„Ha egy felmérést csináltak volna (…) az internet fontosságáról, mindenki bólogatott volna, de amikor ez odakerült, hogy jó, legyen kommunikáció az interneten, akkor meg jó, ha költöttek rá éppen valamit” – emlékszik vissza Soós Gergely, Magyarország egyik első digitális reklámügynöksége, a Neo Interactive alapítója az első időszak megpróbáltatásaira és az azt követő évtized főbb trendjeire. A hazai online reklám kezdeteit a MODEM számára felidéző szakember arról is beszélt, mi a szerepe a felhasználói tartalmaknak az interaktív reklámban, miért volt már akkor is hype-alapú a piac, miből áll a digitális ügynökségek DNS-e, és hogy mi is az a bannerbanán-elmélet.
A klasszikus nyitókérdésünk mindig ugyanaz: hogyan ismerkedtél meg az internettel, mikor volt az első alkalom, amikor láttad ezt a dolgot és mi volt az, ami megfogott benne, érdekesnek tűnt neked?
1996-ban, valamikor az év második felében lehetett, az egyetemen voltam és szakdolgozat témát választottam. Először a turizmus, a fenntartható turizmus témában gondolkodtam, aztán valamilyen sugallatra úgy döntöttem, hogy inkább az internetről fogok írni, azon belül is internetmarketing témában. Be is vetettem magam nagy lelkesedéssel az egyetem akkori internetszobájába.
Ez a Közgázon történt…
Igen, ez a Közgázon volt, és úgy képzeld el, hogy olyan lassú volt, hogy nem volt türelmem végig várni. Tehát az első internetezésem rossz élmény volt, talán valami betöltődött…
Simó György is említette, hogy alapélménye volt a soronként betöltődő meztelen nő. De ez a képekre vonatkozott, a szövegekkel is ugyanez volt helyzet?
Ez volt az első benyomás. Ott ültek az ilyen IT-fejű csávók, és amikor felszabadult egy gép, leülök, elkezdem, és ott ülök egy fél óra múlva, és semmi (nevet). Azért nem veszítettem el a hitemet a dologban, és eldöntöttem, hogy a marketing lesz a végleges témám, mert annyira újszerű volt, és az én jövőm szempontjából is érdekes fejleménynek látszódott, de tény, az első internetezésem nullás volt. És utána az internetmarketingről szóló szakdolgozatomat meg tudtam úgy írni, hogy nem nagyon kellett használnom hozzá az internetet. Kimentem azokhoz a szereplőkhöz, akik számítottak. Például egy utazási iroda amerikai síutakat csinált. Volt egy nagyon kezdetleges weblapjuk, azt megmutogatták, de hogy én saját eszközön nem interneteztem addig, amíg ez a szakdolgozat megszületett, az biztos.
Hogyan tudtál elég inspirációt összeszedni akkor, ha nem sikerült, akkori kifejezéssel élve, szörfözni az interneten?
Ez a diplomamunka egyszerűen egy befektetés volt. Azt gondoltam, hogy ez egy jó dolog, ez jön. Nagyon sok sci-fit olvastam gyerekkoromban és fiatalabb koromban, még most is kezembe veszek egyet-kettőt. Nekem ezek a dolgok nem tűntek olyan lehetetlennek vagy olyan nagyon távoli jövőnek. Az egész internettel kapcsolatban, hogy itt egy ilyen összekapcsoltság lesz kommunikációban, nem voltak kétségeim – de ennél nem megyek tovább, mert azért nem volt így kikristályosodva a fejemben. Az nem volt kérdés, hogy ez lesz vagy nem lesz, csak az, hogy mikor?
Én is nagy science fiction rajongó voltam fiatal koromban, és nem tudom, van-e erről konkrétan szakirodalom vagy nincs, de az a benyomásom, hogy nagyon sok visszatérő téma volt a science fiction-ben a holdutazástól a genetikáig, de az internetről szinte alig esett szó.
Nyolcvanháromban írta a Neurománcot a William Gibson…
De az inkább olyasmiről szólt, hogy kiterjesztett, virtuális valóság, meg mátrix, de az, hogy internet, hogy személyi számítógépek által vagyunk összekötve és kommunikálunk…
De hát ott volt a „konzol cowboy” például.
Más interfészt használt, mint a mai számítógépek, nem?
Mert ő már továbblépett, a szemébe volt beépítve… Teljes mértékben a formáját nem lehetett tudni. Meg hát, hol volt még akkor mobiltelefon? Illetve már volt…
A Mátrixban az már szépen benne van, de ott sem volt internet.
Csörgött az utcai telefon…
És azon hívták, igen, de az, hogy leültek volna egy számítógéphez és e-mailezgettek volna, az túl futurisztikus lett volna.
Aztán felgyorsultak a dolgok. Pénzügyes pályára mentem, és az első munkahelyem a MOL volt. Úgy az első, hogy az egyetem után, mert előtte, a Kereskedelmi, Vendéglátóipari és Idegenforgalmi Főiskola alatt, majd másfél évig, amíg az egyetemre megcsináltam a különbözetiket, már dolgoztam. Tehát volt munkatapasztalatom, de az első hosszabb, komolyabb állásom a MOL-ban volt, három évig, pénzügyesként. A MOL jól felszerelt cég volt, a központban már hálózatba kötött gépek és internet volt. Ott értem meg végül azt, hogy elterjedt az internet. Akkor már magyar nyelvű tartalmak is előjöttek. Nem szippantott be úgy, hogy függő lettem volna vagy valami ilyesmi, nem voltunk digitális bennszülöttek, így generációilag, de nem is volt bennem semmi gátlás az egésszel szemben.
Ez az a bizonyos Október 23. utcai, ikonikus székház?
Arról beszélek, pontosan.
Ott egyébként a napi munkád már számítógépen zajlott?
Abszolút, Excel-táblázatban, számítógéppel, Reuters-monitorral. Az egy külön izgalmas dolog, mert ott a valós idejű internetadatok nem a weben jöttek. Azt külön meg kellett venni, külön monitor lett telepítve.
Arról mesélsz egy picit, hogyan kellett használni ezt, és mit tudsz arról, hogy milyen infrastruktúrán futott?
Igen, bár nem vagyok műszaki ember, tehát a technológiai háttere az nekem kimaradt, a nagyon alapok megvannak, de nem mélyebben. Tehát nem tudom, hogy milyen technológián futott, a monitort láttam magam előtt. Nem egy open webes megoldás volt. Már személyre szabható volt, kis ablakok voltak kihelyezhetőek. Tehát ahhoz képest, hogy ’98-99 környékén járunk, ez már nagyon sok hasonlóságot mutatott a mai sztenderdekkel.
Gondolom, tőzsdei információkat közvetített elsősorban.
Banki kamatlábak, árfolyamok pillanatnyi ingadozásai. Tudtad, hogy milyen csomagot fizetsz elő, és azon belül te tudtad magadnak kipakolgatni a forint-dollár árfolyamokat, napon belüli kereskedést, satöbbi.
Az interfész ugyanúgy billentyűzet volt? És egér nem volt?
De.
Emellett még volt egy rendes PC is.
Igen, rendes PC, egérrel, mindennel, ahogy kell. Azon meg zajlott a rendes munka. És azért a MOL-ban élénk belső kommunikáció volt, küldözgettük egymásnak a hülyeségeket. Akkor volt a hőskor, tehát jött minden, a manapság már vírusként azonosított valamitől kezdve, ami a gépedre 28000-szer felugrik, és rácsodálkozol, ha-ha, de jó poén volt. Manapság már egy rendszergazda tépné a haját, de akkoriban nem volt még ez ilyen szinten.
Emlékszel az első e-mail címedre? Munkahelyi volt?
Az első munkahelyi MOL-os volt, az első saját e-mail címem meg altavista.com-os. Ma már nincs ilyen, mármint az Altavista már nem létezik.
De ez a külföldi volt? Vagy a magyar verzió, az Altavizsla?
Nem az Altavizsla. Akkor még nem volt Altavizsla, azt hiszem. Ez még az Altavista volt, keresőként indult, egyfajta kereső funkcióval, és aztán webmail szolgáltató is volt. Úgy volt, hogy a MOL előtt, még az egyetem alatt beadtam a Magyar Ösztöndíj Bizottságnak egy ösztöndíj pályázatot, egy kétoldali kutatói ösztöndíjra, és megnyertem Dél-Amerikába, Kolumbiába. Ott hirtelen nagyon felértékelődött az internet. Már kicsikét a megszervezésében is, bár ott inkább tán még faxon kellett tartani a kapcsolatot a kinti, kutató hátteret adó egyetemmel. Az altavistás e-mail címhez készült is ilyen kis névjegykártyám, ami ugye már nem a MOL-os, hanem: Gergely Soós, economist, cgrego kukac altavista.com. Ilyen szuper e-mail-címem volt. Kolumbiából ezen leveleztem.
Több interjúban is olvastam ezt a kolumbiai utazást, de a konkrét témád valahogy nem került elő. Mit kutattál?
Azért valószínűleg, mert amit beadtam itthon, az egy lapos, pénzügyi téma volt. Tehát nem volt érdekes annyira, banki formaság volt tulajdonképpen. Nem csak a kutatási téma alapján döntöttek, hanem előélet, minden alapján. És akkor kimentem, ott rám rogyott Kolumbia, Bogotá, egy világváros ahhoz képest, amire én számítottam. Egyrészt kulturális sokk volt, mindenféle, pozitív szempontból is, de például internetben is fejlettebb volt. Tartalmakban is, kereskedelmi szempontból is lehetett már látni a jeleit, hogy több, mint pusztán egy kommunikációs eszköz. És még jöttek be olyan témák, amik sokkal izgalmasabbnak tűntek, végül azt a témát választottam magamnak, hogy: „Kolumbia lehetséges exportcikkei hazai vagy európai szemmel”. Ez marha jó volt, mert ebbe minden belefért. Belefért, hogy elmentem a Caracol tévétársasághoz, amelyik a Betty, a csúnya lány és hasonló „minőségi” termékeket gyártotta, a mai napig őrizgetem a prospektusaikat.
Akkor dübörgött a szappanopera-ipar.
Fú, de komolyan. És ezt kapod Kolumbiában, ahol egyébként a Száz év magány született, vérzivataros polgárháború volt, ilyesmik. Ehhez képest, ez egy nagyon nem várt valami volt. De ha éppen az volt, hogy azt mondtam, hogy jól van, akkor most a „smaragd mint exportcikk”, akkor be lehetett ezzel a szöveggel menni a smaragdkereskedő vállalkozáshoz, és elmondták, hogy működik ez az iparág. Ha az volt a feltevés, hogy egyfajta exporttermék az utazás, tök jó volt, mert akkor el lehetett menni megnézni olyan desztinációt ott, ami mondjuk a Karib-tengeren van. Van egy jó kis szigete ott Kolumbiának: hát akkor tekintsük meg! Tehát erre váltottam, de végül az egész nem realizálódott. Akkor indult ugyanis Magyarországon az elsők között egy cég ActiveAgent néven, amelyik digitális média- vagy online médiaügynökségi feladatra specializálódott, és ahol a Nagy Kati kezdett el dolgozni, aki aztán a Neo-ban [Neo Interactive] nekem üzlettársam lett. Egyetemről meg főiskoláról ismertük egymást, írt egy e-mailt, hogy te, figyelj, itt van valami, tudom, hogy ez téged érdekel, most indul. És akkor, ha nem is úgy, de majdnem, csapot-papot ott hagytam Kolumbiában, és hazajöttem.
És itt stratégiai igazgató lettél.
Igen, és akkor voltam harminc körül. Nekem korábban a MOL-nál egyébként jó lehetőségem lett volna gyorsan felmászni a szamárlétrán, akkor vették meg az INÁ-t, és felmutattak nekem egy olyan pályalehetőséget, hogy az INÁ-hoz mehetnék, tehát megvolt szépen ez az egész dolog, de valahogy nem ez érdekelt. Nem véletlenül bólintottam rá ehelyett az ösztöndíjra. Pedig mondhattam volna, hogy köszi, már nem aktuális, mert olyan lassan őröltek isten malmai, hogy három év alatt jutott el a pályázatom az ösztöndíj realizálódásáig.
Ez elég erős…
Elég erős. De kíváncsi voltam, és beleálltam. Úgy jöttem el 2000 februárjában a MOL-ból, hogy nekem nem voltak oda vissza kampóim. Nem fontolgattam azt, hogy a pénzügyre vissza fogok menni. Szerettem egyébként a pénzügyet, szerettem a MOL-ban is dolgozni, mert jó munkahely volt, jó kollégákkal. Meg volt egy nagyon izgalmas projektem is – semmi köze nem volt az internethez –cash poolnak nevezték ezt a rendszert. A MOL és a leányvállalatainak közös pénzügyi rendszere volt különböző bankokkal, tehát arra is lehetőségem is volt, hogy emberekkel találkozzak. Jó volt, de valahol volt egy hiányérzet bennem. Eltekintve az egyetlen internetmarketinges szakdolgozattól, meg attól, hogy kereskedelmi és vendéglátóipari főiskolát végeztem, ami azért alapvetően egy olyan gondolati és szakmai hátteret ad, ami kvázi az eladásra épül, nekem nem volt olyan kapcsolatom a marketinghez, ami előre látható pályává tette volna számomra.
Izgalmasabb, érdekesebb volt, hogy kommunikációval, marketinggel foglalkozhatok. Pontosan nem is tudtam volna definiálni, hogy mi a különbség a kommunikáció meg a marketing között, azt a szót meg, hogy marketingkommunikáció, lehet, hogy ebben a formában nem is ismertem. Nem akarom tupírozni, a dolog lényege, hogy ott lehetőség nyílt, hogy egy ilyenbe belépjek, és nekem egyetlenegy volt fontos, hogy harmincévesen ne kezdjek kávét főzni.
Jó fizetésem volt korábban, rendben volt minden, de azt gondoltam, hogy nekem nincs időm már arra, hogy a szamárlétrát azon a régi módon végigjárjam. És nagyon izgalmas volt, hogy van egy ilyen tök új terület, az internetmarketing. Mind a kettő tetszett nekem, az internet is meg a reklám is, és ennek a közös metszete pláne, úgy, hogy egyébként ennek nincsenek felkent papjai. Kitől tanulod ezt meg? Hát kitől? Magadtól, amit látsz, meg esetleg valami nagyon friss szakirodalomból, amit éppen olvashatsz angolszász vagy nyugat-európai piacokról, de itthon nem volt előzménye.
Volt egy lehetőségem, lehetőségünk nekünk, akik ezt akkor kezdtük, hogy valamiféle alapvetést csináljunk, és ebben nem volt hátrány, hogy én az elmúlt öt évben mást csináltam. A gazdasági életben meg a különböző szegmensekben szerzett tapasztalataim alapján, meg az eszemre hagyatkozva tudott egy olyan hozzáadott értékem lenni ebben a dologban a nulladik ponttól, ami miatt hasznos is voltam, meg amire lehetett építkezni is.
Nagyon izgalmas és kulcsfontosságú dolog amiről beszélsz, a professzionalizáció kérdése. A különböző médiaterületeken elég eltérően zajlott ez le nálunk. A kereskedelmi tévékben alapvetően idejöttek a külföldi szakemberek, és betanították azokat, akiket be kellett. A reklám világában egyrészt jöttek a nemzetközi ügynökségek, másrészt megalakultak a hazaiak. Ez volt a huszonöt éves kreatívigazgatók kora, és ha minden igaz, akkor te pont pár évvel egy kicsit elcsúsztál ettől a generációtól. Ők még a kilencvenes évek első felében alapítottak ügynökséget, azonnal kreatívigazgatók lettek, és ők is hasonló tapasztalatokról számoltak be, hogy alapvetően autodidakta, egymástól tanulós időszak volt, és az internetmédia első képviselői is ezt mondják.
Látok egy nagyon nagy különbséget. Amikor én azokkal a kollégákkal beszélek, akik még a kilencvenes években voltak kreatívigazgatók, ők mind azt mondják, hogy az volt az aranykor, gyakorlatilag teherautókkal hordták a pénzt. Ez simán benne volt a pakliban, konkrét példákat hallottam erről, amik mai füllel hihetetlenek, meg egyébként nekem a kétezres évek elejének a tapasztalata felől is elég hihetetlen, mármint az a fajta óriási pénzkidobás. Abban a világban, amiben Magyarország egy emerging market volt, ami épp kinyílt, bejöttek Nyugatról meg Távol-Keletről azok a cégek, és idehozták egyébként az embereiket is. Tehát nagyon sok cégnél, a kreatívigazgatóknál talán kevésbé, de a marketingigazgatóknál ez főleg így volt. Aztán ahogy csökkent a jelentősége, már nem ez a piac lett az izgis, hanem a közel-keleti és más, egyre tágult a gyűrű.
De a kilencvenes években az isten minden pénze itt volt arra, hogy ebben a reklámszakmának nevezett valamiben kísérletezgetni lehessen. Hogy lehessen nagyon-nagy kaliberű, külföldön forgatott reklám akár. Rosszul sikerült valami, több tíz milliós? Bezúzod, és legyártod újra, pénz nem számít.
Azért az internet kezdetén ez, amikor ez kétezer környékén elindult, baromira nem így volt. Tehát ott az volt, hogy mi az Excelen sokáig az utolsó sor voltunk. Évekig, három-négy évig arra ment el a munkánk nagy része, hogy túl azon, hogy ha egy felmérést csináltak volna akkor, vagy csináltak is, az internet fontosságáról, mindenki bólogatott volna, de amikor ez odakerült, hogy jó, legyen kommunikáció az interneten, akkor meg jó, ha költöttek rá éppen valamit. Valakinél egyáltalán nem.
Emlékszem, mit evangelizáltunk, hogy, mondjuk, a Google-ben hirdessenek ügyfelek. Mi voltunk a legelső ügynökség, aki a Google-ben fiókot nyitott, még 2002-ben, azt már Neo-ként, és emlékszem, hogy elsőre még csak magamnak, hogy próbálgattam. Alig volt magyar nyelvű példa, olyan hirdetések voltak akkortájt, hogy CD-írást vállalok, kis kkv-s tech cégek hirdettek. De hogy a Fiat vagy a CIB? Nem is tudom, melyik volt az első olyan ügyfél, amely elhitte nekünk, hogy ez egy hasznos dolog, hogy ha valaki rákeres arra, hogy mit tudom én, betét vagy hitel vagy akármi, akkor az ő hirdetése jöjjön föl. Ezt hol kell ma magyarázni? Akkoriban ez egy komoly feladat volt. És ezzel csak azt akarom mondani, hogy hiába tudták ezt sokan, volt valami gát, amin nehezen léptek át. Az első években azt éreztem, hogy én hiszek ebben, nagyon is látom, és tudom, hogy jókor teszem le a kis bástyáimat, de mégis, az elején nagyon jelentéktelen valamiben voltunk benne.
Hadd kérdezzek még rá a professzionalizációra. Abban az időszakban, az ezredforduló, ’99 és 2001 közötti időszakában jellemzően kik voltak azok az emberek, akik az interaktív ügynökségi színtéren feltűntek? Mérnökök, bölcsészek, vagy közgazdászok?
Nagyon jó kérdés. Kicsit messzebbről próbálok meg válaszolni. Körülbelül öt évvel ezelőtt készültem egy előadásra, ami arról szólt, hogy mi a digitális ügynökségek – kétezer körül még web vagy online ügynökségnek hívták, itt is voltak ilyen buzzwordök – DNS-e? Honnan jönnek, kik azok? A magyarországi piacon is látszódott, és külföldön is, hogy a jórésze a nagy, befutott digitális ügynökségeknek a fejlesztői vonal. Tehát IT-s, webfejlesztő területről érkeztek. Lehet, hogy a fejlesztés az előtte valami szoftveres fejlesztés volt, de aztán a web dominált, mint egy ilyen jó kis közös platform, amire többeknek van igényük, akár kis designstúdióval is megspékelve. Én azt hangsúlyoztam, amikor ez még számított, de azt gondolom, hogy most már nem, de akkortájt a nullás években még számított, hogy én egy fordított evolúciót járok be a cégemmel. A Neo-ban médiaügynökségként kezdtük a magunk dolgát, és én meg személy szerint pénzügyes voltam. Tehát a gazdaság nyelvére fordítom át az ügyfelek igényeit, hogy ilyen gyönyörűen mondjam. Olyan szempontból egy nyelvet beszéltem velük, hogy ő is eladni akar, én is eladni akarok: vagyis úgy adom el magam neki, hogy őt eladom valahogy. Ilyen szempontból a mi DNS-ünkben nem volt benne ez a webfejlesztési vonal. Egyébként a tanulmány még arról szólt, hogy külföldön még másik három ilyen DNS is lehet a jelenlegi nagy digitális ügynökségekben, amire Magyarországon nemigen látok példát, egyikre sem: marketing céges örökség klasszikus marketingből; üzleti tanácsadó vonalról; és médiából eredő DNS. (Hozzánk ezekből a legközelebb a média állt.) Tehát magyarán az, ha van egy médiád, és médiaipari szereplőként ügynökségi tevékenységbe is kezdesz. Nyomokban felfedezhető, mert a márkamagazinok például ez az irány. A világban viszont létezik ez az irány, vannak ilyen digitális ügynökségek is. Ezt az utat én fordítva jártam be, és ezzel kilógtunk a sorból, mi nagyon hamar elkezdtünk médiát építeni, magunknak. Van egy Mammutmail, nevű szolgáltatásunk. Mondjuk, ez volt a zászlóshajónk, de van a Pedia-rendszerünk, különböző tematikus wikipédiák, és voltak egyéb dolgok, amelyek persze sokat változtak az évek során. Például a Digitális Média Tények Könyve, ami évi egyszeri print kiadvány, de mégis média. Én sokkal erősebbnek láttam mindig, és látom ma is azt a kapcsolódást, ami a mi online marketingünk és a média között van, mint ami az online marketing és a fejlesztés között van. A fejlesztést én egy kiszolgáló valaminek gondolom, nyilván nagyon fontos, hogy az jó legyen, hogy értve legyen, de nem érzem, hogy az igény az onnan, a fejlesztői tudás oldaláról definiálódva jönne, inkább a meglévő igényt kell lefordítani a fejlesztői tudás nyelvére.
A csapat összetétele tehát először fejlesztőnehéz volt, de maguk az igények nem fejlesztői, hanem marketingigények voltak, amiket le kellett fejleszteni.
A mai napig. És ha megnézed, a legtöbb cégnél a webfejlesztéses projektek brandmenedzsereken nyugszanak. Elég gyakran elmondom a brandmenedzsereknek, amikor belevágnak életük első komolyabb webfejlesztésébe, hogy kutyanehéz napjaink jönnek. Ha építkezett valaha, akkor tudtam neki mihez hasonlítani.
A kronológiához visszatérve, az első ügynökséged az ActiveAgent volt, nagyjából két évig…
Én és Kati, akivel alakítottuk a Neo-t, két évig voltunk benne.
És akkor úgy döntöttetek, hogy kiszálltok?
Nézetkülönbség volt a vezetés és mi köztünk. Dolgoztunk még együtt velük azután is, hogy mi már kiszálltunk, a Neo volt a megbízó, pár hónapig vagy egy évig.
Tehát megalakítjátok a Neo-t Katival, két évvel a dotkomlufi kipukkadása után…
De itthon nem volt dotkomlufi szerintem. A dotkomlufi az internet alapú cégeknek, befektetéseknek az elszállása volt az USÁ-ban, Magyarországon a tőzsdén nem voltak ilyen cégek. A dotkomlufi kidurranásának a hatása annyiban volt érzékelhető itt, hogy lassított. Magyarországra minden spéttel érkezik meg, így az az elvárás, ami a dotkomválság előtt volt Amerikában, az már olyan magasan lobogó elvárásként nem érkezett meg ide a kétezres évek elején. Annyiban, hogy az ActiveAgent egy osztrák cégnek volt a részben magyar, részben az osztrák tulajdonosok által alapított leányvállalata, amely egy olyan reklámszerverszolgáltatásra épült, amely Bécsben volt, és ehhez nyilván kellett egy dotkomlufi is. Kellett hozzá pénz, és az az elképzelés is egy bécsi cégben, hogy milyen jó lesz ott reklámszervert üzemeltetni. A dotkomlufi kipukkadása viszont belassított: ha a kilencvenes években, amikor az internet iránt nagy volt a várakozás, azt mondtuk, hamarosan itt lesz, akkor ez ahhoz képest késett pár évet.
És miért ezt az opciót választottátok? El lehetett volna menni, gondolom, egy nemzetközi céghez is hasonló pozícióba. Milyen gondolat, koncepció volt a fejetekben, hogy honnan hová szeretnétek eljutni? Miért a saját cég alapítása tűnt a legjobb ötletnek?
Itt megint bejátszik az életkorom. Még nem volt olyan messze, hogy elkezdtem felépíteni egy pénzügyes karriert, és mégis megléptem a váltást, nem akartam veszni hagyni ezt tapasztalatot és kapcsolatrendszert, amit felépítettem. Nagyképűségnek tűnhet, de az ActiveAgentnél az ügyfelek jórésze az én személyes kapcsolati hálóm révén került oda. És ahogy mondtam, volt egy nézetkülönbség az ottani vezetéssel, mást gondoltam arról, hogyan kellene csinálni, a számok is ezt igazolták, és hittem abban, hogy meg tudom csinálni. Attól vonakodtam, hogy bemenjek valahova alkalmazottként, mert ezt már ismertem, hiszen előtte dolgoztam mulitnál, ha más területen is. Azt már csináltam, megvolt. Hittem az internetben, és tudtam, hogy a megbízói kör jórésze az én hatásomra hitt benne, ha el tudtam jól mondani, le tudtam fordítani nem szakmai nyelvre. Ha leült velem egy cég kommunikációs kihívás előtt álló marketingese, akkor én jobban bele tudtam helyezkedni az ő helyzetébe, és utána el tudtam úgy mondani, hogy az az ő szavaival is kompatibilis legyen. És ehhez az én tapasztalatom, előéletem kellett, és az én kapcsolatrendszerem nyújtotta lehetőség. Azt gondoltam, hogy ez egy korlátosabb, alkalmazotti szituációban nem érvényesülhetne.
Nem az volt, hogy azt mondtam, egy nagyvállalatot akarok építeni, nem is ez volt a célom. Csak azt gondoltam, hogy így tudom megcsinálni azt, amiben hiszek, és amit akarok csinálni.
Tehát volt már egy ügyfélkör, akikről tudtad, hogy velük tovább tudsz lépni. Emlékszel-e, hogy kik voltak ezek?
Egy időben még ügynökségek voltak az ügyfélkör jórésze. Amikor az ügynökségek még nem építették ki a saját divízióikat, akkor még bedolgoztunk. Ilyen formán a Starcom Mediavest volt az egyik ügynökségi partnerünk, és az ő ügyfeleik. A GTS-Datanet, a Fiat, a Kraft és további márkák. Az első nagy ügyfelünk pedig, amelyik nem ügynökség volt, az Invitel volt, amelyik Vivendiként indult, és akkor volt a márkaváltás.
A Vivendi nekünk nagyon jó ügyfélkapcsolat – és nem biztos, hogy jó szót használok –, jó iskola is volt. Nagy Barnabás volt az online marketinges, aki szintén nyitott volt és kíváncsi. Az az ideális helyzet volt, amit szoktak mondani, hogy a büdzsédet úgy költsd el, hogy a K+F-re csinálj még 15-20%-ot, és ez ott megvolt. Az Invitel nem tudott bejutni a klasszikus médiába, mert annyi pénze nem volt, ezért az volt a stratégiája, hogy online médiára rátette a nagy kommunikációs büdzsét, és ott viszont abszolút versenyképes volt. Nagyszabású, hosszú távú dolgokat tudtunk csinálni, egyfajta kísérlet volt mindegyik.
Emlékszel konkrét projektekre, kommunikációs feladatokra, hogyan valósítottátok meg ezeket? 2002-ről beszélünk?
2003, a Vivendiből ekkor lett Invitel. A márkaváltásnál – ezt meg is tudom majd mutatni – volt egy pont, amikor azt mondtuk, hogy „2003-ban bannervakság van, hello!” Kétszázalékos átkattintási rátánál, érted, amikor ma ez 0,05. Akkor kitaláltunk egy vadonatúj megoldást – „PR-bannernek” hívtuk –, ami ma már a natív hirdetések közé tartozhatna, és ekként azóta szabályozottabb formák közé is terelték. Ahol engedték, azokon a portálokon megcsináltuk a nyitóoldalon a hírek között, azzal a betűtípussal, címstílussal, ahogy a cikk volt írva, de amikor áthúztad felette az egeret, akkor a betűk így szétszaladtak, és az új imidzzsel, logóval, mindennel az jött, hogy az Invitel átalakult. Tök látványos volt, sikeres, kattintották, volt wow-effekt, minden. Újításnak számított, hogy egy szerkesztőségi részbe egy flash alapú valamit teszel bele. Annyi ilyesmit csináltunk, újszerű, mini kreativitások voltak ezek.
Emlékszel, hogy milyen médiumokban voltak ezek? Indexen, Origón?
A Fotexneten például, vagy a Kreatívon, Korridoron, Prim.hu-n, az Indexben nem vagyok biztos.
Pár évvel később az Invitelnél – nem tudtuk, hogy később majd így hívják a műfajt – performancia-kampányt csináltunk, ROI-, Return On Investment-alapon vásárolt kampánynak neveztük, jobb híján. Be is neveztük EFFIE-re, nyert is valamit, talán ezüstöt. Akkoriban az egy nagy újítás volt, és el kellett fogadtatnunk, nem csak az ügyfélnél a kapcsolatunkkal, hanem neki is házon belül, hogy gumi médiatervet csináljunk. Ne az legyen, hogy le van tervezve előre az egész őszi kampány – ami ADSL-értékesítést támogat –, ahol reklámmegjelenéstől kattintáson át elmegy a végéig a folyamat, és ott van egy megvásárolható dolog a végén. 2007 körül volt ez. Manapság, amikor a webáruházakat és a programmatic rendszert mindenki ismeri, és a performancia kampány már egy műfaj, semmi extra, de akkor az új volt, hogy azt mondtuk: ne tedd rá az összes pénzed, ne legyen letervezve, viszont ne is legyen kőbe vésve, hogy mennyit költünk. Amíg a kampánnyal behozunk egy forintot, addig még mindig érdemes beletenned kilencven filléreket, mert akkor még mindig keresel rajta tíz fillért. Addig lett meghosszabbítva a kampány, ameddig hozta a pénzt.
Említetted az előbb, jó megfogalmazás volt, hogy az Excel-táblákban sokáig az utolsó sor volt az online hirdetés. Both Vilmos is említette, hogy a resztli volt az, amit az internetre költöttek. 2002-ben, amikor a saját vállalkozást kezdted, az ügyfélkörödet már meg tudtad győzni. Hogy látod, mikor és minek hatására billent át ennek a megítélése? Főleg a hirdetők körében volt jellemző ez az attitűd, ha jól sejtem…
A médiaügynökségek akkoriban ellenérdekeltek voltak, ezt lássuk be. Az a pénz kiment tőlük, és nem ők tettek rá minden jutalékot, ha a feladatot alvállakozóval oldották meg.
Érdekes adalék ehhez, a Kreatív 2001-es piaci körképében találtam: „Az online reklámpiac érettebbé válását jelzi, hogy tovább csökkent a közvetlen hirdetői vásárlások aránya (…) és ezzel párhuzamosan csökkent a hagyományos reklám- és médiaügynökségek szerepe (…) és dinamikusan fejlődött az internetre specializálódott interaktív szolgáltatók aránya.” Felteszem, hogy erre gondolsz, de ez a trend később nyilván megfordult, és a médiaügynökségek szerepe újra megnőtt.
Volt egy-két hálózatos ügynökség, amelyik elindította ezt. Keresték a modellt, volt néhány, amely értette a jelentőségét, de nem tudta, hogy fogja ezt úgy csinálni, hogy neki ez megérje. És volt, aki egyáltalán nem értette, nem is perspektivikusan gondolkodott ebben, és ha mi éppen odakerültünk, éppen alvállalkozói lehetőségként, akkor pragmatikusan azt mondták: jó, most csináljátok meg, aztán legközelebb majd megoldom valahogy máshogy. Ez azért hamar véget ért, mert külföldről megmondták nekik: gyerekek, itt a feladat, ki kell építenetek az internetes divíziót. Kaptak is rá némi pénzt. Nincs mese, vegyetek fel embereket. Az megint egy nehézség volt, mert honnan?
Az első tíz évben szakemberként nem lehetett kiesni ebből a piacból. Ez egy fontos dolog, akkoriban én ezen elagyalgattam, hogy az elején, mivel resztlimédia volt, nagyon sokan lebuktak ide, erre a területre. Úgy kerültek az internethez, hogy „oda jó lesz”. Majd egy szerencsés, gyorsan felrepülő varázsszőnyegen találták magukat. Voltak emberek, akik bár cégtől cégig pattogtak, de nem tudtak kiesni a rendszerből, mert olyan gyorsan pörgött az egész, hogy valahova mindig felvették őket. Most is van egyébként HR issue, de más okból, akkor ez volt a kérdés, hogy honnan? Gyorsan növekedő terület, nem tanították sehol, nem voltak képzések, a szakmából lehetett eltanulni. Erre nagyon büszke is vagyok, hogy sokan, akik ma a szakmában sikeresek valahol, a Neo-nál dolgoztak egy időben. És voltak köztük olyan kedves kollégák, akikben én láttam meg azt a talentumot, amiket aztán ők kibontottak.
Kiemelnél pár nevet…?
Sok név jut eszembe, és vannak olyanok is, akik azóta részben pályát választottak. Ha hirtelen akarnék egy nevet említeni: Sáfrány Zsuzsa, vele nagyon szerettem dolgozni. Amerikában él, a családja ott van, a Yahoo! egy alvállalkozásának dolgozik, és ő is más területről jött. Sokan kezdtek a Neo-nál, és ma is, ha rákeresel úgy, hogy „Neo Interactive”, sok interjút találsz, amiben a második vagy sokadik munkahelyükön dolgozó kollégák megemlítik, hogy itt kezdték a pályájukat. Ami nyilván abból is fakad, hogy időben ott voltunk, de tényleg voltak mai szemmel egyáltalán nem profi HR-interjúim, hogy leültem egy kávézóban. Nyilván ez a korai, vállalkozói lét, úttörő piac velejárója is volt.
„Start-up.”
Abszolút az. De hadd tegyek egy komoly distinkciót: nekünk minden pillanatban ki kellett és kell termelnünk a pénzünket, akkor még nem volt ez a megélhetési startupkodás. Szóval volt olyan, hogy a kávéházban leültem valakivel, akinek nem volt online marketing tapasztalata. Egy nagyon kedves kollégám, dr. Wágner Viola, előtte orvos volt, és egy orvosi portál szerkesztése miatt keveredett az internetre, kiváló médiatervező lett belőle. Utána is tartottuk a kapcsolatot, ma Londonban él. Ha megláttam, meglátni véltem, hogy valakiben ambíció van és tehetség, elkezdtem dolgozni vele, és megtanítottam. Nem olyan ördöngösségről beszélünk, hogy ne lehetne, nyilván nem programozást tanítottam nekik. Nekem a médiatervezés, -vásárlás, reklámszerver, targetálási módszerek, online promóciók, online stratégiák, ez az a terület, ami a szűkebb hazám.
Kanyarodjunk vissza kicsit arra a kérdésre, hogy mikor változott meg a hirdetők attitűdje?
Nem sokkal később, a táblázat utolsó sorából, ha nem is az első helyre, 2005-2006-ben elmozdultunk. És utána elég gyors volt a változás (amibe a válság valamelyest bekavart, de az meg nem egy internetspecifikus történet volt). Ott hirtelen abban a helyzetben találtam magamat, kis iróniával mondom, hogy az ügyfeleket szinte le kellett beszélnem az internetről. Hirtelen átestünk a ló túloldalára, akkora hype lett. A mai napig érzékelem ennek a problematikáját, nem úgy általánosságban, hogy internet, hanem úgy, hogy nagyon eszközalapú lett a megközelítés. Előbb választják ki az eszközt, mint hogy megismerjék, mire való az az eszköz. Akkortájt is megszenvedtük, bár inkább a megbízó szenvedi meg ennek a hátrányát, de közösen megszenvedtük azt, hogy az internet egy eléggé felértékelt hype lett.
Na de miért internet? Mindig szerettem volna megérteni úgy, mintha az ő oldalukon ülnék, hogy ha nekik van valamilyen céljuk, és van egy teljes készletük, amivel tudnak gazdálkodni, az out-of-home megoldásoktól a bolti kóstoltatásig és a PR-ig, abba hogy illeszkedik az internet? Nagyon ritkán jutott el hozzánk olyan teljes kép, hogy én pontosan meg tudtam volna azt mondani, hogy itt az internet milyen szerepet tölt be a márkaépítésben. Ez alól egyetlen kivétel az volt, amikor digitális márkát építettünk, mert annak digitális gyökerei voltak, akárcsak nekünk, és ezért ránk bízták a teljes folyamatot.
Szerettem nem azzal a csőlátással gondolkodni, hogy internet, internet, internet, bár amit én árultam, az természetesen az internet volt, és az én érdekem az volt, hogy a kedves vevő minél több internettel kapcsolatos szolgáltatást vegyen tőlünk, de ha ez várhatóan egy mínuszos történet lett volna az ő oldalán, akkor én soha nem beszéltem rá ügyfelet, sőt le is beszéltem az internetről. Tudtam, én sem jövök jól ki ebből, ha akár egy évig dolgozom neki, akkor se, az nekem rövid táv. Ilyen szempontból az, amit az elején említettem, hogy befektetésként tekintek az egészre, az később a munkáimmal is így volt. Nem az első évben akartam elérni sokat egy ügyféllel való közös munkában, akár anyagilag értjük, akár úgy, hogy azzal, amit csinálunk, hanem volt a fejemben egy terv, hogyan lehet építkezni, hova lehet eljutni. És sokszor ahhoz jó lett volna megérteni a teljes kontextust.
Ha jól sejtem, arra gondolsz, ma jellemző stratégia, hogy egy márka odamegy az ügynökséghez, hogy légyszi futtass egy Facebook-oldalt, és légyszi találj egy influenszert…
Nem is odamegy, hanem pályázat van. És egy pályázatra nem mehetsz úgy oda, egy Facebook-oldal tenderen azt nem lehet, hogy megvizsgálod a környezetet, urambocsá, kapsz elég információt, hogy összerakd a képet, és ezek után azt mondod neki: figyelj, ne Facebookot csinálj. Ez nem megy.
Mi volt akkor, 2006-ban a trendi eszköz, amit mindenképpen akartak a megrendelők?
Kezdett bejönni a közösségi média, csak web2-nek hívták.
Egy buzzwordre emlékszem: vírusvideó.
Imádtam. (mosolyog) A vírusvideó az olcsón, nagyon sok emberhez való eljutás nemlétező formája.
A web2 volt egy nagyon kemény buzz, és a web2 alatt igazából mindenki értett valamit, akkor már nem fórumnak meg chatnek hívták, hanem blognak, iWiW-nek, ezek az eszközök akkor már megvoltak. Ezek nem haszontalan trendiségek. Ellentétben a vírusvideóval, amiből én talán egy jó példát láttam Magyarországon, és az is egy lemásolása volt egy amerikainak.
Mi volt az?
Azt hiszem, a Pepsi csinálta egy Mikulásos videóval, azt jól megcsinálták, csak az egy létező cucc volt. De hogy forgattak volna itt egy jó vírusvideót, arra nem emlékszem. Lehet, hogy más tudna mondani jó példákat.
A web2, az jó hype volt, csak az volt a gond, hogy azzal megérkeztünk abba a kihívásba, hogy oda tartalom kellett. Véglegesen szakítani kellett volna a reklámipar kilencvenes években, partvissal a pénzt összesöprő szocializációjával, vagy mondhatjuk, gőgjével, amivel ráfordult a nullás évekre. Ugyanis szembejött az, hogy nem az a kreatív, hogy van egy kép és egy jó headline, persze az is kreatív valahol, de az interneten ez nem működik, kevés. Ennek ellenére nagyon sokszor rákényszerültünk arra, hogy bannerekbe fordítsuk át az óriásplakátot vagy éppen print hirdetést. Tök más mechanizmus, amit szerintem a mai napig nem nőtt ki a piac. Szar bannerek vannak ma is, pedig lehetnének akár jók is. Ez olyan, mint amikor tizeniksz évig nem tudtad egy étterem honlapját úgy megnézni, hogy ne zenéljen, tegnap is belefutottam egybe, egy menő étteremé, tök gáz.
Van egy megközelítésem, a kollégáim úgy hívták, hogy bannerbanán-elmélet. Volt egy majomkísérlet, ha jól emlékszem, Kaszás Gyuritól hallottam, nem biztos, hogy pontosan mondom el: van három majom, és betesznek hozzájuk egy létrát, fent egy vödör banán, és amikor felmegy érte a majom, kis áram megcsípi, és mindjárt megcsípi a másik kettőt is. Kicserélik az egyik majmot a háromból, és amikor az új menne fel a létrán, a másik kettő sivalkodva lerántja onnan. Szép lassan kicserélik mindegyiket, már egyik sincs ott azok közül, akiket megcsípett az áram, de még mindig nem mennek fel a létrán. Kicsit azt érzem, hogy ha nem is a büntetés miatt, de itt is betokosodott valami, és magunkat rántjuk vissza a létráról: amikor a hülye flash bannereket anno először megcsinálták, azt gondolták, kvázi egy filmet készítenek, a júzer meg majd ott ül, és szép türelmesen végig fogja nézni. Ezt úgy mondom, hogy az én ügynökségemből is jöttek ki a rossz bannerek.
Csak egy-két szofisztikált ügyfélnek volt más igénye. Tudok neked azért olyan bannert is mutatni, amelyik jó volt, egy-kettőt megőriztem. Mondhatnád, hogy üres nosztalgiázás, de nem, mert azt néztem, hogy versenyképes lenne-e ma is azoknak az időknek a hirdetése, vagy újra az lenne-e. Mint amit a natív hirdetésekről mondtam, újra felfedezünk valamit, más nevet kap, kicsit meg van hype-olva, kap egy pecsétet, és tök jó. Az eszközök folyamatosan változtak, dobálódtak be az újabb és újabb menőnek szánt dolgok. Ezt szakmailag egy hátránynak éltem meg: hype alapú volt a piac, és sok szempontból ma is az.
Volt a személyre szabható kezdőoldal divatja, majd az RSS, amit a social media feedek szorítottak háttérbe, és egy sor olyan egykori újítás, amelyről kiderült, hogy mégsem akarják az emberek. Emlékszel-e még ilyenekre?
Ez már média, nem marketing.
Igaz, de hozhatsz egyéb marketinges, fejlesztési példát is, ami akkoriban perspektivikusnak tűnt, népszerű volt, aztán kihalt.
Egy evolúciót látok. A legelején nem volt tartalom, az access-szolgáltatók felvállalták ezt a feladatot, így volt egy Origo, de egy Gyalogló chat is. Hozzáférést és internetes eszközöket árultak, és azt mondták, vedd meg, mert van rajta mit nézni. Amikor lettek különböző strukturáltságú tartalmak, akkor már keresni kellett bennük, kereső funkciókra is szükség volt.
Újabb lépcsőfokként a tartalomelőállításhoz köthető az összes csináld-magad jellegű dolog, a csinálj magadnak blogot, személyes bemutatkozó oldalt, legyen saját kezdőoldalad és így tovább. Kinyílt a web2-nek, ma már inkább közösségi médiának nevezett jelenség, amikor már te hoztad létre a tartalmat.
Szerintem a következő nagy váltás itthon a Vaterával jött el, ott volt az a felismerés, hogy – a szórakozás és hírfogyasztás egyirányú, majd a social médiával megjelent interaktív formái mellett – az interneten pénzt is lehet keresni. Vagy éppen spórolni. Tehát a netre bejött az élet gazdálkodási része, és akkor a Vaterát behelyettesítheted sok minden másra, a webáruházak elterjedése is idesorolható.
Ha most friss tendenciát kellene mondani, akkor a web elhagyása és a privát zóna leválasztása, azaz például az instant messaging alkalmazások említhetők – persze az is egy lépés volt ebben, hogy a desktopról átmentél a minden egyéb eszközre, de ez ma már mindegy.
Érdekesség, név nélkül, mert nem a név, hanem a gondolkodás számít, hogy volt olyan szakember az egyik kutatóintézettől, aki a kétezres évek elején a desktop alapú penetráció trendjeiről tartott előadást. Ennek szerintem, és nem utólagos belemagyarázás, akkor is így gondoltam, semmi értelme nem volt, amikor már voltak mobiltartalmak, ha kezdetlegesek is, de tudtuk, hogy a mobil ott lesz mindenki kezében. A penetráció a kétezres évek elején kulcsszó volt, majdnem minden prezentáció azzal kezdődött, mert nyilván egy elérésszámot tudni kellett. De amikor extrapoláljuk a jövőbe, és ebbe én bele mertem állni, azt nem egy PC-n kell nézni. Noha még állami támogatások is voltak a rászorulóknak PC-vásárlásra, de a penetráció nem PC issue. Van tévéd, van mobilod? Akkor lesz interneted, hamarosan ott lesz.
De legtöbbször nem a gazdaságos működést lehetővé tevő tartalmak és a sales volt a fő divattéma. A kétezertízes évek elején a programmatic volt buzz, pedig szerintem nem az a lényeges kérdés, hogy milyen technológiával valósítjuk meg, a kulcs az, hogy a médiaipar eljut-e oda – és ezt tehát nem is hirdetői oldalról nézem –, hogy számára az online hirdetés tényleges bevételt tudjon termelni. És azok a modellek, amiket a hirdetői oldal lekényszerített a média torkán a nullás években – hogy nem idő- vagy megjelenés alapon, hanem CT-alapon vásárolunk, vagyis csak kattintás után fizetünk –, az hazavágta a médiát. Futottak az ócska bannerek, és a kutya nem kattintott rá. Erre ad megoldást a programmatic meg a Google-nek az AdSense rendszere.
Innen nézve ezek nem hype-ok, hanem tendenciák szerintem.
A programmatic a Google-on kívüli világ próbálkozása arra, hogy hogyan tudjon hasonlóan hatékony lenni, mint a Google. Nem láttam pontos piaci adatokat a kettő forgalmáról, de ha jól sejtem, a Google jobban áll.
Persze, a Google, az egy iszonyatosan nagy hatalom.
Szükségképpen alakult ez így? Mik hátráltatták az internetes piac többi szereplőjét, hogy tudjon hasonlóan sikeres szolgáltatásokat fejleszteni?
A magyar piacot kérdezed vagy a nemzetközit?
Alapvetően a magyart. Egyetlen példaként, mint szent tehenet, a Seznamot szokták emlegetni, hogy Csehországban meg tudták csinálni, ki tudtak építeni egy ökoszisztémát, ami valamilyen módon alternatívája tud lenni a Google-nek. Idéztem azt a 2001-es áttekintést a Kreatívból, hogy 1,5 milliárdos a magyar internetes reklámpiac, és az akkor egy nagyjából egyszázalékos szeletke volt. Ebből lett 18 év alatt huszonsok százalék, amiről tudjuk ilyen-olyan forrásokból – ez is árulkodó, hogy nincs rá egyértelmű adat –, hogy nagyjából a fele Google és Facebook. Az, hogy közöttük hogy oszlik meg, arról is csak becslések vannak, a nagyobb szelet a Facebook, a kisebbik a Google, ennyit tudunk. Elég fontos probléma, hogy a magyar internetes reklámpiac nagyobbik részét nem magyar szereplők adják. Ide valahogy el kellett jutni. Az egyszerű narratíva az, hogy jött a két nagy óriás és letarolt mindenkit. Oké, de e mögött mindig van egy másik történet is, amelyik a másik oldal belső vívódásait írja le. Te belülről, hogy látod ezt az utat, szükségszerű volt ez, történhetett volna-e másként?
Ez médiapiaci kérdés. Ezt én kívülről nézem, vagy oldalnézetből. A Google és a Facebook nem a magyar piacot veri, hanem az egész világot. Az összes online reklámköltés közel fele a Google-é. A világ tíz legnagyobb hirdetési bevételét felmutató cég versenyében, és ebben minden benne van, nem csak az internet, a tévé is, minden, a Google és a Facebook ott is első helyen van. Két olyan szereplőről beszélünk, akik nem a magyar piacot, hanem az egész világot letarolták.
Ezt a kérdést New York-ban is felteheti magának egy online médium, hogy a fenébe nem tudok több pénzt idehozni, és miért viszi el a Google? És miért engedem, hogy hozzám is befűzze a kódjait? Egyrészt tehát nagyon fontos, hogy világjelenségről beszélünk. Másrészt, ahogy visszaemlékszem, idehaza köldöknézés volt a médiaoldalon: ha nem látom, akkor az nincs is. Elkezdtünk egy olyan mini, kis fejlesztést csinálni, Internetgalaxis.com néven, amelyben bolygókként vizualizáltuk azt, hogy az első száz, magyarok által böngészett online média mekkora felhasználói tekintetben, ott töltött idő tekintetében, havi elérésszámok felől. 2007-2008-ban volt ez, és a Google már akkor rohadék nagy bolygó, sőt inkább egy Nap volt benne, és a magyar médiumok csak körülötte keringő apróságok voltak.
És akkortájt hozott egy olyan döntést a mérési módszerekkel kapcsolatban a szakma – amelyben a média súlyát, számát tekintve is erősebb szereplő volt, mint az ügynökségi világ –, hogy amikor a közönségmérést néztük a piacon, akkor egyszer csak eltűntek a nemzetközi szereplők ebből a mérésből. Az volt az indok, hogy ők nem finanszírozzák itthon a mérést. Miért is finanszírozta volna a Google itt? És hirtelen az történt, hogy onnantól láttál egy olyan naprendszert, amiben csak a magyarok voltak. Az tényleg jól nézett ki, abban tényleg marhanagy volt a Startlap… Benne volt ebben a „becsukjuk a szemünket” gondolkodás, és benne volt a helyzet meg nem értése. Volt olyan, hogy az egyik nagy portál vezetője kvázi kereskedelmi vitába bonyolódott a Hírkeresővel, amelyik ugye hírlinkeket jelenített meg az oldalán, hogy azt nem engedi meg neki. Mert az elszívja tőle a látogatókat. Nagyon egyszerű számokkal cáfolható volt, pont fordítva volt. Tisztelet a kivételnek, mert a médiában is voltak jó műhelyek, amelyekre érdemes volt figyelni. De leginkább kullogás volt, és ha történt valami, azt lekövették. Ez összefügg azzal, amit korábban mondtam, a médiában sem voltak képzett szakemberek, akik járatosak lettek volna ebben, a klasszikus újságírós gondolkodás volt jellemző. Persze akik rá voltak kényszerülve, az Indexnél vagy a Sanománál volt például egy jó kis innovációs igyekezet, ott látszott, hogy hosszútávon és kulcstermékként gondolnak az internetre. De ezek inkább szabályt erősítő kivételek voltak. Másik oldalon nagyon nagy pénzek mentek el, például egy Origo esetében, például a Freemailnél. Ott meg az nem volt végiggondolva, hogy hogyan lesz ez kigazdálkodva. Máshol meg a „külön online szerkesztőség” koncepciója tűnt megugorhatatlannak sokáig, mert hogy „kannibalizálja az online a print üzletet”. Ezek máig előjövő tizenöt évvel ezelőtti kérdések…
Kurva könnyű dolga volt a Google-nek. A Seznam példáját mondtad. Ha nagyon akarná a Google, ott se lenne problémája, de nem érdekli, kicsi piac. De ha érdekelné, nem lenne Seznam sokáig. Ez ugyanolyan, mint itt az e-kereskedők konferenciáján, amire szoktam járni minden évben, ahol mindig azt kérdezik: na, jön az Amazon? Eddig még nem jött, de ha jönne, akkor itt borulna minden.
Ügynökségi oldalon nyilván volt tapasztalat arról, hogy jöttek a hirdetők, megrendelők, és kérdezik, melyik digitális médiumra helyezzétek ki őket, aztán eljött az a pont, amikor egyre gyakrabban Google lett a végső szolgáltató, felület. Emlékszel-e ennek a folyamatára, ahogy a Google és a Facebook pozíciója ennyire megerősödik?
Nekünk igazából ez egy versenyelőny volt, hogy ezt mi ajánlhattuk az ügyfeleknek.
Ezek szerint ti indítottátok el az egészet?
(Nevetnek.) Na de jó, vagy nem jó? Haszna van, vagy nincs haszna? Van alternatívája vagy nincs? Ez a kérdés. Nagyon sokáig, a klasszikus médiaügynökségek ezért nem tudtak ezzel mit kezdeni, ez a Google nem ad kedvezményeket… Itt megdőlt a történet, az ügyfelek számára volt haszna, de számukra nem, az üzleti modell nem volt meg.
Egy hálózatos médiaügynökséghez képest, főleg akkortájt, volt egy komoly előnyünk, hogy mi nem voltunk rákényszerítve arra, hogy mint ők, vásárolt médiát vigyünk a nagyon erős médiavásárlói szerződésekkel hozzánk kötött nagy médiumokon. Elérést akarunk? Jó, akkor például csináljunk valami tartalmat – sokkal szélesebb eszköztár állt rendelkezésünkre. Nem voltunk abban a csapdahelyzetben, ahogy a mondás szól, hogy kalapáccsal a kezedben, minden probléma szögnek tűnik. Nem tűnt annak, mert nem az volt, hogy vásárolt médiát kell adni, simán hozhattunk olyan ötletet, hogy SEO-val oldjuk meg a forgalomterelést. Hosszabb lesz, nem annyira kampányszerű, de legalább működik.
A SEO az már rögtön Google-alapú volt, ugye? Mert emlékszem, hogy a Sanomának is volt ugyan keresője…
Igen, Google volt. Először a keresőknek és a videomegosztóknak is megvolt a magyar megfelelőjük, de ezek a versenyek eldőltek.
Említetted a buzzwordöket, hogy az interaktivitás volt az első ilyen, aztán jött a web2 és mások. Az az érdekes a buzzwordökben, hogy elvárásokat generál. Emlékszem én is, hogy ráfeszültek a médiaügynökségek, hogy a fesztiválokon olyan reklámokkal nyerjenek, amelyekben „bevonják” a fogyasztókat. És bizonyos értelemben, ez az utópia teljesül be a Facebook-posztokban és -kommentekben. Te hogy emlékszel, milyen igény volt a hirdetők részéről az embereket bevonó kampányra, van-e pozitív vagy negatív esettanulmányod, példád, amikor ez sikerült, és amikor nem? És egyáltalán, hogy hatott mindez?
Nagyon jól mondod ezt a bevonást. Ha a hirdetői oldalról akarom megfogni, akkor leginkább úgy volt ez, hogy: csináljanak videót, és küldjék be! Csináljunk olyan promóciót, amihez csináljanak videót a netezők, és majd küldjék be. Na, ez volt az, amikor lebeszéltem az ügyfelet. Ez sose sikerül, ilyen nincs. Nagyobb piacon vagy egy-egy esetben megvalósítható, de úgy, hogy ez egy promóciós alapsablon, ez illúzió. Küldjenek valami vicceset! Aztán beküldte három. Ez így nem ment, a felhasználói tartalom félre lett értve.
A felhasználói tartalom nem tapsra megy, sokkal spontánabb, meg váratlanabbul alakul a valóságban. Vannak ilyen számok, hogy a tartalmat a netezők 1/10-e generálja, és 9/10-e, a többi csak fogyasztja. Az újabb bloggerek is elfogytak egy idő után. Persze most vannak újra, vloggerek meg influenszerek, meg rohadt sok felhasználói tartalom. De ha hirdetői oldalról nézzük, hogy valahogy úgy ösztönözni a fogyasztókat, hogy nagyon szeressék őket, meg olyan tartalmakat is fogyasszanak, sőt gyártsanak… – erre nehezen tudok jó hazai példát hozni. Külföldit láttam párat, az In the Motherhood például, az nagyon jól ki volt találva, hogy a hirdetői céloknak megfeleltetett tartalomlétrehozásba hogy lép be a tévés rutin.
Magyarországon promóciós szinten mindez nem működött. Azon gondolkodom, hogy nem promóciós, hanem platform szinten csinált-e valaki olyat, hosszú távút, amit megtaláltak maguknak a fogyasztók, és jó volt nekik, benépesítették. Médiumok csináltak ilyet, ők eljutottak ide, hiszen keresték a lehetőségeket, egy időben felépítette például a HotDogot a Startlap. Más kérdés, hogy mi lett belőle, de nem ez a lényeg, nem is 200 évre kell ezeket elképzelni.
Hirtelen eszembe jutott, nem tudom, hogy bármi közötök volt-e hozzá, hogy a Sparnak volt egy ilyen kezdeményezése, hogy az emberek tervezzenek, talán táskákat. A Kreatívnál hivatalból végig néztük a terveket, és arra emlékszem csak, hogy sírva röhögtünk a felhasználók trollkodásain.
Hmm, valamennyi közünk nekünk is volt ahhoz a kampányhoz… – snitt. Ami nem bevonásra van kihegyezve, de pozitív példaként eszembe jut, az a szóvicceken alapuló aldis face-hirdetések. Az is trash valahol, de egy stratégia mentén történt… Figyelj, ez egy örök vita. Kasszás Erzsi jó vagy nem jó?
Én kiállok amellett, hogy nem jó, de úgy tudom, hogy működik.
Ebből a szempontból kérdezem. És azt tudom mondani, hogy a Sparnak az akkori vezetése, aki ezeket a hirdetéseket látta, látta a vadhajtásokat, de látva az egész képet elégedett volt a kampánnyal. Lehetett ebben valami kényszerelégedettség is, hisz’ tényleg jöttek hülyeségek is, de tény, hogy megmozdultak rá az emberek.
Térjünk vissza a Neo Interactive megalakítására. 2002-ben, ketten alapítjátok. Hányan voltatok összesen? Hogyan növekedett a csapat, és amikor növekedett, akkor kik jöttek? Fejlesztők, accountok?
Hárman voltunk az indulásnál, azaz volt egy asszisztensünk is. Az elején inkább univerzalistákat kerestünk. Aki egy médiatervezést megcsinál, de ha egy banner kell hozzá legyártatni, akkor azt, ha nem is ő gyártja le, de hozzá tud szólni. Én egyébként annak idején koca szinten megtanultam a flash programot, mert érdekelt, és baromi nagy kilobyte méretben, de néhány bannert összebindzsiztem. Valamennyire kellett értenünk mindenhez, ezért univerzális accountokat kerestünk. Aztán először, akikkel bővült a kör, azok a grafikusok, webdizájnerek voltak. Aztán fejlesztőkkel, majd elkezdtek leválasztódni a szakkompetenciák, az account már nem médiatervező volt, minden területnek külön accountja lett, és a 4-5 fős teameknek már saját vezetőik. De körülbelül úgy nézett ki, hogy egyenletesen fejlődtünk: 2011-ben voltunk ötvenen, körülbelül.
És azóta?
Most ilyen negyven körüli a létszám.
Mi az oka a csökkenésnek?
Akkor megnyertünk egy elég nagy munkát, az felduzzasztotta a létszámot. Ez az egyik oka. A másik, hogy én az elmúlt 3-4 évben nagyon kulcskérdésnek látom a profiltisztítást, hogy milyen munkát vállal el az ember, és milyet nem. HR-fronton nehezebb a helyzet, ismeri mindenki, a balatoni vendéglátástól az építőiparig, és a marketinges területen is ez egy probléma. És azt gondolom, ha találunk jó embereket, felvesszük őket, és összehangoljuk az ő munkájukat, akkor ezt csak olyan területeken szabad csinálni, ahol tényleg érdemes fenntartani folyamatosan ezt a színvonalat, ahol van annyi innovációnk, hogy tudunk új és új tudást behozni.
Egy olyan típusú ügynökségnél, ahol egyszerű folyamatok vannak, mert olyan a tevékenysége, hogy egy profilra koncentrál, ott nem nagy ügy az integráció. De ahol fejlesztő csapat van, amelyik így vakarja meg a fülét, grafikus csapat van, amelyik amúgy vakarja a fülét, szövegírók vannak, accountok, social médiások és médiatervezők, azaz teljesen más működésű emberek, ott a folyamatkezelésre és -szabályozásra, és magára az integrációra olyan sok energia megy el, ami már egy versenyképességi kérdés, ha árazol. És egy belső, megoldandó issue, ha a produktum előállítását nézed. Ezért az utolsó években tudatosan kicsit szálkásítottuk a Neo-t. Ebben egyébként sokszor kényszerek között mozgok én is, mert látom, hogy a fejlesztői HR-területen mi a helyzet, és kérdés, hogy a fejlesztők, pláne a webfejlesztők megtalálása és motiválása terén hova érdemes tennünk az erőinket.
Hol volt az első irodátok?
A Krúdy utcában, de az egy lakásiroda volt. Az első olyan iroda, ahova ügyfeleket hívtunk, a Budapesti Kongresszusi Központ alagsorában volt, ami azért is jó volt, mert ügyfélreggelit lehetett tartani a Novotelben, és az jó kis hely a napindításhoz. A központi, de zöld környezethez ragaszkodtam: az első a Gesztenyés-kert volt, utána a Gellérthegy jött, előbb a Szirtes úton, a Búsuló Juhásszal szemben, de még az is egy lakásból átalakított iroda volt. Ahol most vagyunk, a Gombocz Zoltán utcában, már eredetileg is irodának készült.
Mindig fontos volt nekem, hogy úgy képzeltem el magunkat, egy digitális céget, amely a fősodortól eltérően nem a nyüzsgő városi környezetben található. Ha a térképre nézel, középen van ez is, de más, ez egy sziget, amely talán jobban kedvez a zavartalan kreatív munkának, mint a parkolóórához siető, zajos belváros.
A kétezres évekre hogy alakult a fizetés a hazai ügynökségi világban, hogy lehetett keresni a Neo-nál, milyen karrierlehetőségekkel tudtátok kecsegtetni a nálatok elhelyezkedőket?
Nagyon munkakörfüggő volt akkor is. Voltak olyan munkakörök, ahol 3-400 ezer forintot is meg lehetett keresni már akkoriban, de voltak olyanok is, amelyekre sok jelentkező volt, és ez mostanra még jobban cizellálódik. A fejlesztők fizetése nagyon magas, vannak olyan nem webre fejlesztők, szoftvereken dolgozók, akiké különösen. Egy social media menedzsert nyilván internetkérdésként tudsz nézni, de egy fejlesztő vagy egy designer is jóval összetettebb kérdés lehet. Különböző munkakörök, speciális határterületek vannak, az egyik nagyon kurrens, a másik eltűnt, és vannak olyan munkakörök, amelyekre sok jelentkező van, de nagyon meg kell szűrni, hogy jót vegyél fel.
Ahogy a médiában, úgy az ügynökségi világban is sok minden változott az elmúlt 15-20 évben. A médiában az integráltnak nevezett szerkesztőségek irányába tolódtak el a folyamatok, az ügynökségeknél az ágazati vagy platform szerinti szerepvállalástól a full service felé léptek sokan. A Neo is internet only ügynökség volt, de ma már nem az. Miért alakult így?
Egyszer csináltam egy állásinterjút egy lánnyal, aki Amerikában dolgozott egy digitális ügynökségnél, 2010 környékén. Kértem, mondjon pár példát, hogy min dolgozott? Digitális munkákon egyen sem. Akkor kaptam a fejemhez, hogy huh, már itt tartunk? A Neo esetében ez azért speciális, mert a nagyobbak, akik előttünk voltak, a Kirowski, a Carnation, akik létszámban is, meg forgalomban is nagyobbak voltak, meg hamarabb is kezdték, ők időben ráléptek erre a pályára. A Kirowski egyértelműen ezt az utat lőtte be magának, hogy ő integrált ügynökséggé válik. Közben ugyanez elindult a másik irányból is, az offline ügynökségek, különösen a kreatív vonalon látjuk ezt az utóbbi időben, ők is el kezdték építeni az online profilt, és akiknél ez sikerült, ők mondhatják, hogy integrált szolgáltatást nyújtanak. Úgy teszem fel a kérdést, hogy mi a jobb, integrált csomagot árulni, vagy pedig hiteles specialistának lenni valamiben? Ez az egyik dilemma.
A kérdésre a környezet alakulása is ad egyfajta választ, mert a konvergencia révén olyan elhatárolható kategória, hogy digitális, valójában már nincs is szerintem. És akkor olyan, hogy digitális ügynökség? Megszámoltam: külföldön körülbelül húsz olyan munkakör van, húsz olyan kompetencia, amely, ha megvan házon belül – és egy-egy ilyennel több ember is foglalkozik persze –, akkor mondhatod el magadról, hogy digitális ügynökség vagy. Tehát amennyiben harminc alatt van a létszám, akkor eleve nem is lehetsz digitális ügynökség.
Szerintem stratégiai szinten nem szabad only online-nak lenni, a marketing szintjén érteni kell az ügyfelet. Ez megint a környezet változása, hogy az eljuniorizálódás meg más folyamatok következményeként szükség lett a megbízó felé az ügynökségi részéről marketingtanácsadásra. Nem marketingkommunikációsra, hanem például arra van szükség, hogy termékfejlesztésbe vonódjunk be sokszor. Vagy adott esetben egy lojalitáspromóciónál egy árképzésbe vonódunk be, hogy hány pontot hány forintért váltasz be. Vagy értékesítési csatornát építesz, amikor webáruházat fejlesztesz.
Ez nem volt mindig így. Ti magatok kezdeményeztétek ezt, vagy a hirdetői oldalon volt igény, hogy vonódjatok be?
Kényszer volt a hirdetői oldalon, nem biztos, hogy felismert igény volt, és nem biztos, hogy be tudtad árazni. Ha ki akarsz egy megfelelő briefet kapni az ügyféltől, és hiába mész el a szükséges kérdésekig, nem kapsz választ, akkor kétfelé indulhatsz. Vagy megcsinálod úgy, ahogy a hevenyészett információk alapján lehet, és lesz, ami lesz, vagy esetleges konfliktusokat illetve kompetenciatúllépést is vállalva bemész egy olyan utcába, ahol eljutsz idáig. Ezt úgy tudod megcsinálni, hogy vagy nagy fokú bizalom van irántad, vagy olyan szakember van a másik oldalon, aki belátja, hogy a saját háza táján nincs megfelelő szakértelem, mert juniorokkal kell dolgoznia, de valahonnan csak jönnie kell annak a gondolkozásnak. Ilyen senior stratégiai alapozás után tudsz taktikai szinten dolgozni. És erre mondom én azt, a Neo is ezt csinálja most, hogy a mi specialitásunk a digitális eszközök használata, de ezt akkor tudjuk jól csinálni és képviselni az ügyfél előtt, ha értjük a teljeset is. És ehhez értenünk kell a teljeset. És aztán lehet, hogy mi hozunk egy olyan javaslatot, hogy igen, itt szükség lenne egy bolti promóra, de azt már nem mi fogjuk megcsinálni.
Ha visszaássuk magunkat a magyar digitális média történetében, azt látjuk, hogy az értéklánc bizonyos szereplői tradicionálisan nem voltak nyereségesek, sőt veszteségesek voltak, és sokszor úgyis mentek bele az egészbe, hogy nem is volt üzleti modelljük. Ez ki lett mondva interjúinkban is, az iWiW-nek például csak évekkel az alapítást kövteően, a Telekom által lett üzleti modellje. Ott voltak a hirdetők, akik megtérülésben vagy márkaépítésben gondolkodtak, és az ügynökségek, amelyek szintén üzleti alapon működtek, és profitábilisak is voltak. Ez se szükségszerű, hogy a magyar digitális ökoszisztémában az ügynökségi oldalon halmozódott fel a legtöbb pénz. Egyetértesz-e ezzel, és ha igen, minek volt köszönhető ez?
Tovább fűzném kicsit, amit mondasz. El kell különítenünk a fejünkben, hogy ez egy digitális ügynökség, amiről beszélünk, vagy egy nagy hálózatos ügynökségnek, kreatívügynökségnek a digitális lába? Mert azért ott estek-keltek évekig, és megkockáztatom, ma se biztos, hogy mindegyik profitábilis. Ha le kellene szedni róla azt a részleget, és megnézni, hogy önállóan megáll-e, nem biztos, hogy sikerülne, a teljesben viszont megáll. Tudják, be kell nyelni, hogy a Google-kampányon nem keresnek annyit, mint a tévékampányon, és az online kreatívnál egy profi reklámfilmnek csak a tizedét lehet elkérni egy webvideóért.
Nem tudom, hogy megvolt-e ennek a lakmuszpapírja, hogy mindenki az első pillanattól meg kellett, hogy éljen. Azt tudom, hogy nekünk viszont ez mindig ott lebegett a fejünk fölött. A saját K+F munkáink tekintetében nyilván van türelmem, van egy befektetői hajlandóságunk, és az első pár év után, amikor vállalkozóként sikerült megvetni a lábunkat, befinanszírozunk befektetéseket. De például én úgy csináltam mindig az ilyen nice to have dolgainkat is, például a már említett Mammutmailt vagy a Digitális Média Tények Könyvét is, hogy annak tudnia kell pénzt hozni, már csak azért is, mert akkor fogod tudni tovább vinni.
Mikor indult a Mammutmail?
2006-ban.
Akkor már voltak ilyen óriásfile-küldő szolgáltatások Magyarországon?
Nem voltak. Külföldön volt a YouSendIt, itthon a Toldacuccot nálunk később indult.
Mi volt az üzleti modell a Mammutmailnél?
A Mammutmail eredetileg szolgáltatást megkönnyítő eszközként indult az ügyfeleinkkel való kapcsolattartásban. Hogy ne e-mailben kelljen küldözgetni a kreatívjainkat, mert akkoriban vagy fájlméret vagy tiltott fájlformátum miatt ez állandó probléma volt. És az volt a jó döntés, hogy nem egy zárt FTP-t csináltunk erre, hanem kinyitottuk, hogy publikus lett. Tök spontán terjedt el, ezért nem volt az elején üzleti modell. Amikor elérte a 100 ezret a havi felhasználók száma, egyre nehezebb volt kiszolgálni, ki kellett termelni ennek a költségeit, és túl voltunk azon az early fázison, hogy csak a növekedés számít, akkor átalakítottuk úgy a felületét, hogy azon egészoldalas videohirdetések fussanak. Amíg feltöltesz vagy letöltesz, és kénytelen vagy malmozni, nem tudsz mit csinálni, ha az alatt lefut egy reklámfilm, az egy egészen más helyzet, mint amikor elindítasz a Youtube-on egy videót, és akkor fut valami. Nagyon látszik ez, a kattintásszámon, gondolj bele, akár 10 százalékos átkattintás-rátát tud még mostanában is produkálni, az nagyon sok. Ezzel az üzleti modellel a Mammutmail kitermelte saját költségeit. A Tények Könyvében hirdetési felületeket értékesítünk, a médiaszakma döntéshozói számára érdekes hirdetések jelennek meg.
A Mammutmail egy hirdetési csomag része, vagy azt külön értékesítitek?
Külön. Nem toljuk túl, de kitermeli magát, jól.
A digitális média nagy ígérete az volt, hogy jól mérhető, aztán kiderült, hogy mégse annyira. Bizonytalanná vált, hogy pontosan mi van a számok mögött, felvetődött a „ki mér” hitelességi kérdése is, évek óta megy a huzavona erről a magyar piacon is. Vissza tudsz-e emlékezni, hogy a méréslegitimációt ki adta 2002-ben, Magyarországon?
Ez egy nagyon komoly probléma volt. Amikor elkezdtem, még az ActiveAgentben, az egy reklámszerver-szolgáltatást értékesítő cég volt. Ott volt egy nagy váltás, hogy mi nem a média felé eladható szolgálatásként láttuk ezt jól sales-elhetőnek, hanem a hirdetők felé. Tudott flash-kampányokat futtatni, amit más rendszer még nem tudott. Olyan nagy különbségek voltak a mérésekben, hogy az embernek rossz érzése volt, hogy akkor valójában mit adok el? És nyilván a kisebbet adtuk el, azt fizette a hirdető. Le lett tolva a média torkán, aki rendre a nagyobb megjelenés számokat mérte a maga oldalán.
Ezzel párhuzamos volt a Webaudit, meg hát a saját mérőeszközeik, mindenki kifejlesztgette a sajátját, az Indexnek is volt egy. Idővel elvált egymástól a site-megjelenés szám és a reklámmegjelenés szám mérés, de ez nem volt mindig külön. És aztán a site-mérésben jött a mérőeszköz közös hitelesítése, megtendereztetése, és akkor legalább az egységes volt. Ha félre is mért, egyégesen mért félre.
A mai napig probléma, hogy mit mérünk. Tudjuk-e a terminológiákat. Akkor is volt olyan, hogy szépen odamérték az X portál alá a tök nagy autósoldalt. És csak kiderült a végén, hogy fórumok keveredtek bele, lehet persze, hogy autós topicok is voltak benne, de onnantól az almát hasonlítottad a körtével. És annyiszor láttuk, hogy akarva-akaratlan ezek nem tiszta dolgok. És egy ügynökségnek van egy ilyen szerepe, hogy segítsünk az ügyfélnek ennek értelmezésében. Az Internetgalaxist, amit említettem, azt ezért csináltuk, mert szerettünk volna az ügyfeleknek adni egy ilyen mini eszközt, hogy akár magának is letervezheti a médiáját, hogy kicsit mögé lehet látni a számoknak. Meg kontextusba lehet helyezni a számokat, megnézni, hogy akkor a használni kívánt médium konkurense mekkora?
Ez egy hozzáadott érték lehetett egy ügynökségtől, hogy segít ebben. De közben meg, a hirdető fejével gondolkodva akár más optikája is lehet sajnos: himi-humi számok mögé leshet, és még az ügynöksége is felveti, nézze meg, vajon tényleg az-e a legnagyobb, amit a piacon annak mondanak? Ez nem feltétlen erősítette a bizalmat az ügyfelekben, de hát benned sem szilárdult meg az a meggyőződés, hogy stabil rendszereken ülünk. Úttörő korszak volt, de lassan kialakult valami elszámolásbeli megállapodás, egyfajta konszenzus.
Ma már nem itt látom a problémát, hanem abban, hogy ki nézi meg azokat a számokat? A hitelesített számok, adatok már ott vannak, de én még ma is kapok olyan briefeket, hogy „18-49 AB”, holott ennél már jóval pontosabban is lehetne szegmentálni.
Az interjút Tófalvy Tamás készítette 2018. július 30-án.
A helyszín Soós Gergely lakása volt.
0
0
0