![Bazsó Gábor / Nino Karotta [fotó: Bellai László / MODEM]](https://www.mediatortenet.hu/wp-content/uploads/2021/07/Bazsó-Gábor-2019-MODEM-8-1170x780.jpg)
„Szerintem a Totalcar húsz éve alatt semmit sem basztunk el következetesebben és jobban, mint ezt a lehetőséget” – fogalmazott az internetes és a televíziós tartalmak összehangolásáról a Totalcar egyik első újságírójaként, majd a cég ügyvezetőjeként, és az Index kreatívigazgatójaként is dolgozó, Nino Karotta néven író Bazsó Gábor. Visszaemlékezéséből az is kiderül, miért fog bűnhődni Mark Zuckerberg a pokol tüzén, hogyan működik a lefegyverző kedvesség stratégiája a trollok ellen, és hogy milyen harcokat kellett megvívni a Blog.hu és az Index átalakítása és az új hirdetési formátumok bevezetése során.
Mikor és hogyan találkoztál az internettel és mi volt az, ami megfogott benne?
Úgy találkoztam először az internettel, hogy ilyen általános számítástechnikabuzi kisfiú lettem, önszorgalomból, 14 éves korom környékén. Sokkal előbb érdekelt, mint mondjuk az autók, és sokkal komolyabban. Alapvetően C64-en játszottam, aztán kikönyiztem magamnak egy PC-t, valamikor gimi első osztály környékén, és azzal a lendülettel, hogy megkaptam karácsonykor – mivel én szerettem by the book megtanulni a dolgokat – az MS-DOS felhasználói kézikönyvet követve, ami végigment a rendszer telepítésén, formázásán, ilyeneken, rögtön leformáztam a frissen megkapott számítógépem merevlemezét. Amikor felismertem, hogy ez így sokkal kevésbé használható eszköz, mint amilyennek reméltem, december 25-én visszamentem abba a boltba, ahonnan a szüleim vették. Elképesztően aranyosak voltak, eleve nyitva voltak 25-én, beengedtek, nem röhögték ki a 15 éves gyereket, nem ugráltak a fejemen, hogy annyi eszed volt, hogy anyádéktól elkérted a PC-t, hanem szépen kaptam egy adag telepítőlemezt. Először játszottam, vagyis a játékon keresztül, mivel mindig túl lassú volt az összes játékhoz a számítógép, elkezdett érdekelni, hogy mit lehet csinálni, hogy jobban működjön a számítógép. Valamikor becsámborogtam abba az újságárusba, ami a Nyugati téri aluljáróban volt, amit bőszen marxtereztünk megszokásból, hiszen ez olyan 1991-ben volt, és ott voltak már külföldi újságok, ami akkoriban viszonylag nagy dolog volt, és nekem kurvára tetszettek, valószínűleg azon az alapon, hogy rohadt jól néztek ki, vastagok voltak, és ilyen szép másmilyen papíron voltak. Akkor elkezdtem a zsebpénzemből megvásárolgatni a PC Magazine-t meg a Computer Shoppert. Az kurvára vastag volt, és lenyűgöző volt, hogy 800 oldal, amiből egyébként 790 volt hirdetés, a maradék tízben meg szövegek voltak, ezeket olvasgattam, és ez több szempontból is később váratlanul fontos lett.
Az egyik az, hogy ilyen értelemben párhuzamosan egy másik nyelvű szakújságíráson is szocializálódtam, amiről ráadásul kiderült, hogy tök más, és ezzel párhuzamosan néztem bele a magyarba is. Nagyon feltűnő volt, hogy a magyar nagyon más minőségben készült, és általában rosszabban, ha másban nem is, akkor sokkal gagyibban nézett ki, és ez azért gyerekszemmel sokat befolyásolt. Sokkal előbb kezdtem el olvasni a hardverről, az érdekelt elsősorban, mert ugye attól lehet jobban játszani, az a kézelfoghatóbb, meg az az izgi. Sokkal előbb találkoztam azzal, hogy elkezdtek felbukkanni modemek a számítógépek tesztjeiben. Különösebben nem érdekelt ez az egész, amikor felbukkant vele ez az internet dolog. Mondtam, hogy oké, ezeket átlapoztam, nem érdekes, és mikor írnak már arról, hogy az új procival összességében akkor így mi újság – és azokat viszont szépen alázatosan végigolvastam. A processzorarchitektúráról szóló, rettenetesen hosszú, 40 oldalas deep dive-okat is elolvastam, miközben praktikusan egyetlen hangot sem értettem belőle. Jó esetben az alsó logikából valamennyit, de részleteiben semmit. Nem emlékszem már hogy, de valahogy került egy modem a háztartásba futólag, amivel azt lehetett akkor Magyarországon csinálni, hogy konkrét BBS-be betárcsázva lehetett az internettel találkozni, aminek nem nagyon lett meg a varázsa, hogy beírok nagyon egzotikus parancsokat, betárcsáz, és összehandshake-elünk és WTF. Valamikor később, ’94-’95 körül lehetett, hogy az anyámékhoz látogatóba jött egy nekem akkor bácsi, szóval felnőtt korú pasi, akiről utólag kiderült, hogy a Computer Panorámának a főszerkesztője, és meglátta a szétborított házakat. Addigra ez már a gimi végén kialakult nekem hobbiként, hogy más embereknek, elsősorban anyámék baráti körének, akik akkoriban kezdtek számítógépezni, összeraktam számítógépeket, amiken aztán tört Windowst nyomkodtak. Ezeknek az összerakásával és beszerzésével, aztán meg később a végeérhetetlen customer supporttal foglalatoskodtam – egyébként ingyen, mert túl szemérmes voltam pénzt kérni a szolgáltatásokért.
Szóba elegyedtem vele, és ő megkérdezte, hogy lenne-e e kedvem megpróbálni gyakornokoskodni. Kaptam tesztre egy US Robotics Sportster nevű, 33.6-os modemet, ami egyszerre volt kurva nagy élmény abban az értelemben, hogy bassza meg, valaki adott nekem egy hardvert, hogy írjak belőle valamit (addigra évek óta csupa ilyet olvastam). Másrészt az is volt, hogy nem egy nagyon érdekes dologgal kezdődött, hanem valamivel, amihez nekem pont kevesebb közöm volt, és akkor ott kellett valahogy verejtékezve kitalálni, hogy egyáltalán hogy a picsába próbál ki az ember egy modemet. Amikor ezek nem jók semmire a létező valóságban. Klasszikus internet-hozzáférésem nekem nem is nagyon volt, hanem a Compuserve nevű proto-internetszerűségre lehetett rácsatlakozni, aminek a rettenetesen cuki, primitív virtuális világában lehetett bolyongani, és chatelni amerikai, ugyanilyen fogalom nélküli szerencsétlenekkel, hogy te Pennsylvaniában vagy, és mi a kedvenc ételed. Maga az, hogy az internet hogyan lesz fontos és érdekes, az ezen a ponton nem mozgatott. Megírtam a tesztet, amit leközölt az újság, de arról szólt, hogy a modem egyébként mennyire megbízhatóan végezte a kapcsolódást és a hasonlók, mert utánanéztem, hogy hogy kell modemet tesztelni, megnéztem a külföldi újságokban, és írtam belőle valamit. A cikkel nagyon rég nem találkoztam, de valamikor nagyon rettenetesen sok évvel ezelőtt egy archivált fájlban belebotlottam, és teljesen elhűltem, hogy úristen, basszameg én ilyet írtam valaha? Amennyiben egy ilyen rendes, igazi, klasszikus Computer Panorámás szakcikk lett belőle. Gimnazista voltam, olyat akartam írni, mint amilyeneket ebben az újságban olvasni lehet általában. Aztán valahogy ez elhalt, azt hiszem azért, mert egyrészt engem nem kapott el igazán, másrészt meg lehet, hogy az iskolával kellett foglalkozni. Nem volt az bennem, hogy milyen kurva menő dolog lesz, se az, hogy úristen, akkor én majdnem újságíró voltam.
Ez 1995-ben volt, ha jól értettem.
Nagyjából talán igen.
Akkor már volt internet Magyarországon…
Jaj, tényleg most, hogy mondod, akkor nem lehet akkor. Annyira kurva régi dolgok ezek. Az biztos, hogy olvasni rendesen magyarul tartalmat, és annak örülni, hogy lehet ilyet csinálni, azt az Internettóval csináltam először, és az Internettónak a fórumában voltam először regisztrált fórumozó. A Karottaság is nagyjából onnan jön, addig Bazsó Gábor voltam, és akkor, amikor igazi internethozzáférésem lett, ami ugyanez az időszak, ’93-’94 környéke, már nem merek pontos évszámot mondani, az apám felhívott egy sima munkanapnak a délutánján otthon a vonalas telefonon, hogy „helló itt állok a sorban, mondj egy felhasználónevet”. És akkor én nagyon zavartan kérdeztem, hogy mit csináljak? „Itt állnak mögöttem kurva sokan, tényleg, kilógunk az utcára, mondj egy felhasználónevet!” Milyen felhasználónevet? „Mondj egy szót, vagy bármi, csak mondjál már valamit!” Erre azt mondtam: karotta, és ő lerakta a telefont. Egyáltalán nem tudtam, hogy ez az egész mi. Elmesélte aztán, hogy kitalálta, meglepiből internet-előfizetést vásárol otthonra. Az Elendernél úgy kellett ezt csinálni akkor, hogy amikor aláírtad a szerződést, kellett mondani egy felhasználónevet, azzal létrehozták a fiókodat, és kaptál valamilyen átmeneti jelszót, és onnantól kezdve a carotta@elender.hu lett a hivatalos első e-mail címem és felhasználónevem. Ami az édesapám és az ügyintéző alkalmazott közös jóvoltából így, c betűvel szerepelt sokáig, mert valahogy egyikőjükben sem merült fel, hogy ez tulajdonképpen egy magyar szó volna, és nem így kell írni. Amikor regisztráltam a fórumokra, akkor már nyilván megtartottam, mert igazából eszembe se jutott, hogy lehetne ide valami akármi mást is.
Tudod, hogy milyen típusú tudattalan folyamatok, asszociációs folyamatok vezettek ahhoz, hogy pont ezt a szót mondtad? Végülis másképp hívnának ma, ha egy másik szó jutott volna eszedbe.
Nem, de az is van, hogy akkoriban valami már volt ezzel kapcsolatban. Volt egy nagyon jó barátom a gimnáziumban, Gál Péter, akinek egyszer csináltam szülinapjára ajándékból egy olyan kamerát, mert ő nagy filmbuzi volt, ami kartonpapírból készült, és a kamerában a lencse helyén elrejtettem egy kis üveg rumot. Ami nem látszott, csak akkor, amikor az ember szétszerelte a kamerát. Lehet, hogy nem is rum volt, merthogy ilyen olcsó kis üveges szeszt ittunk, mert ilyenek voltak a menő dolgok, hogy művészfilmeket néztünk és piáltunk. Aztán a Pétertől kaptam egy sárkányt, amiben egy öngyújtó volt elrejtve a szájánál, a tűzokádást szimbolizálva, kicsit hasonló módon, mert ugye cigiztünk is már addigra, gimi harmadik-negyedik osztálya táján. Sárgarépából készült a sárkány, és ez gyanús, de hogy miért, arra már nem emlékszem, arra sem, hogy volt-e ennek valami szimbolikája, ami valami belső poén lehetett, viszont az biztos, hogy senki se hívott se sárgarépának se karottának, nem vagyok vagy voltam vörös hajú, nincs se extrém módon kicsi se extrém módon nagy farkam, tehát semmilyen ilyen klasszikus izével nem lehet összehozni.
Ha már ennyire mélyen belementünk, akkor a Nino…
Igen, az direkt volt. A Nino az más, az tudatos választás, az életem nagy branding döntése volt. Amikor elkezdtem végül írni a Totalcarnak, és elküldtem az első cikkemet, akkor meg kellett adni a szerzői nevet. Az, hogy Bazsó Gáborként jelenjen meg, egyszerűen föl se merült bennem, egyrészt azért, mert ez a nagyon korai Index környéke, akkor már mindenkinek hülye neve volt, oda ilyen Tóta W-k, meg Razziák írtak, meg ilyenek, de lehet, hogy Tóta W. akkor még nem is volt, csak majd pár évvel később.
Bevallom őszintén, én azt hittem, a Tóta W. igazi név.
Eredetileg Tóta W.-t Worluknak hívták, úgy publikált akkor.
Így már megnyugodtam.
Akkor ilyen Worlukok meg Razziák voltak. Az embereket nem Bazsó Gábornak hívták az interneten. Másrészt meg az is volt, hogy ezt az egész műfajt azért cikinek éreztem. Az, hogy én megpróbálok belőle szerintem valami jópofát csinálni, az oké, de akkor is bazdmeg, az autós újságírásnál mi van lejjebb? Az újságírás hierarchiájában talán mostanra a lifestyle meg az influencing került mélyebbre, de ezek akkor még nem is léteztek, fel kellett találni azt, ami annál is lejjebbre tud csúszni. De nem akartam a saját nevemmel kezdeni, gondoltam a Karottát megtartom, mert a Winkler úgy írta az e-mailt. Úgy kerültem a Totalcarhoz – akkor csapongjunk – hogy Karotta néven lettem fórumfelhasználó az Indexen, ahol az autós topikokba írtam időnként kérdés és szakértés természetű posztokat, ez egy elég jópofa közösség volt. Ezért fog igazából Mark Zuckerberg megrohadni a pokol tüzén, nem azért a sok más geciségért, amit csinált, hanem azért, mert megsemmisítette a népi internetnek a tudásfelhalmozó funkcióját azzal, hogy betette ebbe a rohadt elzárt Facebook csoportosdiba. Hiszen valójában azért volt mindenre instant válasz, ha valaki tudott keresni, mert a fórumok kurva jól gyűjtötték, hierarchizálták és építették ezeket a tudásokat, és ez az, amit megsemmisített a Facebook, sajnos. Az ottani fiókomba küldött egy levelet a Winkler, aminek az volt a lényege, hogy látványosan feleslegesen sok energiát ölök a fórumhozzászólásokba, és nem akarnám-e ugyanezt pénzért, nagyobb közönség előtt is megpróbálni, és abból lett az első TC-s kísérlet. Akkoriban igazából én public relations account voltam.
2000 környékén?
2000-ben már átálltam, igen.
1999-től már Index-fórumoztál és előtte Internetto-fórumoztál…
Egészen minimálisan. Én az Internettóhoz már majdnem pont kicsi vagyok, mármint nyilván technikailag olvasni már tudtam, meg internethozzáférésem volt az Internetto idejére. De arra nem voltam nagyon nyitott még, azt hiszem, hogy aktívan követtem volna, hogy baszki ez az Internetto így konkrétan elindult, és ez egy rohadt nagy dolog, és mi történik ott a szerkesztőséggel, és akkor most lett egy Index, és mi az igazi, az Index vagy az Internetto, és a Nyírő versus a többi ember – ennek a szele elért hozzám, de nagyon messze volt.
Említetted a fórumnak a tudásfelhalmozó funkcióját, ami szerinted fontos volt, és a fórumoknak volt egy nagyon jellegzetes kultúrája is akkor. Vissza tudsz-e emlékezni, mik voltak a jellemző hierarchiák, akár kommunikációs módok? Nyilván mindenkinek nickneve volt és voltak tematikus fórumok, de mik voltak a fórumnak a főbb jellegzetességei, működésmódjai amikre emlékszel még?
Csupa olyan, ami szerintem azért mostanában is nagyrészt igaz és trivialitás. Lehetőség szerint nem a semmiből megérkezünk, és elkezdünk szakérteni a picsába, hanem lehet egy kicsit képbe helyezkedni azzal kapcsolatban, hogy miről van szó. Legalábbis az általam látogatottakban illett nem parasztnak lenni. Nagyon sokáig az volt, hogy a fórumhozzászólásoknak volt beköszönés meg elköszönés jellege is, mint az e-maileknek. Egy csomóan aláírtuk, kézzel, nem ám mint manapság, mint az állatok, hogy magától bele van a template-be gányolva az aláírás, ilyen szörnyű animgifekkel és még nagyon sok felesleges információval. A becsatolt config a számítógépbuziknál, az utolsó processzor-hűtőventilátor alatti hőtranszfer-zseléig bezárólag. Mintha lett volna valami a moderátorok nagy tiszteletével kapcsolatban, voltak az egyenlőbb és kevésbé egyenlő illetők, akik kibannolhattak, kimoderálhattak másokat, de amerre én jártam, ott ez nem volt jellemző.
Akkoriban, a ’90-es években, 2000-es évek elején sok szubkulturális fórum működött, sok speciális témában elkezdtek az emberek beszélgetni, a beszélgetésből nőttek ki a hierarchiák, hogy ki az, aki ha abban a közösségben megmond valamit, az úgy van, és kik azok, akik őket követik. Az Index-fórum hatalmas konglomerátumán belül hogyan voltak definiálhatóak a szakterületek? Mondjuk, ha te az autós fórumon elértél már egy bizonyos pozíciót és azzal a kulturális tőkével beírtál egy másik fórumon, rögtön jöttment voltál, vagy volt ennek a kreditnek valami szállíthatósága az Index-alfórumokon?
Igen, biztosan, de ez az én életemben olyan szempontból nem jelent meg, hogy a szónak abban az értelmében nem lettem komoly fórumlakó. A törzsasztalnak, ami az Index-fórumokon belül is egy jelentős csoport volt, nagyon sok tagja aktívan a valóságban is találkozott, és egy ilyen sokkal közvetlenebb átmenet volt a valóság és a fórumélet között, mint most. Amiben benne van az is, hogy nagyobb szám volt, meg az is, hogy azért demográfiailag sokkal szűkebb volt az internethozzáférők, így aztán a potenciális fórumozók köre, mint most. Még több volt a budapesti, még több volt a felsőfokú végzettségű, sokkal jobban adta magát, hogy találkozni lehetett – meg akartak is.
Találkoztak is ezek szerint rendszeresen.
Törzsasztal talik, topik talik vagy fórumcsoport talik is voltak. Én a nagyon niche-ből jöttem, az autózás, és abból is leginkább az autóhifi volt az, ahol én laktam, és azon kívül volt még néhány autós természetű topik, ahol hozzászóltam, de nagyobbrészt inkább olvastam. Ahol mertem is már mondani dolgokat, és egy idő után lett véleményem, tanácsom, az az autóhifi volt, ott talált meg Winkler. Hogy ebből egy spontán hierarchia kialakult, az nem egy magyar fórumjelenség, az mindenhol van, hogy előbb-utóbb hosszútávon, főleg a rendszeresen olvasók számára kiderül, ki az, akinek a hozzászólásainak az információértéke magasabb, kit lehet komolyan venni, ki mond kevesebb faszságot, kik a jófejek és kik a rosszfejek, az arrogánsok és a segítőkészek, és ebből valamilyen ilyen deklarálatlan hitelességi hányados is keletkezik. Nyilván nem ugyanannyira veszik komolyan a háromposztos frissen érkezett senkiházinak a hülyeségét, mint amikor az ír oda, aki már négy éve írja, és már tudjuk, hogy az alatt nagyon sok mindent látott, és nagyon sok minden megfordult a kezei között. Az autóhifi ilyen szempontból tök jó közösség volt, lettek valódi személyes kapcsolatok, barátságok belőle, nagyon sokan most is jóban vannak onnan. Nekem nem nagyon van ilyen, de én nem vagyok egy könnyen barátkozós csávó. Nagyon fura lelki alkat vagyok, még azt a nagyon alapvető kérdést, hogy én akkor introvertált vagy extrovertált vagyok, se tudom megválaszolni, mert gátlástalanul pofázok, ha arról van szó, túl sokat, ami aztán utólag idegesít. Meg tudok sok ember előtt is szerepelni, ha nagyon muszáj, nem halok bele, de közben meg főleg az ilyen kisebb társaságok, szocializációs izék, mint mondjuk ez, hogy elmenjek egy fórumtopik talira, meg összebarátkozni sok emberrel, az meg nagyon nehéz. Van pár ismerősöm azóta is onnan, meg olyan, akivel találkoztam, meg cserélgettünk cuccokat, meg meghallgattuk egymás dolgait akár, nemcsak autóban, hanem otthonra felmentünk, zenehallgatások és hasonlók, de azóta is vitt barátságaim nem lettek abból az időből.
A Totalcar indulásával kapcsolatban gyakran elhangzott más interjúkban, meg talán a közvélemény is tudja, hogy az volt más a TC-ben a korábbi autós magazinokhoz képest, hogy elmondtátok egy autóról, ha szar volt. Lehet tudni, hogy ezekre a forgalmazók legkülönbfélébb módon reagáltak, erről is olvasható sok sztori. Engem a másik oldala érdekelne, mivel ez egy elég masszív szakmakritika is volt a részetekről – más autós újságírók hogyan reagáltak erre? Amikor elkezdtétek ennyire expliciten kritizálni az autós szakmát és ennyire más stílusban írni vagy beszélni róla, nem vezetett-e konfliktusokhoz, nem voltak-e ilyen jellegű összetűzések az úgymond kollégákkal?
Erre azért nehéz válaszolni, mert az ilyen típusú kritikát legritkább esetben face to face fogalmazzák meg. Ez olyasmi, amihez az ember kézen-közön jut hozzá, ha egyáltalán, másrészt akkor is leginkább ilyen folyosói pletyi jelleggel, amihez pont olyan típusú kiterjedt felszínes szociális kapcsolatok kellenek, amik nekem nincsenek. Szerintem én vagyok az utolsó ember, aki ezekhez hozzájut, mert egyszerűen nem tudok úgy beszélgetni emberekkel, hogy ezekhez hozzáférjek. És igazság szerint különösebben nem is érdekelt. A TC-ben tartalmi értelemben nem voltam a nulladik perctől benne, valójában már néhány hete működött az újság, mire én az első cikkemet írtam oda, és talán hónapok teltek el, mire belsős lettem. Persze ezalatt az idő alatt nem is éreztem úgy, hogy nekem a TC-vel valamilyen speciális viszonyom vagy dolgom volna, nem akartam megreformálni a magyarországi újságírást. Amikor megkérdezte Winkler, hogy van-e kedvem megpróbálni oda írni, akkor az volt bennem, hogy addig ugye három éve ennél az amerikai tulajdonú pr-ügynökségnél dolgoztam, aminek addigra nagyon lekopott az újdonságélménye. Abban nagyon tetszett eleinte, hogy fölvettek egyáltalán, az az iskolában menő volt, a Külkerre jártam…
A Hill and Knowltonnál kezdtél dolgozni.
Igen, és az egésznek az volt a korrajz szempontjából meg az én szempontomból érdekes előzménye, hogy elképzelésem sem volt arról, nagyságrendileg sem, hogy mi az istent fogok csinálni, ilyen nagy kamaszként, mikor az emberek így orientálódni szoktak. Azt sem tudtam, hogy hova akarok menni továbbtanulni. Az magától értetődőnek tűnt, hogy akarok, de hogy hova, mit, mi következik, azt nem tudtam. A nagy általános „nem tudom, hogy mit akarokból” végül az sült ki, hogy a Külkerre mentem nemzetközi kommunikáció szakra, abból az egyetlenegy okból, hogy volt két felsőfokú nyelvvizsgám, amit első vagy második gimiben csináltam, mert az anyámék azt mondták, hogy akkor lehet jogosítványom, ha lerakom a két középfokút. Leraktam a két középfokút, és a Gál Péter barátom, aki már szóba került, amikor elmeséltem neki, hogy meglett a közép, akkor mondta, hogy az olyan nevetségesen könnyű volt, hogy elmegy és beiratkozik felsőfokúra, mert szerinte azt is simán meg lehet csinálni. Elmentem és befizettem a két felsőfokút, aztán ő nem is ment el, mert csak viccelt, vagy nem is tudom mi volt, én meg a nagy megrökönyödésemre leraktam mindkettőt.
Angolt és….?
Franciát. A francia az annyiban tök magától értetődő, hogy én francia kéttannyelvű gimibe jártam, ami viszont annak idején annyiban tudatos döntés volt, hogy a Fazekasba jártam általánosban az utolsó három évben, az első öt évben pedig a Szemerébe, ami egy nagyon nyomi ötödik kerületi iskola volt. Ott nagyon kallódtam, ami nekem nem volt meg akkor, vagy nem eléggé volt meg, de így volt. Akkor az anyámék átpakoltak a Fazekasba, ahol hirtelen mindenki négyszer annyira volt okos, mint én, egy kibaszott szót nem értettem semmiből, de valahogy életben kellett maradni, és az iskolának az volt az általános légköre, hogy itt nem a nyomorúság és szociális páriává válás útja, ha az ember elkezd nem hülyébbnek lenni mindenkinél – és akkor elkezdtem tanulni. Egyrészt nem lettem hülyébb mindenkinél, másrészt pedig kiderült, hogy tök érdekes dolgokat lehet megtanulni. Viszont nem akartam ottmaradni gimiben, mert nagyon humán csávóként önazonosultam, és mindenképpen valami humán jellegű területtel, elsősorban irodalom környékével szerettem volna foglalkozni. Meg fostam a matematikától, ami ott nagyon erős, és nekem nem ment igazán jól. A Fazekasban valahogy nem az dominált, hogy az is tud érdekes lenni, hanem, hogy az olyan valami, ami nekem igazából nem fekszik, és féltem, hogy ez ilyen stresszes, nyomasztó élet lenne a reálguruk között, az én „semmi esélyem, csak pofázni tudok” skillsetemmel. Akkor indultak a kéttannyelvűek, az nagyon tetszett, hogy biztos kurva jó dolog, mert ott legalább megtanulok rendesen egy másik nyelvet, és ebből ki tudja, mi jön ki, és akkor oda felkészültem, és felvételiztem. Az angolról lecsúsztam fél ponttal, nehézségi sorrendben vették fel az embereket, a második legnagyobb túljelentkezés a franciára volt, így beestem. Megtanultam végül valamennyire franciául, ahhoz eléggé, hogy legyen belőle egy nyelvvizsgám, az angol meg abból jött, hogy így járogattam iskola mellett angolra különórákra, de valójában engem a számítógépes játékok tanítottak meg szerintem 40 százalékban, 60 százalékban pedig az angol nyelven először magazinolvasás, aztán könyvolvasás. Tehát ahogy így meglett, hogy kurva érdekes dolgokhoz lehet hozzáférni, csak egy másik nyelvet kell hozzá használni, azon keresztül tanultam meg, és ennek megfelelően lényegesen jobb színvonalon olvastam és értettem meg szöveget, meg jobban is írok messze, most is, mint ahogy beszélni tudok. Nem beszélek különösebben jól angolul, nem kallódok el, meg ilyenek, de írni hellyel-közzel tudok jobb minőségű angol szöveget előállítani, mint sok angol anyanyelvű illető, mert tudok jobban fogalmazni úgy általában, és azt angolul is meg tudom csinálni. De a beszédem ahhoz képest, aki simán élt kint nyugodtan, összefüggően fél évet, ahhoz képest nem. Minél inkább köznyelvi terület, annál bénább vagyok, mert arról nem olvastam.
Csak el ne felejtsük, hogy honnan indultunk, ha jól emlékszem onnan…
A Hill and Knowltonhoz kellett volna elérkeznünk! A Külkernek volt egy ilyen projektje, hogy az ígéretes illetőket kiemelték, és bekínálták az akkor Magyarországon fontosnak számító ügynökségeknek. A Hill and Knowltonnal is volt egy ilyen megállapodásuk, ahol végig kellett szenvedni magam egy valami 3-4 körös felvételi beszélgetős izén. Tök komolynak tűnt, főleg úgy, hogy nem volt semmi tapasztalatom, ott találkoztam (most a T kommunikációs igazgatója talán) Kutas Istvánnal, aki felvételiztetett a Hill and Knowltonhoz, aztán voltunk egy darabig padtársak is, és akkor elkezdtem ott dolgozni. Az elején kurvára menő volt, hogy ezért pénzt adnak, arra a semmire, amit én tudok tulajdonképpen, és ez milyen izgalmas. Ez viszonylag megkopott, ahogy teltek-múltak az évek, és egyre inkább az lett, hogy jó-jó, de én nem akarok egyre magasabbra jutni a public relations ranglétráján, mert egyszerűen csak simán nem ambícióm ebben öregedni meg, de nem tudtam viszont, hogy miben igen, és akkor a délutáni „rohadok bent a számítógép előtt az irodámban és ábrándozva nézek kifelé az ablakon”-ból lett az, hogy esetleg inkább küldjünk valami cikket a TC-nek.
Ha a folyosói pletykákon keresztül meg személyesen nem jutott el hozzád ilyen kritika, akkor ezek szerint publicisztika-háborúk sem voltak annak következményeként, hogy egyértelműen érzékeltettétek, alapvetően korrupt ez az autós újságírásnak a legnagyobb része, hiszen utaztatják őket, ajándékokat adnak nekik…
Az alapvető gondolkodás szintjén a legtöbb helyen még most is így van. Nem csak a sajtótermékekre gondolok, hanem az egész iparágat még mindig áthatja az a totális félreértés, ami egészen fojtogatóan undorító, ilyen urambátyám keresztfüggőségeket eredményezett régen, és még mindig. Eléggé ízléstelen az a hangulat, ami mindent áthat, hogy „ti nyomorult, semmihez sem értő firkászok, a mi kenyerünkből éltek bazdmeg, azért van mit ennetek, mert mi fizetünk a senki által sem olvasott szaraitokban elhelyezett hirdetésekért, ami nélkül éhen halnátok. Az a legkevesebb, hogy segítetek nekünk eladni azokat az autókat, amikből mi aztán ki tudjuk fizetni nektek ezeket a hirdetéseket.” Ez volt az egésszel kapcsolatos alapattitűd.
„ti nyomorult, semmihez sem értő firkászok, a mi kenyerünkből éltek bazdmeg, azért van mit ennetek, mert mi fizetünk a senki által sem olvasott szaraitokban elhelyezett hirdetésekért, ami nélkül éhen halnátok. Az a legkevesebb, hogy segítetek nekünk eladni azokat az autókat, amikből mi aztán ki tudjuk fizetni nektek ezeket a hirdetéseket.” Ez volt az egésszel kapcsolatos alapattitűd.
És amikor atyáskodóan, lenézően magyarázzák, hogy így működik igazából a világ, gyerekek, értjük egymást, ugye… Nekem rettenetesen állt ettől az első pillanattól kezdve a hátamon a szőr. Egyrészt azért, mert ez kicsit olyan, mint amikor gyerek vagy, talán nő-férfi szerepben még könnyebb megérteni, hogy van a kicsit túl kedvesen közeledő nagybácsi, te a 8 éves lány vagy, és ő, miközben azt mondja, hogy jaj, de szépen kigömbölyödtél, te tudod, hogy bazdmeg, nem csinált konkrétan semmit, de mindenedben érzed, hogy úristen, bazdmeg, itt valami szörnyűség van készülőben, nem akarok ezzel az emberrel együtt lenni. Ugyanezt az elemi rossz érzést tudta az kiváltani, hogy ez az egész nagyon beteg függőségi helyzet volt, amiből totálisan hiányzott az, hogy ebben az egész modellben nincs benne az olvasó, mint olyan. Az olvasó nem egy alanya ennek a minimum háromelemű interakciónak, hanem bizonyos értelemben egy tárgya, amit leszállít az újság azzal a céllal, hogy fel legyen készítve arra, hogy megvásárolja azt a terméket. A valós logika ennek az ellenkezője: az újság igazából azért létezik, hogy annak az olvasónak, akinek van adott mennyiségű bevétele, és abból megpróbál értelmes döntést hozni, abban segítsen az újságíró legtisztább lelkiismerete szerint. Ami egy fontos definíciós különbség, hogy nem azt kell mondani, hogy jól, mert effektíve lehetetlen jól segíteni, mert ahány alany van, annyi féle dolgot jelent a jó segítség, tehát tök más szempontrendszer alapján lehet megmondani egy autóról, hogy jó vagy rossz. Mondjuk a kisvárosi körorvosnak meg a budapesti ügyvédnek kurvára mást jelent ugyanaz az autó, más tulajdonságok fontosak. De olyan véleményt kell tudnia alkotnia róla, ami a nekem, mint szerzőnek az adott pillanatban az én érzéseim és az én elképzeléseim és az én piaci ismeretem alapján az adott termékre vonatkozó ajánlást vagy nem ajánlást jól reprezentálja. Ezt azért kell megtennem, mert az én ügyfelem igazából az olvasó, és azt akkor csinálom jól, ha ő ennek a következtében A, jobb döntést tud hozni, B, azt az időt, amit arra fordított, hogy elolvasta, amit én csináltam, azt nem csak hasznosnak, hanem akár jónak is érzi, mert akár még szórakozott is, és jól érezte közben magát. C, ha nem értett egyet tartalmilag azzal, amit én leírok, vagy annak a vélemény-részével nem értett egyet – mert a tényszerűség-részével nem voltak gondok –, akkor legalább tiszta számára, hogy én miért állítom azt, és ahhoz képest ő felvehet egy tök másik álláspontot.
Ti voltatok az első online autós magazin?
Ezt így naptárilag nem lehet megmondani, biztos, hogy az elsők egyike.
Az Origónak volt autós rovata akkoriban…
Igen, különböző neveken létezett, míg aztán lett Origo Autó, meg volt egy autó5.hu című site régen, lett aztán a vezess.hu később. Kellett valahogy mérnünk magunkat egy idő után olvasottságilag, de az nagyon hamar kialakult, ami egyébként viszonylag torz dolog a piac szempontjából, de érthető, hogy az, hogy egy autós médiaterméket mennyien fogyasztanak, nagyon nagyrészt azon múlik, hogy egy mekkora tölcsérből esik oda ember. Ilyen szempontból nekünk az Indexen nyilván viszonylag könnyebb helyzetünk volt, mert az Index volt az egyik legnagyobb magyar internetes portál, az Origo meg a másik. Eleinte az Origo érdemben sokkal nagyobb volt, meg ilyen-olyan szempontból egy mumus volt, úgy éreztük, hogy iszonyú mennyiségű pénzt kapnak a puszta létezésért a hatalmas mamuttól, míg nekünk állandó életben maradási aggályaink voltak. A TC eredettörténetéhez az is nagyon hozzátartozik, és részben egyébként el tudom képzelni, hogy a sikerében, és ahogy mi végig mertük ezt csinálni, abban is benne van, hogy abban az évben indultunk, mikor a világban megsemmisültek az internetes startupok. 2000 a nagy dotkom-bukta éve volt a világban, és ezért minden nap ajándék volt. Soha nem lehetett tudni, hogy meddig finanszírozza az Index a mi létezésünket, illetve eleinte az Index és a Fornax közösen. Az is benne van, főleg, ha az ember még fiatal, mint ahogy én is fiatal voltam, hogy nincsenek egzisztenciális aggályai. Ebből a szempontból a Winklert is idevenném, aki ugyan egy tízessel idősebb nálam, de szerintem így mentalitásban ő is ugyanígy volt ezzel, hogy egyszerűen nem akartunk volna olyan jellegű munkát végezni, meg olyan tartalmat csinálni, amit nem kizárólag azért csinálunk, mert pont ahhoz van kedvünk, hanem bármilyen más megfontolásból, mert holnap úgysincs.
Említetted félig ironikusan az újságírói hierarchiát, hogy mi van lejjebb, mint az autós újságírás. Sok interjúalanyunknál előjött, hogy a 90-es évek második felében és a 2000-es évek legelején online újságírónak lenni egy teljesen érthetetlen dolog volt sok ember számára, illetve a print újságírók felől meglehetősen kínos, alsóbbrendű dolognak számított. Felétek általánosságban vagy az újságírószakma felől érkeztek-e ilyen típusú előítéletek, szembesülnötök kellett-e ilyennel egyáltalán? Jelentett-e ez bármilyen akadályt a tevékenységetek során?
Annyiban igen, hogy az „éhen maradunk-e végül vagy meghalunk-e” kérdésben egyértelműen látszott, hogy évtizedekkel előbb fognak hasábok alapján hirdetéseket, print hirdetéseket vásárolni, meg belíveket, meg B1-B2-ket, amikor még a bannerről nem is hallott senki, és ilyen értelemben nagyon nehéz dolgunk lesz a piacon megéléssel. Abban az értelemben is, hogy a tartalomcsinálásunknak sok különböző lába van. Van a hírszolgáltatás természetű dolog, ami önmagában egy több órányi beszélgetés tárgya lehetne. Hogy mostanra az internetes tartalomgyártás meg hírgyártás a világon úgy néz ki, hogy sok helyen a kis ganajt görgető szkarabeusz bogarak veszik át a másik bogárka által görgetett szarhalmot, hogy görgessék tovább, és lesznek ebből aztán változatosabb formájú szarhalmok. A hírjellegű tartalom például arról szól, hogy a Suzuki bemutatja a következő Jimnyt, a kicsit kommentár- vagy publicisztika jellegű tartalmakban lehetett valami másmilyent csinálni, mint korábban. Illetve van a teszt, vagy az érdekvédelmi természetű dolgokat is ide venném, vagy a közéletieket, amikben lehetett olyan értelemben újdonságot hozni. Nekünk volt az a másfajta szemléletünk, hogy mi azt mondjuk, amit szerintünk az olvasónak olvasnia kéne, mert szerintünk úgy van. Ez alapján nem feltétlenül lehet eladni a terméket, és ebből kurva sok konfliktus volt, és még mindig nem múlt el. Nem az történt, hogy a piacon az elmúlt 20 év így edukatíve végigment volna, és már értenék, hogy ez máshogy van. De ez nem is magyar sajátosság, ez a világon ez mindenhol így van. Nem csak nálunk mondanak le lekötött hirdetéseket, hanem máshol is, mindenhol megpróbálják sakkban tartani az anyagiakat. Ha magát a szerkesztőséget nem akarják, vagy mert félnek, hogy az valahogy máshol visszaüt, akkor a kiadókat vagy a sales-el foglalkozó munkatársakat, szóval mindenhol megpróbálnak rákulcsolni a tökére valahogy az okvetlenkedő sajtónak. Ezzel két dolog van. Az egyik az, hogy jó újságot csak úgy lehet csinálni, ha ezt leszarod.
Nem csak nálunk mondanak le lekötött hirdetéseket, hanem máshol is, mindenhol megpróbálják sakkban tartani az anyagiakat. Ha magát a szerkesztőséget nem akarják, vagy mert félnek, hogy az valahogy máshol visszaüt, akkor a kiadókat vagy a sales-el foglalkozó munkatársakat, szóval mindenhol megpróbálnak rákulcsolni a tökére valahogy az okvetlenkedő sajtónak. Ezzel két dolog van. Az egyik az, hogy jó újságot csak úgy lehet csinálni, ha ezt leszarod.
A másik, hogy közben jó újságot úgy lehet csinálni, ha úgy szarod le, hogy közben mégse mész csődbe. Hiszen, ha csődbe mentél, akkor valójában nem csinálsz jó újságot, akkor csak korábban csináltál jó újságot. De az a típusú lavírozás, hogy elkezded fellazítani a szerzői szabadságot, elkezded óvatosan továbbadni a szerzőknek a feszültséget azzal, hogy megemlíted, hogy egyébként egy három és fél milliós kampánya lenne az új Opel Corsának, úgyhogy ha esetleg mostanában valaki Vectra tesztet írna, majd ne felejtse el… ezt nem lehet, ez így a halál maga.
Szerintem ez az, ami abban a típusú köcsögségben, hogy mi ezt felvállaltuk, hogy ezt nem adjuk tovább és igen is azt fogjuk megírni amit gondolunk, újat hozott. A nagy stratégiai döntés, amit meg kellett hozni, az az volt, hogy ez üzletileg egészen biztos, hogy nehézségeket jelent és sérelmes, és az sem biztos, hogy valaha át tud fordulni pozitívba. A kérdés az, hogy ha abból indulunk ki, hogy cserébe viszont ez egy fogyaszthatóbb és népszerűbb tartalom, tehát nőni fog a kiadvány, elérjük-e azt a piacméretet elérésben, tehát emberekben, ami már olyan nagy, hogy ne lehessen többet ignorálni. Ne lehessen azt mondani, hogy én nem veszek tudomást arról, hogy létezik ez a Totalcar nevű izé. Ez egy verseny volt, hogy kitart-e a finanszírozásunk addig, ameddig elég nagyok leszünk, hogy meg tudjuk mutatni és tanítani a piacnak, hogy ehhez elég nagyok vagyunk. Ami valójában nem csak piac felé való közvetlen kommunikációt vagy sales-t jelenti, hanem akár azt is, hogy ha a márkakereskedők érzik, hogy egy modellnek az eladásai módosulnak attól, hogy mi mit mondunk róla. Vagy lehet, hogy nem módosulnak a számok, de háromszor el kell magyarázni valakinek azt, hogy nem igaz, amit a Totalcaros idióták írtak, az autó sokat fogyaszt – hiszen ide van írva a katalógusba, hogy „kevés fogyasztás”, ez a valóság. Ezeken keresztül kezdik egyáltalán elhinni, hogy ezek a kiadványok léteznek, és nekünk az volt a dolgunk, hogy úgy rakjuk össze a szerkesztőséget, hogy relatíve vállalható vélemények legyenek megírva, viszonylag szórakoztatóan vagy legalább könnyen befogadhatóan, másrészt hogy jó olvasnivalót tudjunk nyújtani azoknak az embereknek, akik mélyen nem affinisek a téma iránt. A hivatalos tagline-unk, „az autós újságírás ámokfutói” volt az első tízennéhány évben, ami nem a saját jófejségünkből jött, hanem az Index-fórumról, ami akkoriban a fő visszajelző felület volt, onnan jött rengeteg szerzőnk, én is onnan vagyok…
Ez egy elég jellegzetesen internetes dolog, ami még ma is zajlik: ahogy a 444 fogott szerzőket a tumblr-ről, az Index fogott bloggerekket és a legelején fórumozókat. Abban az időben mennyire volt ez jelen, amikor te vezetted részben a Totalcart? Te magad is vadásztál-e jó szerzőkre fórumokon, és fel tudod-e esetleg sorolni ezeket az embereket? Nyilván kirajzolódik majd, hogy ebben az időszakokban jellemzően milyen online felületekről lehetett vadászni felhasználói tartalmakat előállító arcokat, akiket így behúztatok a hivatalos, tradicionális online médiába.
Abszolút, a TC-nél ennek a lappal egyidős hagyományai vannak, mert lényegében így állt össze az újság szerkesztősége már a nulladik pillanattól. Én is így kerültem ide, hogy a Winkler a fórumokról kukázott, és a Winklernél is egy tudatos döntés volt. Bár mi ezt sosem beszéltük meg, soha nem volt közös víziónk, stratégiánk, csak egyszerűen az volt, hogy neki is herótja volt az akkor létező autós újságírástól, és egyébként ő írt már másmilyen hangulatú autós cikkeket a Magyar Narancsba, és ezért nem az autós újságírók között keresgélt embereket, hanem inkább a fórumokban. Akkoriban nem lehetett kommentet írni a cikkek alá közvetlenül, hanem azt lehetett csinálni, hogy különböző vonatkozó fórumokban, ami az Indexnek az Autó-motor fórumcsoportja volt, és annak részben a márkaspecifikus topikjaiban volt utólagos emésztése annak, hogy mi mit írtunk. Másrészt egy idő után ilyen de facto visszajelző csatornává vált „Az autós újságírás ámokfutói” nevű topik, amit egyébként nem mi alapítottunk, és megelőzi a létezése bőven a TC-t, és alapvetően arról szólt, hogy a fórumlakók háborogtak azon, hogy micsoda égbekiáltó ostobaságot írt a szerző valamelyik, eleinte inkább print aztán online kiadványban. És mivel ott eleve erre voltak kihegyezve az emberek és ez volt a fő téma, tök logikus volt, hogy ha mi írtunk valamit, arról is keletkezett sok vélemény.
Nagyon figyeltem arra, hogy ezeket az első pillanattól kezdve menedzseljük. Nehéz megmondani, hogy ez a PR-os oldalról jövökből jön vagy másból, de hogy a véleményekre reagálni kell, és hogy reagálni csak egyféleképpen szabad, az már addigra is megvolt. Az pedig az volt, hogy akármilyen hangvételű hozzászólás érkezik a témával kapcsolatban, arra egy módon szabad reagálni: a hozzászólásnak a tartalmi állításaira válaszol az ember, a legrosszabb esetben neutrálisan de inkább a neutrálistól egy egész kicsit a pozitív irányba elhajló regiszterben. Minden mást tökéletesen, minden egyes paraméterében figyelmen kívül hagy, az összes, a téma szempontjából irreleváns per személyeskedő per köcsögösködő, okoskodó mindent. Ettől az történik, hogy idővel az a különbség, ami a két kommunikációs regiszter között kialakul, nem tartalmi szempontból, hanem tényleg csak a kommunikációs regiszterek között, az automatikusan elkezdi azoknak a vállát nyomni, akik agresszívek, barátságtalanok, bántóak, és anélkül, hogy egyetlen pillanatban erre aktívan fel kéne hívni a figyelmét bárkinek, elkezd megjavulni.
Az pedig az volt, hogy akármilyen hangvételű hozzászólás érkezik a témával kapcsolatban, arra egy módon szabad reagálni: a hozzászólásnak a tartalmi állításaira válaszol az ember, a legrosszabb esetben neutrálisan de inkább a neutrálistól egy egész kicsit a pozitív irányba elhajló regiszterben. Minden mást tökéletesen, minden egyes paraméterében figyelmen kívül hagy, az összes, a téma szempontjából irreleváns per személyeskedő per köcsögösködő, okoskodó mindent. Ettől az történik, hogy idővel az a különbség, ami a két kommunikációs regiszter között kialakul, nem tartalmi szempontból, hanem tényleg csak a kommunikációs regiszterek között, az automatikusan elkezdi azoknak a vállát nyomni, akik agresszívek, barátságtalanok, bántóak, és anélkül, hogy egyetlen pillanatban erre aktívan fel kéne hívni a figyelmét bárkinek, elkezd megjavulni.
A trollokról egy külön kérdéssel készültem, de mielőtt átmennénk erre a témára, érdekelne az, hogy ebből a párbeszédből lettek-e szerzők? A Totalcar történetéből eszedbe jutnak olyan személyek, akiket konkrétan te húztál be mondjuk fórumról?
Az ellenpélda a nehéz inkább, mivel nagyon sokan fórumokból jöttek. Amikor először megcsináltuk a Belsőség nevű blogját a Totalcarnak, ami akkor viszonylag új dolog volt, nem volt még blog.hu meg semmi, arra találtunk ki, hogy a nem hír jellegű, hanem részben a szerkesztőséggel kapcsolatos „találtunk valami érdekeset az interneten” – mint ma a Mindeközben az Indexen – meg az ilyen behind the scenes anyagoknak legyen helye. Az ottani kommentelői körből, mint közösségből esett ki egy csomó ember. Zirig Árpád, aki a motoros rovatot, a Totalbike-ot vitte sokáig és nagyon szép irodalmias szövegeket tudott írni, aki nem biztos, hogy minden idők legösszeszedettebb Totalbike főszerkesztője volt, de egy nagyon szépen írni tudó nagyon tehetséges csávó volt. A Vályi Pista, aki meghatározó TC-dolgozó volt és most már átment egy másik helyre, ahol nagyon meghatározó szereplő szintén. Őket például technikailag abban az értelemben nem én hoztam, hogy nem én vettem már fel őket, hanem amikor elmentem a TC-től, akkor az utódomnak összeszedtem néhány dolgot, amit nagyon fontosnak gondoltam meglépni, és azok között volt három-négy ember. Itt egy kicsit összecsúsznak az idősíkok és lehet, hogy megint nem vagyok hiperpontos. Tehát az volt, hogy az Árpit vegyük föl, a Pistát vegyük föl, és a Papp Tibit, aki azóta főszerkesztő. Ő egyébként nagyon kivétel, ő az Autópiacnak és az Autó Magazinnak volt talán főszerkesztője, és nagyon szerettem volna, ha érkezik egy szakmai kontrollt képviselő ember is, pláne azzal párhuzamosan, hogy én el készültem menni, mert ez a része nem igazán volt erős a TC-nek. A Winkler nagyon sok dologban jó, vagy zseniális, de abban, hogy szakmai kontrollt végezzen szakszöveg fölött abban nem igazán, mert nem mérnök.
YouTubereket is hívtatok már a Totalcarhoz, vagy autós bloggert?
Bloggerből lett szerzőt nem tudok mondani. De aki olvasói levélből lett szerző, abból rengeteg van, a mostani emberek közül a Novoth Tibi is úgy jött, hogy olvasói levélként írt autódiagnosztikával kapcsolatban, amit leközöltünk és írt még egyet, és akkor állandó szerző lett belőle. Rácz Tamás – „Postás” néven emlegettük –, aki a Vezess.hu-nak volt később főszerkesztője és most is ott dolgozik, ő is úgy esett be, hogy valamire írt egyszer valamit. Az emberek nagyon nagy részénél úgy merült fel, hogy szerző legyen nálunk, hogy láttunk valamit, amit ő szerzett, és nem biztos, hogy publikálásra írta, de az alapján lett kedvünk valakihez, amit írt. Rengetegen csinálták az elmúlt 20 év alatt azt, hogy odajöttek különböző helyeken hozzánk, vagy amiatt írtak, hogy én szeretnék autós újságíró lenni és mit csináljak. Ezekben az emberekben mindig az a közös száz százalékban, hogy belőlük vagy nem lesz autós újságíró, vagy ha lesz, akkor rossz lesz.
Rengetegen csinálták az elmúlt 20 év alatt azt, hogy odajöttek különböző helyeken hozzánk, vagy amiatt írtak, hogy én szeretnék autós újságíró lenni és mit csináljak. Ezekben az emberekben mindig az a közös száz százalékban, hogy belőlük vagy nem lesz autós újságíró, vagy ha lesz, akkor rossz lesz.
Azok az emberek tudják ezt jól csinálni, akik egyszerűen valahogy elkezdik spontán. Nem feltétlenül úgy, hogy elkezdenek cikket írni, hanem írnak egy olyan olvasói levelet, ami annyira fasza, hogy le akarod közölni. Akkor már benne van az, hogy ő közölni akar erről a dologról valamit, és beleteszi azt az energiát, amitől az jó, vagy van annyi tehetsége hozzá, és a TC eszerint is próbált legtöbbször összeállni. A mostani szerzőgárdának a nagyon nagy része még így keletkezett, és aztán ezzel párhuzamosan úgy éreztük – ez akkoriban volt mikor én elkezdtem elmenni – hogy szakmailag is kicsit megalapozottabbá érdemes tenni. Akkor vettük fel Papp Tibit meg Csikós Zsoltot, akik az akkori offline médiának a számunkra legvállalhatóbbnak tűnő szerzői voltak, és mind a ketten azóta is ott dolgoznak, Csikós az Év Autója zsűritagunk, a Papp Tibi a főszerkesztő, most már lassan 10-15 éve.
Ez kiváló alkalom, hogy visszatérjünk a kevésbé kedvelt felhasználói tartalmak előállítóihoz, a trollokhoz. Pont Zirig Árpád mesélt nekem anno az Ubul nevű kommentelőről, akivel hatalmas küzdelmet folytattak, és „A trollnak nem kicsi a farka” című írásban unorthodox leleplezéssel ért véget a történet. Mennyire volt ez része a mindennapi szerkesztőségi megpróbáltatásoknak, hogy hatemaileket, gyűlöletkommenteket, zaklatást kaptok, és hogyha ez volt, akkor mennyire viselt ez meg titeket?
Én erről csak a magam sajátos nézőpontjából tudok nyilatkozni, ami szerintem nagyon más, mint amit egy csomó másik dolgozónktól hallanál. Nekem az elvem arról, hogy ezt hogyan kell kezelni, az az, amit elmondtam, „lefegyverezhetetlen kedvességnek” tudnám a legkínosabban elnevezni, szerintem ez az, ami működik. Amíg én voltam a TC ügyvezetője, addig nagyon aktívan gyakoroltam, másrészt a leghatározottabban tűzzel-vassal irtottam, hogy ennek az ellenkezője előfordulhasson, úgy hogy tudok róla. Ettől még ha valamelyik szerzőnek az e-mail fiókjába beesett egy olyan, hogy „te nyomorult metélt faszú kis pöcs, nem is úgy van, a Nissan Navarának nem is csatolt lengőkaros futóműve van te idióta, maradtál volna anyádba”, és erre ő visszaválaszolt, hogy „téged meg fel kellett volna gyújtani még zigóta korodban”, az lehet, de erről nem tudok. Amit láttam, abban azt képviseltem, és azt vártam a többiektől is, hogy azt képviseljük, ahogy én azt helyeslem, gondolom. Ez a sztori amit meséltél, ez a távozásom utáni időszakban történt, ami szerintem nem is véletlen. Nem az van, hogy 2007-től jelentek meg a magyar interneten a trollok. Biztos benne van az is, hogy egy monoton növekvő gráf a magyar internethozzáféréssel rendelkező emberek görbéje, meg szerencsére a Totalcar olvasottsági görbéje is, és ezzel párhuzamosan egy monoton csökkenő gráf a Totalcar olvasók minőségi paramétereinek összegzése. Egyszerűen egyre több internetező van, egyre jobban hasonlít az átlaginternetező az átlagemberhez, és nem lehet abban reménykedni, hogy csupa jólnevelt, intelligens, értelmes, iskolázott, önfegyelemmel rendelkező illető olvasson és kommenteljen, hanem ugyanazt kapod, mint kint az utcán, csak nyilván rosszabb attól, hogy arctalanul. Biztos, hogy ilyen értelemben nagyobb nyomás kerülhetett a szerkesztőségre, de én nagyon nem szerettem azt a kommunikációs iskolát, ami az én távozásom után a TC kifele irányuló megnyilvánulásait jellemezte. A szóban forgó cikktől is rettenetesen kellemetlenül éreztem magam, még úgyis, hogy már semmilyen közöm nem volt a szervezethez, és attól, hogy következetesen úgy emlegette a TC az olvasóit, mint trollokat.
Ezt meg tudtátok beszélni?
Nem is akartam ez megbeszélni. Részben azért, mert a TC valamennyire a saját gyermekem volt, és amikor eljöttem belőle, akkor nem lehetett igazán jól mélyen benne is maradni és komolyan elkezdeni a másik munkámat végezni. A viszonylag hosszú átadási időszak elején megpróbáltam a lehető legrészletesebben elmesélni az akkori utódomnak választott illetőnek, hogy szerintem mik volnának a helyes dolgok szakmailag és HR-ileg. Amik helyett ő viszonylag hamar önállósodva csomó mindenben nagyon mást csinált, amit kénytelen voltam úgy tudomásul venni, hogy ez innentől nem az én feladatom és felelősségem. De az én szájízemnek nagyon sok minden nem felelt meg, ami akkoriban elkezdődött, és az egyik a közönséggel kapcsolatos kommunikáció volt. Hogyan jelenik meg az újságban a közösség, hogyan írnak a szerzők a közösségről amikor emlegetik, hogy milyen hangnemben válaszolnak, ezek mind olyan dolgok voltak. Nekem az volt az érzésem, mintha egy ilyen vidéki suttyó futballöltözőnek az alfahímeskedő stílusát vette volna föl sokszor a szerkesztőség. Ami erősebben kötődött bizonyos emberekhez, akik közül van olyan, aki már kikopott a szerkesztőség környékéről, szerintem szerencsére, van aki nem, van aki távolabb került. De én azt a típusú paraszt Totalcart nem szerettem, ami akkor volt.
Beleástam magam a Totalcar archívumába, és igyekeztem olyan nyomokat keresni, amik valamilyen módon magára az újságra, annak működésére vonatkoznak. Két olyan dolgot is találtam, amire szeretnék rákérdezni, az egyik a hírlevél. Nagyon érdekes reneszánszt látunk mostanában, hogy lapok kezdenek hírleveleket indítani, holott a hírlevél még pár évvel ezelőtt őrületesen cikinek számított volna. 2001-ben indult el Totalcar hírlevél. Az világos, hogy miért volt 2001-ben hírlevél, hiszen akkor kevés lehetőség volt az interneten, ahol push notificationnel el lehetett érni a felhasználókhoz. A mai állapotokat tekintve, szerinted mi lehet annak az oka, hogy a hírlevél, és rengeteg olyan dolog, ami még a web korai korszakában gyökerezik, újra visszatérni látszik a tartalomszolgáltatásban és annak a marketingjében?
A TC-nél az első hét évet az jellemezte, hogy megpróbáltunk, ezt ma úgy mondanánk, hogy innovatívnak lenni, ami nagyon kínos kifejezés, de szerencsére akkor még nem használtuk. Mindig kipróbáltunk dolgokat, hogy mi lenne, ha. 2002-ben indult a TV-műsor, az első adástól kezdve az összes TV-adás fel volt töltve az internetre, ami teljesen unheard of volt akkoriban, eleve a YouTube nem volt feltalálva még 3 évig. Ki kellett találni a módszertanát, az infrastruktúráját, a felületet, amin keresztül kínáljuk és kurva sok ilyen dolgot.
A TC-nél az első hét évet az jellemezte, hogy megpróbáltunk, ezt ma úgy mondanánk, hogy innovatívnak lenni, ami nagyon kínos kifejezés, de szerencsére akkor még nem használtuk. Mindig kipróbáltunk dolgokat, hogy mi lenne, ha. 2002-ben indult a TV-műsor, az első adástól kezdve az összes TV-adás fel volt töltve az internetre, ami teljesen unheard of volt akkoriban, eleve a YouTube nem volt feltalálva még 3 évig. Ki kellett találni a módszertanát, az infrastruktúráját, a felületet, amin keresztül kínáljuk és kurva sok ilyen dolgot.
Nem csak újság volt, hanem volt adatbázis, amibe beleírogattuk szépen egy adatbázisfeltöltő segítségével az összes Magyarországon kapható autónak az árát és felszereltségét, ezek össze voltak kötve. Elindítottuk a Népítéletet 2004 környékén, ami szerintem a legfontosabb ilyen jellegű felülete az internetnek azóta is, és a szívem vérzik, hogy pont úgy néz ki és lényegesebben szarabbul működik, mint 15 éve. Ezek mellett a ténylegesen innovatívnak számító dolgok mellett, biztos egy csomót kihagyok, bizonyos értelemben a Belsőség blog mint műfaj is ide tartozik.
A Népítélet mikor indult?
Ha jól emlékszem 2004-ben, de lehet, hogy 2006-ban, egy IHM-es pályázaton nyertünk rá pénzt, és abból csináltuk meg a Füge nevű programozóval ketten az első változatát. Aztán 2007-2008 környékén, amikor már nem dolgoztam ott, az akkori Index-fejlesztés reszelt rajta egy kört, hogy az akkori új Index CMS-e alatt tudjon működni, és lényegében azzal meghalt, mert akkor nem volt igazi gazdája. Én voltam az egyetlen internet-ügyben affinis ember a szerkesztőségnél, és a többiek inkább újságírók voltak vagy a tartalomgyártási munkának más részével voltak elfoglalva, de nem akartak feltétlen adatbázis-struktúrát kitalálni.
Találtam egy levelet is, amiben egy olvasótok panaszkodott amiatt 2008-ban, hogy rákattint egy cikkre és egy videót talál, és hogy ez mennyire rossz. Erre írtad a „Le a videókkal” című választ, a már általad is említett pozitív lefegyverző kedvesség jegyében. Egyfelől azt szeretném kérdezni, hogy ez egy olyan levél volt, ami egy nagyon szűk réteg véleményét fejezte ki, vagy feltöltöttétek a tévés tartalmakat az internetre, és akkor a kutya sem nézte őket, de nagyon innovatív volt? Elindult valami ezzel, kezdtek nézni valójában videókat az emberek az interneten 2002-ben?
2002-ben ezt azért csináltuk, mert azt szerettük volna, hogy legyen. Nem volt ebben semmilyen nagy stratégiai előrelátás, a munkánknak egy részét azt tette ki, hogy elővájtuk azt a műsort. Ha most nagyon pszichologizálni akarnék, az is benne volt kicsit, a Winkler nevében nem tudok nyilatkozni, de nekem kurva nyomasztó volt, hogy bizonyos értelemben többé-kevésbé igazságtalanul kiemelkedtünk ebből a szervezetből. Többen is írtuk a Totalcart, és a szó múlt évtizedbeli értelmében mi ketten lettünk híresek, mert mi kezdtük el a TV-műsort csinálni. Ez nem nagyon tett jót a belső hangulatnak, egyrészt azért, mert nyilván annak, aki melletted ül és nem lett TV-műsorvezető, annak biztos nehéz ezt érzelmileg kezelni, még akkor is, ha nem is gondolta volna, hogy lennie kéne, de ezek valószínűleg rossz érzéseket kelthettek. Másrészt meg azért is, mert effektíve eszeveszett mennyiségű munkaórára vett el minket a szerkesztőségi munkából, még úgy is, hogy a munkának a legnagyobb része sajnálatos történeti okokból hajnalban volt, mert akkor kaptunk vágóidőt. Sokkal szarabbul végeztük az addigi munkánkat, és ha már az van, hogy kiesik ezen keresztül a munkánk egy része alapból, akkor legalább jöjjön vissza az eredménye. Ez nyilván nem csinál számokat, nagyon sokan nem néztek videót, nem volt magától értetődő, hogy hangkártya van-e a kurva számítógépekben 2002-ben, nemhogy le tud-e játszani mozgóképet, de úgy éreztük, hogy ott van ennek helye. Plusz nagyon hamar kialakult az is, hogy mivel a kereskedelmi tévézés lényegében két csatornáról, a TV2-ről és az RTL Klubról szólt, ezért iszonyatosan nagy branderőt kezdett jelenteni a TV-műsor. Az, hogy nem haltunk éhen a már korábban emlegetett piacon maradási nehézség mellett, részben azért volt, mert a TV-műsor méretétől, elérésétől tartottak szerintem. Az volt a kezünkben az a méretű buzogány, ami miatt nem léptek a torkunkra a betűk miatt, amik le voltak írva az újságba.
Az, hogy nem haltunk éhen a már korábban emlegetett piacon maradási nehézség mellett, részben azért volt, mert a TV-műsor méretétől, elérésétől tartottak szerintem. Az volt a kezünkben az a méretű buzogány, ami miatt nem léptek a torkunkra a betűk miatt, amik le voltak írva az újságba.
Azt lehetett látni adatokon, hogy a tévéműsor online olvasókat hozott a Totalcarnak?
Ezt tudományosan nem lehet igazolni, mivel nem lehet CT-t mérni a TV-műsoron, ilyen értelemben nem. Olyan értelemben, hogy masszívan emelkedett, igen. Azonos mennyiségű ráfordítás és azonos cikk-output és ceteris paribus minden egyéb feltétel változatlanul hagyása mellett masszívan emelkedett a TV-műsor első pár évében a TC olvasottságilag is. Visszatérve a régen elengedett cuccok visszatéréséhez, mi azt pont nem csináljuk, nem küldünk push notit és nincs e-mail. Miközben tudnánk, sőt az is felmerült, hogy tematikusan választhasd ki ezeket, és elő is voltak készítve ezek a dolgok, csak nem indítottuk el soha. Ennek az egyik oka az, hogy lusták voltunk végigvinni ezt a fejlesztést, hogy ténylegesen működjön annyira, amennyit lehet várni tőle. Most is az látszik, hogy nem működnek ezek olyan rosszul. Nem véletlen, hogy mindenhol van, cserébe kézműves hírlevelek nincsenek, hanem legenerálódnak a CMS-ekből tök automatikusan, vagy valaki összelegózza, hogy körülbelül ezek kerüljenek bele. Vagy ha nagyon professzionálisan van megcsinálva, akkor az adott felhasználónak a megfigyelt preferenciái alapján összeválogatott módon keletkezik. Ennek az igazán tudományos részét nem tudnánk megcsinálni, a kvázi-tudományost meg tudnánk, de nincs hozzá kedvem leginkább. Ha most tippelnem kéne, akkor a TC méretében ilyen napi 2500-7000 usert lehetne behozni. Nem foglalkoztunk ezzel, mert mindig volt valamilyen fájdalmasabb pattanás a seggünkön, amivel foglalkozni kellett.
A TV meg az internet között van egy sajátos interakció. 2018-ban, amikor Hiro bemutatkozott az RTL Klub műsorában, az egy nagy esemény volt, hogy az interneten nagyra nőtt YouTube celeb már a tévében van. Régebben pláne így volt, ha bármit bemondott a TV, ami az interneten indult, akkor felbolydult az internet népe. A tévés, videós tartalomnak volt bármilyen keresztjátéka? Volt-e bármilyen interakció, szinergia a két felületen élő tartalmak között?
Köszönöm, hogy rákérdeztél az interaktív szinergiáinkra. Szerintem a Totalcar húsz éve alatt semmit sem basztunk el következetesebben és jobban, mint ezt a lehetőséget. Tehát a valóságban totálisan függetlenül létezett egymás mellett a tévéműsor és az online, kölcsönösen kizárólag közvetlenül csak egymás kárára voltak, amennyiben mi szarabbul csináltuk az online munkánkat, meg a tévéműsort is, mert mindegyikből elvett a másik.
Szerintem a Totalcar húsz éve alatt semmit sem basztunk el következetesebben és jobban, mint ezt a lehetőséget. Tehát a valóságban totálisan függetlenül létezett egymás mellett a tévéműsor és az online, kölcsönösen kizárólag közvetlenül csak egymás kárára voltak, amennyiben mi szarabbul csináltuk az online munkánkat, meg a tévéműsort is, mert mindegyikből elvett a másik.
Mindazokat a dolgokat, amik menőn tudtak volna ténylegesen interaktálni egymással, különböző okokból nem tudtuk megcsinálni. Vagy azért, mert éppen valami sürgős megszülnivalónk volt tévéműsorban, vagy azért, mert mivel nem saját gyártású volt a TV-műsor, nagyrészt ez volt ennek a kerékkötője. Mivel nem mi gyártottuk a tévéműsort és semmiképpen sem a miénk volt a tévécsatorna, ezért a TV csatornák minimum egy picit, de adott esetben nagyon ellenérdekeltek voltak abban, hogy mi aktívan húzzuk a TV-műsor segítségével az online-t és ennek párhuzamosan az ellenkezője is kicsit igaz lett. Hogy amellett, hogy nagy nehezen meg tudtuk védeni a TV2-vel szemben, hogy igenis adja oda azt a kurva adást, és hadd tehessük fel az internetre – miközben ez nagyon nem magától értetődő a corporate gondolkodásban –, ha azt ő kifizette és a saját költségén létrejött, akkor azt miért lehessen megnézni a Totalcaron ingyen? Azt, hogy ezek egymásra tudjanak ügyesen épülni, részben ezek miatt az okok miatt soha nem sikerült megoldani, aztán apránként az is kialakult, ami nagyon érdekes és még most is tart, hogy minden előzetes feltevésünkkel ellentétben eléggé különböző a tévénéző és az online fogyasztó ember még mindig. A Totalcar-fogyasztóknak talán a nagyobb számossága szerint a TC az egy tévéműsor. Sőt megkockáztatom, hogy a legnagyobb részének talán még egy TV2-es tévéműsor, ahhoz képest, hogy már tizenakárhány éve nincs a TV2-n, és még azoknak a fejében is sok esetben így van, akik ténylegesen nézik is máshol. Azóta voltunk a Dokun meg a Viasaton is. Azok az emberek, akik a tévében követik, sok esetben olvasók is, de ők nagyon nagy részben tévénézők, és az online fogyasztóink nagyon nagy részben nem TV-nézők. Nem csak a TC TV-műsorát tekintve, hanem úgy általánosságban, a tévénézésre vonatkoztatva. Ilyen szempontból sem triviális, hogy ez hogyan épül fel, vagy hogyan működik jól együtt. Idén elkezdtünk csinálni egy Totalarc című spin off-szerűséget, amiben nem klasszikus autós tesztek vannak, hanem embereket túrtunk ki, és inkább portréfilmek valamennyi autózással, hogy fogyasztható legyen. A Totalarcnak az eredeti koncepciója úgy néz ki, hogy az első néhány epizódjához szerettük volna mi összerakni a szereplőket. Az volt a koncepció, hogy egyrészt rakosgatunk ki menetközben teasereket meg behind the scenes-eket, amik arról szólnak, hogy ezt csináljuk ezzel az emberrel és minden ilyen egyben felhívás lett volna arra, hogy ha te ismersz ilyet, mert a szomszédodban van a Tibi bácsi, aki egy Opel Asconába épített sugárhajtóművet, mert korábban repülőgépszerelő volt, akkor szólj nekünk és mi elmegyünk Tibi bácsihoz. Ezt egyszerűen nem bírtuk megcsinálni, mert nem úgy épül fel a produkció. A TV mire szól, már kurva késő, akkor már hiába kérdezzük meg, mert úgyse tudunk elmenni másokhoz… végül nem is kérdezzük meg, hogy ne legyen az, hogy megkérdezzük, de nem megyünk el. A vége az, hogy utólag leadogatjuk az adásokat, fogalom nélkül fölrakjuk a YouTube-ra meg kirakjuk a TC-re, és akkor így középszar anyagokként mennek. Lényegesebben szarabbul megy a tévéműsor, mint az eleve a YouTube-ra gyártott tartalom azzal együtt, hogy mindenki által elismerten vizuális minőségében, szerkesztettségében nagyon sok szempontból elvileg egy sokkal jobb termék, de a YouTube-ra nem jobb termék.
Ha valamennyire könnyít a lelkeden, a magyarországi tévécsatornák tradicionálisan nem tudtak mit kezdeni az internettel évtizedekig.
Se kiköpni se lenyelni nem tudták, igen, de közben meg az a kurva vicces, hogy az én munkámban meg hatványozottan tudtunk az internettel mit csinálni, mert relatíve értünk hozzá, és tudunk jól működő tartalmakat gyártani a TC-vel. Azt is tudjuk két éve, hogy a YouTube-on is kurva jól működő tartalmat is tudunk csinálni, csak nem az a tartalom működik jól a YouTube-on ami a tévében. Néhány héttel ezelőtt elkezdtem egy saját sorozatot a YouTube-on a saját a törpe csatornámon, amit nem használtam 10 éve semmire. Az autózás jövőjéről hírmagyarázok ilyen 10-12 perces videókban, villanyautózás és autós háttérügyi szakértek Karotta Közlöny néven. Már 4-5 adás van kint, és most már a második olyan van, ami 100 ezer fölé megy a YouTube-on, úgy, hogy kurva hangsúlyosan semmilyen TC-s felületen nem bukkan fel, nem beszélek róla, nem rakom ki a TC-re nem osztottuk ki a TC semmijére, hanem csak a saját, 4 ezer fő által látogatott YouTube-csatornámra tettem ki, és ezt az egészet a YouTube algoritmusa csinálja vele. Oda kurva jól működik, hogy a csajommal vesszük fel a lakásomban egy fényképezőgéppel, és úgy vágjuk meg, hogy a csajom a Davinci Resolve-ot tutorialokból tanulgatta meg közben, hogy vajon hogyan kell csinálni. Ehhez képest az ugyanebben az időszakban feltöltött, több milliós költségvetéssel megcsinált, egyébként kibaszott menő, akár messzire utazással keletkezett TV-műsor epizódnak a TC eleve 100-valahányezer követős YouTube csatornájára fölrakott és az Index-címlapon és a Totalcar-címlapon megnyomott TV-műsor epizódja meg fut 45 ezret. Tök máshogy működik a kettő.
Az autózás jövőjéről hírmagyarázok ilyen 10-12 perces videókban, villanyautózás és autós háttérügyi szakértek Karotta Közlöny néven. Már 4-5 adás van kint, és most már a második olyan van, ami 100 ezer fölé megy a YouTube-on, úgy, hogy kurva hangsúlyosan semmilyen TC-s felületen nem bukkan fel, nem beszélek róla, nem rakom ki a TC-re nem osztottuk ki a TC semmijére, hanem csak a saját, 4 ezer fő által látogatott YouTube-csatornámra tettem ki, és ezt az egészet a YouTube algoritmusa csinálja vele. Oda kurva jól működik, hogy a csajommal vesszük fel a lakásomban egy fényképezőgéppel, és úgy vágjuk meg, hogy a csajom a Davinci Resolve-ot tutorialokból tanulgatta meg közben, hogy vajon hogyan kell csinálni. Ehhez képest az ugyanebben az időszakban feltöltött, több milliós költségvetéssel megcsinált, egyébként kibaszott menő, akár messzire utazással keletkezett TV-műsor epizódnak a TC eleve 100-valahányezer követős YouTube csatornájára fölrakott és az Index-címlapon és a Totalcar-címlapon megnyomott TV-műsor epizódja meg fut 45 ezret. Tök máshogy működik a kettő.
Beszéljünk az Indexről. 2017-től vagy újra Totalcar ügyvezető és 2010-től 2017-ig voltál az Index kreatívigazgatója. Jól sejtem, hogy ez a pozíció akkor született meg?
2007-ben, amikor elmentem a TC-től, akkor alakult az Index Indexvideo nevű új leánykája, ami arról szólt, hogy szerettük volna összefogni ezt az internetes videózás dolgot, és ennek akart lenni egy szerkesztőségi tartalmi lába is. Engem arra kért fel az akkori Index-menedzsment, hogy vezessem azt az Indexvideo Zrt nevű céget, aminek az egyik feladata a saját tartalomgyártás, a másik pedig egy nagy magyar videómegosztó fejlesztése és üzemeltetése volt. 2007-től 2010-ig az Indexvideo Zrt-t vezettem. Utána, 2010-2017 között voltam kreatívigazgató a cégcsoportnál, ami valójában inkább amolyan Head of Digital lenne egy klasszikus multis bullshit-linkedinen. Nem kreatív voltam, hanem internetügyi igazgatója a csoportnak, a dizájnerek és a fejlesztés termékspecifikus részei tartoztak hozzám, nem a tartalom.
Visszatérve 2007-be és az Indexvideóra, az volt az új céggel a cél, hogy mi magunk csináljunk, illetve szervezzünk tartalmat, másrészt üzemeltessük az ehhez szükséges magyar infrastruktúrát, amit Videobomb néven vásárolt egy nagyon elbaszott akvizíció során az Index a Miskolczy Csabától, isten nyugosztalja. Halottakról vagy jót, vagy semmit jegyében nem mondanék többet, tényleg nem szeretnék rossz dolgokat mondani róla, talán annyi belefér, ha azt mondom, hogy egyetlenegy másik olyan rossz hangulatú partnerség sem volt az én felnőtt életem során, mint a vele való. Ők fejlesztették a Videobombot, ami egy ilyen szegény ember vidéki YouTube-klónja volt, és egy olyan konstrukcióban vette meg az Index, amelyben a fejlesztését nem tudtuk mi átvenni, hanem tőlük kellett még nagyon hosszú időn át megrendelni, amitől egyáltalán használható tudott lenni fokozatosan. Ebből lett az Indavideo. Ő az összes elképzelhető módon visszaélt ezzel a szerződéses pozíciójával, ami részben összefüggött azzal, hogy nem tudtuk időben gatyába rázni a terméket, olyannak, amilyennek szerettük volna. Ami mindenen lassított egy csomót, másrészt az történt, hogy 2007 volt, és véletlenül néhány hónapon belül összeomlott a világgazdaság, ami azt jelentette, hogy az eredeti tulajdonosi szándék nagyon megváltozott. Volt egy roadmapünk, hova szeretnénk eljutni, mit akarunk, és hogy ez mennyibe kerül, és nemhogy azt a méretgazdaságossági szintet nem értük el, ahol az egésznek értelme kezdett volna lenni, hanem volt olyan évünk, amikor a megbeszélt finanszírozási terveknek a 13 százaléka érkezett meg végül. Tehát praktikusan egy ilyen „ne haljunk éhen” dolog lett, és ebből nőtt ki az Indexvideó, ami szerintem tartalmilag elképesztően menő dolgokat csinált, főleg a kor színvonalát figyelembe véve, kurva tehetséges csávók csinálták, amiben nekem praktikusan semmi érdemem sincs. A céget vezettem, nagyjából az volt az én érdemem hogy tudtak fizetést hazavinni, meg egy-két személyi természetű dolog, de mindenki a saját zsenialitásából csinált kurva jó műsorokat.
Mindannyian tisztában vagyunk ezzel a nagyon furcsa, szupernaturális, misztikus dologgal, hogy más tartalmak működnek az interneten és mások a TV-ben. Amikor az Indexvideós tartalmak készültek, mindannyian láttatok tévés meg online tartalmakat is. Mik voltak azok a fő ökölszabályok, amelyek mentén eldöntöttétek, hogy milyen videókat akartok csinálni? Például hogy a tipikus tévés snittek, bevágások ne legyenek bennük, de mi legyen bennük helyettük? Mik voltak azok akár írott vagy íratlan szabályok, amik meghatározták azt, hogy milyen típusú tartalmat állítsatok elő?
Nekem nem áll nagyon jól az, hogy ha erről szónokolok, mert olyan színben tünteti föl a dolgokat, mintha ezek részben az általam kitalált fasza dolgok lennének. Ez tényleg egy ilyen műhely természetű dolog volt, amiben ezek fokozatosan alakultak ki, apránként. Mindenkinek voltak ezzel kapcsolatosan szenvedélyesen hangoztatott elvei, azoknak az embereknek is, akik egyébként is ügyesek voltak és kurva jó videókat csináltak, de voltak olyan emberek is, akiknek nagyon szenvedélyesen hangoztatott elveik voltak, de egyébként nem tettek hozzá igazán sokat a szervezethez. De azt nagyjából el lehet mondani, hogy az egyik szempont az volt, hogy ne csináljunk olyan dolgokat, amiket csak azért csinálunk, mert meg kell tölteni az adásidőt, ami ugye a TV-nél egy szempont. Hogy ne legyenek dolgok feleslegesen hosszúak, pláne hogy akkor a sávszélességgel gazdálkodás azért még egy sokkal komolyabban veendő dolog volt. Vagy fontos szempont volt, hogy ténylegesen dokumentarista jelleggel rá lehessen nézni olyan dolgokra, vagy meg lehessen mutatni dolgokat, amiket a tévé nem csinál. A 2006-os tüntetések környékén keletkezett egy csomó anyag, amiben annyira benne volt az újságíró maga az események a sűrűjében – praktikusan mindennapi gondjaink voltak azzal, hogy hogyan pótoljuk a megsemmisített eszközöket, amiket kirúgtak a kezéből, ami például beázott, mert leköpték –, hogy az ezáltal keletkezett anyagokban át lehetett élni az eseményket. Az volt a szempont, hogy olyan videókat csináljunk, ahol annak a ténynek, hogy ezt videón keresztül látod, és nem betűkben, jelentősége van. Ami akkor nagyon egyértelműen extra szopatását jelentette a nézőnek.
A 2006-os tüntetések környékén keletkezett egy csomó anyag, amiben annyira benne volt az újságíró maga az események a sűrűjében – praktikusan mindennapi gondjaink voltak azzal, hogy hogyan pótoljuk a megsemmisített eszközöket, amiket kirúgtak a kezéből, ami például beázott, mert leköpték –, hogy az ezáltal keletkezett anyagokban át lehetett élni az eseményket. Az volt a szempont, hogy olyan videókat csináljunk, ahol annak a ténynek, hogy ezt videón keresztül látod, és nem betűkben, jelentősége van. Ami akkor nagyon egyértelműen extra szopatását jelentette a nézőnek.
Nem azt jelentette, mint most, hogy egyébként is néz mindenki videót, és kurva jó, és örülnek is, sőt van, aki nem is akar olvasni, és akkor örül, hogy megnézheti videón. Hanem pont az ellenkezője, csak azt jelentette, hogy extrát kérünk tőle, hogy töltse le, szopjon vele, elveszítünk csomó embert, mert nincs hangkártyája, és a munkahelyén nem lehet, de hogy azért nézze meg mégis, mert érdemben mást ad, azon keresztül, hogy ezt mozgóképen látta. Ezzel párhuzamosan nyilván nem éltünk olyan értelemben vissza ezzel, hogy nem használtunk kamu vágóképeket, mint amikor cégek logóit nézegeted, amiközben valaki elmondja a híreket, ilyen jellegű anyagokat nem csináltunk.
Hírtartalmakat nem állítottatok elő?
Olyankor állítottunk elő hírtartalmat, ha oda el lehetett menni, és azt meg lehetett jól mutatni. Például a vörösiszap katasztrófáról azt megcsinálni, hogy jó napot kívánok, ma 12:37 perckor kor átszakadt a gát, és ezt illusztrálni valami konzervvel, az nem a mi műfajunk. De ténylegesen odamenni, és ténylegesen beleállni tövig a vörösiszapba, és ténylegesen beszélni azokkal az emberekkel, vagy nekiállni dolgozni, és mellette nem annyira csinálni anyagot, de segíteni embereknek átpakolni a gyereknek a plüssnyulát az egyik kocsiról a másikra, és benne lenni az egészben, az meg igen.
Inkább riportszerű anyagok voltak.
Igen, és aztán kijött ebből egy csomó csináltabb természetű műfaj, amikor a Riszpekt Házat elkezdte a TBG és a Plankó. Az inkább hírmagyarázós, vagy részben kommentár-jellegű, miközben nagyon csinált és kurvára nem az, amiben az indexvideó addig jó volt, ami inkább a doku volt műfajilag. De kibaszottul jól működött meg nagyon korszerű és klassz volt az egész. Nagyon jó érzés volt az Indexvideóban dolgozni abban a három évben, mert azt éltem meg, hogy most ugyan én nem csinálok fasza tartalmat, de egy olyan helyen dolgozom, ahonnan egyébként ilyen típusú fasza tartalmak mennek ki a magyar internetre.
Tudsz még mondani a Riszpekt Házon kívül formátumot, ami hasonlón fontos volt?
Volt, amikor elmentünk Winklerrel választási videót csinálni és lejártunk pár magyar választási helyszínt, az volt talán az egyik a nagyon kevés olyan tartalom közül, amikor mi magunk is, én is kimentem forgatni. Ez különbözött attól, mint ahogy az akkori választási műsorok működtek. Orosz Péter csinált olyan választási műsort, amikor az amerikai választások voltak 2008-ban, amiben az volt a kurva izgi, ez csak az évszámmal együtt értelmezendő, hogy élőben csináltunk. Az Indavideóba belefejlesztettük az Ustreammel, hogy lehetett élőzni. 2008-ban, ha valaki megnézi, hogy YouTube-on és a Facebookon mióta lehet, akkor ez egy tipikus esete a kor megelőzésének.
Az Indavideóba belefejlesztettük az Ustreammel, hogy lehetett élőzni. 2008-ban, ha valaki megnézi, hogy YouTube-on és a Facebookon mióta lehet, akkor ez egy tipikus esete a kor megelőzésének.
Úgy volt integrálva, hogy miközben random videót néztél az Indavideón, magán a playeren belül lehetett válaszvideót készíteni, ami lehetett egy hagyományosan feltöltött videó is, de azt is lehetett, hogy elkezdesz élőben közvetíteni valamit, ami rögtön látszik is kifelé, meg rögzül is, mint a Facebookon most, és hozzácsatolódik ahhoz az eredeti vieóhoz, amihez válaszként csináltad. Ez az egész pedig a player ablakon belülről tudott menni, tehát ha ez beágyazott tartalom volt valahol máshol, és nem az Indán találkozott vele valaki, akkor is működött.
Kevesen rendelkezhettek akkoriban olyan hardverrel, amivel ezt kellőképpen ki lehetett használni.
Ezt most már az összes laptop ki tudja használni, mert nem kell semmi hozzá, csak egy webkamera meg egy mikrofon. Csak 2008-ban ezek a tárgyak nem léteztek, ahogy az okostelefonok sem léteztek, az iPhone akkoriban kezdett kijönni, az akkori iPhone-omon még 3G se volt, tehát egy csomó ilyen dolog volt, amit utólag igazolt az élet, hogy az egy jó eszköz is tud lenni, csak túl hamar jöttünk mi akkoriban ki vele. Ahogy egyébként amivel túl hamar jöttünk még ki, és amiben rettenetes mennyiségű munka volt, az az Indavideónak egy Indavideó Film nevű szolgáltatása, amin jogtisztán lehetett filmeket nézni. Nem tudom elmondani, hány száz munkaórát öltünk bele egy céggel, amelyik részben a mi töketlenségünk során csődbe is ment, amelyik a filmjogoknak a megszerzésével és menedzselésével, és az inventorynak a menedzselésével foglalkozott volna, és amit nagyon sajnálok. Azzal kellett foglalkozni, hogy végig kellett tárgyalnom az összes magyarországi szerzői jogvédő irodát az Artisjustól kezdve a Filmjuson át és mindenkinek el kellett magyarázni az elejétől elkezdve, hogy az az egyébként jogszabályi értékű jogdíjtábla, amit ők nyilvánosságra hoznak az év elején, az mennyire – szinte elmagyarázhatatlan módon – orbitális távolságban van a létező világtól körülöttünk. Ha mi aszerint szeretnénk működni, akkor annyi pénzt kéne fizetnünk nekik, amennyi az egész cégcsoport éves bevételeinek a sokszorosát teszi ki, miközben nem keresünk rajta egy forintot sem. El kellett magyarázni, hogy működik ez a piac, hogyan működik a technológia, hogy keletkeznek a bevételek, és mindenkivel egyesével meg kellett alkudni, és mire ezen az egészen nagyjából végigmentünk, addigra éhen halt a partner, és kifutottunk az időből. Miközben mostanra három-négy év alatt eljutottunk oda, hogy az Apple-től kezdve a Netflixen át rengeteg legális streaming szolgáltató adja ezeket a tartalmakat pénzért, és egy részét az inventoryjának ingyen, és nekünk erre ott volt a kész megoldásunk, technológiástul, feltöltött filmanyagostul, mindenestül, csak megint az van, hogy nem igazán jó időzítéssel. Én ezen nem siránkozom, nyilván az összes ma még létező, ezért relatíve sikeresnek mondható cégnek – mert hiszen ha nem halt meg, akkor valamennyire sikeres volt – tele van az élete ilyenekkel, amik nem adták ki, de nem feltétlenül azért, mert rosszul csinálták.
A kreatívigazgatói pozícióban nem konkrét tartalomelőállítással foglalkoztál, hanem azzal, hogy mi van ekörül, ha úgy tetszik. Fel tudod-e idézni, hogy mi volt akkor a megbízatásod? Miért kellett ez a pozíció és mit kellett csinálni az Indexszel, hogy a tartalom jobban érvényesüljön?
2010-ben, mielőtt ez a pozi megszületett volna, praktikusan felmondtam az Indexvideónál. 2007-től 2010-ig rettenetesen elfáradtam abban, hogy nem tudtam megcsinálni azokat a dolgokat, amiket szerettem volna, mert nem olyanok voltak a körülmények. Megkeresett először a Neo FM, hogy gyártsunk neki műsort a Winklerrel, ez volt az az időszak mikor szétlopták a két nagy kerrádiót, és akkor a komenisták kerrádiójához kerültünk Winklerrel, mert kitalálta Hegyi Gyuri, aki ott főszerkesztő lett, hogy menjünk oda mi műsort csinálni a Boros-Bochkor helyett reggelente. Azt mondtuk, hogy köszönjük, de azt nem, nem kívánjuk megköveztetni magunkat. Akkor felmerült, hogy legyen délutáni drivetime show, és akkor azt elkezdtük csinálni. Ezzel párhuzamosan a UPC megkeresett minket, hogy legyünk a bérmajmaik. Amikor ez a két dolog lett egyszerre, akkor nekem vállalhatatlan lett, hogy miközben évek óta jobb körülményeket ígérek és próbálok csinálni az Indexvideónál, de nem nagyon sikerül, és most még akkor az lenne, hogy délután 3-kor minden munkanapon átmegyek az irodámból egy rádióba szónokolni, és aztán amikor a saját indexes kollégáim mennek haza éjfélkor, akkor még ott látják az óriásplakáton a fejem, hogy vásároljon tőlünk tányéros internetszolgáltatást. Ez csak simán nem volt vállalható, bementem a tulajhoz, és azt mondtam, hogy elmennék. Erre azt mondta, ne menjek el, hanem mi lenne, ha kitalálnánk nekem valami olyan pozit, amiben az én internetügyi feltalálékonyságomat tudjuk cégcsoportszinten hasznosítani. Mondtam, hogy jó, amiben egyrészt benne van az, hogy a Spédernek nem könnyű azt mondani, hogy nem, mert egy markáns, hm, vélemény…
Véleményvezér.
Igen, mondhatjuk így is… Hagyományosan régen véleménycserének hívtuk azt a fajta eszmecserét, amit én ott végeztem, melynek a lényege az, hogy te bementél a saját véleményeddel, és kijöttél az övével. Itt is részben valami hasonló dologra került sor, de az is benne volt, hogy én ezt kurvára szeretem. Nem véletlenül alakult úgy az élet, hogy mindenhol, ahol dolgoztam, ott valamit csináltunk a technológiával. Az, hogy amit csináltunk működött-e vagy sem, az már más lapra tartozik, de nem bírtam ki, hogy ne buzuljak hozzá magához a termékhez, és nyilván tökre érdekelt. Ez a feladatkör, a „mit csináljunk az internettel, hogy a termékeink jobban működjenek rajta”, ez így egyszerűen nem létezett, mert ez nem egy összerakott vállalat volt ilyen értelemben soha, hanem egy organikusan alakuló, mindig inkább egy messze alulmenedzselt, relatíve demokratikusan, de legalábbis kaotikusan működő kiadványhalmaz.
Ez a feladatkör, a „mit csináljunk az internettel, hogy a termékeink jobban működjenek rajta”, ez így egyszerűen nem létezett, mert ez nem egy összerakott vállalat volt ilyen értelemben soha, hanem egy organikusan alakuló, mindig inkább egy messze alulmenedzselt, relatíve demokratikusan, de legalábbis kaotikusan működő kiadványhalmaz.
Az én megbízatásaim onnan keletkeztek először, hogy próbáljam meg kitalálni, hogy egymáshoz képest ezek a kiadványok mit tudnak csinálni, és az Indexen való megjelenésükkel mi az ördög lehet, az Indexszel magával mi az ördög legyen, beleértve azt is, hogy legyen appja vagy sem, vagy hogy beengedjük-e egyáltalán a Facebookot a like/share-gombok formájában, vagy ne. Őrületes, késhegyre menő vitákat lehetett az Uj Péterrel folytatni erről a kérdésről.
Te nyomtad le Uj Pétert ebben az ügyben személyesen?
Én nem akarom ilyen egyszemélyileg magamra húzni, mert ez nyilván egy sokkal bonyolultabb dolog, de én képviseltem a boardban, mármint nem csak konkrétan a boardban, hanem azok között az emberek között, akik egyébként a cégcsoport döntéshozatali szintjén vannak, hogy igenis bazdmeg, ezt ki kell raknunk. Leveleztünk erről, hogy én ismerem az összes érvét, amelyik közül mindegyikben igaza van, tehát az összes dologban, amit állított azzal kapcsolatban, hogy a Facebook hogyan geci, és azzal kapcsolatban is, hogy hogyan internetellenes az amit csinálnak, azon túlmenően hogy hogyan lesz ez sérelmes a piacnak – mindenben betű szerint igaza volt. Amivel kapcsolatosan az én egyetlen ellenérvem az volt, ami ma is tulajdonképpen csak annyi, hogy ez mind tökre igaz, de hogy ellentartani akarni ennek a folyamatnak, az olyan, mint egy szál parittyás maquisard-nak lenni Franciaországban a német megszállókkal szemben. Kibaszott dicsőséges, de hogy úgy halunk meg, hogy ráadásul érdemben nem tudtunk a történelem folyásán változtatni semmit… Ehhez képest az Index sorsára nézve rossz döntés nem megpróbálni az összes lehetséges pozitív hozadékát beenni a Facebook-integrációnak addig, ameddig végül mind kurvára megszívjuk.
Hányban volt ez a vita? Rögtön a megérkezésed után?
Nem függött össze a pozimmal, hogy ezekben a kérdésekben megnyilvánultam-e vagy nem, vagy hogy dumáltunk-e ezekről a dolgokról.
Mikor tette ki az Index a like gombokat?
Amikortól lehet like gombot kirakni, ahhoz adjunk hozzá fél évet, nem emlékszem.
Akkor hamar eldőlt ez a dolog.
Nem nagyon hamar dőlt el a dolog, szerintem a magyar kiadványok közül inkább a vége felé került ki, de végül eldőlt. Az én pozim két dologgal párhuzamosan erősödött meg. Nem tudom, ki mennyire emlékszik, de az Index nagyon súlyosan nézett ki, mert mindvégig fejlődött és egyre több dolgot kellett a címlapjának elviselni, és rettenetesen zajos volt. Volt rajta hirdetési hasáb, kurva sok felé mindenféle dolog, és a cikkoldal maga is úgy nézett ki, hogy volt egy 450 px széles szövegtörzs, aminek a két oldalán volt két semmire nem használható sáv irreleváns szeméttel, körülbelül senki által nem kattintott linkekkel feltöltve. Azt kezdeményeztem a sales felé, hogy próbáljunk meg ezen tisztítani, mert kurva kellemetlen a termék, és keresztültolni azt, hogy kettő hasábos legyen az Index cikkoldala. Vezessünk be egy új hirdetési formátumot, ami legyen sokkal nagyobb, mint bármi a magyar interneten addig volt, mert olyan esze van a magyar hirdetőnek, hogy akkor hiszi el, hogy jó felülete van, ha nagy, cserébe nyomjuk le a torkukon, hogy egy darab van. Indokoljuk meg, hogy miért éri meg azt az egyet kurva drágán megvenni ahelyett, hogy megvette volna a töredék áron hónapokra az oldalsó picike valamelyikeket, és higgyük el, hogy ezen keresztül kevesebb zaj lesz. Azon keresztül mindenkinek jobb lesz, jobban fog működni az újság, relevánsabb és kevesebb ajánlófelület lesz saját belső tartalmaknak, de azok jobban fognak működni, mint az eddigi szemét. A hirdetések igenis jobban fognak performálni, hiába van darabra sokkal kevesebb, és végül a piac is szeretni fogja, továbbá lehet úgy illusztrálni a cikkeket, hogy az illusztrációk relatív látható méretűek lesznek, mert annyival szélesebb lesz a szövegtörzs. Ez nem volt egy nagyon könnyű ügy, mert Péter például a keskeny szövegtörzset szerette, mert úgy kényelmes olvasni, ha nincs túl sok karakter egy sorban, de aztán ez a dolog végül megvalósult. Azóta van a roadblock elnevezésű 640*360-as hirdetési formátum, ami a magyar interneten is most már tök általános. Meg igazából a világ internetén is tök általános, persze nem azért, mert mindenki tőlünk másolta le. Ezek a dolgok úgy működnek, hogy valaki egyszer elkezdi csinálni, és azzal egyidőben a világnak másik tizenhét pontján is gondolkodnak az emberek ugyanazokon a problémákon, és sok esetben hasonló megoldásaik lesznek. Ez egy klasszikus 16×9 képarányú felület volt, pont azért, hogy könnyen lehessen rá portolni például videót. Ha már megszopatjuk a piacot, hogy egy non-sztenderd dologgal bejövünk, akkor legalább a formátuma legyen olyan, hogy könnyen lehet portolni rá a hirdetések nagy részét. Ennek a kommunikációjával, indoklásával, terveivel volt először sok dolgom, hogy ezt behoztam (mármint nem csak a hirdetést magát, hanem a letisztított, kéthasábosított cikkoldalt, a kevés de drága hirdetéssel). A következő az lett, amikor a mobilapp első verzióján dolgoztam, és akkor igazából az volt a nagy dolog, amikor fölállt a szerkesztőségnek egy nagyon jelentős része, és elment 444-et csinálni, ahova én nem mentem velük.
Volt ilyen opció?
Volt. Egyrészt nekem a két legjobb barátom a 444-nek a két legfontosabb menedzsere (Uj Péter nem menedzser), a Kardos Gábor volt az esküvői tanúm, a Fenyő Balázs pedig a legjobb barátom, mármint mindketten a legjobb barátaim, csak nem lehet őket sorrendbe rakni, úgyhogy viszonylag magától értetődő is lett volna ezen az alapon, hogy én menjek velük, és én három okból nem mentem. A legnagyobb része gyávaság, a másik része az az, hogy én nagyon sok szállal kötődtem ide, nekem a megélhetésemnek a relatíve alternatív csatornái is mind ugyanide kötöttek. A tévéműsoros munkám, amiből életben maradok, ha megszűnik a Totalcar, vagy ha az Index-feltalálással nem tudok többé foglalkozni, akkor a B-terv, aminek segítségével étkezem, az is az itteni tulajdonos kezében volt, mert a TC mindenestől az övé, a brand maga is. És ezért úgy értelmeztem, hogy aránytalanul nagy kockázatot vállalok, mert nem tudom visszaszerezni azt, amit ezzel elengedek, ha valamiért mégis kellene. Plusz azért is, mert ahhoz, hogy mindezeket az éhhalál szintjén ellensúlyozni tudja az új hely, ahhoz egyszerűen túl drága lettem volna, és annyit nem tudtam volna adni nekik, mint amennyibe kerül az, hogy se tévézni nem tudok, se szenior internetfeltalálni nem tudok, és egy újságírói fizetésből nem tudtam volna megélni. Végül úgy döntöttem, hogy nem megyek, és ezzel párhuzamosan az lett, hogy itt maradtam abban az időszakban, amikor az Indexnek a menedzsmentje is nagyon meggyengült, hiszen ők nagyon fontos menedzserei voltak az Indexnek, és a szerkesztőség pedig nagyon sokak által végzetesnek vélt csapást szenvedett el, mert ugye a legmeghatározóbb emberek álltak fel, két körben. Dudás lett az új főszerkesztő, aki elkezdte, illetve először a Mészáros Zsófi átmenetileg, csak aztán ő szintén elment. Első körben, amikor Zsófi lett az új főszerkesztő akkor én azt vetettem föl, hogy csináljunk egy drasztikusan másmilyen módon működő Indexet. Az volt a lényege, hogy az Index címlap fölé egy layerben nyíltak meg a cikkek, amit nem csinált előtte itt senki sem, és a világban sem nagyon volt rá példa akkoriban. Mégpedig azért, mert nehéz úgy megcsinálni, hogy ne legyen kurva irritáló, és nehéz megmondani, hogy mi értelme van, de a látszattal ellentétben ez egy nagyon-nagyon alaposan végiggondolt, és nagyon messziről jövő ügy volt, ami valójában nem is az Indexből keletkezett eredetileg.
Hanem abból, hogy az volt az egyik nagy problémája a csoportnak, hogy a miénk volt az egyik legnagyobb magyar site, a blog.hu, és soha egy büdös forintot nem lehetett rajta keresni, semennyit, és úgy volt, hogy meg fogunk halni éhen. Nagyon nehéz üzletileg megindokolni, hogy hiába ülsz rajta a legnagyobb forgalmú magyar site-on, ha egyszerűen lehetetlen monetizálni bárhogyan. Végiggondoltam, miért nem lehet. Az egyik része az volt, hogy a civil tartalom melletti megjelenésnek a rizikóját kevesen vállalják, a másik, hogy nem lehet kivinni ezeket a termékeket egyesével a piacra technikailag. Mert hiába van egy blognak, amikor frissen kimegy, 7-8-10 ezer olvasója, vagy ha az Index blogketrecébe kiemelődik, akkor akár több tízezer, de ez egy olyan termék, amire nem lehet hirdetési szerződést kötni. Egyszerűen annyira kicsi a végszám a végén, hogy arra nem tudsz kitermelni egy sales-költséget, nem tudod odaadni az értékesítő munkaidejéből azt a tizennyolc órát, amit pöcsöl azzal, hogy elmagyarázza a hirdetőnek, hogy leszerződik, bekéri a kreatívot, kirakja. Ráadásul ahány blog, annyiféleképpen nézett ki, hiszen kiválaszthattad a sablonodat, aztán rommá gányoltad a html-jét, ahogy szeretted volna. Azon gondolkodtam eredetileg, hogyan tudnánk megcsinálni azt, hogy ezek a monetizációs akadályok elháruljanak, és ennek az egyik triviális megoldása az az volt, hogy valamilyen módon bulk értékesíthetővé kell tudni tenni ezt a tartalmat.
Amihez egyrészt kellett egy minőségi szelekció, mert úgy még bulkban sem lehet eladni, ha a vöröshajú lányok nagyajaknéző blogja mellett nem akar hirdetni adott esetben a T, tehát kell egy ilyen típusú szűrő. Össze kell tudni fogni alá egy nagyobb merítésben, hogy lehessen napi százezres nagyságrendben vásárolni adview-t és page impressiont és usert, és ne tizenkettesével kelljen. De ezzel az volt a baj, hogy nem lehetett volna még mindig kiszolgálni, mert egyszerűen a sablonokban nem volt sztenderd hirdetési hely, és logikailag se tudott sztenderd hirdetés hely lenni bennük, hiszen annyi féle sablon volt praktikusan, ahány blog, mert bárki azt csinált vele, amit akart. Oktrojáltan végigtolni a sok tízezer aktív blogon és a sok ezer vagy nagyon sok száz olyanon, ami releváns méretű és professzionalitású, hogy váltson sablont és layoutot, azért, hogy bele tudjuk rakni a hirdetéseinket, az kommunikációs szempontból is nonszensz.
Oktrojáltan végigtolni a sok tízezer aktív blogon és a sok ezer vagy nagyon sok száz olyanon, ami releváns méretű és professzionalitású, hogy váltson sablont és layoutot, azért, hogy bele tudjuk rakni a hirdetéseinket, az kommunikációs szempontból is nonszensz.
Nem lehet megcsinálni, és akkor erre jött az, hogy ebből úgy tudunk kijönni, hogy praktikusan gyártunk egy readert a saját blogjaink fölé, ami sztenderdizált formában, mint ahogy egy RSS olvasó, úgy jeleníti meg a tartalmat. Mivel ez egy sztenderd layoutban jelenik meg, ezért a sztenderd layoutba bele tudjuk szerkeszteni azokat a nagy, sztenderd hirdetési felületeket, zajmentesen azt az egyet vagy kettőt, amit oda tudunk rakni. Ehhez meg kellett csinálni ezt, el kellett tudni magyarázni, hogy miért nem szopatjuk meg ezzel a bloggert. Meg kellett csinálni azt, hogy olyan szempontból korrekt legyen, hogy tudtuk, hogy a piac ettől kurva ideges lesz, hogy be tudjuk bizonyítani, hogy ezzel nem csalunk page impressiont, és ugyanúgy csak a bloggerhez és csak a bloggerhez fog számítani, hogy nem számít kétfelé. Hogy úgy tudjuk kialakítani, hogy a bloggernek fontos összes szempont érvényesüljön, az ő forgalma, az ő saját Facebook doboza vagy kommentjei legyenek elérhetőek ugyanúgy, mint eddig. Tehát ne legyen kiforgatva a tartalomból, és hogy azt tudjuk mondani, hogy eleve csak az fogja tudni látni ezt az egyszerűsített layoutot, aki a mi címlapunkról jön, aki magára a blogra megy, az a blog eredeti dizájnját látja. Ha azzal kezdte, hogy onnan (az index2-címlapról) jön, akkor láthatja ezt a formátumot, vagyis nem létezne egyáltalán az a user, nem lenne ott a blogon, ha nem az Index-irányából jön.
Ebből jött az, hogy egyrészt igazságosabbnak tűnt, másrészt talán felhasználói élményben is sokkal homogénebb, ha ugyanezt kiterjesztjük akkor már a saját termékünkre is. Hogy ne is mondja azt a blogger se, ha olyan kurva jó lenne ez az olvasó nézet, akkor így lehetne olvasni az Indexet is, igazából csak velünk akartok kibaszni… és akkor megcsináltuk ezt az Indexre is. Az Indexnek rákfenéje volt, amióta létezik, ha megnézed az analyticsben, hogy az emberek fűrész alakban közlekednek az oldalon, azaz megérkeznek a címlapra, megnéznek egy cikket, visszamennek a címlapra, és főleg a lassú internet és a rosszul cache-elő böngésző korában ez kurva sok felesleges szívás volt mindenkinek. Az volt az elméletem, hogy ha megcsináljuk ezt úgy, hogy amikor rákattint a felhasználó a tartalomra, akkor ebben az olvasó-nézetben kapja meg a cikket, minden szemét nélkül, úgy, hogy benne van a kép meg a szöveg, és mellette az egy vagy kettő nagy hirdetés, és kész, akkor sokkal hamarabb jut el a cikkig másodpercben kifejezve. Ráadásul, ha bárhol mellékattint a cikknek, vagy az x-re a sarokban, akkor ez eltűnik, ott van alatta a címlap egyből, nem kell kivárni, míg visszajön. Ezen keresztül leszedünk annyi olyat, amit ma frictiönnek hívnak a felhasználói élményben, ami bőven kompenzálni fogja azt, hogy ez az egész egyébként egy fura dolog.
A hardcore usereinket, akik minden változtatást szenvedélyesen gyűlölnek, megnyugtatjuk azzal, hogy azok úgyse egyesével kattintva-becsukva olvassák az Indexet, hanem végigmennek a címlapon, és új tabokban feldobálják a cikkeket, amiket el fognak olvasni, és az új tabok nem az egyszerűsített reader-nézetben nyílnak meg, hanem pont ugyanúgy mint addig, így a régi userek nem is találkoznak a layeres olvasással mint módszerrel. A kevésbé hardcore felhasználók viszont egy sokkal gyorsabban működő, jobban olvasható, kisebb adatforgalmú olvasásmódot kapnak, sokkal kevesebb vizuális zajjal. Ennek az lett a vége, hogy megcsináltuk ezt, egy rettenetes outrage keletkezett a magyar ilyen internetszervi illetőkben, hogy ez micsoda egy borzalmas, vállalhatatlan szar. Lehúztunk másfél-két évet a rettenetesen bicegő újsággal, a legfontosabb belső körökben tizenhárom, aztán húsz emberrel megreccsentett szerkesztőséggel, hogy egyetlen pillanatig sem látszott a számokon. És ez azért volt, mert az összes másodlagos mutatójában, a time on site, a pages per visit, az egy felhasználóra eső elfogyasztott tartalom bármilyen metrika szerint vizsgálva annyira felment, annyira könnyű lett olvasni a lapot, hogy nagyrészt ellentételezte a szerkesztőség átmeneti meggyengülését. Plusz el lehetett kezdeni értékesíteni a blogos tartalmat. Akkor indult az Index2, ami szintén ugyanígy ennek a pojektnek támogatására lett. Végül ezt az olvasónézetet, vagy layeres nézetet bő két év után (miközben rosszul nézett ki, és nagyon sok szempontból barkácsolt volt, de az eredményeit tekintve fantasztikusan működött) végül el kellett engednünk, mert egyszerűen nem tudtuk kiterjeszteni a többi site-ra technológiai okokból, és nem akartuk következetlenül félbehagyni. Azután jött az az Index-redesign folyamat, amiből az az Index lett, ami most is van. Azzal nagyon sok dolgom volt, plusz nagyon sok másik kiadványnak hasonló ilyenjét reménytelen most elmesélni. Akkor jöttem el, mikor azzal párhuzamosan, hogy a Spédert elkezdte ledarálni a kormányzat, első körben a figyelme, második körben pedig a pénze és a kedve, mindene fogyott el abból, hogy részben ezzel foglalkozzon, részben pedig, hogy áldozzon arra a fejlesztésre, ami igazából hozzám tartozott. Így elkezdtek kiürülni a munkanapjaim, és megkeseredni ezzel párhuzamosan, így visszakértem magam ahhoz a területhez, amit Spédertől és tulajdonostól és mindentől függetlenül lehetett csinálni, plusz egyébként szeretem, és úgy láttam, hogy szerencsés esetben tudnának ott engem használni. Így lettem másodjára is a Totalcar ügyvezetője.
Az interjút Tófalvy Tamás készítette, 2019. július 19-én.
A helyszín az Index podcast-stúdiója volt.
A kurzívval szedett részek az interjúalany későbbi hozzáfűzései.
0
0
0