„Te Sósbé, van nektek helyetek ezen az interneten?” – interjú Sós B. Péterrel

A Népszabadság Újságíró Iskoláját elvégezve, a kilencvenes évek elején került a szerkesztőségbe – olyan pályakezdő, az új platform iránt fogékony társaival együtt, mint Uj Péter vagy Dombi Gábor, akinek a napilap első online verziója köszönhető. Tőle örökli meg szerkesztőként – Léderer Pállal együtt – a prosperáló napilap árnyékában a NOL-t. „2002-ben vették észre először a parancsnoki hídról, hogy létezünk” – fogalmaz Sós B. Péter, akivel a néhai Népszabadság online stábjának sikereiről és csalódásairól beszélgettünk.

Azzal indítanék, amivel a MODEM-projekt oral history-jait kezdeni szoktuk: emlékezeted szerint mikor találkoztál először a számítástechnika világával, és ez az élmény mit jelentett számodra?

Kicsit én is abból az irányból jövök bele, amit a Dombi [Gábor] magyarázott neked, hogy a kulturális rovatban az informatika egy ilyen melléküzemág volt. A gazdasági újságírók nem foglalkoztak vele, mi írtunk róla, és valahogy én ezt a Dombitól megörököltem.

Egyelőre még csak arra próbáltam rákérdezni, hogy „siheder korodból” mire emlékszel, mennyire ragadott meg az informatika?

Semennyire. Csak ’91-től, amikor a Népszabadság átállt számítógépes szerkesztésre, akkor kerültem igazából kapcsolatba az egésszel. Semmi előzménye nem volt.

Tehát már a nyomdai világban is a Népszabadságban dolgoztál.

’91-ben a Népszabadság Újságíró Stúdiójából egy nagy csapattal – Tóth Levente, Dombi Gábor, Szemere Kati, Pócs Balázs – frissítették akkor a Népszabadság szerkesztőségét. Velük együtt kerültem oda. Egy olasz szerkesztőségi rendszerrel kínlódtunk, számítógépekhez értő embereknek vittünk ki file-okat, hogy ugyan nézzétek már meg, mi ez? Nem lehetett konvertálni, és olyan volt az egész, mintha a titkosszolgálat megrendelt volna egy feltörhetetlen rendszert, senki nem boldogult vele. Csak bent lehetett dolgozni, nem lehetett kívülről floppyn bevinni anyagot, mert semmivel nem volt kompatibilis ez az olasz rendszer, amin akkor, ’91-ben el kezdtünk dolgozni.

Valamikor a kilencvenes évek közepén, amikor már volt internet, ott ültem az alagsorban – amit a Léderer [Pál] is említett – lent az archívumban, ott volt egyetlen betárcsázós gép, amin lehetett szörfözni, turkálni. Kockás füzetbe be kellett írni, hogy mennyi időt használtad az internetet.

Amikor igazából elkezdtem az internet felé tájékozódni, az valójában nem a Népszabihoz kötődik, hanem mindenféle külső projektjei voltak akkortájt az embernek, ha unta a hivatalos dolgát. Filmes újságíró voltam, a Filmvilágnak, a Filmkultúrának dolgoztam – ez akkor így engedve volt, hogy ami valakinek a szakterülete, azzal szakújságban foglalkozhat. És egyszer a Filmkultúrának elfogyott a pénze és kitalálták, hogy innentől jelenjen meg a neten. Először ott láttam online orgánumot belülről, azt tehát, hogy készül ez az egész, ezt nem a Népszabadságnál láttam. Jó pár évig megjelent online változatban. A szakmai részét a Filmintézetben dolgozó filmtörténészek végezték, de akivel én ott leginkább a kapcsolatot tartottam, az az informatikai dolgokért felelős srác volt, Kálóczy Csaba. Ő akkor a veszprémi egyetemen tanult informatikusnak.

1997 körül volt ez, amikor én éppen eluntam ezt a pesti szerkesztőségi létet, és megpályáztam a Népszabadság veszprémi tudósítói posztját, és pont ott volt ez a srác a veszprémi egyetem. Bejártam hozzá, hogy lássam, milyen az, amikor csinálja a lapot, a HTML alapjaival meg ezzel az egésszel a Filmkultúrában meg a veszprémi egyetemen ismerkedtem meg. Iszonyat jó volt a hálózat, LAN-ban játszottunk, a Quake ment akkor nagyon. Ő segített nekem. Ha valamit nem értettem, mindig a Kálóczy Csabától kérdeztem meg, mi ez, hogy működik?

Elég rövidre sikerült ez a veszprémi kitérő, mindenféle szerkesztőségen belüli hatalmi harcoknak, mondjuk így, áldozatául estem, nagyon gyorsan visszarendeltek. De ott már megfertőzött, hogy van ez az online médium, és elkezdtem ebbe az irányba tájékozódni, még csak így privátban.

A Népszabadság Online-ról még szó se volt, amikor pesti vendéglátós vállalkozókkal (Vén Zsolt, Pusztási Attila), az ő pénzükből indítottunk egy Pesti Broadway Online nevű orgánumot, felállítottam egy szerkesztőséget, megcsináltuk az informatikai rendszert. Ott kicsiben megcsináltam mindent, ami később a Népszabiban megvalósult. Innen visszatekintve, a kétezres éveknek a legelején mi gyakorlatilag blogokat publikáltunk, amikor még ilyen műfaj nem is létezett. Például Vincze Zitának, aki később a Népszabadságnál kolléganőm lett, a kanadai levelezését közöltük le. Iszonyatosan szerették az olvasók, évekkel a blogszféra kialakulása előtt mindenféle dolgokkal kísérleteztünk. Online közvetítés, streamet adtunk, divatbemutatót egy háznak a körfolyosójáról, és azért akkor technikailag megoldani, hogy streamingeljünk valamit, az nem volt természetes. Szórakoztunk, kísérletezgettünk…

A vendéglátói háttérnek köszönhetően volt benne pénz is, tudtatok keresni vele?

Igen, toltak bele pénzt rendesen, azt akarták, hogy a Liszt Ferenc tér környékéhez kapcsolódva kialakuljon egy közösségi-oldal-szerűség.

Milyen helyek voltak benne?

A Pesti Est Café a Pesti Est érdekeltsége volt, a vendéglátós kapcsolataik révén ők hozták be az egyéb helyeket. Működött is pár évig, nekem nagyon jó gyakorlópálya volt arra, hogy később a Népszabadságban, kicsit nehezebb, nagyobb iparági környezetben boldoguljak, bár ott nem lehetett annyira szabadon kísérletezni, mint ennél a PBO nevű oldalnál.

PBO.hu, ez volt a domain?

Igen. Az egy nagyon érdekes időszak volt, a mellékes online munkákkal. Aztán a Filmkultúra behalt…

Egy pillanatra álljunk meg. Azt mondod, a kétezres évek legeleje, előtte meg, hogy a Népszabadság Online még sehol se volt. Ez rímel arra a fajta bizonytalanságra, ahogy a Népszabadság Online legelső időszakával kapcsolatos dátumokra Dombi Gábor és Léderer Pál emlékezett illetve nem emlékezett. Végül Gábor ’96 márciusára tette az időpontot, amikor a Népszabadság Online-t elindította, ami aztán egy évvel később egy évre meg is szűnt.

Én a Dombival nagyon jóban voltam, barátom volt akkortájt, folyamatosan egyezettünk arról, hogy éppen mit csinál. Egyébként úgy gondolom, és ezt talán a Léderer is említette, hogy aki a Népszabadság Online-hoz került, az belső emigrációba került a lapon belül. Mert mindig az volt, hogy a Népszabadság egy óceánjáró hajó, és ezek itt mellette dzsunkák, csónakok. Csak a lap, az megy előre, és ha valaki ilyen hülyeségekkel akar foglalkozni, hogy valami számítógépes világhálózatra akar feltenni cikkeket, ez senkit nem érdekelt. Az én meglátásom szerint a Dombi odakerülése is, a Lédereré is, meg az enyém is csak úgy értelmezhető, hogy önként vállaltuk ezt a belső emigrációt, hogy az óceánjáró parancsnoki hídját odahagyva ilyen hülyeségekkel foglalkozunk, ami senkit nem érdekel.

Az internettet mindig két tével mondták, igazából leszarták az egészet, nem volt benne pénz, nem volt benne hatalom, nem volt benne semmi. Aki ezt vállalta, azt vállalta, hogy marginalizálja magát.

Ezek szerint az első Népszabadság Online a te emlékezetedben él, de mint olyan, amelynek nem volt jelentősége?

Az online a bánya, a Szibéria. Ott van valami, valakik csinálják, éjszaka is bent vannak… Érted? Mi egy print szerkesztőségből, a polgári újságírásból jöttünk. Nekem akkortájt, ’98 előtt az Uj Péter, a Bächer Iván, a Bayer Zsolt és a Faragó Józsi, majd N. Kósa Judit voltak a szobatársaim. Ennyire különböző habitusú emberek. Velük egy szobában ülve, tőlük tanultam, főleg a Faragó Józsitól a szakmának az alapfogásait, de értelemszerűen Bächerrel, Bayerral, Uj Péterrel tárgyaltuk át a folyó dolgokat. Már amikor bent voltak a szerkesztőségben, mert általában Józsival ültünk ott kettesben, ők többnyire jöttek-mentek.

Tudtuk, hogy Uj Péter mit csinál, hogy külön utakon, de végülis ő is ezt csinálja. Vele mindig beszélgettünk erről. És utána évekig kitartott még a hálózatban való játék. Úgy hívtuk: értekezlet. Amikor a főnökök elmentek értekezni, mindenki fölugrott a hálózatra és kezdődött a nagy közös játék LAN-ban. Ez volt nekünk akkortájt az összetartó kapocs.

Ami még érdekes lehet: nem tudom, mikor indult, de én az Internet Hungary-re első alkalomtól kezdve hivatalból jártam, mint informatikai újságíró. Tehát igazából én onnan kezdve mozogtam ebben a szférában, ismertem mindenkit, a Szekfű Balázst iszonyatosan régről, a Nyírő [András]t, az Uj Pétert.

Találtam egy 2000-ben megjelent Film Évkönyvet is, amit te szerkesztettél, és Nyírő volt a kiadó…

Igen, az is egy ilyen mellékes volt, a filmkultúrás-filmvilágos kapcsolatok révén, évekig csináltam a Film Évkönyvet. Ott is próbáltam már az adatokat máshogy kezelni, mint korábban tették, hogy adatbázisba szervezve legyenek a dolgok, meg grafikailag megjelenítve. És tulajdonképpen a Népszabadság Online-hoz kerülésem is egy filmes dologhoz kötődik: csináltam egy Filmszemle-újságot ’99-ben vagy 2000-ben, a Mozgókép Alapítvány, vagy már nem tudom ki fizette. A Filmszemlének szerkesztettem, termelődött egy csomó cikk, volt egy csomó fotó, és jött egy kósza ötlet, hogy akkor már menjen fel ez a Népszabadság Online-ra is, ne csak a Filmszemlén osztogassák. És akkor, akit a Léderer is emleget, az egyik éjszaka lementem a Csere Imréhez, aki – a Dombi időszak után, Bíró Zoltán alatt, meg a Léderer időszak elején – a webmester volt, hogy itt vannak a cuccok, menjen már fel a netre. Akkor láttam először belülről a Népszabadság Online szerkesztőségi rendszerét, hogy fapados módszerekkel, milyen kulimunkában teszik fel emberek ott éjszaka a cikkeket. Akkor jutott először eszembe, hogy össze-vissza kavarok, PBO, Filmkultúra, de hogy ezt akár itt a házban is lehetne csinálni.

2000-től voltunk ott együtt, Léderer, a Gárdos [Attila] meg én, aztán érkeztek sorra az alaptagok, Krumpli Béla képszerkesztő és a többiek. Mi voltunk az a hármas csapat, amely a Korda [Sándor] igazgatása mellett elkezdte az önálló szerkesztőség felállítását, meg az új szerkesztőségi rendszer kialakítását, redesign, stb.

Szó esett róla már, hogy személyesen is ismertél több szereplőt a korai internetszcénából, de arról még nem beszéltünk, hogy mennyire ismerted akár az ABCD-t, akár az Internettót, majd az Indexet?

Olvastam, követtem, írtam róluk, akkor már abszolút követtem. ’96-97 környékén azért volt érdekes ez a kis veszprémi kiküldetés, mert itt Budapesten nem voltam annyira rákényszerítve, hogy használjam ezt a technikát, de hirtelen vidéken találtam magamat. Lopott, feltört CD-ket kellett szereznem telefonszámokkal, és kellett egy combos internet. Mert addig faxon küldözgették az archívumból az anyagokat. Érted, ha valamire fel akartál készülni, kaptál egy kilométeres faxot. Én meg azt gondoltam, akkor tudok sokkal gyorsabb és profibb lenni, ha nem várom meg, amíg a nagy gyárban feldolgozzák, hanem ezt kikerülöm. Vidéki tudósítóként elkezdtem tehát használni az internetet. Ott vagy, egy egyedül hagyott harcoló alakulat, egy tudósító valahol, és az a kérdés, hogy tudsz a leggyorsabban, legtöbb információhoz jutni? Hogy milyenek az otthoni körülményeid, jók-e a gépeid?

A Kálóczy Csabától kaptam segítséget, nem a Népszabadságtól, ők nem értették, miért volna rá szükségem. „Ezt meg honnan tudod?” Ők furcsa módon abban voltak érdekeltek, hogy az ember ne legyen túlságosan tájékozott. „Erről nem küldtünk neked semmi anyagot.” De akkor én már turkáltam, kerestem, voltak archívumok.

Mondj példát, kérlek. Országgyűlési dokumentumok?

Nem, helyiek, Veszprém megyei adattárak… Milyen példát is mondhatnék? Amire leginkább emlékszem, az szigorúan véve nem az internethez kötődik. A Népszabadság archívumának használata nem volt megoldott. Mondom, küldtek neked egy kilométert faxon, olvasd el, gépeld be, ha fontosnak tartasz belőle valamit, mint visszautalást, előzményt. Viszont a feketepiacról tudtam szerezni egy feltört Népszabadság CD-t – ’94 óta jelentek meg CD-k évente, ezeket tartalmazta egyetlen lemezen, ez nagyon meggyorsította a munkát.

Mígnem egyszer lebuktam azon, hogy olyan forrásokat használok, amelyeknek nem lehetnék a birtokában. Hiszen nem küldték le faxon. Valahol nem figyeltem a copy paste-tel, valahol túl egyértelműen vettem át valamilyen sztorinak az előzményét, és a szerkesztőségben ezt észrevették. Hé, oppáré?! Óriási balhé lett belőle, a Népszabadság saját anyagainak használatában is akadályozták az embert.

Még azt akartam mondani, hogy a Népszabadság működése a pártbürokrácia hatalmi harcai nélkül értelmezhetetlen. Minden szereplő ebben nőtt fel, a főnökök, mindenki, hogy milyen frakció, népiek, urbánusok, stb, ki hogyan? Ki kezd? Ki az első? És ez a Népszabadságban, ott belül pontosan leképeződött. 100-200 ember, egy szabad szerkesztőség, mondjuk úgy, mindenki azt csinál, amit akar, de egymással állandó harcban álltak a frakciók.

Úgy érted, hogy ez a mentalitás túlélte a rendszerváltást?

Pontosan. Mindig ezt mondták nekem a nagy öregek, hogy a pártbürokrácia machiavellizmusának értése nélkül nem értelmezhető az, ami a Népszabadságban folyik. És ez Eötvösnél, Vörös T. Károlynál, mindenkinél így volt. Ezt úgy hívtam akkor, hogy egy sajátos zombirendszer működik: beállsz valakinek a zombijának, és onnantól az ő elkötelezett híve kell, hogy legyél, és ő megvéd. Veszprémben engem pont nem tudtak megvédeni. Az Eötvös azt akarta, hogy én legyek a veszprémi tudósító, de a másik csapat egy másik frakciónak volt a tagja és úgy kinyírtak kilenc hónapon belül, mint a szél. A szerkesztőség vezetésében azok, akiknek a zombija voltam, nem tudtak megvédeni. Beáldoztak inkább.

Hogy tényleg megértsem: a pártbürokrácia analógiája a rendszerváltás előtt nyilván azt jelentette, hogy az MSZMP-n belüli rivális politikai csoportok képeződtek le a Népszabadságon belül. De ez a rendszerváltás után így nem értelmezhető. A többpártrendszer viszonyai között mit jelentett ez? Személyes konfliktusokat?

Semmi köze a politikához. Vagy csak nagyon messziről: moszkoviták, népiek, urbánusok, meg ilyenek juthatnának eszünkbe. A belső hatalmi harc, hogy melyik csapat mennyire erős, az Eötvös, hogy tud játszani közöttük, mint Kádár apánk, és mikor melyiket engedi megerősödni. És az utódlás kérdése mindig benne volt a pakliban.

Nem tudom, hogy tudom neked ezt finoman elmondani. Engem vettek fel például a Dombi helyére, státuszba, mert én egy vidéki, kívülről jövő valaki vagyok. Dombit szerették, imádták, de nem akarták, hogy egy tehetséges, ambiciózus fiatalember a fejükre nőjön, és majd hátba szúrja őket. Ilyen egyszerű volt, menjen, csinálja azt az internettet, ott jó lesz, azzal nincsen baj.

Így működött az egész, mindig ment az emberekkel a sakkozás. És Léderer is – bármit is mond –, Buharin volt ebben a szervezetben, akit leküldtek Szibériába, le a bányába. Örüljön, hogy nem „végezték ki”. Jobb az, ha ott van száműzetésben, hiszen világot látott, németül is beszél, a tulajdonosokkal tudna tárgyalni, jobb az, ha valami himi-humi projektekkel foglalkozik. Én is így marginalizálódtam, vagy így tolódtam félre a belső emigrációba. Ez mindenkinek kényelmes volt: na, a Léderer meg a Sós csak csinálják ezt a senkit nem érdeklő dolgot.

Amikor Korda megjelenésével, Gárdossal kiegészülve elkezdődött a csapatépítés, új lendületet kapott a Népszabadság Online fejlesztése, és minden korábbihoz képest úgy tűnt, komolyabb háttérrel, érdemi munka indulhat az online-ban, akkor is ilyen keserűen, szkeptikusan élted meg az egészet?

Nem, ez most csak az utólagos értelmezése a dolgoknak, mi amúgy halál lelkesek voltunk. Én addigra, ’91-től 2000-ig, a print újságírásban ki is égtem egy kicsit, elegem volt belőle. Nagyon lelkesek voltunk, a Gárdos is, a Léderer is, azt gondoltuk, hogy valami rohadt jó dolgot csinálunk. Miközben az óceánjáró parancsnoki hídja felől nézve nullába tettük magunkat, mi ott lent halál boldogok voltunk azzal, hogy valami igazán korszerű dolgot csinálunk. És akkor kaptunk is hozzá pénzt, paripát, fegyvert, jó fizetéseket.

Nézzük meg közelebbről ezt a szakaszt, lehetőleg minél több névvel és adattal. Léderer Pali felidéz egy Internet Hungary-t ’99 legvégéről, ahova már együtt mentetek…

Amikor leigazoltuk a Vajda Évát…

Mennyire volt ez a terv a fejedben, vagy a Pali fejében, rögtönzés volt-e vagy volt közös terv, hogy milyen stábot akartok felépíteni, milyen koncepció szerint? Hogy milyen szellemiséggel, milyen irányba akarjátok vinni a Népszabadság Online-t?

Az benne volt, hogy szerkesztőséget építhetünk, hogy van pénz, hogy szabadon igazolhatunk le embereket. Nagyon fűztem a Palit, hogy egyszer végre jöjjön le, és ha tényleg online médiát akarunk csinálni, akkor ismerkedjen meg a szakma szereplőivel. Én az Ószabóval [Ószabó Attilával] együtt kezdtem 1991-ben, ő is ugyanennek a Népszabadság Újságíró Stúdiónak volt a hallgatója – eggyel korábbi eresztés volt, Uj Péterrel, Féderer Ágnessel, Tóth Ákossal. Azt kell mondanom, az én kiválasztásomnál, és náluk is, akik szinte gimnazistaként kerültek oda, szempont volt, hogy ne legyen túlságosan művelt, fiatal legyen, de ne végezzen komoly egyetemet, így alkalmasabb, hogy legitimálja az akkor éppen hatalomátmentett, kimentett Népszabadságot. „Hát tessék, fiatalítás van!” Mi járunk a sajtótájékoztatókra.

Ne legyenek túlságosan kialakult személyiségek, mindig ez volt a fő szempont: jól irányítható, tehetséges zombikat bevonni a szervezetbe. És természetesen később mindenki ment tovább a maga útján és csinálta a dolgát. Nagyon fiatalok voltunk, érted, Uj Péterék ilyen 18-19 évesek lehettek akkor.

Ebben az általad leírt lapvezetői koncepcióban érzékelhető némi ellentmondás vagy illúzió. Figyeltek arra, hogy tehetséges, formátumos fiatalok kerüljenek a laphoz, az ilyenek azonban jellemzően kevésbé irányíthatóak…

Jó, igen-igen. Azért elsősorban az újság szempontjait nézték, hogy jó írások szülessenek.

Feltűnően sok tehetséges újságíró került ki akkoriban a Népszabadság iskolájából: nem csak a Népszabadság későbbi munkatársai, de Uj Péter mellett idejárt interjúalanyaink közül Kiss Bori vagy Mészáros Zsófi is.

Mi még ’90-ben a Blahán kezdtünk, és mire lefutott a stúdió, ’91 nyár elejére, akkorra már a Bécsi úton volt a szerkesztőség. Nekem egész pontosan, ’91. június 16-án jelent meg az első írásom a Népszabiban.

Érdekes időszak volt. És mondom, ezek nélkül a nagy frakcióharcok nélkül nem értelmezhető a dolog. Később lett egy másik nagy, izmos frakció azokból, akik a Magyar Nemzet és környékéről jöttek, a Budapest-mellékletnél kezdtek, erős, összetartó új csapat lett ez a régiek mellett. A többiek kiöregedtek, elhullottak a hosszú harc alatt, ők tudták legtovább megőrizni a pozícióikat.

Mindenki próbált valahogy betagozódni ebbe a struktúrába, és ez döntően azt jelentette, hogy mit írsz, mennyit írsz, hol jelenik meg a dolgod? Bekerülsz-e a Hétvége Mellékletbe? A „frakcióvezető” lobbizza be az anyagodat a lapba, az ő hetén kerül be a cikked. Alapvető volt, hogy nagyon szoros kapcsolatod legyen a szerkesztővel, mert különben nem tudod azt írni, amit szeretnél, vagy agyonhúzzák, vagy nem jó helyen jelenik meg. Az anyag belobbizásának ez volt az útja, és ők meg veszekedtek a fejünk felett a politikai irányvonalról, hogy szabad-e erről írni? Kényes téma ez, ki a haverja kinek, kitől fogadott el, mit?

Térjünk vissza a csapatépítésre, az Internet Hungary-ra.

Vajda Éváék akkor már túlvoltak a nagydobáson, a nagy oknyomozó cuccokon. És én ott, ahogy összefutottunk, kábé rögtön mondtam a Palinak, ha itt van két ekkora formátumú ember, azonnal le kell igazolni mind a kettőt. És tényleg csak annyi gikszer lett a dologban, hogy az Ószabó az elején kiugrott, és hamar kiderült, hogy a Vajda Éva nagyon jó tényfeltúrásban, de az Ószabó volt köztük a stiláris szervezőerő. Vajda Éva egyedül is hozta a témát, de ha jól emlékszem, egyetlen nagyobb dobása volt nálunk, egy titkosszolgálati témában. De több, igazából nem nagyon.

És amit hozott, az hasznosult a printben is?

Persze, azért ők is hírérzékenyek voltak. Talán ez az egy, balhé is lett belőle, mert titkosszolgálati ügyről lévén szó, nem erősítette meg két egymástól független forrás. Nehéz ezt már elképzelni, a mai propaganda, e-mail újságírás idején: „elküldtük kérdéseinket XY-nak, ha válaszol, frissítjük a cikket.” Ki akar itt már két független forrásból megerősíteni információt?

Ez felveti azt az alapkérdést, hogy mi volt a print és az online stáb szerepfelfogása, munkamegosztása? Milyen volt az együttműködés, hogyan használtátok a printbe készült anyagokat? Ők miben számítottak rátok? Mennyire szerveztétek autonóm módon a saját munkátokat? Mennyire volt jellemző a Népszabadságban az a korabeli nyomtatott sajtóban uralkodó narratíva, hogy az online kannibalizálja a print szerkesztőség munkáját?

Mi annyit csináltunk, hogy szabadon garázdálkodtunk a lapban termelődő, napi 100-200 cikkel, akár a mellékletekkel is. Anyagbőség volt, vétek lett volna, ha ez nincs megfelelően tálalva, nincs megfelelően gondozva. Kimazsoláztuk a Népszabadság tartalmából, ami a neten futtatható, ami – mai szemmel – a Facebookon sok megosztást csinálna. Az egészet linkekkel, előzményekkel, dossziékkal a neten fogyaszthatóvá tenni – ez volt a fő csapásiránya annak, amit csináltunk. (Volt számos hosszú évekig futó rovatunk, a Metazin nemzetközi lapszemle, az Országimázs nevű magyar vonatkozású sajtófigyelő, meg pár kifejezetten csak a netre szánt tartalom.) Az marginális volt, hogy tőlünk mi kerülhet át hozzájuk. Bármilyen riportot, bármilyen egyéb anyagot, szinte lehetetlen volt átnyomni a printbe. Nem is emlékszem rá, tíz év alatt egy vagy két kezemen megszámolható, hogy hány anyagot tudtunk mi belobbizni az újságba, mert semmiféle lobbierőnk nem volt.

A fiúk a bányában dolgoznak – ez volt az online. De hogy mit csinálnak? Ez őket nem érdekelte, megszabadultak tőlünk, ki van pipálva a feladat. A kiadóhoz tartozunk, nem a szerkesztőséghez, ez nekik iszonyatosan kényelmes és megnyugtató helyzet volt, hogy nem okozunk konfliktusokat.

Az még egy népszerű anekdota, hogy talán a 2002-es választásokon fordult elő először, hogy a kampánycsend előtt egy nappal ráeszméltek arra, hogy van a Népszabadságnak egy online felülete. Az újságba nem tudtak betenni dolgokat, mert másnap kampánycsend van, és akkor telefonáltak fentről a parancsnoki hídról: „Te Sósbé, van nektek helyetek ezen az interneten?” Tudod, ők mindig ezzel sakkoztak, hogy mennyi hely van az újságban. Mondtam neki: „Van bőven, amennyit csak akarsz, elfér a szerveren.” És akkor mindazokat a muníciókat, amik a választási kampány hajrájában már nem fértek be nekik az újságba, azt ömlesztve letolták, hogy akkor ez most menjen ki, dolgozzátok fel, de rögtön! 2002-ben vették észre először fönt, a parancsnoki hídon, hogy mi vagyunk és létezünk. Addig ilyen GMK, melléküzemág voltunk. Akkor foglalkoztak vele legelőször, amikor embereket kell kirúgni, szabaduljunk meg onnan is néhánytól, mert költségcsökkentés van.

A Ringier-Bertelsmann-váltásra, hogy emlékszel, az milyen változásokat hozott az online szerkesztőség életében?

Igen, azt hiszem akkor volt az első nagy visszavágás. A csapatépítés soha nem jutott el emlékezetem szerint addig a 23-as számig, amit Léderer mond, 15-16-nál soha nem voltunk többen szerintem. Nem tudtuk elérni azt, amit terveztünk, hogy legyen komoly külpol, gazdaság, ha nethez igazítottan is, de próbáljuk leképezni egy szerkesztőség működését. Végül nem tudtuk feltölteni létszámmal és akkor még ezt a minimális szervezetet is lefejezték.

Ha jól emlékszem, 2002-ben történt, október 23-án, amikor a szerkesztőség nem dolgozott, mi viszont bent voltunk, mert ugye net, meg tudósítások a tüntetésekről, stb. És akkor az Eötvös berendelte az embereket, még azt hiszem pluszban, és akkor hopp, gyorsan, amikor üres a ház, senki nincsen bent, csak mi vagyunk, akkor hopp, 4-5 embert gyorsan kirúgtak közülünk. Gyakorlatilag akkor lefejeződött ez az egész. Onnantól megkezdődött egy vergődés, hogy a hírügyelet is ki legyen szolgálva, de kevesen vagyunk, kellenének saját anyagok, de… Igazándiból 3-4-5 fős riporteri csapatra szűkült a vágyott vagy megálmodott szerkesztőség.

Visszatérnék arra a kérdésre, hogy a két nagy szereplőhöz képest ti milyen utat választottatok? Az Index ugye a Magyar Narancs tradícióját folytatva szubjektív, szórakoztató stílusával aratott sikert, míg az Origo objektivitásra törekedve, neutrális, hírújságírói beszédmódot választott. Ti a Népszabadság kijelölte koordináták között merre indultatok?

Nekünk mindenképpen tartanunk kellett magunkat ahhoz, hogy egy nagy, komoly lapnak vagyunk az online verziója. És mivel az anyagok zömét is ez adja, ezért nekünk illeszkedni kellett ebbe, néhány dolog volt csak, amiben eltérő vonalat vittünk a laphoz képest, kis kísérletező anyagok, fórumok. Meg Léderer Palinak is ez volt az elve, hogy mi egy komoly baloldali orgánum vagyunk. Aki nagyon önmegvalósító, formabontó dolgot akart csinálni, pláne 2004 után, az inkább írjon blogot és azt inkább beemelik…

Volt olyan, hogy Vágvölgyit [Vágvölgyi B. Andrást] meg a Karafiáth Balázst, aki akkor még azt hiszem, Szekfű Balázs néven futott, meg egyszer Bihari Ágnest felkértük, tehát pénzt adtunk nekik tudósításra, hogy például Kubába vagy az amerikai választásra kimenjenek. Volt saját honorkeretünk, amiből tudtunk időnként valamit megrendelni, hogy ne mindig csak a 4-5-6 fős szerkesztőség termeljen saját anyagot. Voltak ilyen műfaji kísérletek, de lehetetlenség volt, hogy ebből valamit szerkesztve az ember belobbizzon az újságba is.

A Léderer Pali vizionált, meg mindig a külföldi jó gyakorlatokat olvasta. És mindig ötletei voltak: „ilyet nem csinálunk?” Én meg mindig, mint felelős szerkesztő vittem alá az aprómunkát, hogy egyrészt mi az, ami ebből megcsinálható informatikailag, és viszonylag könnyen, mert van rá ember. Meg a szerkesztőség napi munkáját menedzseltem. Mindig próbáltam a Léderer Palinak a legjobban a keze alá dolgozni, hogy minden flottul működjön.

Ha nem is 23 fő, de az a 10-15 ember, aki az online szerkesztőségben dolgozott –a Népszabadság említett klasszikus, szeriőz tartalmainak gondozása mellett –, saját tartalmat is állított elő. Ezeknek a stílusát, szemléletét, tematikáját firtatom.

A Vajda Éván kívül a többieket a szerkesztőségből igazoltuk le. Ők nagyon is jól tudták, mi az a népszabadságos színvonal, a Faragó vitte a gazdaságot, az M. Lengyel a külpolt, a Vajda Éva a belpolt. Oda felvettünk egy-két embert, a Bihari Lászlót, a Vincze Zitát, akik tudtak kötetlenebbül, netesebben írni, riportokat, szösszeneteket, életképeket. De ez, a mából visszatekintve, eltűnt abban a napi száz print cikktengerben. Sőt, hosszú ideig nem is volt olyan az oldalnak a szerkezete, hogy ez egyáltalán elő tűnjön. És később is, a 4-5-6 fős szerkesztőség semmilyen módon nem tud egy százfős szerkesztőséghez képest olyan igazán ütős, jól látható tartalmakkal előrukkolni. És ez még mindig az az időszak, amikor a Népszabadság tényleg, mint egy óceánjáró ment előre ezerrel, egész héten ezzel voltak tele a híradók, meg a többi újság.

Néha az volt a szerkesztőségi értekezleten: „Senki nem tud róla? Ha mi megírjuk, mindenki ezen fog egy hétig csámcsogni. Ezt akarod?” – mondta mondjuk a Faragó egy főnöknek. „Megírta a Magyar Nemzet? Hát az egy szamizdat, megjelenik tízezer példányban. De ha majd most mi is leírjuk, akkor ezen fog csámcsogni mindenki.” Ezzel le lehetett beszélni akkor egy szerkesztőt, ahogy azzal is, ha arra hivatkozott valaki, hogy valami megjelent a Magyar Hírlapban. Iszonyatosan alacsony példányszámuk volt akkor a Népszabihoz képest. Online-ban mi nem tudtunk olyat csinálni, hogy az házon belül valakinek feltűnjön, ez szóba nem jött. Arra sem tudok visszaemlékezni, hogy a Vajda Éváék vagy a Gergely Marci, ha időnként volt egy-egy nagyobb dobás külpolitikában például, ami az online szférában hullámokat vert, hogy ez az újságba valahogy visszaszivárgott volna.

Volt tehát egyfajta elszigeteltség a lapon belül, de hogy alakult a viszony az olvasókkal? Volt egy masszív előfizetői rétege, olvasótábora a Népszabadságnak, ez mennyire különbözött a ti olvasóközönségetektől? Utóbbira mi volt jellemtő, kaptatok-e tőlük impulzusokat? Mennyire volt élénk ez a kapcsolat, boldogítóbb volt-e, mint a szerkesztőségen belüli?

Nagyon élénk volt. De ez már a Dombi idején kezdődött, valami chatroomban, ahol kialakult egy keménymag. Valamilyen módon ez átvándorolt a fórumba és a blogokba is, kiterjedt és egyre bővült. Nekünk az volt a tapasztalatunk és a mérések is mindig ezt igazolták, és amennyire tudtuk, ezt próbáltuk képviselni a szerkesztőségi értekezleteken is: „A ti olvasóitok mindjárt kihalnak, nyugdíjasok, vége lesz. A mi olvasóink meg harminc alattiak, döntően. A Léderer Pali mindig erre hivatkozott, hogy az utánpótlásnevelés csak felőlünk történik, nálunk megjelent egy olyan olvasói réteg, amelyik nem fogott papír Népszabadságot a kezébe még soha, viszont a NOL-t meg olvasta. És valóban, nálunk azért volt egy állandó, néha terhes figyelem. A fórumot néha alig bírtuk kordában tartani, és amikor, 2004-ben talán, megcsináltuk a Népszabadságnak a saját blogszolgáltatását, akkor is elszabadult néha a pokol, és megint csak nem volt emberi kapacitásunk a moderálásra. Folyamatosan ezen törtük a fejünket, hogyan lehet valahogyan, technikailag moderálni az egész dolgot. Vagy az olvasókból – a fórumon és a blogon is – hogyan tudunk egy megbízható moderátor csapatot kinevelni, akikkel jóban vagyunk. Akik szólnak, ha elszabadult a pokol, valami olyan tartalom jelent meg, ami gázos lehet.

Jól elvoltunk ebben a kis kaszniban. Mindig mondtam is a kollégáknak: „Életünk legboldogabb időszakát éljük. Örüljetek és addig használjatok ki minden szakmai és egyéb ebben rejlő lehetőséget, amíg egyszer be nem fog következni az, hogy a printben rájönnek arra, hogy itt ez fontos. Pénz van benne, státuszok, ide is kell egy főszerkesztő. És akkor így fogják rátenni a kezüket.”

Ez be is következett 2009-2010 táján. „Onnan már nem tudunk több embert kirúgni? Akkor rúgjunk ki innen néhányat.” És akkor ott, ha bedobtak egy olyan buzzwordot, hogy integrált szerkesztőség és valaki ezt bevitte, akkor mindenki elájult. „Uh, de jó, integrált szerkesztőség? Hát akkor azok is mi vagyunk!”

A Lédereren és rajtam kívül a többiek nem voltak járatosak ebben a pártbürokráciás, hatalmi harcos izében, de én onnantól kezdve tudtam, hogy meg vannak számlálva a napjaink. Mert ha ők egyszer ebben hatalmat, pénzt látnak, akkor egyszer itt nekünk úgy végünk lesz, mint a botnak. És ez be is következett. Elnézést, ennek se néztem utánam, pedig ott van a szobámban, hogy valamikor megkaptuk Az év honlapja címet, 2008-ban. Te, embert még annyira nem basztak le azért, hogy díjat nyert, mint ahogy mi szőnyeg szélére lettünk állítva emiatt. Megfagyott körülöttünk a levegő. „Micsoda, még díjat is nyernek?” Miközben végre valami olyat letettünk az asztalra, ami a világszínvonal szélét súrolta, designban és egyebekben, a szerkesztőségben a vezetőség részéről a legteljesebb elutasítás fogadta. Akkor tudtam, na most végünk van, mert érzik, ha ez így megy tovább, akkor ez itt egy önálló hatalmi ág lesz. „Minket kannibalizál, elveszi az olvasóinkat. Ott van a pénz, jön a hirdetési bevétel, növekedik az olvasottság.” Mindezt veszélyként élték meg a saját hatalmukra nézvést.

És valóban nőtt a bevétel, emelkedett az olvasottság?

Szerintem igen, összeségében mindig volt emelkedés. És furcsa módon volt mindig egy masszív bevétel, talán már a Dombi ideje óta. Kevés volt a komoly magyar tartalom a világhálón, ezért, ha valaki komoly magyar tartalomra akart szert tenni az interneten, az Observer, a diplomáciai körök, igényt tartottak erre, és ezért mindig volt egy komoly bevételünk sajtófigyelésből. És mindig volt egy masszív olvasottságunk az emigráció körében. Mire kiment az újság reggel itthon, nekünk már tele volt a mailboxunk egy csomó külhoni magyarnak az észrevételével, a kiegészítésével. Mert oké, szórakoztató az Index, meg jó az Origó, de aki komoly politikai tartalmakat, netalán riportokat akart olvasni arról, hogy mi van a magyar vidéken, azt nem lehetett megtudni az Indexből, meg az Origóból. A Népszabadságnak volt vidéki tudósítói hálózata, és nem tudnám megsaccolni se, de volt egy nagyon komoly olvasói hálózat azok körében, akik nem tudtak hozzájutni a papírhoz, de itthon megszokták, hogy ezt olvassák.

Azt a díjazott designt egyébként kivel csináltátok?

Egy NPJ Stúdió nevű céggel, Boros Regina ügyvezetésével, egy akkor Spanyolországban élő, Novák Péter János nevű designer csinálta. Ez volt az első ilyen munkám, hogy valakivel ennyire távban dolgoztam. Felvettünk akkor is tanácsadókat, mert hál’istennek erre is volt akkor pénz. Léderer említette, hogy ilyen tanácsadónk volt előtte Nyírő, meg később Kaprinay Zoltán, aki a Bónuszbrigádot csinálta.

Ezeket az újabb tanácsadókat már én szereztem. A Karafiáth Balázs volt a stratégiai, hogy a vezetőséggel értesse meg, mik a trendek, mi felé kéne menni. Ha már a Lédererre és rám nem hallgattak, hallgassanak a tanácsadókra. Atkári Csaba szervezetfejlesztési tanácsokat adott, amiket később lesöpörtek az integrált szerkesztőség ideájával. És Holovács Annamáriával segítettek levezényelni ezt a nagy és bonyolult projektet a beszállítókkal.

És volt a Kangyal Andris, aki meg azért felelt, hogyan legyen user friendly az új oldal, mit hogy rajzoljunk meg? Ültünk a Pál-völgyi barlang teraszán, hatalmas papírokkal és Kangyal rajzolta kézzel, hogy ő hogyan képzelné a dolgot. Igazából mi ketten álmodtuk meg, és az a srác Barcelonában megrajzolta tűpontosan, gyönyörűen, iszonyat jól, pontos Photoshop-fájlokkal. És tényleg nagyon szép lett szerintem. Ez az utolsó előtti design volt, ez a furcsa bordós-kékes, nagyblokkos, cserélhető címlapos. Ráadásul az informatikusok jól meg tudták csinálni.

Akkor volt először a kezünkben egy igazán jó címlapszerkesztő. Akkor kaptuk meg a csodafegyvert, mert előtte mindig csak azon kínlódtunk, hogy tudjuk besuvasztani a lap egyéb tartalmai mellé, mögé a NOL saját tartalmait. Hirtelen majdhogynem kaptunk egy Rolls-Royce-ot, amiről Léderer mindig álmodozott, hogy végre egyszer legyen egy olyan oldalunk, amiben minden együtt látszik: blogokat könnyen bele tudunk tenni, hozzá tudunk kapcsolni bármit. És mondom, ezzel együtt ez volt a vég kezdete. Másnap, amilyen cirkusz volt a szerkesztőségben abból, hogy mi díjat nyertünk…

Ezt fejtsd ki bővebben, kérlek.

Volt egy harc a szerkesztőség és a kiadó között. És a díjat a szerkesztőségben úgy élték meg, hogy mi átálltunk a kiadó oldalára. Mi árulók vagyunk, nekik nyertük ezt a díjat, nem a szerkesztőségnek. Ha nekik nyertük volna, akkor nekik kellett volna elmenni a díjátadóra. Mi az, hogy a Léderer meg én, a Népszabadság nevében ott átveszünk egy díjat? Próbálták volna valami módon lenyúlni, hogy ez az övék, hogy hát ezt ők találták ki. „Hiszen a mi kegyelmünkből vagytok ott, ahol vagytok, a bányában. És a kezünkbe haraptok, ellenünk fordultok, hátba támadtok?”

Mindig volt ez a paranoid légkör, hogy irtóztak valamitől, aminek nem ismerték a működését, mert nem használtak számítógépet, nem használtak internetet. „Kineveljük az ellenséget, itt a házban, a mi pénzünkön?” Érted? Nyilván ez lejátszódott a The New York Times-nál is, a Guardiannél, stb.

Hirtelen átlátták a printben dolgozók, hogy ennek a dolognak tétje van. Ráébredt erre az eddig ezzel mit sem foglalkozó főnökség, hogy hoppá, a fejünkre nőnek. Ha megvalósulna az, amiről a Léderer mindig vizionált, akkor itt létrejön egy szerkesztőséggel konkuráló szellemi műhely. „Hogy micsoda, olyan publicisztika megjelenik nálatok, amit nálunk nem látott senki? Föl kell küldeni!”

És akkor volt a Léderernek ez a zseniális ötlete, hogy küldjünk napi négyet, ötöt, hatot, hetet, nyolcat. És akkor az lesz, hogy úgyse akarnak majd annyit olvasni, elegük lesz. Mert jobb szerettek volna igazándiból mindent úgy elintézni – ugye itt mindenki már a nyugdíj közelében vagy utána volt –, hogy: „Aha, olvastam: szar.” Tudod, hogy ne kelljen felelősséget vállalni érte. Másfelől a Lédererben meg mindig volt ilyen ambíció, hogy írjon egy harmadik oldalas publicisztikát, hogy jó a NOL, de mégiscsak írna egy harmadik oldalasat… A lapba. Nem tudom, talán a Tamás Tibinek a Fórumban, a Révész Sanyinál, a másik nagy tudású kollégánknak, meg a Léderernek hébe-korba sikerült ez. Én nem is ambicionáltam ezt soha. Néha volt, hogy valamelyik blogomból összeszerkesztettem valamit, hogy te, ezt nem jelentetitek meg az újságban? Ezt a blogos stílust, meg személyesebb hangvételt az Uj Péternek elnézték, azt írt, amit akart, olvasatlanul is betették, helyesírási hibákkal, mindennel, mert Uj Péter nyilván így gondolta, hogy ez így lesz jó. De hogy mástól? Valamilyen szabadabb, kötetlenebb dolgot? Kiverte tőle a víz őket. „Mi ez a betűleves? Vidd innen!”

Nem olvastak blogokat. Én a kilencvenes évek végétől kísérleteztem ezzel, mindig mondogattam a kollégáknak, figyelj, csak úgy, ahogy most mi itt beszélgetünk, írjad szabadon, ne szerkeszd meg. Mi már tizenvalahány éve kísérleteztünk akkor ezzel a blogműfajjal, de ez sehogy se tudott átszivárogni a lapba. Volt egy-két kitüntetett bölény, akinek mindent lehetett, majdhogynem. Bächernek is, nyilván, egy kezén meg tudta számolni azt az írását, amit visszadobtak – akkor azt mi terjesztettük szamizdatban, levelekben küldözgettük. De arról szó se volt, hogy az online-ból valami formabontó dolog átszivároghatna a lapba, egy kicsit befrissíthetné azt az általános, kimerülőben lévő, száraz nyelvet, ami ott működött.

Elsőre kézenfekvőnek tűnik, hogy egy baloldali, liberális értékrend megőrzésére, átörökítésére törekvő közösség, mint a Népszabadság, az ennek a szellemiségnek megfelelő felhasználói tartalmat igyekszik nagy mértékben integrálni. Erről, így, ebben a megközelítésben, kontextusban volt szó?

Nem emlékszem rá. Olyan kísérlet biztos volt, a Tamás Tibinek volt a szerelemgyereke, és amiben tudtuk, támogattuk, hogy iszonyatosan színvonalas fórumokat szervezett, tényleg nagyon komoly emberekkel. Tamás Gáspár Miklóssal, Krausz Tamással, Bence Györggyel…

Ezek online interjúk voltak?

Igen, a felhasználók is kérdezhettek, mi is. És a Tibi mindig erőlködött azon, hogy szerkesszen ezekből olyat, ami az újságban is jó tud lenni. Volt fórum például Kádár Gáborral és Vági Zoltánnal, a Holokauszt-történészekkel, vagy a klímaváltozásról, amikor ez még nagyon marginális téma volt. Nem ez a szokásos online fórumos fecsegés, hanem tényleg nagyon-nagyon komoly beszélgetések voltak ezek. És tényleg sokat erőlködött azon, hogy miután leszervezte, megcsináltuk, hogy utána valami módon hadd lehessen a legütősebb megállapításokból egy szerkesztett cikk, valami. Hát, nem tudom, talán néhány rövid összefoglalót sikerült belobbizni az újságba, erről őt kellene megkérdezni. De ha igen, az megint egy ilyen két kézen megszámolható, marginális eset volt. Révész Sándor Fórum rovatába adhattunk még blogszemléket.

Az is egy hosszú évekig tartó folyamat volt, hogy legalább néhány cikkre, kiemelt anyagra utalva kerüljön be az újságba, hogy NOL.hu/nem-tudom-én-mi. Lehetetlen figyelmet igényelt, állandóan ott kellett járkálni, állni a tördelők válla felett, hogy te, betennéd azt oda a cikk alá, hogy NOL.hu/Fórum…? Ebből gyakran az lett, hogy: „Oh, már nem fér be, akkor egy sort ki kéne húzni.”

Amivel a NOL-t a legkézenfekvőbben lehetett volna promotálni, hogy az újság címlapján ott legyen, hogy ha erről a témáról többet akarsz olvasni, akkor nézd meg a NOL.hu-n… Ez gyakorlatilag a lehetetlennel felérő vállalkozás volt. Mondom, a lapzárta környékén ott kóvályogtunk a levonatok felett, és próbáltunk ezen valahogy erőlködni, hogy figyelj, nekünk erről már van egy Dossziénk, kurva sok munkánk van abban, hogy mindent együtt el lehet olvasni erről. Áhh…

És milyen volt a szakmán belüli reputációtok, hogy éreztétek magatokat az online közegben?

Én privátban jóban voltam velük, Tihanyban együtt buliztunk, ilyesmik, de megmondom neked őszintén, nem nagyon emlékszem rá, hogy ekkortájt Uj Péterrel, aki évekig a szobatársam volt, szakmai kérdésekről, ilyen online szakmai kérdésekről valaha is szót váltottunk volna. Mert abban a műfajban ők voltak az óceánjáró hajó, és mi, NOL.hu, mi voltunk a csónak. Ők akkor hirtelen nagyra nőttek, és mi még a HVG-hez, még a középmezőnyhöz képest is kicsik voltunk.

Ahogy a lap nem foglalkozott velünk, a szakmán belül is teljesen marginalizált volt a tevékenységünk. Volt tizenegy jó évünk. És mondom, ahhoz képest, hogy mindig riogattam a kollégákat ezzel, hogy csak nyugi, most élvezzétek ki amennyire lehet, hogy itt működik egy kis szellemi műhely, egy jó, pici kis szabad szerkesztőség, mindannyian szeretjük egymást, tiszteljük egymásnak a dolgait. Ebből adatott nekem tizenegy év a népszabis húsz évemből, végtére is erre az időszakra esik a zöme. Erre büszke vagyok, minden más csak a könyvtárakban érhető el, de erről már tud a google, benne van a newsmuseumban. Amíg van áram, ez bekerült egyfajta örökkévalóságba.

Mi volt a végjáték, személyesen számodra? Hogy ért véget ez az időszaka a szakmai életednek?

A végjáték? Hát figyelj, ha oral history, akkor megint csak úgy tudom mondani, hogy kirúgtak mellőlem mindenkit, tehát már nem volt ott senki, csak talán egy rendszergazdai/webmester tevékenységeket végző valaki. Előtte, amikor a fejünkhöz tették a fegyvert, akkor adtak annyi szabad elvonulási lehetőséget, hogy fel lehet menni, tehát be lehet épülni az integrált szerkesztőség integrált deszkjébe. Aki ezt nem vállalta, azok kvázi önmaguk felmondtak, a maradékot ilyen online hírügyeletesnek szétrángatták a rovatokhoz.

Hogy egzaktabb legyen: ez már a Léderer Pali távozása után volt, amikor már te vagy a főnök?

Igen. 2008-2009-2010-ben zajlott mindez. Azt nem tudom, Léderer Palit pontosan mikor nyugdíjazhatták. 2009-ben…?

2008 decemberében.

Igen. Figyelj, a „megszüntetve megőrizni” stádiumában úgy voltak vele, hogy egyszerre nem rúghatnak ki mindenkit, mert nincs ki vigye a boltot. Ők ugye nem is értettek hozzá. Közülünk egyetlen komoly ember volt, aki ebbe az integrált szerkesztőségbe be tudott tagozódni, a Gergely Marci, aki később főszerkesztő-helyettese is lett a Népszabadságnak. Tehát, mondjuk úgy, vele lett egy ember, akitől mindig meg tudták kérdezni, hogy mi van?

Közülünk a gerincesebbek, felmondtak, hogy ők ezt nem csinálják tovább, a Tamás Tibi és a Bihari Laci, hogy se beülni nem hajlandók, se más. Szabad elvonulást kaptak.

Maradtunk ott ketten-hárman. Én még kaptam egy lehetőséget egy remek kis végjátékra. Nagyon élveztem ezt az utolsó időszakot: megcsinálhattam a Népszabadságnak a mobil kimeneteit, a mobil NOL.hu-t, az első NOL.hu-appot. Sose csináltam előtte még ilyet.

Ez mikor volt?

’11 februárjában rúgtak ki. Tehát 2010-ben utoljára még kiteljesítettem a portfóliót. És még korábban a Kangyal Andrissal megcsináltuk azt, emellett nem mehetünk el szó nélkül, amire iszonyatosan büszke vagyok, az is egy szerelemprojekt volt: megcsináltuk a Hírmátrixot. Az egy gyönyörű dolog volt, ahogy megjelent a tartalomaggregálás új szintje. Az úgy volt leprogramozva, hogy egy időben, képzeld el, a Magyar Nemzet is bele volt kötve. Nekem ez volt a tervem, hogy mennyire kurva jól nézne ki, hogy nem csak a Népszabadságot látod, hanem a Magyar Nemzetet is tematikusan, hogy mit olvasnak a Magyar Nemzetben, és mit olvasnak nálunk? A szerkesztőség imádta, nekik ott ment folyamatosan a desknek a falán, mindig látták.

Ha jól emlékszem, ez egy címkefelhő stílusú valami volt, ami olvasottság alapján emelte ki, hierarchizálta a hírcímeket.

Igen, jelen időben. És egy színskálán még azt is mutatta, hogy mennyire fordul a topic, hogy élénkül-e az olvasottsága vagy már csökken? És olyan nyitottan volt leprogramozva, hogy bármely olvasottsággal rendelkező online orgánumot bele lehetett kötni. Évek munkája volt abban – mert ezt már az előző relaunchnál csináltuk –, hogy legalább a Ringier saját lapjait behúzzuk ide. Évekig szerveztem ezt, de mint ha senki nem akart volna egy sikeresnek ígérkező, formabontó projektben részt venni. Ingyen. Csak annyit kellett volna mondani, közös volt a vezérigazgató, hogy: legyen. De ezt soha nem mondta ki senki. A Blikket, azt egy pár hétre belekötöttük. De ez soha nem lett nyilvános. RSS-alapon ment, a szerkesztőségek adtak a cikkeikhez kimeneteket, ami jelezte, hogy milyen téma és milyen a pillanatnyi olvasottsága, és ezt ott azon a furcsa grafikus felületen megjelenítette. Végül soha semmilyen lapot nem sikerült belecsábítani tartósan, és publikusan.

Ennek volt egy önálló domainje is?

Igen, Hírmátrix.hu. Meg lehetett nyitni a NOL nyitóoldaláról, megcsináltuk a facebookos appját, és az iOS-appját is. Imádtam azt az időszakot, ott voltam egyedül, mint egy egyedül hagyott harcoló alakulat, és ilyen szerelemprojekteket tudtam megvalósítani. Tárgyalgattam erről, és ha az informatikus megcsinálták, odaadtam nekik, hogy nézegessétek, és a szerkesztőségek mindig nézték is, hogy „azta, wow”, mert a napi, órára lebontott statnál látványosabb, percről percre statot mutatott. De oda soha nem sikerült eljutni, hogy publikusan kijöjjön a Blikk vs. Népszabadság. Mert én úgy képzeltem, hogy egy ilyen kis választóval lehet majd ugrálni közöttük, hogy: Blikk, wow, Népszabadság. wow! A témákat eltérő színek jelezték. A Kangyallal ezt jól kitaláltuk, hogy egységes legyen a felület, a belpol az mindig kék, a sport zöld, legyen az bárhol. Ezzel iszonyatosan sokat szórakoztunk, meg mondom, a mobil appal, a NOL.hu-appal, aminek a designját még ugyanazzal az egykori barcelonai társasággal csináltam.

Volt egy rendszeres heti találkozó az akkori főnökömmel, akihez tartoztam szervezetileg, akit ilyenkor kellett tájékoztatnom a dolgok állásáról. Ő egyszer erre a heti megbeszélésre úgy érkezett, hogy az irodámon így átment rám se nézve, köszönés nélkül és bent leült a tárgyalóban. Akkor már tudtam, hogy „járkálj csak, halálraítélt”!

Egy vagy két nap múlva behívtak és Vörös T. Károly, aki fölvett 20 évvel azelőtt, kirúgott, mielőtt őt is nyugdíjba küldték. Kész voltam mindennel, és minden jó tett elnyerte méltó büntetését. Csak egy apróság, de amin különösen meg voltam sértve, hogy négy-öt hónap kellett volna még… egy kicsi pénz még járt volna végkielégítésnek, ha kitelik a húsz év, de ezt nem várták már meg, nehogy egy icike-picike pénzzel még többet kelljen fizetnie a cégnek nekem.

Az egész a Léderer Pali nyugdíjazásával, és a többiek szétcincálásával kezdődött, és egy-két év alatt le is futottak ezek a, mondjuk, utóvédharcok. Hát így, ennyi.

 

Az interjú 2018. november 7-én a Czakó Kertben készült.

Az interjút Bellai László készítette és szerkesztette.