát, de ugyanúgy olvastam a Magyar Narancsot, bár ők már léptek onnan pár évvel korábban. Nem tudom, hogy ezzel válaszoltam-e a kérdésre.

A múlt az menő volt kétségtelen, de az akkori jelenben viszont két stílusban nagyon eltérő lap volt ez a kettő.

Nem abban gondolkoztunk, hogy a Deutsche Telekom a tulajdonosa, és akkor ez egy kocka dolog. Már azzal, hogy internet, ez is menőnek számított. Fel sem merült az, amit mondasz. Hogy az Index coolabb lenne, ezen én szerintem soha nem gondolkodtam. A mából visszanézve, nem is volt coolabb semmivel se.

Amikor az Indexnél voltál, akkor se gondoltad, hogy az Index coolabb, mint az Origo?

Az Indexben 2005-től 2007-ig voltam, és 2008-tól ’11-ig. Coolabbnak nem gondoltam, de azt, hogy szabadabban és lazábban lehet dolgokat csinálni, azt valószínűleg gondoltam. De várjál csak, én a 444-et se gondolom coolabbnak. Ezen már rég túl vagyunk. Cool dolgokat huszonegynéhány éves emberek csinálnak, mi meg már 40 felett vagyunk. Súlyos szereptévesztés lenne, ha azt gondolnánk, hogy a 444 cool.

Jó, hát akkor ezt így rögzítettük…

De ne ez legyen a cím, ne tegyétek ezt meg velem baszki!

Nem tesszük.

De tényleg ne. Most akkor előre szaladunk? Mert a 444 sok szempontból élharcos, meg az utolsó sziget lassan, de coolnak én azért mást nevezek az életben. A Clash együttest ’77-ben.

Azt sem sikerült kiderítenem pontosan, hogy mikor indult a Quart.

A Quartot Nádori indította és annak volt egy Indexes korszaka is.

Igen, de nem találtam a nyomokat hozzá.

Erről meg kellene kérdezni a Pétert. Nagyjából ekkor indítottunk egy zenei blogot mi is az Inkei Bencével, Rúgd ki a lekvárt néven. Ismertük Nádorit, beszéltünk vele, hogy egyesítsük erőinket, végülis nem mindenben, de hasonló dolgokat gondolunk arról, hogy mi a jó zene, és hogyan kell írni róla. Így egyesült aztán ez a kettő, és én egy idő után azért nem írtam a Quartra, mert az Indexben dolgoztam, a Quart meg az Origónál volt. És aztán ezt is bedarálták.

A Rúgd ki a lekvárt a Matulának is része volt.

Talán beraktuk alá? Igen.

Ha már belevágtunk, akkor kezdjük ezzel, a zenei újságírással. Fel tudod idézni, hogy mikor indult a Rúgd ki a Lekvárt?

Nagyjából tudom. A Matula 2003-tól 2006-ig tartott, nagyjából ekkor kellett lennie, és a második felében a Rúgd ki a lekvártnak.

Az én feljegyzéseimben 2001-ben indult a Matula.

Az az előző változat. A klasszikus felállás a 2003-2006-os.

A Rúgd ki a lekvárt milyen típusú zenékkel foglalkozott?

Amilyeneket mi az Inkeivel szerettünk, meg az az egy-két ember, aki írt oda. Magyarországon ezt alternatív zenének hívják. Ez a magyar popkultúra nyomorúsága, hogy ez így van kezelve. Valójában egy csomó csak Magyarországon nem ismert, de tök népszerű dologról írtunk. A Rúgd ki a lekvárt nem is egy zenei blog, hanem egy MP3-blog volt, mert mindig feltettük a zenéket és azokat le lehetett tölteni. Ez akkor még eléggé ment nyugaton is, voltak ennek előképei. A Matulára akkor még fel lehetett tenni ezeket a zenéket, amikkel kapcsolatban évekkel később már írtak, hogy azonnal szedjük le. Ezek a linkek most már valószínűleg nem működnek. Az volt, hogy írunk számokról, azok letölthetők, és akkor az vagy tetszik vagy nem.

Jóideje cikkeznek arról, hogy a zenekritikának a respektje egyre csökken. Ti éreztetek-e olyasmit, közel húsz éve, amikor ezt csináltátok, hogy ennek van jelentősége, volt-e interakció az olvasóközönséggel?

A Quart is akkor lett jó szerintem, amikor az Inkei az Origóban dolgozott, így ő sokat foglalkozott a Quarttal – Rónai András és ő voltak a két meghatározó név, mert a Nádori aztán már nem csinálta. Igen, az egy igazodási pont volt azok számára, akiket érdekelt ez a dolog. Czutor Zoltán írt egy dalt a Quartról, mentek a kommentek, a klasszikus vihar a biliben. Igen, az egy fontos dolog volt.

Mi volt számotokra – akár nemzetközi – előkép, minta?

Egyet nem tudok mondani. A popzenei újságírásnak van egy hosszú története. A meghatározó popzenei internetes oldal nyilván a Pitchfork, ami ugye az első volt, amely a nagy angol zenei magazinok után teljesen az internetre született. Ez valamennyire nyilván előkép volt, bár a Quarton nem csak kritikák voltak. Igyekeztünk mindent olvasni, és magunkon átszűrve megalkottuk a Quartot.

Köszönöm ezt a szép megfogalmazást. Emlékszel-e olyan korabeli magyar könnyűzenei médiára, amit említésre érdemesnek gondolsz?

Nyilván a Wantedot kell itt mondani, az volt az egyetlen, viszonylag sokat érő dolog a rendszerváltás után. Majd kisebb részt a kevésbé jó utódját, a Wan2-t. Emlékszem, a Wantedba én is adtam le egy-két kritikát, de az is lehet, hogy az már a Wan2 volt. De más említésre érdemes Magyarországon akkor nem volt, és most sincs.

Örülök, hogy ezt kimondtad. Tehát nem radikalizálom az álláspontodat, ha azt mondom, hogy köztudottan lesújtó a véleményed a magyar könnyűzenei újságírásról?

Igen, de ettől még vannak még hozzáértő emberek, akik itt-ott írogatnak, a Déri Zsolt, a Dömötör Endre. Pechükre azok a fórumok, ahova írnak, rendre megszűnnek és akkor máshova kell írniuk. Vannak tehát, akik jól írnak erről, fiatalok is, de olyan, mint a Quart nincs. Órákig tudnék beszélni a szubkultúrák atomizálódásáról, hogy miért nem olyan lett az internet, mint amilyennek gondoltuk.

Pont erre vagyok kíváncsi, arra a szembeszökő tendenciára, hogy nagyon kevés minőségi zenei média volt és van Magyarországon. Mi lehet ennek a magyarázata?

Magyarországon a kulturális médiumokat mindig az állam tartotta el, és a popzene sose volt komolyan véve. A Nyugattal ellentétben sem egy színvonalas popzenei előadónak, sem egy színvonalas popzenei médiumnak sincs esélye arra, hogy a piacról megéljen. Nyilván a Rolling Stone, a Pitchfork vagy a New Musical Express meg tudtak élni. Valószínűleg erre vezethető vissza, de azért vannak emberek, akik tök jól tudnak magyarul írni zenéről. Meg értenek is hozzá, nem csak lendületesen tudnak írni.

A normális munkahelyeid melletti projektjeidről is szeretnék beszélgetni. A Matula például kihagyhatatlan, és szerencsére fent is van az egész az interneten, az 1995-ös nyomtatott Matula, az első szám…

Az első és egyetlen nyomtatott Matula.

Az első és egyetlen nyomtatott Matula, amit még a Trefortban csináltatok.

Én abban még nem voltam benne, csak később csatlakoztam. A Tamás Bence (Gáspár) és másik két srác a Kiss András és a Szemző Dávid csinálták, akik az akkor virágzó magyar punk fanzine-kultúra hatására nekiálltak ezt megcsinálni. Nem tudom, hogy a néven kívül volt-e ebből bármilyen örökségünk később, bár nyilván a világlátás, a humor, a feljebbvaló nem-tisztelete átmentődött. Ha ránézel arra, ami 2001-ben az interneten először megjelent, az olyan tisztára, mint egy blog. Egymás alatt bejegyzések. Abban már benne voltunk: (Tamás) Bence, én, Magyari Peti is, és talán más is írogatott bele. De aztán az is behalt. Később kitaláltuk azt – azt hiszem, én találtam ki, fogalmam sincs, hogy miért –, hogy legyen az, hogy kéthetente írunk tíz jó cikket.  Nem teljesült teljesen, nem volt mindig meg a tíz jó cikk, de viszonylag jól tartottuk magunkat hozzá. Aztán jött az Inkei is, ezért mondtam azt az előbb, hogy ez volt a klasszikus felállás, mert olyan ez, mint amikor egy együttesnek is van egy klasszikus formációja. Érted a párhuzamot? Amit a Szemző meg a Kiss Andris a Trefortban csináltak, ’95-ben az is nagyon jó volt, és nagyon menő volt akkor. De a klasszik Matula ez a négyes fogat lett:  Tamás Bence, Inkei (Bence), Magyari Peti és én.

A kanapés kép.

Igen, a méltán legendás kanapés kép. Mint a Beatles a zebrás fotón, ez az analógia. Így csináltuk 2006 elejéig, és akkor vége lett.

A végéről még foglak kérdezni. Úgy hallottam más nagynevű szerzőktől, akik közreműködtek a lapban, hogy voltak olyan írások a Matulában, amelyek megdöbbentően magas látogatószámokat értek el, mint az Energiamezők Magyarországon például.

Remélem, maga Magyari Peti mondta.

Nem tőle hallottam.

Akkor én nem tudtam, hogy ez lesz, és néhány évvel későbbről visszagondolva ez kurva érdekes. A Peti akkor már foglalkozott az energiapolitikával meg a kelet-európai nagypályás politikai kavargatásokkal, és eléggé értett ehhez a dologhoz, de az írás maga kicsit olyan volt, mintha Bogár László, Drábik János és Raffay Ernő írta volna, ezek az elmebeteg szerzők, akiknek szintén nagyon sokan beszopják az írásaikat és osztják a Facebookon. Akkor még nem volt Magyarországon Facebook, mégis ilyen érdekesen, virálisan terjedt, elképesztő olvasói levelek jöttek, és Kurucinfó szintű fórumokon osztogatták, hogy na, itt az igazság, a kommunisták ellopják a magyar földet. Ez volt a leghíresebb eset, igen.

Emlékszel-e számokra?

Nem, soha nem tudom a számokat. Akkor tudtam, hogy már elég nagy a Matula, amikor az apám mesélte, hogy jött be egy taxissal a Ferihegyről, és azt mondta a taxisofőr, hogy ő már csak Tilos Rádiót hallgat és Matula Magazint olvas. Ez 2005 körül volt. Egy ideig nem voltunk benne biztosak, hogy ezt akkor most nem csak a haverjainknak írjuk-e? De néha írtak ismertebb emberek is, egyre érezhetőbb volt, hogy mások is olvassák. Volt benne talán valami Google-mérőkód, de fogalmunk se volt róla.

Ha Google nem is volt, de egy egyszerű motorba is be lehetett tenni egy számlálót.

Persze, de nem ez hajtott minket. Nem azért, mert nem érdekelt minket, hogy hányan olvassák, de fel se merült. Ezt ahhoz kell tudni, hogy pénzt csinálj belőle. Beperelt minket a Bayer Zsolt, voltak dolgok, amikből látszott, hogy van azért ennek a haverjaink röhögcsélésén túlnyúló hatása. De fogalmam sincs, hogy mekkora.

Elmeséled a Bayer-pert?

Ezt egyszer leírtam tök részletesen, elég bekopizni. A lényeg az volt, hogy egyszer, amikor éreztük, hogy ez a „két hetente tíz jó cikk” dolog nem megy, akkor kínunkban kitaláltuk, hogy kopizzunk be mindenhonnan cikkeket, amelyek valamilyen szempontból hasonlítanak arra, amit mi írunk, és jelentessük meg a saját nevünk alatt. Én írtam ezt a Kibaszott világ című sorozatomat, vicces külpolitikai dolgokat, az valami utazási prospektusból lett összeollózva. A gyújtó hangú belpolitikai publicisztika egy Bayer Zsolt-cikk volt az én nevemen lehozva. És akkor ez a kretén beperelt minket, meg kéne néznem, hogy pontosan miért, hogy ez a szellemi tulajdon elbitorlása volt. Éveken át húzódott az ügy a bíróságon, engem rabosítottak, a Tamás Bence gépét elvitték, ezen jót röhögtünk, a szerencsétlen. Négy év után arra jutottak, hogy ez a vád akkor állt volna meg, ha anyagi haszon vagy annak reménye lett volna részünkről, ha azért loptuk volna el, hogy pénzt csináljunk belőle. Ez a Matula esetében nem állt, és egyébként is mondtuk, hogy ez egy művészeti projekt, hagyjanak minket békén.

TBG-nek akkor kétszer vitték el a gépét? Mert ha jól tudom, a The Internet Zsidó Database (IZsDB) miatt indult ügyben is…

Hú tényleg, akkor is. Az volt a baj, hogy Bence nevén volt a domain, így a végén az ostor mindig rajta csattant. Igen, lehet, hogy a gépét az IZsDB-nél vitték el, de itt is volt valami.

A Matula Magazin mindig is egy non-business projekt volt, nem is volt olyan tervetek, hogy legyen bevétel belőle?

Nem. Egyszer volt egy megkeresés, a magyar média egyik, egyébként sötét alakjától, hogy üljünk le és beszélgessünk és akkor ebből lesz valami, de oda se sok reménnyel mentünk. Jó, előfizetői modell meg Patreon…, ma már másként csinálnám. Hogy legalább a szerverre ne anyámék adjanak pénzt.

A Matula egyik alfeature-je vagy szolgáltatása volt 2004-től az IZsDB. Álnaiv kérdés: miért hoztátok létre, mi volt a cél?

Természetesen, hogy egy jót kacagjunk. Már nem is tudom. Nagyon nehéz poénokat magyarázni. Nem volt ennek társadalomjobbító célja, társadalomrosszabbító célja sem volt.

Amikor megcsináltátok, honnan, milyen visszhangok érkeztek? Meglepve olvastam, hogy pont a Jobbik Magyarország tett feljelentést, nem várt oldalról kritizálva benneteket. És ha jól emlékszem, baloldalról is érkezett kritika, érthető okok miatt. Hogyan navigáltatok ezek között a különböző oldalról jött bírálatok között?

Elég nagy volt a backlash-je enne a dolognak, hogy megint egy szép magyar szót használjak, de nem aggódtam túl. Ha az én gépemet viszik el, és nem a Bencéét biztos idegesebb lettem volna. Hogy is mondjam, az érintett kultúrkörből sokan értették a poént is, az üzenetet.

A Matula 2006-ban zárt be, azzal, hogy „addig jár a korsó a kútra… most minket csináltak ki”. Az internet ugyanakkor nem emlékszik olyanra, hogy bárki erőszakosan bezárta volna.

Ki tudja, mi történt? Ezek nagyon súlyos, sötét titkok, amelyekről nem szabad beszélni.

Jó, azért az almanachoknak elmondom, hogy 2006-ban volt egy kerekasztal-beszélgetés, amit az MTE szervezett, és akkor a Tamás Bence Gáspár elmondta, hogy még egyetlen pert sem indítottak ellenük, mint Matula ellen.

A Matula mint intézmény ellen nem volt a Bayer panaszán kívül egy sem, amelyik a bíróságig jutott volna.

Az interjúra készülve azzal kellett szembesülnöm, hogy hiába emlékszem egy csomó dologra, nem találok nyomot. Emlékszem arra például, hogy volt a Matulán egy olyan írás, amelyik különböző MSZP-s politikusok elképzelt szexuális interkurzusait írta le megdöbbentő részletességgel.

A test vasmarokkal kiadott parancsa című cikk volt. Azt hiszem, az most is fent van.

Lehet, csak én nem találtam meg. Ha jól emlékszem, ha per nem is, de itt is volt egy erőteljes felhördülés.

Nem emlékszem rá, látod, a címre igen, de a többire nem. Nem én írtam egyébként a cikket. Nem tudom, ki volt, és nem tudom, hogy oda van-e írva a neve.

Többnyire nemlétező emberek nevei voltak a cikkek alatt.

Igen, de ki lehetett következtetni, hogy ki volt. A különösen szaftos fordulatokra emlékszem, a rémálmaimban kísértenek a mai napig. Szóval kösz, hogy felhoztad, de arra nem emlékszem, hogy ebből lett volna valami.

Emlékszel olyan botrányra, amely a Matulához kötődik, amire én nem kérdeztem rá, de te szívesen idézed fel?

Ami érdekes lehet, hogy volt egy cikk, amit utólag le kellett venni. Ez a tíz legundorítóbb nő Magyarországon című cikk volt. Meg nem mondom, hogy melyik választás után, de szerintem a ’14-es után, nagyon közel egy választási győzelemhez, kaptunk egy levelet a tízes lista egyik szereplőjétől, Selmeczi Gabriellától. Akkor levettük azt a cikket. Én beleálltam volna, hogy nem vesszük le, ha értelmét láttam volna, de az egy elég rosszul öregedő cikk volt. Nem bántam, hogy az enyészeté lett, és a többiek sem.

Örülök, hogy felhoztad ezt a „rosszul öregedő” kifejezést. Ma egyre több szó esik, egyre több helyen arról, hogy mit lehet mondani, mit nem lehet mondani. Mivel bántasz valakit, hogyan. Jó tíz éve még egészen más volt a közeg, és ti egyébként is direkt csináltátok az egészet, hiszen ezek ironikus szövegek voltak, és nem azért írtátok így, mert négergyűlölők vagy nőgyűlölők voltatok.

Jó, de azért Selmeczi Gabriella-gyűlölők voltunk és vagyunk is. Nem azért gyűlöljük, mert nő, hanem mert Selmeczi Gabriella.

Az érdekelne, hogy mik azok a tartalmak, amelyekről nem gondolod azt, hogy rosszul öregedőek, és mik azok, amelyekről úgy gondolod, hogy ma már nem írnád le semmiképpen se, nem vállalnád? Mert egyszerűen úgy látod, hogy ma már nem lenne helyes ezt így leírni.

Azért soha nem kell valakinek szégyenkeznie – és ezt nem csak magammal, hanem nálam talán jelentősebb alkotókkal kapcsolatban is mondom, akiket mostanában sokat támadnak –, hogy miket mondott, énekelt korábban. Ezt a helyén kell tudni kezelni, mert az ember változik. Nekem ebben a klasszikus példa, hogy megint visszanyúljak a popzenéhez, a Beastie Boys Sure Shot című száma, amiben MCA-nek, aki azóta már meghalt, van egy strófája, amiben elnézést kér a hölgyektől mindazért, amiket korábban a Fight For Your Right és más számaikban elkövettek ellenük. Bocsánatot kérni feltétlenül nem kell, de továbblépni nem árt. Bizonyos dolgokban igen, bizonyos dolgokban nem. Van erre egy jó példa, először a 2002-es vébé után írtam meg a Matulára a Köcsögválogatott című cikket, ami azóta minden EB és VB után elkészült, sajnos 2020-ban már nem. Egy idő után kiegészült ez a Szuperválogatottal, amelyikben nyilván az adott torna legjobb játékosai voltak, míg a másikban a legrosszabbak. És meg nem mondom, mikor volt először, ’14 vagy ’16, amikor először jöttek olyan visszajelzések, hogy kifogásolták a köcsögválogatott kifejezést. Értem az érveket, de az is biztos, hogy én mindig le fogom írni ezt a szót. Azt nem tudom hol, mert a 444-ben vannak főnökeim, akik mondhatják azt, hogy szerintük nem kéne leírni a köcsögválogatott szót, de én bár tudom, hogy kit és miért bánthat esetleg, többekkel konzultálva, többek között nem a foci témában érintettekkel is, azt gondolom, hogy ebbe bele lehet állni. Hogy ennek semmilyen homofób konnotációja nincs. De értem, a 444-en belül is sok vita van erről, voltak ebben is kisebb-nagyobb balhék, amiket a külvilág is érzékelt, hogy mit és hogy nem lehet kiírni, hogy kik a védett kisebbség, meg ezek.

Erről jut eszembe, a zenebuzi kifejezést használó Facebook-jelenlétetek…

Igen, a Quart csoportját úgy hívják a Facebookon, hogy Zenebuzi Patron. Ott aztán végképp nincs min vitatkozni: ne lépjen be, aki nem akar. A nagyszüleinél nem úgy beszél az ember, mint a haverjaival a kocsmában, de a Facebookon abszolút helye van egy Zenebuzi Patron nevű csoportnak. És szerintem a köcsögválogatottnak is helye van. Amíg én írom a köcsögválogatott sorozatot, addig köcsögválogatottnak fogják hívni, és remélem, a halálom után is… Ugye nem lesz ebbe az interjúba beleírva sehol, hogy nevet? Mert az a legkínosabb.

Volt olyan interjúalany, aki végig nevetett, és kénytelenek voltunk jelezni.

Annyira nem vagyok szellemes. Csak kicsit.

Maradjunk egy picit még ennél a vonalnál. A Subbacultcha 2002-ben indult?

2002-ben vagy 2001-ben. A klasszikus Matula-korszak előtt indult el kicsivel. Valószínűleg a 2002 reális. És ment 2005-2006-ig, hírlevél volt, aztán blog lett belőle az Indexen.

Rajtad kívül kik voltak még mögötte?

A Subbacultchát a Forrai Krisztián nevű srác indította el, akivel együtt dolgoztunk az Origóban. Az első számot ő is csinálta talán. Abban én is involválódtam, majd sokáig én csináltam egyedül, de írt bele az Inkei és a Krisztián is. Ha nem kérdeznéd, annak egyértelmű előképe volt a Popbitch nevű angol hírlevél, ami a bulvár és a popkultúra és a társadalom szellemes megfigyelésének egyvelege volt. Ott nagyon egyértelmű volt, hogy valami ilyesmit kellene csinálni magyarban, és amíg hírlevél volt, addig ilyen is volt.

Mi volt a fő motiváció a mögött, hogy ez hírlevél legyen?

Az, hogy a Popbitch hírlevél volt. Most nagyon jönnek vissza a hírlevelek. Ezek ilyen ciklikus dolgok, kimennek a divatból, aztán visszajönnek. A 444-nél most mi is nagyon ráfeküdtünk erre a dologra, már nem tudsz megnyitni egy magyar oldalt úgy, hogy ne akarjon felíratni a hírlevelére. Két év múlva majd biztos megindokolja valaki, hogy ez a legfeleslegesebb hülyeség. Nem a haszonszerzés vagy valami médiaideológia vezetett minket, egész egyszerűen azt mondtuk, hogy akarunk egy olyat csinálni, mint a Popbitch.

Itt viszont már szinte nem is lehet elmenekülni se annak tudása elől annak, hogy hány embernek küldtétek el fénykorában ezt a hírlevelet?

Ezen gondolkodtam, de fogalmam sincs. Valahol 1000 és 5000 között, valószínűleg közelebb az ezerhez. Azt mondanám, hogy 2000 körül, és akkor nagyon nagyot nem tévednék. De meg kellene néznem.

Mennyire volt intenzív a kapcsolat a közönséggel?

Elég jó volt. Sokan írtak. A Matulában sportot űztünk abból, hogy az olvasói levelezőket szopatjuk. Az egyik legnépszerűbb tartalom volt, hogy azokat az olvasókat megalázzuk, akik leveleket írtak nekünk. Ez az Exile nevű moszkvai, de amerikaiak által működtetett lap olvasói levél rovatának volt egy az egyben a magyarítása. A Matulában úgy bántunk az olvasókkal, mint a kutyával, és ezt ők élvezték is. Az egyfajta szado-mazo viszony volt. A Subbacultchában nem, ott az olvasói leveleket, ha értelmesek voltak, be is tettük a hírlevélbe.

A Subbacultcha hírlevélnek sem volt üzleti modellje?

Ah, semmi.

De találtam az archívumban egy olyan tartalmat, ami úgy tűnik, mintha egy függőágy szponzorációja lenne.

Az lehet, de a függőágyas srác legendás…

Ő – Lánczi András – csinálja a víztorony.hu oldalt is, nem?

Igen, arról jutott eszembe, hogy most szervezük a Kolorádó Fesztivált és ő ott is szponzor. Minden ilyen dologban mozog. Nekem nem adott függőágyat, de még az is lehet, hogy adott érte ötezer forintot. Totál elfelejtettem. Nem zárkóztunk el a dologtól, de ez nem ment nekünk.

Igen, írtátok is, hogy küldjenek pénzt az olvasók. Más: nem tudom eldönteni, hogy bizonyos kifejezések a Subbacultcháról jöttek, vagy ti vettetek át egy-egy akkor elterjedt kifejezést…?

Biztos a faszkorbácsot akarod megkérdezni.

Igen, meg amiket még találtam: közepesen híres magyar köcsög, kínzó kérdés.

A „kínzó kérdés” szerintem a Popbitchből van fordítva. A „faszkorbács”, azt nem tudom, de az biztos, hogy a köztudatba mi vittük be. Erre nem mernék megesküdni, azt talán Kántor Endre hozta, aki akkor szintén az Origóban dolgozott, és most – ha jól mondom – a Millásreggelit csinálja. A „közepesen híres magyar köcsög” az úgy legördül a nyelvről, adja magát, nem?

Persze. Csak azért kérdezem, mert érdekelt, hogy a ti köreitekben mentek vagy általánosak voltak-e ezek a kifejezések? Nem emlékszem pontosan a húsz évvel ezelőtti szlengre.

Értem, és nem tudom. Azt hiszem, Földes András állítja, hogy a romkocsma szót ő találta ki. Azt hiszem, erről írt. De ez azért csekkoljuk le, mielőtt beleírjuk. De ha van nyoma az interneten, akkor szeretném elmondani, hogy szemben Földes Andrással én nem állítom magamról azt, hogy…

…Te találtad volna ki a faszkorbács szót. Jó. Ahogy mondani szokás, ebben a hírlevélben minden volt, mint a búcsúban. Többek között karikírozottan beágyazott pornós linkek is, amelyek kifelé vezettek. Azért jutott eszembe ez, nem prüdéria miatt, mert van egy régi vita, akár ex-Indexesek körében is arról, hogy mit kezdjenek azzal, hogy a blog.hu felületéről rengeteg pucérnős felületre irányuló tartalom van? Hogy az újságban nincs „felnőtt tartalom”, de linkként mégis van. Ti ezt egyfajta trash gegnek szántátok?

Nem lehet, hogy utólag baszódtak bele ezek a linkek?

Szerintem nem.

Nem tudom. Simán lehet, de annyira nem emlékszem. Otthon megvan az egész lementve.

Meg a neten is fent van egyelőre az egész archívum, te is posztoltad egyszer.

A Matulán van fent az egész?

Nem, külön, egy szerveren van. Itt van minden.

Jó, lehet, hogy voltak benne.

Visszanézve a régi, ilyen típusú contenteket, például a MachoMedia blogot szokás volt említeni mint olyan felnőtt tartalmat, ami jó. Ma ritkábban találni ilyet.

Őket ismertük, rajta voltam a MachoMedia levelezőlistáján. Erre is rég gondoltam, az Antal Gergő csinálta. Rajta volt az Uj Péter is, a Gerényi (Gábor) is.

Pornót fogyasztani vagy a pornót használni kattintásra, az teljesen más dolog. Más affirmatívan beszélni róla, és más ironikusan.

Mi a kérdés?

Az, hogy ti miért emeltetek be akkor ilyen tartalmakat?

Nem tudom, fogalmam sincs, de őszintén, nem emlékszem… Most egy kicsit túl hosszan beszélünk a Subbacultcháról, de nekem a Matula az sokkal fontosabb volt. Ott jobban is emlékezem a dolgokra. Néha beleolvasok, nemrég például a Magyari Petivel írt a Tömeggyilkos VB-ről beszéltünk Petivel, hogy na, az például nem öregedett rosszul, most is a helyén van.

Az utolsó kérdésemet tenném fel a Subbacultchával kapcsolatban, az ikonikus, úgynevezett botrányról, amit úgy kommetáltak, hogy Bede Márton eladta a Subbacultchát az Indexnek. Mi történt?

Az volt, hogy már untam ezt egyedül csinálni, meg egyébként is mentem volna az Indexhez dolgozni, nem tudom már melyik volt előbb. Akkor megkérdeztem az Uj Péteréket, hogy nem akarnák-e ezt, nem adnának-e érte valami pénzt? Blogként, biztos akkor már az volt a menő. 2006-ban járunk. És ők azt mondták, hogy igen. Kaptam, azt hiszem, egymillió forintot. Ebből a Forrainak, remélem jól emlékszem, talán százötvenet, az Inkeinek meg egy ötvenest adtam. Az Inkeinek ezzel nem is volt semmi baja. És ekkor a Forrai, meg ezek a tényleg, soha semmit nem csináló arcok kiborultak ezen. Ebből volt a nagy összeveszés.

És azóta? Rendeztétek ezt a konfliktust?

Nem, én nem szoktam a konfliktusokat rendezni soha. Ha látom a Krisztiánt az utcán, köszönök neki, ennyi. De nem is járunk egy helyre, nincs probléma.

És miután átkerült az Indexre, és Subba lett a neve, írtad még tovább?

Egy évig még én csináltam. Olyan megállapodás volt az Indexszel, hogy kapok még pénzt, ha bizonyos látogatottságot elérek. Annak simán elértem a maximumát, amiért kaptam még pénzt. Az jól jött akkor nagyon, mert az akkori feleségemmel 2007-ben elmentünk Ázsiába utazni.

Ez volt a Khívától Keletre.

Igen.

Elszóltad magad a magas látogatottságról. Emlékszel, hogy az mennyi volt?

Fingom nincs, de ez lehet, hogy elő tudom bányászni. Erről volt egy aláírt szerződés az Index.hu Zrt. képviselőjével, aki valószínűleg Kardos Gábor volt.

Arra emlékszel, hogy a Subba Sándor szerzői alias alatt kik voltak még később?

Az elején, hosszú ideig minden én voltam. A végén, akit tudok, volt a Csekey Ildi, aki szintén egy nagyon régi internetes arc, a Pararádióban is volt. Onnantól, hogy elmentem Ázsiába, már nem foglalkoztam ezzel.

Ez egy nagyon furcsa kérdés lesz…

Ki vele!

Ma ezt úgy hívnánk, hogy trash content, de akkor biztos vagyok benne, hogy még nem így hívták. Hogy hívtátok akkor?

Bulvárblog? Nem tudom. Kérlek ezt se emeljétek ki, de mindent, ami ilyen trash, annyira utálok, mint a szart, de tényleg. A Matula biztos, hogy semmennyire nem volt trash, a Subbacultcha hírlevél formájában sem volt trash. Mint ahogy a Popbitch se volt az, ami egyébként – úristen – ma is létezik. Mert kicsit olyan volt a dizájnja? Az az összetört Barbie baba, amit Tamás Bence csinált, az kicsit előképe lehetett, egyfajta prototrash. Nem tudom, mi volt ennek a műfaja.

A Subba contentjeire én nyugodt lelkiismerettel rámondanám, hogy trash.

Ami utána lett, arra igen, én is. Amennyire követtem, az elment ilyen Szánalmas.hu irányba.

A Puruttya, a Szánalmas, ilyenek jutnak eszembe.

Igen, bár a Szánalmas a Puruttyához képest intellektuális vállalkozás volt, hochértelmiségi. Most is van Subba, nem?

2019-es az utolsó bejegyzés.

Akkor a koronavírus áldozatai közé bevehetjük ezt is.

Nagyon érdekes, megnéztem, hogy az utolsó poszt ugyan 2019-es, de a kommentek még mindig mennek.

Azzal nem tudsz mit csinálni, nem adják fel, a kommentelők a legnagyobb bozótharcosok.

Az Origo után volt egy rövid reklámszakmai kitérőd. Ez hol volt?

A Republic of Art-ban voltam szövegíró.

Miket csináltál, volt ennek valami kötődése az internethez?

Nem annyira. Olyan szempontból érdekes volt, hogy voltam rádióreklám hangosításon, ami a világon az egyik legpokolibb dolog. Meg K&H, Rauch, ilyenek.

Miért mentél oda és miért hagytad abba ilyen gyorsan?

Azért mentem oda, mert az Origóban már nem csináltam semmit. De effektíve: bementem és nem csináltam semmit. Aztán volt ez a lehetőség egy közös ismerősön keresztül…

Felmerül a kérdés: miért nem csináltál semmit?

Mit tudom én. Inkább a Matulát csináltuk? Azzal volt dolog, érted? Leszívta az energiámat. Buliztunk, ilyenek. És aztán elmentem a Republichoz, de egy év alatt rájöttem, hogy akkor már inkább az újságírás. Valamit csinálni kell az életben, és akkor már inkább az. Beszéltem az UP-pal és elmentem az Indexbe.

Az indexes időszakból leginkább azokról a formátumokról kérdeznélek, amiket kitaláltál: a „Menő nem menő”, a „Villáminterjú”…

A Villáminterjú nem volt a munkaköröm része, az a Blog.hu-n futott. De ebben az időszakban volt, igen.

Volt más ilyen sorozat is, amit nem említettem?

Volt, egy sportos, Fizikális edukáció címen. Nekem kábé az volt a munkaköröm, hogy írni kellett két véleménycikket hetente, néha még össze is jött, hogy megszülessen.

A Menő nem menőről az jutott eszembe, hogy a 2010-es évek végére kiérlelődött, hogy mik azok a formátumok, amik jól mennek. Ha írsz egy listát, hogy az öt legjobb akármi, akkor az jól megy. A Menő nem menő ennek a prototípusának tűnik, eleve azt ígéri, hogy megosztó lesz, hogy megmondás lesz. Volt-e e mögött stratégiai szándék?

Ott az volt az eredeti ötlet, és ez az első cikkek némelyiken talán látszik is, hogy gyogyós tinédzser stílusban írni komoly témákról. Aztán ez a gyogyós tinédzser stílus valamelyest lehámlott róla. De ez a formátum valahogy ketrecbe is szorította az egészet, ott azért vannak cikkek, amelyek nem olyan jól öregedtek.

Olyanra emlékszel, hogy valamelyik alanya a villáminterjúknak nehezményezte volna azt, amit írtál?

Nem, ott ilyenre nem emlékszem. Egyre emlékszem, de az elismerő volt. Amikor meghalt Salinger, az amerikai író, és másnap a Szálinger Balázzsal volt a villáminterjú, és az volt benne, hogy ugye mennyivel tágasabb lett most a világ? Igen. Köszönöm az interjút… És ő írt, hogy jót kacagott ezen. Ez az egyetlen visszajelzés, amire emlékszem. Szálinger Balázs nem a világ leghíresebb embere, úgyhogy valószínűleg nem írtak nekem nála híresebb emberek. A leghíresebb a sorozatból Navracsics Tibor volt, ő például érthető okokból nem írt.

Éppen ott dolgoztam akkoriban, ezért tudom, hogy mindeközben a Kreatívnál is írtál havonta egy médiás publicisztika-sorozatot.

Ezt is hogy elfelejtettem, de igen, így volt.

Rövid ideig voltál a Time Out Budapest főszerkesztője is.

A magyar verziónak voltam a főszerkesztője 2009 végétől 2011 elejéig. Ott az az apró probléma merült fel, hogy kiderült a kiadójáról, Bodnár Dánielről, hogy egy rendkívül sittes alak. Az Est Médiához volt valami köze, és aki valaha is hallott a magyar médiáról, az tudja, hogy az Est Média nem a fizetési határidők pontos betartásáról volt híres, és akkor már különösen nem. Bodnár Dániel jelenleg Köves Slomó és a magyar Judenrat embereként a Tett és Védelem Alapítványban tesz úgy, mint ha a hazai antiszemitizmus ellen küzdene. És aztán volt egy pont, amikor azt mondtam, hogy csá. Ott olyanok voltak effektíve, hogy egyszer csak nem jött ki a lap, mert nem fizettek a nyomdának. Nagyon nyomasztó volt, hogy emberek nem kapják meg a pénzüket, és nem tudtam mást mondani nekik, hogy nem nálam van a kasszakulcs.  Volt, aki ki tudta belőlük verni a pénzt, például én is, és volt, aki nem. Plankó Gergő volt a főmunkatárs, vagy minek nevezték, neki el tudtuk intézni, de akinek számlái  ragadtak be, mint a Szily Lacinak, azok a mai napig nincsenek kifizetve. Ez azért érdekes magyar médiatörténetileg, mert az Est Médiánál lényegesen sittesebb Brit Mediának, ami effektíve a Köves Slomóéké, ez volt az első ilyen médiakavarása, és amit még aztán számtalan helyen eljátszottak, mármint a nemfizetést. A 168 Óra elég híres eset, és gondolom, most még lesznek további ilyen dolgaik is.

Ez akkoriban egy elsősorban print média volt.

Csak az volt szerintem. A honlapon leginkább előfizetési információk lehettek.

A zenei újságírás mellett volt még a magyar újságírásnak egy területe, ami elindult volna fejlődés felé, aztán mintha megállt volna. Ez a gasztroújságírás, amit a Molnár B. Tamáséktól szokás eredeztetni, és amiben te is részt vettél. Emlékszem, olvastam valahol, hogy a 80-as években a Los Angeles Times-nak volt egy étteremkritikusa, akinek hetente egyszer kellett írnia egy cikket, és ezért kapott 6-8000 ezer dolláros fizetést…

Talán még ma is van.

Ezzel szemben az étteremkritika nálunk hasonló bugyorban van, mint például az autós újságírás, hogy a szponzorok diktálnak.

Hát azért nem ugyanabban, mert az autós újságírásból nagyon sokan jól megéltek Magyarországon. Azért az egy nagy különbség. A gasztróban akkor volt egy kis pénz, amikor a Molnár B-ék ki tudták adni a Gault Millau könyveket, amikor valaki mögé állt, adott bele pénzt, ilyen-olyan alakok. Molnár B-ék is Simicska Lajos Magyar Nemzetében kezdték el ezt az egyébként rendkívül színvonalas, ideológiai oldalakat egy helyre összefogó gasztronómiai evangelizációjukat. Az egy másik univerzum. Én szeretek kajáról írni, meg felhasználói szinten tudok is, de például nem tudok főzni és az az elméleti háttér sincs meg bennem, mint ami a Molnár B-ékben van. Volt olyan, amikor én is írtam – nem a Népszabadságba –, hanem a Dining Guide-ba, ide-oda.

Most dolgozol a 444 legjobb hely Budapesten, meg Magyarországon kiadványokon…

Igen, azok is vannak, meg csináljuk a Jó hírlevelet. Engem a fogyasztói része érdekel, a hedonizmus az hülye szó rá, de igen, élvezni az életet, meg erről írni.

A Khívától Keletre mellett csináltál egy másik utazós blogot később, 2011-13-ban: ez a Panamericana. Engem meglepett, hogy az utazós blogok stílusa jóval szikárabb volt, nem volt semmi, abból a polgárpukkasztásból, ami a korábbi írásaidat jellemezte. Az olvasót egyáltalán nem kínzó, hanem ellenkezőleg, segítő tartalmak voltak.

A mai napig sokan szoktak írni ezzel kapcsolatban.

Érdekelne, hogy amikor kitaláltad a formátumot, hogy esett a választásod arra, hogy ilyen dolgokról fogsz írni, ilyen módon? Kik voltak a példák?

Ilyen szempontból baromi szerencsés vagyok. Gyerekkoromtól sokat utaztam, a szüleimnek is ez volt a hobbijuk. Rengeteg útileírást olvastam. Inkább az inspirált, és nem a punkzene. Lehet, hogy meg kellett volna találni a kettő metszetét, de nem kerestem, és lehet, hogy azért, mert nincs is.

Kik voltak rád nagy hatással?

Az összes Világjárók-könyv, nagyon sok ilyet olvastam gyerekkoromban, de irodalmat is. Ez mindig nagyon érdekelt. Ma is nagyon szeretek ilyenekről olvasni. Emberek meghalnak az Anktartiszon 1911-ben, heroikus körülmények között, ez tök szórakoztató, hegymászás meg ilyenek.

Túl azon, hogy szeretsz utazni, amikor összejött a motivációd, a kedved…

Úgy érted, a pénzem…

…és a pénzed, akkor csak fogtad magad és elutaztál? Semmi más megfontolás nem volt, hogy eleged volt az újságból? Egyszerű volt lemeccselni a munkaadóddal, hogy most elmész, aztán majd visszajössz? 

Amikor először mentünk, akkor kifejezetten viccből nászútra mentünk. Aztán elváltunk. Másodszor meg akartam megint menni egyedül is. A Time outos korszak kicsit megviselt, de azért annyira nem, hogy elüldözzön az országból. Nem tudom, hogy ez felmerül-e, de én nem Spéder Zoltán miatt mentem el az Indexből. Véletlen, hogy akkor mentem el. Szeretném leszögezni, hogy nem heroikus szabadságvágyból mentem el, hogy megszabaduljak ettől a rohadt oligarchától, hanem azért, mert akkor jött össze a pénzem. Meg tudtam, hogy mi folyik a háttérben. Nem direkt emiatt hagytam el az Indexet, de tudatosan emiatt nem az Indexbe mentem vissza. Ez így felel meg a történeti hűségnek.

Még egy internetes felület: Tumblr. Mióta vagy fent?

2009 óta.

Nagyon érdekes magyar szubkulturális jelenség, hogy a Tumblr-t alapvetően tinédzserek kezdték el az Egyesült Államokban használni, és Magyarországon kifejezetten a harminc pluszos balos újságírók kezdték el használni, és kifejezetten sokan.

Milyen újságírók???

Ironikusan mondtam, hogy balos. Miért alakult ez így szerinted?

Ez megint visszakanyarodik az olyan popkulturális folyamatokhoz, amikről már beszéltünk, hogy Magyarországra mindig később érkeznek meg a dolgok, és idősebbek azok az emberek, akik kapcsolnak, hogy mi a menő. Ez egyébként egyre kevésbé van így. Amennyire én látom 41 évesen, egy mai cool budapesti tizenhétéves és egy mai cool new york-i tizenhétéves között kisebb a különbség, mint tizenhét éve volt. Ez az internet hatása. Ennek lehet köze ahhoz, hogy a tumblr itt miért nem tinédzser oldalról ment. A Tiktokon például, meg a többi új műfajban, amihez már végképp hülye vagyok, úgy látom, hogy azokat már rendeltetésszerűen itthon is a kamaszok fedezték fel. Ennél érdekesebb, hogy Magyarországon a Twitter miért nem indult be? Holott nemzetközileg inkább az az újságírói felület, a médiafelület. Én gyakorlatilag nem posztolok a Twitterre, pedig például a belarusz események követéséhez is az a legfontosabb felület, mert mindenki oda posztol és nem a Tumblr-ra vagy az Instára.

Nekem az volt izgalmas ebben, hogy amíg 1999-2000-ben az Index Fórum volt egy felfedező terepe az új tehetségeknek, úgy tudom, hogy ti a Tumblr-en találtatok embert.

Az egyik a Herczeg Márk, aki már az Indexben is volt, a másik a Horváth Bence, aki az Indexben talán csak egy-két napot volt, nagyon a végén.

Markó Ferenc?

A Ferkóval is ott ismerkedtünk meg, de ő nem úgy 444-es, mint ahogy mi 444-esek vagyunk. Nem csapattag, a szívünkben igen, munkaszerződésileg nem. Nyilvánvaló, hogy honnan húzol be embert? Magyarországon ez eléggé kiszáradt. Nekem az az elméletem, hogy aki csöppet is tehetséges, az már külföldön jár egyetemre. Talán a mi generációnk még nem, mi az EU-csatlakozás előtt érettségiztünk, nem volt olyan könnyű kimenni, meg Magyarország sem tűnt annyira reménytelen helynek, mint ma. Nyilvánvalóan minden szakmában így van, a programozótól a séfig, hogy az utánpótlás egyre kevésbé van meg. A Márk, mint viszonylag fiatal 444-es is elmúlt harminc. Harminc alatt van a 444-ben a Fődi Kitti, azt hiszem Szurovecz Illés is fiatalabb, és nem akarok senkit megsérteni, talán Neuberger Eszter is fiatalabb. Ez eléggé kiszáradt, érted, én az Origóban húszévesen kezdtem el dolgozni. Egyfelől több újságíró van kevesebb helyre. Látjuk, mi történik. Teszem azt, ha van egy hely a 444-ben, és fel tudunk venni egy embert, akkor az nem biztos, hogy egy pályakezdő lenne, mert van kiből válogatni. És mert a tehetségesebbje lehet, hogy nem Magyarországon van, másfelől, ha itt is van, nem feltétlenül a média felé megy, mert nem hülye és tudja, hogy mennyi pénz van benne, és milyen perspektíva. Amikor én ebbe kerültem, akkor még biztos, hogy ez valamennyire menőnek számított és a pénz is oké volt. Nekem közgáz diplomám van, a bankszektorban nyilván jobban kerestem volna viszonylag gyorsan.

Nehéz összehasonlítani, de a magyar médiába a mi generációnkban, és a nálunk idősebbeknél is, nagyon okos emberek kerültek oda. Michael Jordanra mondják mindig, hogy ha bármilyen más sportot választott volna, abban lehet, hogy nem a világ legjobbja lett volna, de nagyon ott lett volna az élbolyban. Vagy a      Usain Boltra, meg az ilyen totál freakekre. Neveket direkt nem mondok, de ez szerintem a magyar médiában is így van, a 444-ben is vannak sokan ilyenek. Akik más területen is megállták volna a helyüket. És lehet, hogy eljön a pillanat, hogy ezt meg is kell tenniük. Ez a nálunk fiatalabbaknál nem feltétlenül van így. Ott is van ilyen, akiket a 444-ből említettem, ők ilyenek, nagyon okos és ügyes gyerekek. De sokkal többet nem tudok mondani a magyar harminc alatti generációból.

Szoktál gondolkozni B-tervről?

Ja, persze. Ki az, aki nem gondolkodik B-terven? Akkor tényleg nagyon hülye lennék, ha nem. Én mindig azt mondtam: ha a 444-nek vége, akkor vége az én médiakarrieremnek. Minden visszalépés lenne. Az elején azt mondtam, hogy a 444-et coolnak nem tartom, de valamennyire élcsapatnak igen. Kínos lenne valahova máshova menni. A magyar médiában nem nagyon gondolkodom B-tervben. Lehet, hogy külföldre kell menni? Mit tudom én. Nem vagyok panaszkodós, realista vagyok, látom, hogy 2-3 évente megszűnik egy szerkesztőség. Sokszor szoktunk beszélgetni a 444-ben erről. És azt hiszem, én mondtam, de nem mernék megesküdni rá, ezért nem esküszöm meg arra, hogy 2013-ban, amikor indultunk és látszott már, hogy a mozgástér hogy szűkül, akkor én mondtam azt, hogy csak azt nem szeretném, hogy a 444 olyan legyen a végén, mint a B92 rádió volt Milosevics-féle Szerbiában. Hogy nagyon rossz lenne, ha ez odáig szűkülne, hogy egyfelől csak mi maradnánk, másfelől a forradalom élharcosaiként valami más, az újságíróitól eltérő szerepbe kelljen belekényszerülnünk. Ez a félelmem továbbra is megvan. Miután elkezdték a Blog.hu-ról elhozni a blogokat, mind a Helsinki Bizottság, mind a TASZ nálunk indította el a blogját. És el tudom képzelni, hogy még hasonló, a hatalom által szó szerint üldözött szervezetek nálunk fognak indítani blogot, mert nálunk van még valamennyi reach meg szabadság, és – ha nem is vagyunk menők – nem vagyunk cikik. De hát ez is a B92-esedés. A 444-en belül is vannak viták az aktivista újságírásról. Én nem szeretném, hogy az legyen, de ha az embert a falhoz szorítják, akkor ott áll hülyén vagy visszatámad. Még nem vagyunk teljesen a falhoz szorítva… Ez se legyen a cím!

A cím olyasmi lesz, hogy „Igyekszünk kihasználni a szinergiákat…”

Jó.

Ha már beszélünk a 444 perspektívájáról, beszéljünk még egy kicsit az elejéről. Amikor világossá vált, hogy Uj Péter elmegy az Indexből és lesz egy valami…

Akkor még az nem dőlt el, csak reméltük.

Számodra dilemma volt-e, hogy maradsz vagy mész az Uj Péter után?

Szerintem én az UP előtt mentem el az Indexből. De mondom, én nem azért mentem el, mert az Uj Péter elment. Természetesen tudtam a dologról, voltak kisebb-nagyobb körű megbeszélések. Volt olyan, hogy lesz, mert mondta az UP, aztán mégse lett, aztán amikor tényleg lett, arra pontosan emlékszem – 2012. december 30. vagy 31. volt, de lehet, hogy 2013. január elseje –, mert Antiguában egy szállás teraszán vettem fel a telefont, Guatemalában. És akkor az mondta, hogy oké, go, ez lesz, rövid időn belül. Még külföldön voltam, amikor már lehetett tudni, hogy májusban elindul és én április 15-én jöttem haza. Egyébként nem emiatt. Anyám ideges volt, hogy rég nem voltam itthon. Még maradtam volna Mexikóban kicsit. Ezt soha nem bocsátom meg neki. Ez legyen a címe: „A mamám azt mondta, hogy most már gyere haza, kisfiam!” Hazajöttem, és ez sem titok, hívott vissza az Indexbe Dudás Gergő, aki akkor a főszerkesztő volt. De akkor már az ember az Indexben, különösen Dudás Gergő alatt nem akart dolgozni, és ha volt más opciója az életben, akkor azt választotta. Meg hát egyébként is, nézzük meg, csináljuk! Ezért a 444-be mentem.

Annyira pörög most a fizetős modellek témája, hogy szeretném megkérdezni, az alatt a két évtized alatt, amióta belülről követed online szerkesztőségek munkáját, láttál-e esélyt valaha arra, hogy ilyen típusú finanszírozási modell eltarthat egy újságot?

Utólag mindenki okos. A Panamericanáról pontosan tudtam, hogy hányan olvassák. Ha nem mondja az anyukám, hogy most már gyere haza, még elég sokáig tudtam volna utazgatni abból, ha valami patreon-szerű valamit elindítok.

Mennyi volt ez a szám?

Olyan ötezer lájkolója volt a Panamericanának. De az egy kemény mag volt. És ha csak 500-an fizetnek 1000 forintot havonta, az 500 ezer forint, és abból nagyon jól el lehet lenni a világ nagyon sok helyén. A másik, és erre mondtam, hogy az ember utólag okos, hogy a 444-nél lehet, hogy meg lehetett volna próbálni az elején. De hát ezt a fasz tudja. A híres szlovák példa a Denník N, ’14-ben indult, ha jól tudom, és sikeres. Így utólag azt mondom, nekünk lett volna rá esélyünk. A fenébe, hogy nem vágtunk bele akkor. Nem tudok róla, hogy ez a 444-ben komolyan felmerült volna. Lehet, hogy a Kardosék gondolkoztak rajta, de nem lett semmi. Lehet, hogy most előrébb tartanánk. Fene tudja.

Nem tudom, hol és mikor, de határozottan emlékszem, egyszer azt írtad arra kérdésre válaszolva, hogy miért nem lehet kommentelni a blogjaidban, hogy nem láttál még olyat, hogy egy komment hozzáadott volna valamit egy bloghoz.

Lehet, hogy sarkosan fogalmaztam. Nagyon fontosnak tartom, hogy az emberek, ha akarják, az interneten megőrizhessék az anonimitásukat, vagy mert egy üldözött szexuális kisebbség tagjai, vagy mert egy olyan információt akarnak megosztani egy újságíróval, ami titkos. Vagy hogy névtelenül is indíthasson valaki egy blogot. De az, hogy egy újságcikk alatt vagy bárhol máshol emberek névtelenül, moderáció nélkül kommentálhassanak, ez kártékony öngyilkosság annak számára, aki ezt engedi. Nyilván az se titok, hogy a 444-ben is sok vita volt erről. Én ebben a legradikálisabb nem pártján vagyok: semmit! Csak akkor szabad, és ezt képviseltem, amikor még részt vettem ezekben a vitákban, hogy nyereségre törekvő vállalkozásként csak akkor engedd, ha van kapacitásod a moderálásra. Nálunk nyilvánvaló volt, hogy nincs. Nekem ne hányja oda a baromságait valaki. Szerintem bármit le lehet írni az interneten, kivéve, ami full illegál. Nyugodtan bárhol, de ne az én cikkem vagy a blogom alatt csinálják.

Ezt csak azért említem, mert ezt még akkor mondtad, amikor még nagyon az volt a szólás, hogy a kommentek az interaktivitást és a demokratikus nyilvánosságot szolgáló értékek…

Lehet, hogy ez volt a szólás. És tudom, hogy vannak ilyen netidealisták vagy -optimisták, hogy igen, lehet névtelenül is. Én még azt is el tudom fogadni, hogy vannak nagyon-nagyon kis zárt izék, ahol ezt lehet engedni. De egy bizonyos tömeget elérő fórum esetében már nem lehet. Nem is az a baj, hogy anonim, hanem, hogy rögtön publikusba megy. Az internet történetében fontos dolgok voltak a levlisták, és ott sokan anonimak maradtak, de az egy zárt izé volt. Specifikusan az anonim kommentelés egy olyan, önmagát gerjesztő és mindig a legrosszabb irányba elmenő, az emberek legrosszabb ösztöneit kihozó dolog, hogy ezt én tűzzel-vassal irtom, ahol erőm van hozzá. Sajnos kevés a tüzem és a vasam ehhez.

Néhány éve indították egy szerzői Facebook-oldalt, ott vannak kommentek.

Ott vannak, de ott is törlök keményen. Arra még van kapacitásom. Az a baj, ezt nem tudtam, hogy Page-en nem lehet egy poszt alatt letiltani a kommenteket, Facebookon ezt csak Groupban lehet. Most elindítottunk a 444-en is egy ilyen belső csoportot, ahol a törzsolvasókkal tartjuk a kapcsolatot, ott is lehet kommentelni. Nyilván ott is van, aki nem kellően intelligens dolgot ír, de az legalább névvel megy. Vannak a Facebookon nem saját névvel aktívak, azokat én valószínűleg személyesen vágnám onnan ki, teljesen visszaélve az erőmmel. A saját oldalamon most pont minden idők legnagyobb moderálására volt szükség, amikor Müller Cecília ilyen ruandai rádió szinten – kábé hogy csúszó-mászó férgek jönnek be külföldről és hozzák be a koronavírust – nyilatkozott, akkor én, aki próbálom ezt a sokak által kedvelt fasisztázást nem nagyon túlzásba vinni, hát      kiírtam: ez bizony fasizmus. És akkor ez bekerült a geci- vagy propagandamédia – gecimédiának szoktuk nevezni – csatornáira és így dőltek is a kommentek. Egy ideig hagytam, és aztán kiírtam, hogy most augusztus ötödike nyolc óra van, mostantól mindent törlök. És mindent töröltem is, több száz komment volt még utána, elég melós volt. Ha kint voltam 10-15 percig vagy aludtam, akkor nyilván nem tudtam moderálni. De aztán, mint a klasszikus mondásban, ha elunják a Kossuth téren, hazamennek – a kommentelőkkel is ez van. Megfogyatkoznak, ha kivágja meg bannolja őket az ember, és egy idő után vége.

Bármennyire is megdöbbentő, kifogytam a kérdésekből. A stílszerű az lenne, hogy úgy zárjam: köszönöm az interjút.

Igen, nekem pedig az első kérdésre azt kellett volna válaszolnom, hogy köszönöm a kérdést, és mehettünk volna a picsába.

Gegnek jó lett volna, de akkor a tudomány szegényebb lenne a veled készült beszélgetéssel.

 

Az interjút Tófalvy Tamás készítette 2020. augusztus 19-én.

Az interjút Bellai László és Tófalvy Tamás szerkesztette.

A helyszín a BME E épülete volt.