„Nekem nem alakult ki olyan meggyőződésem, hogy mi lenne az internet helyes használata, milyen a szent internet, ami egy nagyon hip dolog, ahol csak a vagányok nyomják az okosságot. Korán találkoztam a nem-elit használatával is és ez maradandó hatással volt rám” – vallja Kitzinger Dávid, a Neumann-ház egykori ügyvezetője. A magyar internet és digitális archívumok korai korszakát ügynökségnél és az államigazgatásban is formáló szakember a MODEM-nek azt is elmondta, miért érezte deszantosnak magát, van-e helye Szálasi beszédeinek egy nemzeti audiovizuális archívumban, és hogy a NAVÁ-ban miért volt benne a Rambo.
Mikor kezdtél el internetezni, mi volt az, amit először csináltál az interneten és milyen benyomást tett rád?
Erre nagyjából mindenkinek az a válasza azok közül, akik annyi idősek, mint én. Először, azt hiszem 1994-ben, a gimnáziumban, valamilyen szervezett módon jártunk az interneten és az nem volt különösebben izgalmas. A következő találkozás ’95-ben az egyetemen volt. ELTE Szociológiai Intézet a Pollack Mihály téren, egy leharcolt palota, ott volt a tükörterem (a volt bálterem) szépen lelinóleumozva, és mellette egy nagyon pici gépterem, a társasági élet egyik középpontja, a másik a kávéautomata volt. Két gép, Lynx-böngésző, zöld monitor, iszonyú lassú. Nem volt még grafikus felület, csak ilyen gateway-eken keresztül tudtunk navigálni. Arra emlékszem, hogy izgalmas volt, vicceket néztünk és elég hamar elkezdtünk egyetemi oldalakat nézni, és ott volt nekünk a Replika floppy-melléklete, ami egy elég menő társadalomtudományi folyóiratnak számított. Replika e-rovat, azt hiszem ez volt a címe, Fokasz Nikosz szerkesztette, aztán 2000 körül már Vajda Gábor (Anarki), utána én. Adatbázisokat és linkgyüjteményeket tettek közzé, lehetett turkálni benne, tehát a hülyéskedés mellett ment a szakmázás is.
a hülyéskedés mellett ment a szakmázás is
Olyan élmény volt, mint amikor először voltam anyámmal az újpesti lakótelepi gyerekkönyvtárban, hogy egyszer csak ott hirtelen minden volt. Olyan volt, mit mondjak, mint másnak a búcsú. Hogy ott minden okosság megvan, azt se tudod, hogy hova menj. Aztán egyre inkább elkezdtük célzottabban használni.
Angol vagy magyar nyelvű tartalmak voltak inkább?
Angol nyelvűek voltak főleg. Nagyon szegényesnek tűnt akkor a magyar nyelvű tartalom. Nem írtam bulletin boardokba, ez az egész valahogy kimaradt, a HIX-ezés meg ezek.
18-19 éves voltál ekkor. Emlékszel-e arra, hogy internetes tartalmat mikor kezdtél fogyasztani? Internettót olvastál-e például?
Persze, ami kevés volt, azt olvastuk. Az életem nagy részét abban a pár évben ott töltöttem a Pollack Mihály téren, mindenki ott lógott, ha kellett, ha nem. Volt az Ethnic and Minorities Studies nevű szakirány, amit Csepeli (György) csinált az Örkénnyel (Antal). Összegyűjtöttek mindenféle érdekes embert, szerintem alig volt olyan újságíró, aki egy kicsit ne járt volna oda, és azok elég gyorsan bele is keveredtek az online újságírásba.
Most jön a feketeleves: emlékszel-e a nevekre, hogy kik voltak ott?
Spirk József, Sisso (Artner Szilvia), szerintem Bodoky (Tamás) is járt oda egy keveset. Ez volt a geng. Meg akik rádióztak, Barna Era, Rácz Zsuzsa és mások, akik a hagyományos médiában már befutottnak számítottak. Izgalmas hely volt. Elég definiálatlan, tág volt akkoriban a szociológia, minden belefért, és ezért mindent kóstolgattunk. Somlai János, tényleg, a Jáni is járt.
Ebből a körből, az egyetemi élményektől hogyan jutottál el oda, hogy online témákban viszonylag korán, már 2000 körül kutatóként és az üzleti életben is jelen vagy? Hogyan vált világossá számodra – ha jól sejtem, már a kilencvenes években –, hogy az internet kutatási témaként és munkaterületként is fontos lehet számodra?
Ehhez az kellett, hogy a fogyasztásban ne merüljek el annyira, ne szippantson be a szájkarate meg az okoskodás a fórumokon. Talán harmadéves voltam, amikor írtam a Csepelihez egy dolgozatot a távolság megváltozott fogalmáról, arról szólt, hogyan szűkül össze a világ, és lehet kapcsolatba lépni másokkal. Ezután kezdtünk el jóban lenni. Jártak barátaim filozófia szakra és Nyíri Kristóf Az internet filozófiája vagy valami hasonló címmel tartott egy kurzust, ahol aztán felbukkantak mindenféle lézengő ritterek, mint Bodó Balázs, ott ismertem meg a narancssárga főkertes dzsekijében. És csodálkoznék, ha Vályi (Gábor) nem jött volna el néha. Ez egy olyan hely volt, ahol mindenféle irodalmat kellett olvasni egy nett filozófus úrral, aki elég korán rácsodálkozott arra, hogy milyen új kérdéseket vet fel az internet. Aztán elment WAP és a mobilkommunikáció irányába. Erre volt piac. Még Dessewfy Tibor foglalkozott ilyen dolgokkal, ő volt az, aki elcibált minket előadásokra vagy megbeszélésekre Z. Karvalics Lászlóval, aki akkor már gondolkozott azon, hogy kéne egy kutatóközpontot csinálni, és abból lett talán egy évvel később az Információs Társadalom- és Trendkutató Központ, az ITTK. Ez elég izgalmas dolognak tűnt. Ott voltam az alapításnál, de nem mentem oda dolgozni kutatónak, mert éppen más dolgokkal foglalkoztam.
Harmadéves korom végén, ’98 lehetett, amikor Z. Karvalics kiközvetített a Magyar Teleház Szövetségnek egy kutatásra, arról szólt, hogy a teleházakat hogyan használják vidéken? Milyen funkciókat vesznek igénybe, mit csinálnak, akik odajárnak? Le kellett interjúzni 25-30 teleházat Baranyában, Tolnában. Nem volt még jogosítványom, sárga busszal bejártam ezt a vidéket, furcsa helyekre jutottam el. Zsákfaluba, ahonnan mindenkit kitelepítettek és a lelkészasszony próbált társadalmi életet szervezni és annak éppen a teleház volt a legjobb eszköze. Vagy a könyvtáros csinált könyvtárfélét. Nagyon különböző modellek voltak, ebből látszott, hogy ez egy olyan technológia, ami energetizálni tud embereket és közösségeket és új funkciókat. Próbáltak életet lehelni ezekbe a falvakba, de mindenki a maga módján csinálta, ahogy tudta kötni a saját világához. Volt olyan teleház, amelyik inkább gyerekmegőrző volt, volt amelyik munkakereső vagy oktatási hely. Elég jó tapasztalat volt arról, hogy van itt egy eszköz, amit mindenki a saját képére formál. Nekem nem alakult ki olyan meggyőződésem, hogy mi lenne az internet helyes használata, milyen a szent internet, ami egy nagyon hip dolog, ahol csak a vagányok nyomják az okosságot. Korán találkoztam a nem-elit használatával is és ez maradandó hatással volt rám.
Nekem nem alakult ki olyan meggyőződésem, hogy mi lenne az internet helyes használata, milyen a szent internet, ami egy nagyon hip dolog, ahol csak a vagányok nyomják az okosságot. Korán találkoztam a nem-elit használatával is és ez maradandó hatással volt rám.
’98-99 környékén volt ez. A teleházak, ha még léteznek egyáltalán, ma már nem az internethasználat központjai. Fel tudod idézni, hogy miről szólt nagyjából akkor egy teleház? Internetkapcsolattal ellátott intézmény, számítógépekkel egy közösségi térben, és gondolom volt valaki, akit megbíztak azzal, hogy az oda betévedőt orientálja?
Franchise-szerű szabályzat volt arról, hogyan, mire, milyen módon lehet használni a gépeket. Elég laza volt, mindenki úgy használta, ahogy akarta. Ha a gyerekek a kinti cigizés helyett bent játszottak, akkor teljesítette a küldetését, vagy ha a munkanélküliek a kocsma helyett a teleházba jártak dumálni annak apropóján, hogy megnézik a meccs eredményét, a buszmenetrendet, az állásközvetítő hirdetéseit, akkor így működött.
Emlékszel arra, hogy ennek a kutatásnak mik voltak a főbb tanulságai, eredményei? Mit láttak a kutatók, hogyan használták az emberek, mi történt velük, mi nem történt velük azokban a közösségekben, ahol voltak ilyenek?
Rémlik, hogy írtam róla egy kutatási jelentést, de sokkal jobban megmaradt bennem az a lelkésznő, aki félkézzel befőzött, a másik kezében volt egy gyerek, néha meg felvette a telefont és eligazította a falu ügyeit, mint az, hogy mi volt a nagy tanulság. Laza network volt, gépeket szereztek, kapcsolatokat, amiből egy csomó dolog kinőtt. Az e-Magyarország Program például, az állam által támogatott verziója. Későbbi generációja a Nyírő (András)-féle WiFi Falu Program, az volt talán az utolsó hulláma ennek a törekvésnek, hogy csináljanak közösségeket az internet segítségével. Nagyon sokféleképpen lehet használni, és aki felvállalja egy településen ezt, az meghatározza a stílust is. Ha az önkormányzat üzemeltette, akkor az mindig vonalasabb volt egy kicsit, kötöttebb és szabályozottabb. Ha önkormányzathoz tartozó intézmény, mondjuk egy könyvtár vagy egy művelődési ház, akkor már sokkal lazább volt, funkcionálisabb. Ezeken a helyeken viszonylag kevés közösségi program van, volt, hogy informális videotékaként működött, virtuális vetítőteremként. Minél inkább alulról jövő kezdeményezés volt, annál jobban működött a hely.
Csak azért kérdezem, mert a WiFi-falu például, amit te is említettél, egy olyan hitre épült, amely gyakori volt az ezredfordulón, hogy a technológia eljuttatása a szegényebb néprétegekhez felemeli őket. Aztán kiderült, hogy nem, mert ez sokkal bonyolultabb folyamat, hiszen emberből vagyunk mindannyian és arra használunk egy-egy új technológiát, amit egyébként is csinálunk hétköznapjainkban. A WiFi-faluról sok év után nyilvánvalóvá vált, hogy kudarc volt abban az értelemben, hogy nem érte el a társadalmi mobilitást serkentő hatását. Ami mondasz, az részben összecseng ezzel.
Azon múlt minden, hogy milyen guide-juk volt, hogyan vezették az embereket. A könyvtárosok fontos szereplők voltak, a helyi közösségekben többnyire ők a guide-ok az információ tengerében. Ez régen papír volt, az Alapítvány című trilógiában pedig már adatbázisokban igazítanak el. Kudarc lett volna? Attól függ, mi volt a feltevés. Az, hogy több GDP-t termelnek az emberek, ha van WiFi a faluban? Létezik ez a nagy csalódás, ezer éve. A szabadidő egy modern találmány és azok a progresszív értelmiségiek, akik harcoltak ezért, nagyon elképedtek, amikor azzal szembesültek, hogy az emberek nem arra használják a szabadidejüket, hogy felemeljék, emancipálják magukat, hanem mindenféle másra. Ebből következett a csalódás a társadalmi reformokban, ami ma már picit megmosolyogtató, de mi is ismételjük ezeket. Talán emlékszel te is arra, hogy volt az a mondás, úgy viccelődtek, hogy „na, megjöttek a sulinetesek…” Hogy milyen volt a Sulinet előtti és a Sulinet utáni internet, amikor egyszerre beözönlött iszonyú sok suhanc ebbe a térbe. És nagyjából tudni lehetett, hogy mikor jöttek a sulinetesek és mit csináltak. Szerintem ma már visszasírjuk a sulinetest, az ideges, magányos nyugdíjasok körében, akiről Hanula Zsolt írt egy szuper cikket az Indexen. Amikor eladta magát nyugdíjasnak és megmutatta, hogyan kapta meg az ezoterikus buborékot, aztán mellé a politikát. Az egész egy felfokozott várakozás volt. Mindenki azt gondolta, ha millióból lehet választani, akkor az emberek millióból fognak választani és legalább a sötétség sem lesz olyan homogén, hanem a szürke sok árnyalata.
Az online újságírókkal kapcsolatban visszatérő dolog volt, hogy amikor elkezdtek dolgozni az interneten, akkor a barátaiknak nagyon körülményes körmondatokban kellett elmondaniuk, hogy hol dolgoznak és pontosan mit csinálnak. Amikor te elkezdtél dolgozni az internettel, nem újságíróként ugyan, hanem részben az internetet kutató szociológusként, részben ügynökségeknél, neked mennyire volt bonyolult megmagyarázni, hogy mi a munkád? Értette a környezeted, hogy mit csinálsz?
A családomból felhívtak néha, hogy nem működik valami a számítógépükön, mondjam el, hogy mit kell csinálni. Ha ott vagyok, megcsinálom, de telefonon elmagyarázni, ennél kevés dolog idegesít jobban. Nehéz volt elmondani, mi ez, de aztán megértették. Persze lehet, hogy én is buborékban éltem, mert csak a családból is tudok példát, hogy nem annyira vágták, hogy mi az, amivel foglalkozom. Médiaszociológiával foglalkoztam, és a rokonoknak annyi elég volt, hogy ez szociológia, megmagyarázod, hogy miért élünk rosszul.
Amikor kint voltál Skóciában, Stirlingben…
Egy jó kis Erasmus-ösztöndíjjal.
Gondolom, ott is volt internet. Van-e emléked arról, hogy az ottani egyetemen elérhető digitális infrastruktúra, és a tartalmak milyenek voltak?
Ott találkoztam először ilyen igazán színes hülyeségekkel, amik az égvilágon semmire nem jók, csak kipróbálták, hogy a HTML mit tud. Ma is megvan, a címe: superbad.com. Inkább egy műalkotás, sokkal inkább hasonlít a C3-as projektekre, csak valahogy áthidalta azt, hogy ez szép is volt. De az igazi kultúrsokkot nem ez a vonal, az internet gazdagsága okozta, hanem a 48 oldalas napilapok, amik a campuson féláron kaphatók voltak, hogy legyenek olvasók. Ők sem sejthették, hogy ez sem lesz elég, de én is iszonyú sok papírújságot is olvastam Stirlingben. A gépterem hatszor akkora volt. Lehet, hogy már előtte is láttam meztelen nőt interneten, de azt hiszem, ésszerű időn belül ott jött le.
Talán Simó György említette még ezt nekünk, hogy kockánként töltődtek be ezek a tartalmak.
Igen, de valójában nem ezzel foglalkoztunk. Ott inkább klasszikus médiaügyekkel foglalkoztam. Ott jött a szakdolgozati téma, a morális pánik, aztán az internet tapasztalata nem is tudott az elmélethez hozzáadni. Nem a gépteremben töltöttem az időt, hanem ott is inkább a könyvtárban.
Ebből a szakdolgozatból lett a Replika-cikk a morális pánik elméletéről?
Ebből lett a cikk, és ezután lettem a szerkesztője is a lapnak, ami iszonyú izgalmas dolog volt. Akkor Lafferton Emese történész volt a főszerkesztő, megörökölte a Hadastól (Miklós), aki később visszavette. Amikor visszavette, az E-rovatot még egy darabig szerkesztettem. Ennek a rovatnak volt a szerkesztője Anarki, vagyis Vajda Gábor, aki később indexes lett, majd 444-es, ő csinálja a Qubitot. De ez valahogy nem volt elég nekünk, negyedévenként hoztunk össze egy új Replika-számot, vagy volt, hogy félévente, a pénztől függően. Keveset találkoztunk és sűrűbb interakcióra volt igényünk, meg időnk is volt. És akkor Anarkival, meg Sebők Marcellel, Simon Évával, Banyó Péterrel megcsináltuk a Kontextus.hu kulturális portált, programajánló, interjú, mindenféle volt benne. Éva utána a TASZ-ban dolgozott, Banyó Péter a CEU Történelem Tanszékén Sebők Marcival, és ő csinálta utána a Pagony Kiadót a feleségével. Csináltunk egy hobbiszájtot, ahol kitanultuk, hogyan lehet egyáltalán egy ilyet csinálni. Nem sokat törődtünk azzal, hogy mennyien olvassák, hogy kaserolják-e a dolgot, hanem mindenki csak gyakorolt rajta. Akkoriban hagyta ott szerintem az Anarki a HVG-t, a HVG Online-t rakták össze egy társasággal.
Tudsz mondani a Kontextushoz évszámot?
2000-ben indult el, szép retro barna volt. Varga Vince tervezte, aki az egyik első elektronikus zenei honlapot, a chesnov.hu-t indította, és DJ Haze néven is lehet ismerni. Akkor már együtt dolgoztunk a Kirowskiban Vincével.
Nem is gondoltatok arra, hogy bizniszt csináljatok ebből? Hobbiprojekt volt mindvégig?
Igen, mindenki azt csinálta, ami éppen érdekelte. Voltak benne interjúk, esszék, viták, egészen kulturált viták. Az álnév mögött mindenki vagánykodott, de azért nagyjából lehetett tudni, hogy ki kicsoda.
Klasszikus fórumkeretek között, ahol topicokat lehetett indítani és azok alatt folyt a vita?
Igen. Filozófiai, társadalomtudományi témákban is, egész érdekes társaság alakult ki ott. Azt hiszem, akkor halt be, amikor én elmentem a minisztériumba dolgozni, a többiek meg elindították a Literát. A Sebők Marci erre tette át a hangsúlyt, Éva meg a jogvédelemre. A Kirowskis dolog meg úgy volt, hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem…
Honnak tudtad, hogy pont ezt akartam kérdezni?
Már utaltál rá korábban. Akkor már írtam pár dolgot, alapvetően médiaszociológiával foglalkoztam, tanítottam is filmszociológiát, kultúraszociológiát, ilyesmiket. Eléggé élveztem, tengernyi időm volt meg energiám. Nem is tudom honnan. Közben elvégeztem a CEU-t, politikatudományt tanultam, ott is nagyon sok emberrel összebarátkoztam. Ott volt még ilyen gyermeki könyvtárélményem, amikor online adatbázisokra előfizetett a CEU. Skóciában láttam először JStore-t. Hát az cukorka volt, az az élmény, hogy minden van.
Skóciában láttam először JStore-t. Hát az cukorka volt, az az élmény, hogy minden van.
Akkoriban még sehol nem volt a Library Genesis. Skóciában is fontos volt, hogy a könyvtár szabadpolcos, nem az, hogy kinézem a katalógusból a címet és kikérem, majd fél nap alatt lehozzák és akkor jövök rá, hogy mi ez az egész. Emlékszem, akkor még a tanárom, Wessely Anna írt egy e-mailt, ha már ott vagyok és megyek Edinburghba, akkor ott a könyvtárba jár az a folyóirat, amiben megjelent az a cikk ’92-ben, azt fénymásoljam már le és küldjem el neki. Mindenki csinált akkoriban ilyen szívességeket, hogy megszerzett így cikkeket, amelyek máshogy nem voltak elérhetők. A hetvenes években lehetett ilyen a lemez, megszerezni lemezeket, aztán átmásolni.
A másik klasszikus módszer emlékeim szerint az volt, hogy írtál a szerzőnek, aki megtisztelve érezte magát, hogy Kelet-Európából érdeklődnek iránta és elküldte neked hard copyban.
Kiváncsi vagyok, hogy ez ma még működik-e?
Leginkább hülyének nézik az embert, hogy miért nem megy fel egy shadow library-ra és tölti le onnan.
Tehát írtam és tanítottam, és az egyik barátomon keresztül ismertem a Kovács Zolit. Néha beszélgettünk, a barátnője nagyon jó barátom volt. Akkoriban még volt idő arra is, hogy sokáig dumáljunk éjszakánként. Elolvasta a szakdolgozatomat, és felhívott, hogy ez szerinte baromira érdekes és pont ilyen emberre van szüksége, mert építenek egy céget Kerti Gézával. Nem is hívták ügynökségnek, csak azt mondták, hogy csinálunk weblapokat meg egyéb online projekteket, és kéne valaki, aki tud analitikusan gondolkodni erről. Hogy itt még nincs meg az a doboz, amiben gondolkodni kéne, ezért szeretnének összehozni sok érdekes embert. Ezen nagyon csodálkoztam, mert azt már lehetett tudni, hogy ez egy nagyon menő dolog. Azok a haverjaim, akik tudtak fejleszteni, azok röhögtek, hogy mit keresek én ott? Az nem nekem való, hanem mondjuk nekik. Volt bennük egy kicsit irigység is, mert ez azért ilyen elit dolog volt. Elég erős társaság volt Gulyás Liluval, Pawlowszky Tamással, Novák Péterrel, Kelemen Csabával.
Valamilyen CEU-s vizsgára készültem éjszaka, amikor felhívott és mondtam, hogy jó, akkor majd beszélgessünk. Éppen nagyon elegem lett az elméletből, a tudományból, a nagyon lassú visszacsatolási ciklusokból. Hogy nem volt olyan közeg, amiben pörögni tudtam volna, hogy éjszakába nyúló vitákban egymás gondolatain csiszolódjunk. Biztos nem véletlen volt, hogy nem mentem az ITTK-ba vagy hasonló helyre dolgozni. Ja, még az egyetemen volt egy fontos dolog: Máth András online kutatás szemináriuma, amit még a GfK-ban tartott, Újlipótvárosban volt az office és oda kellett kimenni. Módszertanból én soha nem voltam nagyon jó, mondjuk úgy, de iszonyúan érdekelt, hogyan közelítik meg a dolgot. András is akkor tanulta ezt az egészet, de ő azért egy elég okos ember. Át tudta alakítani a hagyományos tudást, végiggondolva az újat, illetve hagyott minket is közösen gondolkodni és talán kapott is valamit. Szegről-végről ebből lett az NRC, oda a Klenovszkival (János) jártunk ki, meg még a Pintér Robesz is rendszeresen látogatta ezeket a szemináriumokat. Ő se a matematika részében volt jó azért, de innovatívan gondolkodott és ez beszippantotta. De nyilván Klenó lett a legkomolyabb ebből az egészből. Visszatérve, eléggé elegem volt az elméletből, az oktatásból és akkor jött ez az életszagú, Kirowskis felkérés, szexi iroda, jófej emberek, talán tizennegyediknek mentem oda. A Pannonia utcában volt, a Phönix-házban. Az a környék volt a Szílicium-völgy Budapesten, mert ott volt normális internet a BIX közelében.
Emlékszel, hogy milyen cégek voltak még ezen a környéken?
A Phönix-ház egy óriási háztömb, ott volt legalább három-négy cég. Ott volt a korszak nagybetűs magyar internetcége a Telnet. Simon Évával kábé egy hét eltéréssel kezdtünk, beraktak minket egy irodába, hogy akkor mi leszünk a fura pókok.
…beraktak minket egy irodába, hogy akkor mi leszünk a fura pókok.
Nem tudom, hogy lehet-e ilyet ma, valószínűleg nem, de abból, hogy a Géza és a Csaba építészek voltak, meg hogy nem volt ez még egy szakma. Nem az volt, hogy médiaügynökség, és akkor ügynökségi tapasztalattal keresnek embert. Ott összeszedtek sokféle érdekes embert. Varga Vincét például, aki tervezte nekünk a Kontextust is, régóta Tilos-rádiózott, ő csinálta a chesnov.hu-t, az egy nagyon korai techno és party site volt, aztán hagyta tönkremenni, ő azon tanulta meg a szakmát.
Sok projekt akkoriban úgy indult, hogy emberek összejöttek nagyon különböző hátterekkel és belevágtak, de aztán így-úgy többnyire mindegyik elindult a professzionalizálódás útján. Emlékszel arra, hogy volt-e ilyen folyamat, és hogy az miben nyilvánult meg? Gondolok itt a vezetői kultúrára, vállalati-szervezeti dolgokra, konkrét munkafolyamatokra, bizniszmodellre, mindenre, amire asszociálsz arról, hogy a kezdeti kaotikus dologból az üzleti racionalitás által vezérelt, professzionálisabb irányba mozdult el a magyar internetes szféra.
Szerintem ez a Kovács Zoli dolga volt, hogy ezeket behozza, a Gulyás Lilu meg a Novák Péter picit üzletszerűbben csinálták a dolgokat. Az elején mindent lehetett. Nekem például az volt a dolgom, hogy white papereket írjak. Ez lehet, hogy már megint van, csak sokkal nagyobb cégeknél létezik. 2000-ben csinált a Szonda egy kutatást, az volt a neve, hogy iBasic , az volt az első nagy országos online kutatás, amit arra használtunk, hogy abból csináltunk ajánlatokat. Amikor tender volt, akkor megmondjuk, hogy tudjuk, kihez beszélsz, azok ezt csinálják, ennyi idősek, ilyen dolgokat olvasnak és akkor ebből készítettem elemzéseket. Ezek között voltak átfogóbbak is, amit a saját magunk kaserolására csináltunk, hogy mi mennyi mindent tudunk az internetezőkről. A Kirowski egy jó döntéssel, mások előtt beszállt ebbe, így előbb megkaptuk az adatokat.
A Szalmaszál Alapítvány honlapját a Kerti csinálta, szerintem még kézzel, ami a legmenőbb hajléktalanos-alapítványos honlap volt. Úgy nézett ki, ahogy semmi nem nézett ki még akkor. Egészen klassz volt. Jobb, mint a NAV mostani oldala, vagy a többi magyar büro-oldal, és még funkcionális is volt, egyszerű. És ahogy jöttek be az egyre nagyobb ügyfelek, mondjuk a Telekom meg Renault vagy a Vezess.hu, kezdtek úgy megrendelni tőlünk, mint egy reklámügynökségtől. Az elvárások alakították, a pénz már nem a honlapépítésből volt, hanem a kampányokból. Lett kampánytervezés, ezeket csinálta Novák Péter és a Salusinszky Tamás, aki később a Port.hu-nál dolgozott, és a horvátországi Portot csinálta, most is valami ilyesmin dolgozik. Az volt az elvárás, hogy itt egy brief, és az alapján mi megmondjuk, hogy ez menjen vagy az menjen? Elkezdett ügynökségként működni az egész és elkezdtek olyan embereket felvenni, akiknek ilyen tapasztalatuk volt, de még mindig elég erős volt az IT-függése. Aztán belenyomta a piac abba, hogy legyen kampány, rohadt olcsó legyen és egyre inkább tudták, hogy mit akarnak látni. Amikor tucatmeló volt, akkor az volt a mondás: nem kell sokat agyalni, drop shadow, futófény, menni fog, kajálni fogják! Egy darabig röhög rajta az ember, csíkbanner, imádták felpimpelni. Az összes ilyen marketinges lány azt kérdezte, hogy ez a kutatás akkor reprezentatív? Nem, én találtam ki.
Kevesebb lett az érdekes meló vagy mondhatjuk úgyis, hogy az ügynökségnek lett érdekes. Elég hamar leléptem, alig két évet voltam ott, és jöttek a többiek is, akikre nem volt ehhez már szükség, a helyükre jöttek szuper ügynökségi emberek.
Emlékszel rá, hogy mennyibe került akkor egy kampány? És arra, hogy a te fizetésed milyennek számított?
Én emlékszem, de vajon elévült-e már? Ki volt ez okosítva, szerintem nettó 200 ezer volt, ami elég soknak számított 2000-ben. Többet kerestem, mint a szüleim, simán. Ez nagyon klassz volt, de nem volt vége este a munkának, sokat éjszakáztunk bent. Mindig az volt, hogy a különböző funkciókat gondozó emberekkel a nap végére meg kellett egyezni. Volt a grafikai szempont, elment anyázásig, volt az IT-szempont, elment anyázásig. A projektmenedzser, akit egy idő után már accountnak hívtak, igyekezett elsimítani a dolgokat, de közülük is volt, aki anyázással szállt bele a dologba.
Mindig az volt, hogy a különböző funkciókat gondozó emberekkel a nap végére meg kellett egyezni. Volt a grafikai szempont, elment anyázásig, volt az IT-szempont, elment anyázásig. A projektmenedzser, akit egy idő után már accountnak hívtak, igyekezett elsimítani a dolgokat, de közülük is volt, aki anyázással szállt bele a dologba.
De nem volt semmi személyes ebben, én mindig röhögtem ezen. Ők voltak felelősök azért, hogy a megfejtést vigyék, ezt mindenki szívesen lerázta magáról, mint kutya a vizet, hogy nem neki kell teljesítenie a végén. Ezt soha nem vettem komolyan. Volt a sétálós jópofa, az acsarkodó, az agresszív, volt, aki mindent el tudott intézni, de soha nem emelte fel a hangját, senkivel nem keménykedett. Ruppert Pétert ismered? Egy darabig a Mérővel dolgozott, csináltak valami céget, aztán kiment Bostonba és ott metrikázik.
Ez az, amiben a Karafiáth (Szekfű) Balázs is benne volt, a mémes cég, a Darwin’s Evolution Marketing?
Tényleg, Darwin, olyan is volt, de ez nem az. Azt hiszem ezt már Barabási-Albert Lászlóval alapították.
Ott voltál 2000-ben huszonnégy évesen egy nagyon menő ügynökségnél. Miért léptél le?
Kezdtem picit beszűkülni, nem akartam ilyen reklámügynökséges fiú lenni. Aztán a mai eszemmel már lehet, hogy szeretnék. Nem akartam lekötni magam, fiatal voltam, ki akartam próbálni még sok mindent. Volt egy félbehagyott doktorim, ez a helyzet életemben többször visszatért, és azt gondoltam, hogy nagyon egy vágányra fogok kerülni. Sok váltást motivált az életemben, hogy ne legyek kiszolgáltatott egy területnek vagy valakinek, aki egy területen megszabja az irányt. Hogy legyen mindig szabadságom választani. Az nem merült fel, hogy ott valaki beszűkített volna, a legjobbfej főnökeim voltak, sokat lehetett velük dumálni. Tizenharmadik voltam amikor beléptem, és a száztizenharmadik, amikor kiléptem, egy nagy gyár lett.
Tizenharmadik voltam amikor beléptem, és a száztizenharmadik, amikor kiléptem, egy nagy gyár lett.
Visszatért a közös cigizés, a nagy röhögések, ami nekem nagyon hiányzott az akadémiai szektorból. Hogy miért nem cigiznek meg röhögnek eleget az emberek? Mert nincsenek sokan egyszerre egy helyen, hanem általában szét vannak szórva. Nagy váltás volt, nyeltem is utána az éhkoppot. Lehet, hogy nem is volt olyan szuper ötlet, de úgy éreztem, hogy ez is egy rendes szakmává kezd válni és abban nekem nem lehet annyira izgalmas dolgokat csinálni. Elsőre nagyon élveztem, amikor fillérekért intranetet terveztünk a Westel 900-nak, egymillió forint volt, azt hiszem. Akkor már 150 ezer forint volt a napidíjam, dolgoztam rajta egy hetet és egy napot írtak be ezekhez, mert a presztízst magasan kellett tartani, el kellett végezni a munkát és jóban kellett lenni azokkal az emberekkel a Westelnél, akik megmondják, hogy mi van, mert ők döntik el a kampányt. Rám bízták, jó is volt, egy dolgot tanultam meg ott: nagy cégnél sokan járnak értekezletre, az idő ott nem tényező. Bizonyos emberek kétszer ebédeltek, fél 12-kor nyitott a kantin és 3-kor zárt, belefért két kaja közte.
Én azt hittem, hogy a piac iszonyú hatékony kiválasztó, ezt tanultam. Azt gondolja az ember, hogy az akadémiai szektorhoz képest hatékonyabban működik. Valamennyire igen, de hát azért a túrót! Ott is történnek olyan dolgok, amiket igazságtalannak fogtam fel. De sikerült megtanulni ott, hogy mi az a tanácsadás. Nem az van, hogy hinti az okosságot az ember, mint a diákjainak az egyetemen és akkor utána abból szemezgetnek, meg be is szólnak persze ahogy kell, van vita is, hanem fel kell mérni, hogy mit akar valaki hallani, ahhoz képest, hogyan akarsz te is valami méltó dolgot adni, hogy ne égő legyen. Hiába akar drop shadow-t, futófényt, egy kicsit mozduljunk el attól és még férjen bele a büdzsébe. Hogy boldogabb legyen, és a végén higgye azt, hogy ő találta ki az egészet. Ezt a fajta rugalmasságot tanultam ott, de volt egy pont, amikor azt éreztem, hogy nem akarok olyan professzionális lenni ebben, mert nem olyan izgi. Belevetettem hát magam újra az akadémiai életbe, amitől duplán rosszul lettem.
Sőt, aztán az államigazgatásba. 2002-ben volt ez, amikor megalakult az Informatikai és Hírközlési Minisztérium?
Igen, júniusban.
Ahhoz hogyan kapcsolódtál, hogy találtál oda?
Csepeli Györgyön keresztül, aki a tanárom volt az egyetemen, szociálpszichológia professzor. Az első találkozásunkkor még nem tanított, csak vizsgáztatott, akkor kidobott szigorlatról. Kérdezett valami olyat, ami nem volt benne az irodalomjegyzékben…
Most igazságot tehetünk.
Mi már ezt megbeszéltük. Mondta, hogy nagyon sajnálja, akkor is ismerni kell ezt a könyvet, az nem úgy van. Aztán tényleg összebarátkoztunk, nagyon inspiráló figura. Mondta, hogy lesz ez informatikai minisztérium és ő lesz ott a politikai államtitkár és akar magának egy stábot, ahol normális emberek vannak, akik izgalmas dolgokat csinálnak. Gyakorlatilag egy szemináriumot épített, mondjuk úgy, hogy kabinetet, egy színes társaságot azon az alapon, hogy ki az érdekes, kivel vitatkozik szívesen, ki az, aki be tud hozni új szempontokat.
El tudod mondani, hogy kik voltak a csapatban? Azt tudom, hogy a miniszter Kovács Kálmán volt…
Az egy másik stáb volt. Kiegyensúlyozásként volt a matematikus és a szociológus, és közigazgatási államtitkárként a jogász. Az egyik kicsit balra húzott, ilyen koalíciós billegés volt, a Csepeli meg mondta, hogy ez őt csak úgy érdekli, hogy ha megkutatjuk, megcsináljuk, kitaláljuk. Dolgoztunk nála kábé öten. Akivel közvetlenül dolgoztam, az Simon Dávid volt, módszertannal foglalkozik, egyetemen tanít, nagyon penge ebben az egészben. Sokáig csinálta, még a Gazdasági Minisztériumban is dolgozott, meg amikor már az se volt, akkor az SZDSZ parlamenti frakció mellett. Reszkető Petra, aki a Budapest Közpolitikai Intézetnek az egyik alapítója. Ők megcsinálták, ami akartak, Várady Balázzsal közpolitikai kérdéseket kutatnak meg. 90%-ban nemzetközi piacra dolgoznak, közgázos-rajkos társaság, amelyik csinált egy tök profi céget. Volt benne még egy régi évfolyamtársam, László Móni. Ő még mielőtt ilyen iszonyú népszerűvé vált volna, kezdett personal branding dolgokkal foglalkozni, amit kitanult a politikában. Volt a minisztériumban is branding-ügyekben tanácsadó. Adták a kilincset egymásnak ott, sok embert onnan ismerek. Én is elég nyitott voltam, sokat dolgoztam és sokat buliztam, és valahogy ez össze is folyt. Akik izgalmasak voltak, valahogy bekerültek ebbe. Dolgoztunk a Záveczcel (Tibor), a Dessewfyvel is. Nagyon sokat tanultam Magyar Gábortól, aki a BME Telematika tanszékét vezette. Alig ismerek pár embert, aki ilyen komoly állásban megőrzi a nyitottságát és gyermeki érdeklődését. Mindenki, akinek volt valamilyen ügye ezen a környéken, hiába nem egy hagyományosan protekcionista terület, de azért igyekeztünk, hogy a gazdaságfejlesztésnek ez is a része legyen. Nyert nálunk pályázaton a Totalcar egy fogyasztóvédelmi review-os rendszerrel 2003-ban. Máig mindenki itt nézi meg, milyen használtautó értékelések vannak. Az WiW, még nem is iWiW volt, a Film.hu, a Színház.hu, A38, tehát olyanokkal is együtt dolgoztunk, akik viszonylag piaci viszonyok között működtek.
És voltak az állami intézmények, amelyek új fejőstehenet láttak a régi mániáik megvalósításához. Ez külön fejezet. Nyírőt is onnan ismerem. Mindenki, akinek volt valami fantazmagóriája, az jött és megnéztük, hogy beleillik-e a nagy képbe. Igyekeztünk egy rendes stratégiát alkotni, amit részben meg is tudtunk valósítani, részben meg nem. Ez meg a politika, ami máshogy nem hatékony. Eléggé csábító, hogy össze van lapátolva 40 milliárd forint, azt hiszem, akkor ennyi volt a költségvetés, ami rohadt nevetséges, minden máshoz képest. Ez elég kevés volt, ebből kellett hálózatfejlesztést csinálni. Volt egy nagyon erős stáb, akik a hírközlési törvény modernizációját csinálják, mert a hírközlés is ott volt. Ott dolgozott államtitkárként Pataki Dani, Bánkúti Erzsébet volt a másik államtitkár, körülötte is fiatalok voltak, az egyik volt a Kőrösi Gábor, aki most a Telenornál a kormányzati kapcsolatokért felelős vezető, a másik a regionális Google-nek volt kormányzati kapcsolati munkatársa. Aki ott épeszű maradt, igyekezett undergroundnak felfogni a szerepét. Voltak a régi hírközlési szakik, akiket lehetett tisztelni. Tudták, hogyan mennek a postaminisztériumi dolgok és hogyan megy az irat, és mi voltunk a zabolátlan kölykök, akik mindig csak sietnek és gyorsan akarnak dolgokat, nem is értjük miket. „Miért nem lehet rendesen hírközlésre költeni, ahogy azt szoktuk?”
Hogyan kezeltek titeket a rendes, régi hírközlési szakemberek?
Nyilván mi is arrogánsak voltunk. Persze, odamentünk, azt mondta a helyettes államtitkár, hogy mindenhova bemehettek, mindenre rá lehet kérdezni, mögöttetek állok, tessék dolgozni és nyomni a vad ötleteket. El is hittük, hogy ez így megy. Talán az első évben volt, hogy valami maradványösszegre ki lehet írni egy digitalizálási pályázatot. Egymilliárd volt vagy 900 millió, ami akkor irdatlanul sok pénznek tűnt. Irigyelték is sokan. Az volt a legenda, hogy az önálló informatikai tárcának a költségvetése a közlekedési tárca kátyúzási alapjából jött létre, és azért ilyen rossz állapotúak az utak. Nagyon fontos egy intézményben az emlékezet, hogy miből mi lett. Egy idő után tök diszfunkcionális, de ezek mindig ilyen érdekes sztorik, hogy miért nem sikerül valami? Mert azt gondolják a Gazdasági Minisztériumban, ahova aztán visszatért ez a terület, hogy ez a kátyúzási alap…
Az utolsó titulusod az volt, hogy a tartalomfejlesztési programokért felelős miniszteri főtanácsadó. Mit takart ez a tartalomfejlesztési program? Azért kérdezem, mert stratégiákról beszéltél, különböző támogatásokról, pályázatokról is eddig, de tartalomfejlesztésről kevésbé.
Először mindenki csinált mindent. Ültünk bent párnázott ajtók mögött, rettenetes bútorok között egy gyönyörű épületben a Dob utcában. Postaminisztériumnak építették, most a NAV-é, azt hiszem. Az irodai funkciók miatt sok átalakítással leharcolt hely volt, elkopott az eredeti fénye.
A volt Origóval…
…szemben volt. Igen, az viszont egy kifejezetten ronda épület volt, de az Origo az vonzotta a csúnya épületeket. Az Intranszmas…
…Ott az Internettó volt. És egyébként az Intranszmas szép.
A maga módján. Most gyúrnak benne. Megnéztem múltkor, egy bolgár-magyar logisztikai cég volt ott, valószínűleg kémek… Tehát az elején az volt, hogy nem volt semmi, kevesen voltunk, semmire nem volt ember, voltak az átvett fickók. Az egyik zseniális pénzügyi főosztályvezető francia kockás papíron vezette a költségvetést, ami elég anakronisztikus volt egy informatikai tárcában. Kinyomtatták az e-mailt, sok ilyen furcsa dolog volt. Volt egy ilyen szövetség közöttünk, hogy nem fogunk elhülyülni és majd szólunk, ha valaki közülünk elhülyülne vagy elkurvulna, ha elvinné a hév. Ez a Csepelivel is így működött, jobbára. Azért az nehéz egy idő után, ha sok feladatod van, rohansz. De ettől működött azért ez, ameddig ment.
A legutolsó és legígéretesebb minisztériumi program, amin dolgoztam, a Jövő Háza nevű projekt volt. Az IHM megörökölte a Millenáris Parkot, hogy kezdjen valamit az Álmok álmodói című kiállítás helyszínével, a Nagycsarnokkal. Ez lett a Jövő Háza. Kerti Géza, a Kirowski alapítója volt a projekt felelőse, és egészen zseniális embereket szedett össze. Itt ismerkedtem meg Somlai-Fischer Szabolccsal, aki később Halácsy Péterrel a Prezit alapította. A Jövő Háza koncepciója a Prezi prototípusán készült. Szakál Tamás, Bodoky Tamás, Maroy Ákos, Kangyal András voltak benne a csapatban, csupa tapasztalt, lelkes ember. Iszonyúan jó társaság volt, és mindenki elhitte, hogy itt valami igazán fontosat lehet csinálni. Nem is voltunk messze attól, hogy megcsináljuk. Képzeld el, hogy volt egy pillanat, amikor Kerti Gézával és Magyar Gáborral kísértük végig Nick Negropontét, az MIT Media Lab alapítóját a Millenárison, hogy akkor itt szeretnénk egy MIT Medialab Europe-ot. Éppen akkor zuhant be a dublini irodájuk, és átvehettük volna az egész stábot, az összes projektet. Végül a miniszter sajnálta rá az évi 160 millió forintot. A Jövő Házának is hasonló állami bénázás lett a vége. Először Kerti hagyta el a projektet, aztán végül mindenki. Csináltak helyette Kitchen Budapestet, a velencei biennálé magyar pavilonját, a BME MOKK-ot és végül a Prezit. Fájdalmas, hogy hiába vannak meg a jó lehetőségek, mindig ott az állam, amelyik végül elrontja az egészet. Olyan erjedés indult meg, ami akkor is hasznos, ha végül éppen ebből a kiállításból nem lett nagy dolog. Ettől még ma újra belevágnék, mert végül nagyszerű dolgokat hozott létre ez a társaság.
Aztán jöttek a területek, amelyek nem voltak elég érdekesek a miniszternek, hírközlés meg ilyenek, nem nagyon voltak benne, hanem ott volt hagyva a bölcsészeknek, vigyék nyugodtan. Mondjuk a szociológus az olyan bölcsész, aki tud számolni és mi ilyen számolósak voltunk. A Simon Dávid kezdte el a digitális oktatási programokat. Én az információszabadsághoz köthető ügyekkel foglalkoztam, a másik pedig a digitalizálás volt, ez jött abból, hogy kultúraszociológiával foglalkoztam, érdekeltek a könyvtárak, az archívumok. Az első pályázat a Csepelire volt bízva, hogy valahogy bonyolítsa le, de nem volt rá ideje, és nekem kellett. Elég kemény feladat volt. Behúztunk mindenkit, akinek volt egy csöpp esze. Nagyon fura emberek javítottak pályázatokat, később magas pozíciókba jutott emberek segítettek. Valahogy rám ragadt ez a munka. Aztán én kezdtem el tárgyalni támogatási programokról, hogyan legyen végre digitális hosszú évek munkája után az Országos Széchényi Könyvtár katalógusa. Az volt a küldetés, hogy kipiszkáljunk tartalmakat azokból az intézményekből, akik legitimitásukat a kapuőri szerepükben látták. Talán ezzel lehet a legjobban összefoglalni ezeket az éveket meg a kihívást, ami engem foglalkoztatott, hogy valahogy kipiszkáljuk a közönségnek a cuccot, amin ültek.
Sikerült?
Részben sikerült. Előbb-utóbb elkerülhetetlen, hogy ezek a programok megvalósuljanak. Egyszerűen nincs alternatívája, de húsz évvel ezelőtt ez nagyon gyanús volt.
Kettő tágabb, konceptuális kérdésem van ezzel kapcsolatban. Te a későbbi karriered folyamán közvetlenül láthattad, hogy zajlik az archiválás a Neumann-házban, az OSZK-ban, az ORTT-ben. A külső szemlélő is láthatta, hogy bármi, ami digitális fejlesztéshez, informatikához tartozott a kormányzatban, mindig nagyon széttagolt volt, még akkor is, amikor volt ez a minisztérium nagyon rövid ideig. Állami ügynökségekben, különböző minisztériumok különböző osztályain, Kht-kban. Álnaiv a kérdés: szerinted miért alakult ez pont így az internettel, a digitális médiával, hogy ennyire széttagolt a szervezeti környezete ennek az egésznek? Miért nem sikerült soha integráltabban kezelni? Nem volt rá akarat vagy emberi-szervezeti belharcok miatt vagy valami egyéb okból?
Nem volt senki elég erős ahhoz, hogy önmaga alá húzzon egy területet és ott megvalósítsa azt, amit akar. Ez egyfelől rossz, mert széttagolt volt, másfelől meg jó, mert nem volt esélye senkinek az összes erőforrással hibázni. Ahhoz vagy nagyon jó vezetőnek vagy zseninek kell lenni, hogy tudja valaki, hogy mire van szükség az elektronikus kormányzati ügynökségben, hogy milyen legyen a digitális aláírás, és egyszerre mondja meg azt mondjuk, hogy egy helytörténeti gyűjteményben, hogy digitalizáljanak vagy fel tudja építeni ezt az egész rendszert. A kormányzati informatika vagy az államigazgatási rész mindig is stipi-stopi volt, talán az informatikai kormánybiztosságban volt együtt, de ott is volt három erős ember, akik felosztották maguk között ezt a területet. Később ez a megosztottság megmaradt. A kormányzati informatika megmaradt a miniszterelnökségnél és az összes többi az informatikai minisztériumnál. Játszódjatok, aztán meglátjuk, mi lesz belőle! Benne volt az a régi tudás, óvatosság és tapasztalat, ami a szocialista politikusokat jellemezte, hogy ha kultúráról van szó, akkor felgyullad a lámpa: sok barátunk van ott, nem szeretnénk érdekeket sérteni, és éppen ezért jobb, ha ezt valaki más csinálja, és tulajdonképpen nem is olyan kritikus dolog, hadd csinálják. Másfelől elég sokat lehet költeni ezen a területen, sehol sincs egy útfejlesztéshez képest, de mégis le lehet tenni a garast bizonyos technológiák, bizonyos szolgáltatók mellett. Nem hiszem, hogy még nagyon értették volna azt a logikát, hogy hogyan nőnek ki ilyen oligopol szolgáltatók ezen a területen, aztán idővel elkezdték. Nem volt akarat, de igazság szerint, én ezt nem láttam soha olyan nagy problémának.
Legalább a kultúra területén belül adaptív módon próbáltunk ennek nekimenni, például vannak digitalizálási programok, meg stratégiák, fogjuk össze, legyen az egésznek egy közös infrastruktúrája. Itt jött be a metaadat, ezt nyilván nem a saját ujjamból szoptam, hanem nagyon sokat segített a Szakadát István, Magyar Gábor és Knapp Gábor. Ők a NAVÁ-val foglalkoztak 2002 óta. Vagy már 1998 óta? Sehol nem voltam még, amikor már ezzel foglalkoztak, tőlük azért nagyon-nagyon sokat tanultam erről az egészről. Hogy elég, ha tudjuk, hogy miről szól az adat, akkor nagyon sokféle prezentálását tudjuk bemutatni, nem csak egyfélét. Ha a metaadat szabad, akkor mindenki fel tudja építeni a saját narratíváját, ami neki fontos. Tehát ha van egy helytörténeti gyűjteményed, akkor nem kell a műtárgyakat ellopnod, mint egy gyarmati hatalomnak Észak-Afrikából, hanem fölépítheted a hozzáférésen keresztül azt, amit saját magadról, a közösségedről el akarsz mondani. Nem mondanám, hogy ez olyan nagy melegséggel töltötte volna el azok szívét, akiknél a tartalom volt. Gyanús volt, hogy biztos a metaadaton keresztül, mint a fotóval, ellopják az ember lelkét. Körülbelül ilyen animális gondolatokkal találkoztunk döntéshozók részéről. Ez nagyon terhes volt, és egy idő után átment személyeskedésbe is. Ment az is, hogy én el akarom lopni a tartalmakat. Mit?
A nemzeti kultúrkincs felbecsülhetetlen, ez ugye a közhelyes mantra. Csak éppen senki nem tudja eladni, nem tud pénzt csinálni belőle, csak költeni tudunk rá. Akinek az államigazgatásban feladata van, annak joga van kérni valamit, ezért ezek a feladatok soha ne legyenek összevonva, a széttagoltságot is ez indokolt. Elszöszmötöltek az OSZK-ban a hungarológiai alapkönyvtár összeállításán. Szakértők leírták, hogy mi az a 3000 könyv, ami a magyarságot reprezentálja, és ha ez megvan, akkor lehet, hogy digitalizáljuk és kitesszük a netre. A Neumann Kht-hoz – ahol később dolgoztam –, tartozott a Digitális Irodalmi Akadémia nevű szuperjó program, még ’98-ban az MSZP-SZDSZ-kormány utolsó évében találta ki Török András, aki azóta a Summa Artiumot vezeti. Írtunk is vele, még a Bozókinak (András) kulturális stratégiát, az is egy jó meló volt.
Ez is fel van írva.
Tehát jól kitalálták. Amikor bekerült a Neumannhoz, az már egy olyan program volt, ami ment akkor már körülbelül tíz éve, és nem voltak kint a művek. Tehát jogot vásárolt az állam, hogy ezeket a műveket publikálja, de nem publikálta, mert szöszmötöltek rajta sokat. Kritikai kiadások készültek abból, ami már kint volt a piacon. Felesleges késedelem ez is. Felnő egy generáció vagy kikerül az iskolából tíz év alatt az, aki olvashatná azokat a cuccokat is, amik már felkerültek volna. De ezalatt ilyen-olyan szakértők, ennek-annak az emberei összeülnek havonta, hogy megbeszéljék, melyik könyvnek kell benne lennie a Magyarországot reprezentáló háromezerben. Nem kell benne lennie egynek sem, csak el kell kezdeni kiönteni az ablakon és akkor jönnek majd olyan emberek, mint a mecseknádasdi teleház vezetője, és ő majd ad egy guideline-t a saját közönségének, vagy ha van a Történelemtanárok Egyesületében valaki, aki módszertani útmutatót csinál, annak is lesz egy guideline-ja, csak legyen min végig vezetni. Mindenki bejárási utat akar mutatni és azt szépen kikövezni ahelyett, hogy mindenkinek meglenne mindene és odaadnánk az eszközöket, hogy az emberek ezekből felépítsék a saját történetüket, hagyományukat.
Mindenki bejárási utat akar mutatni és azt szépen kikövezni ahelyett, hogy mindenkinek meglenne mindene és odaadnánk az eszközöket, hogy az emberek ezekből felépítsék a saját történetüket, hagyományukat.
Szólj rám, ha túlegyszerűsítek, de ha jól látom az alapján, hogy milyen problémák merültek fel a Neumann-ház archiválási projektjei közben, akkor az egyik az, hogy legyen meg a metaadat-gyűjtemény, a másik, hogy lehetőleg ez elérhető és nyilvános legyen mindenki számára. Ez két külön buborék. Ha most kicsit előre is szaladunk, úgy tudom, egyik se valósult meg. Nincs ilyen nagy metaadat-felületünk, tárunk sem. Értelemszerűen következik egyik a másikból, hogy amink megvan, az sem hozzáférhető mindenki számára. Amikor elkezdtél dolgozni a Neumannban, 2005-ben, akkor milyen tervek voltak ezzel kapcsolatban a fejedben és milyen tervek voltak, hogy elkezdjél ezen dolgozni? Mik voltak a főbb akadályok? Vagy hogy pozitívabb módon fogalmazzunk: mik voltak az utak, a lehetőségek?
A legnagyobb akadály a szemlélet volt. Ez egy olyan hely volt, ahol ’95-ben elképzelték és kitalálták, hogy milyen lesz az Internet Háza. Tényleg egy házat akartak építeni.
Ez egy olyan hely volt, ahol ’95-ben elképzelték és kitalálták, hogy milyen lesz az Internet Háza. Tényleg egy házat akartak építeni.
Az volt a terv, hogy a főparancsnokság épületét a Várban felújítják és az lesz majd a magyar digitális kultúra háza. Oda bemennek majd az emberek, diákok, tanárok, érdeklődők, és jó minőségű számítógépeken hozzá fognak férni a tartalmakhoz helyben.
Milyen ironikus, hogy ez az az épület, ami máig nincsen helyrehozva.
Igen. Beköltözött az intézmény nem messze onnan, a Színház utca 1-3-ba, ez a Karmelita Kolostor, most a miniszterelnöki iroda van ott, gyakorlatilag az a szint, ahol a Neumann volt. Ott dolgoztunk egy darabig, amíg önkéntesen el nem költöztünk. Fura dolog volt, egy idő után elkezdett fullasztó lenni, hogy nem találkoztunk a munkahelyünkön igazi emberekkel. A Várban vannak az őslakosok, a Vár olyan, mint egy falu, ma is működik, generációk adják egymásnak a kilincset meg a házat, és vannak a turisták, akik egy esernyős embert követnek. De a közönségünkkel nem találkoztunk. Később beköltöztünk a Millenárisba, ahol azért már sokkal jobb volt. Környékbeli diákok jártak a fűre csókolózni, bulizni iskola után. Tehát ott ültünk bent, mint egy kis OSZK, a nagy OSZK-tól kicsit arrébb. Többen korábban a nagy OSZK-ban is dolgoztak. Deszantosnak éreztem magam, amikor megérkeztem tizennégy nagyon jószándékú, de kicsit régivágású könyvtáros közé.
Deszantosnak éreztem magam, amikor megérkeztem tizennégy nagyon jószándékú, de kicsit régivágású könyvtáros közé.
Boldogok se voltak igazán. Pedig csodálatos helyen dolgoztak, csodálatos dolgokkal. Nem volt túl nagy bizalom a jöttment, tejfölös szájú prodigy iránt, aki mindennel kapcsolatban megkérdezte, hogy ezt miért csináljuk, miért úgy, satöbbi. Ez a kényelmes könyvtártudományi életben nekik szerintem tragédia volt.
Vezetőként érkeztél oda. Tudtad, hova érkezel és ezzel számot vetettél?
Dolgoztunk már együtt korábban, és ismertem azt a vezetőt is, akinek lejárt a mandátuma. Ezeknek a programoknak már nem volt jó helyük egy minisztériumban. Egy minisztérium ne foglalkozzon olyan dolgokkal, mint a Nemzeti Audiovizuális Archívum, meg a Nemzeti Digitális Adattár. Gyakorlatilag fogtam azt a portfóliót, amivel én szívesen foglalkoztam és megbeszéltük a kulturális minisztériummal, hogy innentől legyen közös fenntartású az intézmény, tesz bele az informatikai tárca is pénzt, és akkor ott valósítjuk meg azokat a programokat, amiket pénzszórással már nem lehet. Szóval egyedül mentem, ott volt az irodalmi akadémia meg volt még egy könyvdigitalizálási program. Azt hiszem, évente olyan 150 könyvet digitalizáltunk.
Ez nem igazán sok.
Már akkor se tűnt igazán soknak. De mindenki elégedett volt, bejött, megreggelizett, igazi hivatali hangulat volt. 150 könyv? Fél óra alatt megcsinálja a Google-nak a lapozós scanner szolgáltatása. Olyan vad dolgokon gondolkoztunk, hogy hogyan lehetne felgyorsítani ezt a folyamatot? Na jó, de akkor miért mi csináljuk, miért nem az OSZK? Akkor az OSZK elkezdett félni attól, hogy itt lettek energiák. Elég nehezen ment az eleje. Aztán lettek saját fejlesztésű honlapok, aranyosak voltak, meg jó volt a tartalom, de előjöttek a Kirowskis reflexek, hogy ha van egy ablakod, akkor annak ne az egyharmada legyen aktív felület. Egy székelykapu volt körben, egy menü, el kellett találnod egy Jávával leprogramozott görgető sávot az egereddel, hogy egy ekkora pici ablakban el tudj olvasni egy szöveget. És próbálod ezt szépen elmondani, de nem könnyű. Rosszhíremet is keltették, és egy idő után gőgössé is válik az ember, ha ott áll egy szemlélet közte és a feladat között. Nem biztos, hogy ugyanúgy csinálnék mindent. Az irodáról még egy vicceset elmondok. Az erkély mögött, ahonnan ma mutogatják Budapestet a magasrangú kormányzati vendégeknek, volt egy szoba, ahol az informatikusok ültek. Klasszik dark fanatikusok, metálos pólókban, nem nagyon szerették ezt a nagy fényt és felszögeltek egy fekete sötétítő leplet erre a kilátásra. Belevilágít a monitorba, nem tudnak így dolgozni. És ebben van valami szép. Hogy voltak ilyen elkötelezett emberek, akiknek a kilátás egy hülyeség.
A legfontosabb a Neumann-házban nyilvánvalóan az az úgynevezett Nemzeti Audiovizuális Archívum, a NAVA volt. Az időlegesen központosított, egy kéz alá rendezett dolgok később szétmentek a szélrózsa minden irányába. A NAVA az MTVÁ-hoz került, a Digitális Adattár a leállt Filmarchívumhoz. Ezek mellett ott volt még a Közadat Program, a Filmhíradó Online, a Gramofon Online vagy az említett Digitális Irodalmi Akadémia. Hogy látod, mik voltak a célkitűzések ezen a területen és mit sikerült ezek közül elérni?
A NAVA nagyjából kész volt. A finanszírozását még az ORTT kezdte el, Körmendy-Ékes Judit. 2000-ben született meg az első tanulmány arról, hogyan kell csinálni. György Péter, Szakadát, Knapp (Gábor), és Magyar Gábor jegyezték. Az elejétől ott volt körülötte Kovács András Bálint és ő volt az, aki ezt a programot vitte. Minisztériumi program volt, és az nem volt tartható. Onnan került át ez is a Neumannba. Műszakilag meg célját tekintve nagyon szépen kitalált projekt volt. Óriási ellenszélben. Amikor létrejött a NAVA, akkor mindenki mondta, hogy hát ezt ő is csinálja, sőt, készen is van. Miért nem nekik adják a pénzt? Az Országos Széchényi Könyvtár Történeti Interjúk Tárában az első meeting után rohantak haza és felvették VHS-re timecode-olva a híradókat. Az ORTT-ben is voltak felvételek, ott ellenőrzési céllal. De nem volt benne az az óriási munka, amit beletettek Kovács András Bálint és a munkatársai. Sok sértettség volt ebből, hogy hova kerüljön, hova ne kerüljön, hogyan valósuljon meg. Amikor megvalósult, az az érzése volt a társaságnak, hogy most már amíg világ a világ, ez lesz, innentől kitörölhetetlen, olyan mint a Széchényi Könyvtár, csak digitálisan. És különben lehetett volna így, ha a tulajdonosai nem húznak szét.
Mi volt a NAVÁ-ban, amikor elkészült?
2006-ban indult és nagyon hamar összegyűlt benne 600 Tbyte Mpeg2-es formátumú anyag, amit klassz szalagos táron tároltunk. A létezés öröme már akkora öröm volt, hogy rá lehetett pihenni. Ekkor jöttek az én nagyon kedves barátaim, hogy ja, NAVA, az a láthatatlan hülyeség, amire szórjuk a pénzt…
De tartalmilag mi volt benne? Játékfilmek, televíziós műsorok?
Televíziós és rádióműsorok, kizárólag. Öt országos, földi sugárzású csatorna – a két nagy kereskedelmi és a közszolgálatiak, a Duna TV, az M1 és az M2 – magyar gyártású vagy magyar vonatkozású tartalmai. Erről az archivátorok döntöttek, hogy mi a magyar vonatkozás. Így a Rambo is benne volt, Andy Vajna okán. Magyar vonatkozás, egy hungarikum. Ha volt egy Magyarországról szóló film, az is benne volt, hiába nem magyar gyártású. Most már, azt hiszem, fel lehet venni mindent.
Olvasmányaim szerint a különböző ágensek általi gyűjtések között voltak szabvány- és minőségbeli különbségek. Ha jól emlékszem, ti csináltátok úgy, hogy az akár tévében is leadható lett volna, az OSZK-é meg VHS-en volt.
Az volt a törekvésünk, hogy mindig az elérhető legjobb minőségben legyen felvéve. Hogy mi a legjobb minőség, az folyamatosan skálázódik felfelé és ma már azt bajosan lehet visszarakni adásba, amit 15 évvel ezelőtt készítettek. Ha megnézel ma egy régi meccset, hogy néz az ki? Pixelek rohangálnak gyakorlatilag, elég élvezhetetlen. Azért mondtam meccset, mert ott a dinamikus frissítési sebesség az elég fontos. Mindig egy elég jó minőséget tettünk el. Kinőhetett volna belőle egy olyan intézmény, mint a francia INA, ami a mintája volt ennek az egésznek, ahol archív anyagokkal kereskednek is. Az a döntés született ’72-73-ban, hogy a közszolgálati tévé archívuma mostantól nem az övék, hanem huss, átmegy az egész az INÁ-ba és ők értékesítik az egészet. A közszolgálati tévé meg foglalkozzon a közszolgálattal, az új anyagok előállításával. A történetével meg foglalkozzon valaki más, azt már megfinanszírozták, ebből nem kell működést fenntartani, ez menjen máshogy. Ez megint az a kérdés, hogy a kulturális örökség felbecsülhetetlen értékű. Persze, de ez egy használati érték, ez kereskedelmileg kevésbé felbecsülhetetlen. Egyszer az MTV-ben felmérték az archívum értékét, az anyagok újragyártásának költsége volt a kiindulópont. Azokat az anyagokat nem lehet újragyártani, tehát pótolhatatlan, viszont a kereskedelmi értéke meg annyi, amennyi jövedelmet lehet vele termelni, közel nullát. Az állami tulajdonú audiovizuális archívumokban elég képlékeny volt az árképzés. A listaárak nonszensz magasan voltak, és aztán mindenki annyit ért el, amennyit tudott. Volt, akinek sokba került, volt akinek olcsó volt és volt akinek nem volt eladó, mert most adták el valaki másnak. Szerettek volna üzletet csinálni, hogy ezzel önfenntartóvá tegyék a dolgot, de igazából ez nem is volt feladatuk. Nem is akarta átvenni senki, de azért egy kis transzparencia nem ártott ennek a területnek. Ez később el is jött nagyjából. Nem voltak meghirdetett árai az archívumoknak, de mindenki azt hitte, hogy nagy üzlet.
Amikor félbeszakítottalak, akkor azt a szempontot kezdted volna kibontani, hogy van egy archívum, ami nem látható. Emlékszem, Földes András írt szórakoztató riportot arról, hogy elment a NAVA-pontra és ott szuszogott a nyakában egy néni, satöbbi. Nyilván karikírozott volt a helyzet, de nem alaptalan. Hogyan jelent meg ez a probléma nálad?
Hát úgy, hogy engem kérdeztek erről. Többen egyszerűen elintézték ezt, hogy nem is ez a dolga, nem ezeknek szól. Van a kultúra archivátorainak, őrzőinek egy ilyen felkent elitizmusa, hogy ez a tudománynak van és nem a plebsnek.
Van a kultúra archivátorainak, őrzőinek egy ilyen felkent elitizmusa, hogy ez a tudománynak van és nem a plebsnek.
Megértem, van ebben egy ilyen szívó hatás, hogy van aki nem YouTube-ot akar vicces dolgokkal, hasraesésekkel, átszinkronizált Dallasszal vagy ilyesmikkel, hanem azt, hogy ez meglegyen. És úgy lehet forrást, státuszt, elismertséget szerezni egy ilyen dolognak, ha azt komolynak tartod meg. Hogy nem a Magyar Nemzeti TikTok lesz belőle kicsiben. Ez érthető. Viszont ahhoz, hogy ne mindenhonnan az jöjjön, hogy mi ez a hülyeség, ahhoz valamit vissza kell adni. Láthatóvá kell tenni, hogy ez miért jó, hogy miért költünk rá milliárdokat. Mindenki ezt mondja, hogy milliárdokat költöttünk rá, holott egyáltalán nem volt közel sem olyan drága, sőt nemzetközi összehasonlításban ez egy nagyon olcsó és okos megoldás volt. Kicsit mintha mindig gebinben lett volna a tartalomértékesítés ezeknél a cégeknél. Valakinek a felségterülete volt az archívum értékesítése. Kicsit veszélyesnek is tűnhetett, hogy újrafelhasználási minőségben átkerül valahova. Ettől félt az OSZK akkori igazgatója a képeslapok tekintetében. Hova lopom el a képeslapokat? Rajta van a hévízi strand, hát ebből nem lehet palotát építeni.
A kereskedelmi tévék pedig alapvetően arra felé mentek, hogy inkább saját platformjukon tartsák tartalmaikat, bár ironikus módon ezt online sokáig egyáltalán nem tették. Az RTL a MOST-ig nemigen használta az archívumát. A közmédiáról is úgy hírlett, hogy ő maga megcsinálja, de szintén nem tette.
Voltak próbálkozások. Teljesen máshogy működik egy ilyen intézmény. Az, amit ők online feltettek, az sokáig egyáltalán nem volt értelmezhető. Az RTL kezdte először komolyan venni ezt a dolgot. De hány kanyar volt? Amikor bejelentették, hogy az RTL MOST két éven belül fizetős lesz, az tíz éve volt körülbelül. És tényleg nem olyan egyszerű ez a dolog. Az online nekik nem archiválási célú, hanem kiegészítő tartalom, identitás, hogy hozzá kapcsolódjon a fogyasztás. A felületeket nem önállóan értékesítették, hanem kampányokat pörgettek ki rajta. Nekik soha nem volt szempont a teljesség igénye. Ez a közgyűjteményben drága, hogy teljes legyen. Hogy ne azt találd meg, amit egy szerkesztő az adott pillanatban értékesnek tart. Mit tart érdekesnek? További amatőr videók a jégesőről az rtlklub.hu/jegeso oldalon? Ez is egy szelete a valóságnak, egy szelekció, de a sugárzott médiaszelekciót nem reprezentálja kellőképpen, amit ők raknak el. A vége felé csináltunk egy programot, ahol megpróbáltuk meggyőzni az RTL-t meg a TV2-t, hogy adjanak engedélyt a NAVÁ-ban lévő tartalmak eléréséhez, és akkor elriszteljük a reklámbevételeket. A pénz nem volt érdekes, mert akkor is lehetett tudni, hogy ebből nincs igazán sok pénz. Legyen az övék! Nagy-Brittaniában volt egy ilyen kezdeményezés, SeeSaw néven, meg Németországban is volt hasonló, hogy együttműködtek a nagy kereskedelmi szolgáltatók és csináltak egy közös helyet, ahol a tartalmak elérhetők lettek. Ezzel végigturnéztuk a médiumok akkori vezetőit. Kedvesek voltak, nem gyanakvók, szerencsére jó emberrel mentem, Incze Kingával, ő segített ezt az egészet kitalálni. Baromi izgalmas dolog, és lehet, hogy nem volt eleve elvetélt kísérlet, hogy ilyen áron tegyük mindenki számára elérhetővé a tartalmakat.
A NAVA-pont egy kiskapu volt, elég jó furfang. Talán Rozgonyi Kriszta találta ki, hogy zárt láncon nyilván be lehet mutatni egy közgyűjtemény dolgait. Olyan még nem volt, hogy az OSZK anyagait, mondjuk a mecseknádasdi községi könyvtárban el lehessen olvasni vagy hozzá lehessen férni. Ha akartál, odamentél és megnézted, amit akartál. Vagy egy filmarchívum anyagait levinni egy iskolába. Amikor az INÁ-nak Franciaországban volt három vagy tizenkettő – már nem tudom mennyi, akkor tudtam –, nekünk mindjárt volt 2500 regisztrált pont.
Hogyan alakítottátok ki ezt a hálózatot?
Marketinggel. Elmentünk az iskolai könyvtárosok vándorgyűlésére, és elmondtuk, ha NAVA-pontot akar, akkor ezt éri el, mutogattuk a cuccot, hogy vigyék. Ha nem ebből a cinikus, hip, online újságírói szubkultúrából nézzük, akkor ez egy tökmenő dolog…
Ebben is igazságot tudunk tenni most…
Nem, hát tudom, ez volt a dolguk. Kattintékony, lehet röhögni, a hatására kicsit összekaptuk magunkat. Helyben persze borzasztó idegesítő, másfelől jogos igények ezek, hogy ha valamit megcsinálunk digitálisan, akkor ezt lehessen látni. Akkor persze volt az, hogy a szerzői jog az milyen nehéz. Valamit kellett volna utána fizetni, de ki fizesse ki… de a szerzői jogoknál az előállítói jogok sokkal jelentősebbek, 1:5-höz vagy 1:10-hez, attól függ. Egy közszolgálati médiumnál ez egyszerűbb lett volna, de ott meg az intézmény az, amelyik ebből remél fenntartani egy kis csoportot vagy jutalmakat osztani. A másik intézmény meg ebből remél pályázni, hogy abból a pénzből kifizesse az elég alacsony közalkalmazotti béren tartott embereit vagy jobb minőségű embereket tudjon vásárolni. Sajnos ez a projektezés minden közgyűjteményben probléma.
Jól értem, hogy akkor te alapvetően sikeresnek ítéled meg ezt a NAVA-pont hálózatot?
Persze, ez működött és most is működik. Emlékszem, amikor Bodoky Tamás mondta a 2006-os sajnálatos események idején, amikor valami inszinuációba keverték, hogy nem úgy volt, ahogy írta, nem is volt ott, látták a tévében. A Klubrádióban élő adásban mondták, hogy látták, ott randalírozott a tévészékháznál, hazudik a Bodoky. Bodoky beült egy NAVA-pontba, rászánt másfél napot, végignézte az összes footage-ot, mert fent volt a NAVÁ-ban minden, nem csak az, amit fontosnak tartottak a közszolgálati tévé szerkesztői, hanem az összes dolog, és ebből igazolódott az ő álláspontja, hogy Kruchina Vince, azt hiszem így hívták, nem volt az adott helyen, az adott pillanatban, amivel vádolták. Ő ezt sajtóperben ezzel bizonyítani tudta. Mondta is, hogy ez tök fontos. „Én sem értettem, hogy mire jó ez a hülyeség, aztán használtam és oké, ez nekünk jó…” Tehát meg kell találni mindenkihez a kulcsot. Ott kezdtem a NAVÁ-val kapcsolatban jobban érezni magam. Mert az alapok jók voltak, csak szikárak, ezért el kell adni, hogy akarják. És akkor volt karácsony környékén 77 filmajándék, kitúrtunk jó sok digitalizált filmet, meg tévéműsort, azokat kontextusba helyeztük, és abból lett egy nézhető cucc és tök pozitív volt. Azóta is ismételgeti a Filmarchívum.
Ez volt az, amit úgy emlegetett az Index, hogy Megasztárral és Vízipókkal kísérletezik a NAVA…
Megasztár talán nem volt benne, csak úgy adtuk el Xantus János Meghallgatás című vizsgafilmjét, hogy a hetvenes évek megasztárja. Tényleg arról szól, hogy a Budai Parkszínpadon meghallgatáson vannak emberek és az egyik lányt, aki teljesen fahangú, végig elkísérik. Ezt kontextusba helyeztük, hogy érdekes legyen a közönségnek. Aztán még egy IHM-es támogatásból 100 magyar játékfilm normális minőségű digitális verziója is elkészült. Aminek az volt az ára, hogy letegyék a NAVÁ-ban egy külön gyűjteménybe. Ha tudom, hogy ők lerakják saját maguknak és megmutatják, akkor nem lett volna feltétel, de nem ez volt ott a kultúra. Hanem az, hogy akkor erre majd megint lehet kérni, meg még egyszer, meg még egyszer anélkül, hogy ezt sokan látnák. És ez volt a filmhíradókkal is.
A Filmhíradó Online és a Gramofon Online programokról tudsz-e bővebben mesélni?
Kedvenceim. Ezeken már meg lehetett mutatni, hogy mit gondolunk nyilvánosságra hozatalról, a nyilvánossággal folytatott párbeszédről meg kapcsolatról és arról, hogyan tudnak ezek a tartalmak beágyazódni a kortárs sajtóba, közbeszédbe, oktatásba. Mindig olyan magasztos dolognak tartották, hogy gyűjtjük ezeket a szent régiségeket és akkor majd bemutatják ezeket a gyerekeknek, akik boldogok lesznek és elvándorolnak ezekbe a szentélyekbe. A Filmhíradók is IHM-es támogatás volt. Iszonyú erőkkel meggyőztem az igazgatót, hogy ezt publikáljuk, és ez neki jó lesz. Aztán jó is lett. Akkor, azt hiszem ’46-ig voltak digitalizálva első körben, 1908-as volt talán az első filmhíradó és ’46-os volt az utolsó. Szerintem azok elég jó anyagok. Önmagában nem ér semmit. Ott volt a fiókomban évekig a sárospataki könyvtár digitalizált változata. Azt ugye az oroszok hadizsákmányként elhurcolták, a Csepeli elintézte, hogy visszaadják. Egy útja során letárgyalta, tudott oroszul, mert ott is tanult pszichológiát, mondta nekik, bedigitalizáljátok a cuccot, megmarad nektek és nekünk meg odaadjátok a papírfecniket és csókolom. Aztán amikor elhozták a könyveket, akkor elküldték a DVD-ket is. Ma sincs kint semmi sehol, az OSZK-nak is megvan. Így nem ér semmit az egész. Biztos jó, hogy lehet kutatni, meg nagyítóval nézegetni, ha felmész a Várba lifttel, átmész az őrön és ülsz a neon alatt. De ezeket azért használni is kéne.
Itt vannak ezek az internetes fogyasztásra alkalmas, pár perces bejátszások, amelyek ugyan fekete-fehérek, de olyan módon mutatjuk be, hogy le lehet ágyazni bárhova. Kiépítettünk egy olyan kulcsszórendszert, ami alapján az emberek amúgy is keresnék, tehát nem egy szofisztikált, tudományos módon. Megkértünk fiatal történelemtanárokat, hogy a történelemoktatásban használt fogalmakat tegyék bele, hogy az alapján is kereshető legyen. A videók hátoldalán megfordult a kép, ott kapcsolódó tartalmak voltak, a Nemzeti Digitális Adattár egységes metaadatai szerint különböző közgyűjteményekből. Ha egy városi múzeumban arról a városról volt szó, akkor az ott lévő tárgyak. Ha népszokást mutattak be, akkor a Néprajzi Múzeum Fotótárából a megfelelő cuccok vagy a NAVÁ-ból a megfelelő cuccok. Az egésznek az volt a lényege, hogy egy kártyán ott van, hogy merre lehet menni tovább. Az már egy szakértői rétegnek szól, amit nem tukmálunk. Az volt a bevezetés, hogy mindenféle médiumnak meg bloggereknek kiküldtük. Kaptak egy hozzáférést, hogy ezt megcsináltuk, szerintünk neked egy aranybánya, mert kerékpáros blogot csinálsz, itt vannak legyűjtve a biciklis cuccok, nézzél valami érdekes dolgot magadnak. Következő: Te a Balatonnal foglalkozol, itt vannak a Balatonos dolgok. Vagy a háborús dolgok, mindenki megkapta, ami érdekelte és eljuttatta a saját közönségéhez. Akkor indult be a Blog.hu, és egy-két hétig olyan volt, mintha mindenhonnan ez folyt volna.
Kicsit olyasmi ez, mint most a Fortepannal.
Igen. Még egy sztorit elmondanék. A 77 filmajándéknak meg a filmhíradósnak a sikere gyanús volt azok körében, akik jobban szerették azt a tiszta közgyűjteményiséget, hogy nem öntjük ki csak úgy a disznók közé. De szépen használták, és nem disznó módra. Sorban jöttek ki a tartalmak és a Kuruc.infón, ami akkoriban nagyot ment, írták, hogy na, ezek a libernyák férgek – akkor még csak a Kurucon ment ez –, kíváncsi vagyok, lesznek-e elég tökösek-e és kirakják-e Szálasi apánk híradóit? És hát voltak elég tökösek. Mi erről beszélgettünk történészékkel és archívumi szakértőkkel, és az egyértelmű volt, hogy ez archívum, nem foglal állást, minden legyen kint. Akinek megdobbantja a szívét, az meg is érdemli. Sokat végignéztem. Ha meghallgatod Gömbös Gyula beszédét, azt az unalmas, bornírt, bácsis baromságot, akkor az szerintem sokkal több embernek elveszi a kedvét attól, semmint lelkesítené, hogy ide visszatérjen. Azt is kitettük. Ezért személyesen is kaptam krediteket a szélsőjobboldali közösségtől, hogy ők is hozzáfértek ahhoz, amihez szerettek volna. Ezek nem zárt, számozott példányok az OSZK aljában, mint a kommunizmus alatt, tiltott állományban. Nincs értelme, előbb-utóbb úgyis megteremtik maguknak ezt. Amikor az Indexben elkezdte használni a TBG meg az Ács Dani, könyörögtem nekik, hogy ne grabbeljék már le azt a cuccot tök rossz minőségben. Szóljanak inkább. Mondták, hogy nem úgy van az, mert sokszor éjszaka csinálják, az egyik ötlet hozza a másikat, és az úgy nem jó nekik, hogy majd két nap múlva megkapják tőlünk jó minőségben. Ebből nem lett semmi, de a Filmarchívumban dolgoznak azon, hogy megkapják normális, vágható minőségben timecode-dal, azzal játszhatnak addig és úgy, ahogy akarnak és akkor a végén megkapják a timecode nélkülit, úgy és annyit, amennyire szükségük van. Az volt benne a nagy dolog, hogy minden faxni nélkül odacsaptuk és csak nagyon kevés guideline-t adtunk hozzá. Mindenki találja meg, ebből lehet szemezgetni.
Lépjünk vissza a Gramofonhoz.
Kurutz Marci barátom, aki a Filmarchívumnál dolgozik, szent őrült. Ő az, aki gyermeki lelkesedéssel tud örülni mindennek, ami régi filmekkel meg kultúrával kapcsolatos. Ő gyűjtött régi gramofonokat és mondta, hogy nem fér el tőle, és ismer egy gyűjtőt, de elég rossz állapotban és helyzetben van. Meg tudnánk menteni, ha vele archiváltatnánk a saját gyűjteményét. Így is lett. Beakadt, hogy van egy médium, amit nem gyűjtenek sehol rendesen. Azt akartuk kipróbálni, hogy csinálunk egy gyűjtői archívumot, ahol mindenki felteheti a saját gyűjteményét. Azt láttuk, hogy a YouTube-ra teszik fel ezeket a cuccokat, ami nem túl jó minőség és nem is lehet egymáshoz kapcsolni a dolgokat, nincsenek normális metaadatok hozzá, nem kereshető rendesen. Ennek a KGZ nevű gyűjtőnek az anyagával kezdtük, utána több kisebb gyűjtemény is megjelent mellette. Például Fráter Lóránd nótaszerzőnek a kanadai unokája kérdezte, hogy hova tegye a hagyatékot. Feljöttek ilyen dolgok, számomra hallgathatatlan, másoknak tök érdekes dolgok, a popkultúra lenyomatai. Azt mondják, hogy nagyon jó minőségűek a komolyzenei lemezek, amelyeket a polgári család feltett a polcra, hogy jól nézzen ki és a státuszukat szimbolizálja. A magyar nóták ugyanakkor nagyon karcosak és hallgatottak. A program lényege az volt, hogy legyen egy hely, ahol mindenki elhelyezheti a gyűjteményét, és megmutathatja másokank.
Milyen technikával csináltátok a digitalizálást?
Technológiáról engem ne kérdezz. Az elmélet megvan: a gyűjtők majd idehozzák az anyagaikat és szólnak egymásnak, hogy az nem úgy volt, nyílik egy fórum. Aki nem gyűjt, az megosztja majd a tapasztalatait. Nagyon egyszerű formátuma volt, normális, elérhető módon. Bár már a szabvány kialakulása után pár évvel volt az mp3-nál sokkal jobb, mégis máig mindenki azt használja. És valószínűleg az mp3-cserélgetéssel fog kihalni ez az egész. Nem konferenciáztuk körbe a fél világot, hogy hogyan kell ezt csinálni, hanem gyerünk, nyomjuk, nem bonyolult ez. Minden felvétel meghallgatható volt szűrt és nem-szűrt változatban. A szűréssel veszít a dinamikából, de egy egyszeri hallgatónak az sokkal jobb változat lesz. Ott azért meg kellett komolyabb jogi problémákat is oldani a publikálással. A filmhíradók az államé volt, bár ott is voltak fura dolgok. Kicserélték egymással a híradókat a stúdiók, volt egy ilyen adatcsere-program. Magyar footage-okat adtak le Németországban, Franciaországban, cserébe kaptak a francia Pathétól footage-okat. Aztán a tengelyhatalmakkal volt szorosabb az együttműködés. Sokat tanultam akkor erről, a lemezekről meg a gyűjtőkről. Az megint egy külön kaszt. Ott mindenki tudja, hogy kell gyűjteni és miért ő tud egyedül jól leírni mindent. De nagyon fontos szerepük van abban a közgyűjtemények mellett, hogy fennmaradjanak dolgok.
A többi között megbújik szürke eminenciásként, holott valószínűleg ez lett volna mind közül a legfontosabb: a Nemzeti Digitális Adattár. Már 2013-ban arról írt az Index, hogy leállt és az URL-jén jelenleg sem érhető el. Ha jól sejtem, ez a projekt megszakadt.
Megszakadt. Lett belőle először MaNDA.
De a MaNDA alapvetően nem metaadattárként funkcionált, hanem NAVA-szerű tartalomszolgáltatás is volt. Mit szerettetek volna eredetileg a Nemzeti Digitális Adattárral? Milyen forrásokból táplálkozó, milyen típusú adatgyűjtemény lett volna? Mindent megtudni szerzőkről, művekről, satöbbi, aztán linkeken keresztül el lehetett volna jutni a tartalmakhoz is? Vagy valami más lett volna a koncepció? Miért nem valósult meg ez, miért nem állt össze?
Két változat van. Az egyik az, hogy központosítanak mindent és akkor lesz egy szép digitális gyűjtemény. Mert az eredeti tartalomhoz értenek, de a technológiához nem, nincs pénzük se rá, ezért fel kell építeni egy nagy digitális házat, mint amilyennek a Neumannt tervezték, ahova majd elviszik a műveket, 3D-ben lefotózzák és aki meg ért hozzá, az majd leírja. Szép gondolat, de nem volt elég reális abban a környezetben, ahol mindenki úgy gondolkodott, hogy úgy jut majd több forrásokhoz és vesz fel szakértőket, hogy ha ezt valaki akarja, akkor fizesse meg. Eddig ő őrizte, ez az őrzési díj, nem lehet ezt csak úgy elhappolni. Az IHM viszonylag gyenge hatalom volt, nem volt központosítva sok erőforrás, ráadásul koalíciós volt, vitatkozni kellett, erős emberek voltak ott. Egyik héten egyik ember íratott cikket, hogy milyen botrányok történtek, a másik héten a másik ember. Engem kárhoztattak a Magyar Nemzetben és voltam a Népszabadságban is, hogy ez hallatlan, hogy mi folyik, hogy ki akarják semmizni a közgyűjteményeket. Szerintem ez jó hír, akkor nem dolgozik rosszul az ember.
Engem kárhoztattak a Magyar Nemzetben és voltam a Népszabadságban is, hogy ez hallatlan, hogy mi folyik, hogy ki akarják semmizni a közgyűjteményeket. Szerintem ez jó hír, akkor nem dolgozik rosszul az ember.
A másik az adaptációs program: mindenki maga gondozgatja a kis kertjét, de csinálunk egy guideline-t arról, hogyan kell digitalizálni. Nincs ember, aki egyaránt ért ahhoz, hogy a nitrós filmet hogyan kell kezelni és hogy van perforált és nem-perforált mikrofilm és a perforáltat máshogy kell digitalizálni, mert más a behúzója. Illetve arról is évtizedek óta vitatkoznak, hogy hogyan kell digitálisan leírni a kéziratos anyagokat, ahol maga a médium is leírásra szorul. Ezeket a vitákat elvinni egy központba nem lehet, inkább segítsünk abban, hogy elmondjuk, szerintünk hogyan kell digitalizálni, és ha valamit leírnak és szeretnék, hogy az más gyűjteményekhez is tudjon kapcsolódni, akkor mi az a minimum, aminek meg kell felelni. Ezt dolgoztunk ki a Szakadát István vezetésével, de dolgozott benne Horváth Iván is, Ungváry Rudolf, nagy klasszikusok. Élvezetes volt, összejöttek kéthetente és megvitatták a kérdéseket. Mi hajtottuk ezt a melót, hogy legyenek meg azok a metaadat-sémák, amiket ha kitöltenek, tudjuk azokkal garantálni, hogy amit ők digitalizálnak, és lerakják a metaadatokat, azokat mi learatjuk. Tehát pull, nem push. Nem nekik kell beküldeni a „nemzeti internetbe”, hanem megengedik, hogy a leíró adatok bejöjjenek valahova és annak lesz egy kereshetősége. A kereshetőség létező és használt funkció is volt. De nem ez a lényeg, a lényeg az, ami az eredeti filmhíradó-archívumnál volt, hogy a művek másik oldalán meglegyenek a kapcsolódó anyagok, ami segítség a bejáráshoz azoknak, akik a saját maguk szubkultúrájának, lakóhelyének, családjának, bárminek a történetét szeretnék felépíteni. Kapnak hozzá egy professzionális segítséget. Ez volt a lényeg, de ez nem egy erős program, nem szexi, nincs teste, nincs háza, de azért lehet mondani, hogy a metaadat is sokat ér.
…a lényeg az, ami az eredeti filmhíradó-archívumnál volt, hogy a művek másik oldalán meglegyenek a kapcsolódó anyagok, ami segítség a bejáráshoz azoknak, akik a saját maguk szubkultúrájának, lakóhelyének, családjának, bárminek a történetét szeretnék felépíteni. Kapnak hozzá egy professzionális segítséget. Ez volt a lényeg, de ez nem egy erős program, nem szexi, nincs teste, nincs háza, de azért lehet mondani, hogy a metaadat is sokat ér.
A metaadatnak van szerzői joga, ja persze, a struktúrának, amibe beágyazod és azt a struktúrát ráadásul mi adtuk ilyen open source eszközökön keresztül. Fontos volt, hogy nyíltak legyenek az adatbázisok. Annyit még elmondanék, hogy a Gramofon Online kapcsán kutattam meg ennek a jogi részét. Eljöttünk az Artisjus akkor kinevezett, velem egykorú igazgatójához, Szinger Andráshoz, aki itt kezdett jogászként. Előadtuk, hogy milyen problémákkal szembesülünk a Gramofon Online-nál: azonosítatlan szerzők, az árva művek szabályozása így és így van szerintünk, találjunk már ki valamit, hogy ne költsük el az adófizetők összes pénzét arra, hogy hozzáférhető legyen a dolog. A pénzt félreteszik egy függő számlára, aztán ráosztják a tévés forgalomra. Ennek semmi értelme. Tök normálisan segítettek, nézd már, ilyen csávók is vannak. Aztán amikor odajutott az Artisjus, hogy szükség volt valakire, aki az online dolgokat kézben tartja, látott már tartalompiacot, meg ilyesmit, akkor engem kértek meg erre. Így lett aztán a YouTube, az iTunes jogosítva 2011-12-től.
Olvastam az említett, Bozókinak készített stratégiát, benne a nyitott kultúráról szóló részben a digitalizációval kapcsolatos javaslatokat. Ironikus módon pont 2020-ig szól.
Igen, máig érvényes.
Döbbenetes volt a palackpostát kivenni a vízből, és megnézni, hogy 2006-ben hogyan látták 2020-ig a stratégiát. A stratégiában többször felmerül, hogy az internetnek milyen szerepe lehet, de a nyitott kultúra eszméjének a leírásában, facilitálásában volt a legfontosabb szerepe. Minek volt köszönhető, hogy ennyire hangsúlyos szerepet kapott az internet? Ennyire benne volt akkor annak a csoportnak a gondolkodásában, hogy ez így legyen? 2006-ban szűnt meg az informatikai minisztérium, tehát egyfelől a téma lekerült az asztalról, másfelől itt újra felkerült az asztalra.
Akikkel csináltuk, így-úgy bekopogott mindenkinek az életébe az internet, de az, hogy ez így belekerült, az nekem volt köszönhető, meg talán a Sebők Marcinak, aki a Bozóky főtanácsadója volt, és évekkel azelőtt együtt csináltuk a Kontextust. Meghívott ebbe, iszonyúan sokat beszéltünk ilyesmi dolgokról, ő is érteni akarta, hogy hogyan mennek a dolgok, miközben az ő idejét többnyire elvitte a realitás. Hogy bejön a miniszter úrhoz a miniszteri keretért a valaki. Az egy régi világnak tűnik a mostanihoz képest. Az látszik az anyagból, hogy elhittük, hogy ez itt a korával szinkronban élő társadalom és annak megfelelő politikai felépítménye lesz a megfelelő eszközökkel. Azért hívtak be, hogy vigyem be ezeket a szempontokat. Hetente összeültünk, mindenki vitt egy részt és azt megvitattuk. Mindenki magára ismert ebben a dologban. Sokkal korábban csináltunk az NKA-val közösen vagy csak mi finanszíroztunk médiaművészeti, digitalizálási pályázatokat. Mindig kellett valamelyik nagy kuratóriumból valaki. Megkaptam Sebő Ferencet. Jól értem, a tekerőlantost? Harsányi László volt az igazgató, mondta, hogy ne aggódj, szuper jófej. És tényleg szuper jófej volt. Elmondtam neki, hogy mi ez a hablaty, mit akarunk ezzel az egésszel. Meg hogy hogyan szabadítanánk fel az archívumokat. És iszonyú gyorsan felfogta. Hát igen, a népművészet így tud terjedni. Ha nem érhető el a mintakincs, akkor nem tud. Mindenki megcsinálja belőle a saját változatát, már értem. Igen, ezt kell csinálni, nem azt, hogy ott van az anyag bent valami intézetben és csak az kutathatja, aki ott van. Inspiráltuk egymást. Csodálatosan nyitott, friss, szuper ember, nagyon komoly fickó. A fia is különben, a kis Feri, aki meg médiaművész szerű, meg színházat csinál. A Peternákékhoz (Miklós), tudod, aki a c3-at csinálta, járt az intermédia szakra.
Valóban, a c3-as időszakra még nem is kérdeztem rá.
A c3-hoz már későn érkeztem, 2004-2005 felé, amikor megcsinálták a Kht-t, hogy életben maradjanak, annak lettem a kurátora. Együtt üléseztünk folyamatosan. Fura és jó arcok gyűltek ott össze, nagyon fontos dolgokat csináltak. Nyilván elveszett az éle, de hát mindennek elveszik, a Tilos Rádióé is, az sem olyan már, mint régen, de fontos. Nem lehet minden mindig a legfontosabb, és pont jó, hogy más formában akarnak valamit. Az volt a feladatom, hogy ezeket a szempontokat én vigyem bele. Hogy egyenként meggyőzzem a népművelőt, a kultúrpolitikust, az oktatót, a színházas embert, hogy ez az ő területén milyen kérdésekre ad választ. Mindenki idősebb volt nálam, a szüleim generációja. Úgy éreztem, ha nekik el tudom mondani, akkor el tudom mondani olyan nyelven, amit mindenki megért. Ez a nyitottság nem arra vonatkozik csupán, hogy open source meg open access, hanem arra, hogy a kultúrának az a funkciója, hogy egy nyitott készletet adjon az embereknek, hogy értelmezni tudják a mindennapi tapasztalataikat, ami körülöttük van. És az, hogy digitális eszközökkel ki tudjuk tágítani ezt a készletet, amivel tudnak maguknak választani mintákat, amiket feldolgozhatnak, amikből csinálhatnak paródiát, mémet, bármi mást vagy egyáltalán ájultan olvashatják, mesélhetik a tábortűznél, akkor ezek élővé válnak és maga a közösség is élővé válik. Mert megtermékenyíti a saját hagyományát. Legalábbis elméletileg – akkor még nem volt olyan jellemző a buborékba zárkózás. Ahhoz a frontális dologhoz képest, hogy a Hungarikum-listára felírom, hogy mi a magyar, vagy a NAT-on keresztül elmondom, hogy mi a magyar – ez a találjuk ki, hogy mi a magyar! Kik vagyunk mi, honnan jöttünk, te, hogy látod a sváb gyökereiddel, a zsidó gyökereiddel, az örménnyel? Hogyan jön ki ez az egész? Van, akinek ez egy viszolyogtató mozaikkultúra, de szerintem a népzenénél semmi nem mutatja jobban, hogy ez hogyan is működik.
A karanténban elég sok időt töltöttem egy szőlőhegyen. Most, hogy beindult a szezon, és a partik is beindultak, iszonyúan szükségük van az embereknek közösen énekelhető dalokra. Szutykokat énekelnek, mert azokat tudják. Ha lenne az embereknek közös dalkészletük, akkor abból le tudnák válogatni a sajátjaikat és nem ugyanazt a hármat énekelné mindenki. Na mindegy, ez csak most frissen eszembe jutott. A lényeg, hogy nagyon sokat tanultam ebből a munkafolyamatból, a többiektől is, sokszor átgondoltam, és azóta is ez alapján igyekszem dolgozni. Itt az Artisjusban is. Néha belecsúszom egy-egy kulturális adatbázis-fejlesztésbe, külső tanácsadóként így-úgy. Nagyon nehéz egyébként távolról követni az ilyen projekteket, mert nincs meg annak a kultúrája, hogy szabadna beszélni azzal, aki tudott erről valamit. Eleinte még volt. A legnagyobb cezúra a közadatok újrahasznosítása kapcsán volt. Egy darabig még próbálkoztam azzal, hogy egy nemzetközi alapítványon keresztül rávegyem a magyar kormányt, hogy a közfeladatok ellátása során összegyűjtött adatokat, ami az igazgatási felhasználás után dead stock, elérhetővé kéne tenni azoknak, akik tudnak belőle új szolgálatásokat csinálni. Hamar megértették, hogy most nem ezeket az időket éljük. Úgy voltam utána vele, hogy mindenkinek segítek, aki kéri. Volt, aki kérte. Így vannak meg a Filmarchívumban a dolgok, mert megkérdezték, hogyan kellett ezt csinálni, mi volt a cél, és akkor ők ezt folytatják. Ez szerintem egy nagyon klassz dolog.
A közadatszektorról még nem beszéltünk. A public sector information directive átültetése is a Neuman feladata volt, amit eléggé élveztem. Ez a komoly, szürke és rágós része a dolognak. Hogy a közszférában keletkező adatvagyont hogyan rakjuk vissza a piacra, hogyan tegyük elérhetővé piaci szereplők számára, hogy aki akar belőle pénzt, az keressen belőle. Ez tök eretnek gondolat. Mi az, hogy az adófizetők pénzéből a meteorológiai modelleket kidolgozzuk, aztán odaadjuk másnak, az meg pénzt keres belőle? Igen, és adót fizet. Ugyanaz, mint az open access kultúra, az, amit mi használtunk, meg felgyűjtöttünk valamire, akár a folyami hajózás vagy az áruszállítási adatok területén, ha valaki ebből tud üzletet vagy szolgáltatást csinálni, az csinálja meg, mindenkinek sokkal jobb lesz. Ilyen jellegű szolgáltatásokat kezdtünk csinálni. Közadatkereső, amiben először csak intézményi adatok voltak, de utána jött bele a többi. Hulladékadat is. Kiszámoltuk ennek a gazdasági súlyát, és ott állt volna össze a végén, amikor el is indult ebből egy közös gondolkodás és tanulmány is Körmendy-Ékes Judittal és Lengyel Márkkal, akiket én nagyon sokra tartok. Ők azok, akik ott voltak a NAVA legelején is az ORTT-ben. Hogy a közszektorban keletkező adatvagyon és a közszolgálati médiatartalom szabályozását egy ilyen digitális adattár-világban közelíteni kellene egymáshoz. És hogy ez milyen módon oldható meg? Hogyan kezelhetnénk ezt? Azt gondoltam, hogy értéksemlegesen tudunk médiatartalmat kezelni. Hogy nem érdekel mi van benne, ha ebből valaki tud valami szolgáltatást, valami okosságot csinálni, akkor az tegye meg. Az újrahasznosítással elvágnánk egy csomó olyan problémát, ami jelenleg is fennáll, hogy dugdossuk ezeket az adatokat vagy azt, hogy “így nem helyes, majd én leszelektálom neked”. Hát szelektálja mindenki saját magának. Boldogabbak leszünk.
Hát szelektálja mindenki saját magának. Boldogabbak leszünk.
Mikor volt az említett közös munka, gondolkodás Körmendy-Ékes Juditékkal? Utaltál egy tanulmányra is, ez elérhető valahol?
Hacsak nem az én gépemen. 2009 körül kezdtünk el sokat beszélgetni arról, hogy nézzük meg a két szabályozási rezsimet, a médiaszabályozást meg az állami adatgazdálkodás szabályozását, mindkettő tartalom. Az Artisjus meg a Neumann között azt terveztem, hogy megalapítom az Open Knowledge Foundation magyarországi szervezetét. Ez egy olyan NGO, amely bemutatja az államnak a jó gyakorlatokat arról, hogyan lehet hasznosítani az állami adatvagyont, kinyitni az archívumokat, ilyesmi. Csak hát arra jutottunk, hogy erre itt semmilyen igény nincsen. Éppen egy kötelezettségszegési eljárás pilotja folyt Magyarország ellen a Public Sector Information direktíva miatt. Előkészítettük a Neumannban a törvény szövegét, de nem ültette át a magyar jogrendbe a Fidesz-kormány. Csináltunk egy eseményt, amire az Open Knowledge Foundation meghívta Magyarországra azt a mukit, aki ezt a vizsgálatot vezette. Rá volt állítva két hónapja egy lengyel fickó, ellenük is ugyanez az eljárás folyt, hogy árnyékként kövesse, és sugdossa a fülébe, hogy a kormány már ezt csinálja, már azt csinálja, nem kell eljárást indítani. Én meg végigkönyörögtem az egész networkömet, hogy küldjék már el valamelyik volt IHM-s kollégámat, hogy beszéljen ezzel az emberrel, a kötelezettségszegési eljárásról beszélje le, mutassák be magukat. Aztán sorba letiltották a kislányokat meg a kisfiúkat, hogy nem jöhetnek. Borzasztó volt.
Akkor rájöttem, hogy na, itt ilyen nem lesz, hogy a kormányt segítheti vagy valamilyen irányba tolhatja egy NGO. Világos volt, hogy ezt a vonalat el kell engedni. Azóta az Artisjusban dolgozom. Az online szolgáltatások jogosítására hívtak. Ma már a média jogosítás is hozzám tartozik. A konvergencia kemény tempót diktál. Százévesnél idősebb a szervezet, de igen felkészült emberek dolgoznak itt. Olyanok, akik az ezredforduló szerzőijogi válsága idején még fogyasztók voltak. Vicces, hogy a Creative Commons indulásánál a másik oldalról igyekeztem még Bodó Balázsnak segíteni, miközben nagyon sokat tanultam tőle is. Egyáltalán nem az a merev közeg, ahogyan elképzelnéd. Az igazgatónk ska zenekarban gitározott. Itt viszonylag közel lehetek ahhoz, ami ma a digitális tartalomipar. Igazi pénz, igazi szerzők, igazi szolgáltatások. Még az a szemináriumi hangulat is megvan, amikor megpróbáljuk kitalálni, hogy a Tik-Tok az micsoda, és hogyan változtatja meg a zeneipart. És az egésznek van egy erős nemzetközi networkje. Közben szerdánként Tilos rádiózom, és újrakezdtem a doktori tanulmányaimat, ahol zenei fogyasztási adatok big data elemzéséből próbálok kideríteni dolgokat.
Az interjút Tófalvy Tamás készítette 2020. augusztus 10-én.
Az interjút Bellai László és Tófalvy Tamás szerkesztette.
A helyszín az Artisjus budapesti székháza volt.
A kurzivált bekezdések Kitzinger Dávid későbbi kiegészítései.
(Disclaimer: az interjú készítője 2004-ben rövid ideig részt vett a Jövő Háza projektben.)
0
0
0